Népszava, 1990. december (118. évfolyam, 282–305. sz.)
1990-12-23 / 301. szám
NÉPSZAVA 1990. DECEMBER 23., VASÁRNAP A békességhez történelmi kiegyezés kell / / írta Ágh Attila politológus Az 1990-es esztendő a békétlenség éve volt hazánkban. Hogyan is lehetett volna másképp, hiszen a nagy történelmi átalakulások nem a spanyol etikett szabályai szerint zajlanak, hanem égzengéssel és földindulással, szenvedélyekkel és indulatokkal, felhánytorgatott és újraelosztott sérelmekkel. A békétlenség mindenféle formájával, ami akkor éri az embert, ha nem a történelemkönyvekben, hanem a valós életben éli meg a történelem nagy fordulatait. Az év konfliktus-kórképét felvázolni és gyógymódját megadni mégis igen nehéz. Mindnyájan másképp éljük meg a történelmet, szép, letisztult korszakokká csak utána áll össze. A nagy változások szemtanúi gyakran csak zavart tanúbizonyságot adnak, s nem értik meg az átalakulások lényegét. Az 1990-es év központi kérdése az, hogy mennyire volt szükségszerű ez a nagy nemzeti békétlenség, mennyi adódott belőle a fordulat természetéből, s mennyi a szereplők viselkedéséből ? Az év vége a számvetés és a megbékélés ideje. De a békességnek súlyos ára van, társadalmi terápiával fel kell számolni azokat az okokat, amelyek felesleges, önemésztő konfliktusokat gerjesztenek. Túl vagyunk már az előző rendszer összeomlásán s a vele járó kilengéseken, elmúlt már a hamis próféták és a politikai kuruzslók évadja, s a pártok és politikusok jogos önkritikáitól hangos az évi végi sajtó. A politika visszanyerni látszik józanságát és levetkőzni gőgjét és szélsőségeit. Márpedig a békétlenséget 1990-ben főleg három tényező okozta: a kormány tehetetlensége, a pártpolitika túltemgése és a sérült, megfelezett és túlterhelt társadalom megmozdulásai. A békés átmenet lényegében már 1989-ben eldőlt, a lappangó, látens állami erőszak nem változott át nyílt terrorrá, de a békés hatalomváltás alatt ott kavargott a tömegek ösztönös megmozdulásaiból feltörő szürke erőszak fenyegetése. A kormányzat és az egész politi-Az 1990-es év konfliktustérképét felvázolva azzal kell kezdenünk, hogy még az év végén sincs működőképes kormányunk, hanem az új kurzus eddigi történetét végigkísérő strukturális kormányválság állapotában élünk. A kormánykoalíció belső erőviszonyai és az első Antall-kormány személyi adottságai miatt nem jöttek létre májusban az eredményes politikai és szakértői kormányzás feltételei. Az alacsony hatékonyságú kormányzás következményeit tovább súlyosbította az, hogy a hivatalnoki-szakértői réteg jelentős részét, politikai hisztériától hajtatva, elkergették kai szféra feladata a konfliktuskezelés és a válságszabályozás, vagyis a békesség politikai technikájának alkalmazása lett volna. Nem az emberek voltak 1990-ben a szükségesnél békétlenebbek, csak a politika nem tette a maga dolgát a konfliktusok kezelésében. Márpedig rosszul működik a politika akkor, ha állandóan próbálgatja az ember tűrőképességének határát és csak a válságokból képes tanulni, ahelyett, hogy a kompromiszszumteremtés össztársadalmi mechanizmusait felhasználva jó előre megelőzné és kezelné a feszültségeket, még mielőtt válsággá mélyülnének. A konfliktusok kezelése és a válságok szabályozása a politikumok mesterséget s ebből a mesterségből vizsgázott igen rosszul politikusaink nagy része. A viszonylagos társadalmi béke feltételei nem adódnak maguktól, ehhez politikai erőfeszítés és „kormányzástani” ismeret kell.. Ráadásul a nagy történelmi változások idején a nagy megbékélésre, a történelmi kompromisszum elérésére kell törekedni, hogy utána a társadalom mindennapi élete a kis megbékéltetések rendszeréből állhasson össze. A társadalom élete még a legnyugodtabb időszakokban sem békés magától. A politikatudomány nagy és érvényes közhelye, hogy a társadalom szükségképpen az érdekösszeütközések színtere, de ez csak annyiban igaz, hogy közben állandóan és minden szinten érdekegyeztetések játszódnak le. Különösen élesen rajzolódik ki most az érdekütközések világa, amikor jószerével csak terfieket, veszteségeket és fájdalmakat osztunk el, s nem mint a