Népszava, 1990. december (118. évfolyam, 282–305. sz.)

1990-12-23 / 301. szám

NÉPSZAVA 199­0. DECEMBER 2­3., VASÁRNAP A békességhez történelmi kiegyezés kell / / írta Ágh Attila politológus Az 1990-es esztendő a békét­lenség éve volt hazánkban. Hogyan is lehetett volna másképp, hiszen a nagy tör­ténelmi átalakulások nem­ a spanyol etikett szabályai sze­rint zajlanak, hanem égzen­géssel és földindulással, szenvedélyekkel és indula­tokkal, felhánytorgatott és újraelosztott sérelmekkel. A békétlenség mindenféle for­májával, ami akkor éri az embert, ha nem a történe­lemkönyvekben, hanem a va­lós életben éli meg a törté­nelem nagy fordulatait. Az év konfliktus-kórképét fel­vázolni és gyógymódját meg­adni mégis igen nehéz. Mind­nyájan másképp éljük meg a történelmet, szép, letisztult korszakokká csak utána áll össze. A nagy változások szemtanúi gyakran csak za­vart tanúbizonyságot adnak, s nem értik meg az átalaku­lások lényegét. Az 1990-es év központi kérdése az, hogy mennyire volt szükségszerű ez a nagy nemzeti békétlen­ség, mennyi adódott belőle a fordulat természetéből, s mennyi a szereplők viselke­déséből ? Az év vége a számvetés és a megbékélés ideje. De a békességnek súlyos ára van, társadalmi terápiával fel kell számolni azokat az okokat, amelyek felesleges, önemésztő konfliktusokat gerjesztenek. Túl vagyunk már az előző rendszer össze­omlásán s a vele járó kilen­géseken, elmúlt már a hamis próféták és a politikai ku­­ruzslók évadja, s a pártok és politikusok jogos önkritikái­tól hangos az évi végi sajtó. A politika visszanyerni látszik józanságát és levetkőzni gőg­jét és szélsőségeit. Márpedig a békétlenséget 1990-ben fő­leg három tényező okozta: a kormány tehetetlensége, a pártpolitika túltemgése és a sérült, megfelezett és túlter­helt társadalom megmozdu­lásai. A békés átmenet lényegé­ben már 1989-ben eldőlt, a lappangó, látens állami erő­szak nem változott át nyílt terrorrá, de a békés hatalom­váltás alatt ott kavargott a tömegek ösztönös megmoz­dulásaiból feltörő szürke erőszak fenyegetése. A kor­mányzat és az egész politi-Az 1990-es év konfliktus­térképét felvázolva azzal kell kezdenünk, hogy még az év végén sincs működőképes kormányunk, hanem az új kurzus eddigi történetét vé­gigkísérő strukturális kor­mányválság állapotában élünk. A kormánykoalíció belső erőviszonyai és az el­ső Antall-kormány személyi adottságai miatt nem jöttek létre májusban az eredmé­nyes politikai és szakértői kormányzás feltételei. Az alacsony hatékonyságú kor­mányzás következményeit tovább súlyosbította az, hogy a hivatalnoki-szakértői réteg jelentős részét, politikai hisz­tériától hajtatva, elkergették kai szféra feladata a konflik­tuskezelés és a válságszabá­lyozás, vagyis a békesség politikai technikájának al­kalmazása lett volna. Nem az emberek voltak 1990-ben a szükségesnél békétleneb­­bek, csak a politika nem tet­te a maga dolgát a konflik­tusok kezelésében. Márpedig rosszul működik a politika akkor, ha állandóan próbál­gatja az ember tűrőképes­ségének határát és csak a válságokból képes tanulni, ahelyett, hogy a kompromisz­­szumteremtés össztársadal­mi mechanizmusait felhasz­nálva jó előre megelőzné és kezelné a feszültségeket, még mielőtt válsággá mé­lyülnének. A konfliktusok kezelése és a válságok szabályozása a politikumok mesterséget s ebből a mesterségből vizs­gázott igen rosszul politiku­saink nagy része. A viszony­lagos társadalmi béke fel­tételei nem adódnak maguk­tól, ehhez politikai erőfeszí­tés és „kormányzástani” is­meret kell.. Ráadásul a nagy történelmi változások idején a nagy megbékélésre, a tör­ténelmi kompromisszum el­érésére kell törekedni, hogy utána a társadalom minden­napi élete a kis megbékélte­­tések rendszeréből állhasson össze. A társadalom élete még a legnyugodtabb idő­szakokban sem békés magá­tól. A politikatudomány nagy és érvényes közhelye, hogy a társadalom szükségképpen az érdekösszeütközések szín­tere, de ez csak annyiban igaz, hogy közben állandóan és minden szinten érdek­­egyeztetések játszódnak le. Különösen élesen rajzoló­dik ki most az érdekütkö­zések világa, amikor jósze­rével csak