szerencsésebb időszakokban vagy országokban, a dinamikus fejlődés által megtermelt többletet. A gazdaság feszítő erői a legalsó rétegeknél és a sérült, mozgáshiányos társadalom fájdalmai különösen megnövelik a politikus felelősségét és konfliktuskezelői mesterségbeli tudásának jelentőségét. Pedig éppen ezek kínzó hiányát érezhettük idén, vagy megfélemlítették. A kormányválság tehát már eleve adva volt az első Antall-kormány felállásában, s ez legfeljebb csak megmutatkozott egy-egy kisebb-nagyobb válságban az október végi „kis forradalomig”, amely ezt a strukturális kormányválságot az egész társadalom számára nyilvánvalóvá tette. A kormánykoalíció egyes politikusai egyenesen a békétlenség szításából próbáltak politikai erőt kovácsolni maguknak és pártjuknak, s ez különösen közveszélyes ott, ahol amúgy is nagy indulatok feszülnek fenn a társadalomban. Nem a politikusok, hanem a lakosság józanságán, pragmatikus beállítódásán múlott, hogy nem történt nagyobb békétlenség, mint erőszakos tömegakció, mivel az ellenzéki pártok sem álltak a helyzet magaslatán a konfliktuskezelésben, inkább többnyire konfrontációs stratégiát folytattak egymással és a kormánnyal. Erejüket próbálgatva és arculatukat keresve elkerülendő rosszat láttak a kompromisszumban és a megbékélésben. A kormány működésképtelenségét jó lenne kezdeti nehézségnek tulajdonítani, de az okai sajnos mélyebbek s az 1990-es év egész természetét, lefolyását meghatározták. A kormánykoalíció, s különösen vezető pártja, az MDF, azzal a meggyőződéssel vette át a hatalmat, hogy „nemzeti” ideológiájával valóban maga mögött tudja a lakosság többségét, s ezért egyedül kormányozhatja-irányíthatja az egész társadalmat a nem-A rossz kormányzás biztos receptje a szólótánc. A magyarkodás sem kimondott modernizációs program, élesen felvázolt politikai alternatíva. A „jó magyarok vagyunk, biztosan mögöttünk áll az ország többsége” stratégiája pedig látványos kudarchoz vezetett az őszi helyhatósági választásokon. Ezt az illúziót azonban egy másik is kísérte, a nyugati partnerek mosolyából és meleg kézszorításából fakadó illúzió. A hatalomváltással járó külpolitikai fordulat megállíthatatlan sikersorozatnak látszott, s az új barátságok nyomán a nyugati segítség beáramlásával kapcsolatos csodavárás terjedt el a kormányzati körökben. A kettős illúzióból, a belső problémák rossz felméréséből és a külső segítség utáni vágyakozásból, a könnyű és gyors megoldásból az ősszel kettős, keserű csalódás lett. Az MDF valóban „könnyű álmot ígért” a magyar társadalomnak, és ünneprontásnak — egyenesen rossz szándékúnak — minősítette a korai figyelmeztetéseket, hogy a problémák sokkal mélyebbről fakadnak, nehezebben kezelhetőek és sürgős, alapos beavatkozást igényelnek. A könnyű konfliktuskezelés szép álma gyorsan szertefoszlott, s az is hamar kiderült, hogy a Nyugat nem pénzel diplomáciai szóvirágokat, nem finanszíroz kommunistaellenes ideológiai szólamokat, legfeljebb a valóságos modernizációs programokra, a saját belső erőfeszítések támogatására ad pénzt. De akkor is inkább kevesebbet, mint többet, ha igazán megvan a radikális változásokra való elszántság és annak valós programja. Mivel eltűnőben van az ellenségkép, nincs zet képviseletében. Az a szólótánc, amit az MDF bemutatni próbált 1990-ben a politika színpadán, kettős tudatzavart is jelez. Egyrészt a demokratikus politika játékszabályai megértésének zavarát, hiszen a demokratikus berendezkedésben még a túlnyomó többséget birtokló kormányzó párt sem negligálhatja a politikai és társadalmi élet egyéb szereplőit, azaz nem szólótáncra kap a választásokon jogosítványt. Másrészt egy történelmi tudatzavar és mentalitáskorlát is megmutatkozik itt, mivel a „nemzet” képviselete nem az ideológiák cseréjét jelenti a korábbi nemzetietlenről a mostani történelmi-nemzetire, hanem a korábbi tragikusan téves modernizációs program cseréjét egy újra, a magyar múlt ködös nosztalgiái helyett az európai út irányába mutató modernizációra. könnyű pénz a „gonosz birodalma” elleni harcra, de semmiképpen sem lett volna a könnyű, konfliktusmentes átmenet finanszírozására, ez még Dél-Európának sem adatott meg annak idején. Ez az úttévesztés újabb konfliktusok sorával terhelte meg a magyar társadalmat, hiszen majdnem egy évet vesztettünk a radikális gazdasági programok kidolgozásában és megindításában. A kormánykoalíció politikusainak nagy része eljutott már a keserű csalódásig, a könnyű álomról való lemondásig, akár a valósággal való szembenézés igényéig. De itt belépnek már a túlideologizált mentalitásuknak olyan strukturális korlátai, amelyek megakadályozzák a továbblépést, az elvont, távoli felismerések határozott cselekvésekre való átváltását. Ez a mentalitási korlát igen erőteljesen jelentkezik a második Antall-kormány nehéz megszületésében, az alkalmatlanok igen lassú és következetlen eltávolításában, az új vezetők kiválasztásában, az ugyanabban a szűk körön belül maradásban és az ugyanolyan szűk, személyi bizalom elv alapján való gondolkodásban. Radikális személycserék nélkül pedig tovább nő a bizalmi válság, a formális jogi legitimációval szemben a politikai legitimációs hiány avagy deficit. A szakértői elv és a rátermettség keményen következetes alkalmazása és a társadalmi intézményekkel való párbeszéd nélkül viszont az a gyakorlat fog tovább folytatódni, hogy az „elitdemokráciával” a két nagy részre szétszakadt társadalom között továbbra sem lesz kommunikáció. A konfliktusok tehát továbbra sem ott fognak megoldódni, ahol keletkeztek, adott természetük szerint. Mert hiányzik a megfelelő konfliktuskezelés. S amit nem képesek letranszformálni „lenn”, az szükségképp felszívódik a politikai rendszerbe, és nagy politikai konfliktusként mutatkozik be „fenn”. Így válik a strukturális kormányválság strukturális társadalmi válsággá, s persze viszont is, a mindinkább mélyülő társadalmi konfliktusok egyre erősebben és közvetlenebbül fenyegetik az alacsony hatékonyságú kormány létezését. Egy ponton a kormányzati politikával való elégedetlenség átcsaphat a politikával, sőt a demokratikus, parlamentáris berendezkedéssel szembeni általános elégedetlenséggé, ahogy ennek fenyegető jelei Lengyelországban és Szlovákiában már láthatóak. A kormányzati politika strukturális és mentalitásbeli korlátait jól megmutatta a december 4-i kormányfői beszéd. A hosszúra és túl barokkosra sikeredett szónoklat nem a súlyos helyzet bemutatásában bizonyult drámainak, hanem abban, hogy a kormányfő a súlyos helyzetet De végül is miben rejlik a rossz konfliktusok, a válságból válságba sodródás, a kormányzati politika által „szolgáltatásként” nyújtott békétlenség alternatívája? Az ellenzéki pártok mostanság már óvakodnak alternatívák megfogalmazásától a jelenlegi kormánnyal szemben, akár új kormányzati formula (nagykoalíció, szakértői kormány), akár új választások kiírásának formájában a kormányzati koalíció szétesése esetén. Új keletű óvatosságuk mögött ott rejlik a súlyos nehézségek és kormányzati kényszerpályák ismerete, de az a belátás is, hogy ez a kormánykoalíció eddig önkezével ártott a legtöbbet magának, s némi cinizmussal tekintve, a jövő év elején képes lehet arra, hogy a saját művét befejezze. Mindenesetre strukturális átalakítás nélkül a jelenlegi kormányba való belépés csak a közös érvénybe való belesodródást jelentheti egy ellenzéki pártnak, amire a Fidesz fiatal bölcseinek kevés kedve mutatkozik. Igazi „rendszerváltás" kell tehát a politika és a kormányzás egészében a „nemzeti” ideológusok hoszszú szólótánca után. A nemzet történelmébe, a jövő történelemkönyveibe nem ideológiai szólamokkal, hanem pragmatikus nemzeti modernizációs programmal és működőképes kormányzással, eredményes válságkezeléssel, kompromisszumteremtő képességgel, azaz valódi államférfiúi bölcsességgel lehet bekerülni, a friss rádöbbenés megrázó élményével adta elő, holott annak számos, általa elmondott eleme évek óta közhely nemcsak a reformközgazdászok, hanem a szélesebb politizáló értelmiség köreiben is. Ha kormányunk több mint fél évvel a hatalomra kerülése után is csak ennyit érzékel a gazdaság nehézségeiből és a kiemelkedés perspektíváiból, akkor valóban nagyon nehéz helyzetben vagyunk, de most már nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is. Az ország lakossága a kormányzat strukturális működésképtelensége ellenére is megbízott Antall József személyében, államférfiúi képességeiben és kivételes egyéniségében. Az év végén is tapasztalható immobilitás és tehetetlenkedés viszont már az ő politikai tartalékait éli fel. A kormánynak végre éles és határozott programot, válságszabályozó stratégiát kell az ország elé tárnia, mert ha néhány hónapon belül nem képes erre, akkor az ellenzéki pártok konstruktív magatartása esetén is alapjaiban megrendül a második Antallkormány helyzete. Nagy történelmi kompromisszumra, társadalmi kiegyezésre van szükség a nemzedékek során feltorlódó, legalábbis 1938 óta halmozódó ellentétek és gyűlölködések világán való túllépéshez, a kölcsönösen újabb sérelmeket okozó sérelmi politikák megtagadásához, a frusztrált percemberkéknek és a hivatásos bajkeverőknek a politikából való kiszorításához. Ezzel a programmal az 1991-es év a békétlenség éve után a megbékélés éve lehet, s egy konszenzuskereső politikával megtalálhatók a békességteremtés politikaitechnikai eszközei is. Nincs nagyobb megrázkódtatások nélküli, könnyű megoldás, de az emberek helyzetét leginkább nem az anyagi nehézségek, hanem a perspektívák, a kibontakozás hiánya teszi kilátástalanná, ezért egy valódi nemzeti modernizációs program önmagának teremtheti meg a válságszabályozás kormányzati és politikai eszközeit. Nagyobb politikai innováció és új kormányzati formula nélkül 1991 nem a megbékélés, hanem a súlyosabb válságokba sodródás éve lesz, mert ez a kormányzati politika már nem állja ki a következő három év próbáját. A kormány és a stabilitás mellett szólunk tehát, ha radikális megújulását és kibővülését kívánjuk, nyitását az ellenzék és az egész társadalom felé a békesség, a jóakaratú embereknek karácsonyi gondolata jegyében. Csak terheket osztunk Szóvirágokra nem adnak pénzt Nyitni a társadalom felé ÖN KIVEL BÉKÜLNE MEG CSENGET DÉNES Másoktól nem kérek bocsánatot Gondolkodhatom egy percet? Szóval, elég sokat háborúskod-ttam ebben az évben. Volna kivel. Szívesen ki is békülnékeg mindenkivel, úgy, hogy fenntartanám a gondolatokat, melyeket képviseltem, de visszavenném a nyílvesszőszerű jelzőket: nem sebzésre, nem vérre menne a vita. Aztán megpróbálnék kibékülni a sorsommal, a sorsunkkal, avval, hogy a szabadság egy fenyegető katasztrófa képébe köszöntött be Magyarországra. Meggpróbálnám úgy elhárítani a katasztrófát, hogy a szabadság iránti érzelmeink sértetlenek maradnak. Szívesen békülnék a fiaimmal, a 10 éves Andrissal és az 5 éves Balázzsal. Hiszen én 1987 őszén eltűntem a lakitelki sátorban, és azóta szinte nem kerültem elő. A családom bocsánatáért pályázni fogok, másoktól azért békülékeny hajlandóságom ellenére sem kérnék bocsánatot. Úgy érzem, senkit sem sértettem meg, és senkivel nem kerültem haragos viszonyba azok közül, akik közel állnak hozzám. Feszült időszakokban a barátságok is teherpróbát állnak ki. ■ ÖN KIVEL BÉKÜLNE Én ugyan senkivel, mert senkivel nem voltam és nem is vagyok haragban! Ha arra gondolna valaki, hogy a választólag sok előtt kizártak az Országos Választási Bizottságból, nemeg régiben pedig egy idős mérnök magánjogi pert kezdeményezik tett ellenem, mert hazaárulónak minősítettem azokat, akik 30 magas nyugdíjat élveznek, megvan a feleletem. Ami a választási bizottságból való kizárásomat illeti, az szerrintem teljesen igazságtalan volt, s utólag a bizottság többi tagja is közölte velem, hogy nem értettek egyet a döntéssel. Egyebekben pedig itt nem személyekre vontkozó kijelen- *e tést tettem, hanem a politikai véleményemet mondtam el. TORGYÁN JÓZSEF Ami pedig a mérnök úr sérelmét illeti, nem tudom, hogy mi miért vesz magára olyasmit, amit én nem rá vonatkoztat- egyem vagyonam. Én ugyanis azokat tartom hazaárulóknak, akik egykor tast a hatalomban csücsülve a negyven év alatt tönkretették az íl naragoan országot, és ennek ellenére, sőt, ennek révén élveznek most sgr, ki nagy nyugdíjat. Aki tisztességes munkával érdemelte ki a senkivel jó pénzt, azokról én nem szóltam. " 7