terfieket, vesztesé­geket és fájdalmakat osz­tunk el, s nem mint a sze­rencsésebb időszakokban vagy országokban, a dinami­kus fejlődés által megter­melt többletet. A gazdaság feszítő erői a legalsó réte­geknél és a sérült, mozgás­hiányos társadalom fájdal­mai különösen megnövelik a politikus felelősségét és konfliktuskezelői mesterség­beli tudásának jelentőségét. Pedig éppen ezek kínzó hiá­nyát érezhettük idén, vagy megfélemlítették. A kormányválság tehát már eleve adva volt az első An­tall-kormány felállásában, s ez legfeljebb csak megmutat­kozott egy-egy kisebb-na­­gyobb válságban az október végi „kis forradalomig”, amely ezt a strukturális kor­mányválságot az egész társa­dalom számára nyilvánvaló­vá tette. A kormánykoalíció egyes politikusai egyenesen a bé­kétlenség szításából próbál­tak politikai erőt kovácsolni maguknak és pártjuknak, s ez különösen közveszélyes ott, ahol amúgy is nagy indula­tok feszülnek fenn a társada­lomban. Nem a politikusok, hanem a lakosság józansá­gán, pragmatikus beállítódá­sán múlott, hogy nem történt nagyobb békétlenség, min­t erőszakos tömegakció, mivel az ellenzéki pártok sem áll­tak a helyzet magaslatán a konfliktuskezelésben, inkább többnyire konfrontációs stra­tégiát folytattak egymással és a kormánnyal. Erejüket pró­bálgatva és arculatukat ke­resve elkerülendő rosszat lát­tak a kompromisszumban és a megbékélésben. A kormány működésképte­lenségét jó lenne kezdeti ne­hézségnek tulajdonítani, de az okai sajnos mélyebbek s az 1990-es év egész természetét, lefolyását meghatározták. A kormánykoalíció, s különösen vezető pártja, az MDF, azzal a meggyőződéssel vette át a hatalmat, hogy „nemzeti” ideológiájával valóban maga mögött tudja a lakosság többségét, s ezért egyedül kormányozhatja-irányíthatja az egész társadalmat a nem-A rossz kormányzás biztos receptje a szólótánc. A ma­gyarkodás sem kimondott modernizációs program, éle­sen felvázolt politikai alter­natíva. A „jó magyarok va­gyunk, biztosan mögöttünk áll az ország többsége” stra­tégiája pedig látványos ku­darchoz vezetett az őszi hely­­hatósági választásokon. Ezt az illúziót azonban egy má­sik is kísérte, a nyugati part­nerek mosolyából és meleg kézszorításából fakadó illú­zió. A hatalomváltással járó külpolitikai fordulat megál­líthatatlan sikersorozatnak látszott, s az új barátságok nyomán a nyugati segítség beáramlásával kapcsolatos csodavárás terjedt el a kor­mányzati körökben. A kettős illúzióból, a belső problé­mák rossz felméréséből és a külső segítség utáni vágya­kozásból, a könnyű és gyors megoldásból az ősszel kettős, keserű csalódás lett. Az MDF valóban „könnyű álmot ígért” a magyar társa­dalomnak, és ünneprontás­nak — egyenesen rossz szán­dékúnak — minősítette a ko­rai figyelmeztetéseket, hogy a problémák sokkal mélyebb­ről fakadnak, nehezebben ke­zelhetőek és sürgős, alapos beavatkozást igényelnek. A könnyű konfliktuskezelés szép álma gyorsan szerte­foszlott, s az is hamar kide­rült, hogy a Nyugat nem pén­zel diplomáciai szóvirágokat, nem finanszíroz kommunista­ellenes ideológiai szólamokat, legfeljebb a valóságos mo­dernizációs programokra, a saját belső erőfeszítések tá­mogatására ad pénzt. De ak­kor is inkább kevesebbet, mint többet, ha igazán meg­van a radikális változásokra való elszántság és annak va­lós programja. Mivel eltűnő­ben van az ellenségkép, nincs zet képviseletében. Az a szó­lótánc, amit az MDF bemu­tatni próbált 1990-ben a po­litika színpadán, kettős tu­datzavart is jelez. Egyrészt a demokratikus politika játék­­szabályai megértésének za­varát, hiszen a demokratikus berendezkedésben még a túl­nyomó többséget birtokló kormányzó párt sem negligál­hatja a politikai és társadal­mi élet egyéb szereplőit, az­az nem szólótáncra kap a vá­lasztásokon jogosítványt. Másrészt egy történelmi tu­datzavar és mentalitáskorlát is megmutatkozik itt, mivel a „nemzet” képviselete nem az ideológiák cseréjét jelen­ti a korábbi nemzetietlenről a mostani történelmi-nemze­tire, hanem a korábbi tragi­kusan téves modernizációs program cseréjét egy újra, a magyar múlt ködös nosztal­giái helyett az európai út irá­nyába mutató modernizáció­ra. könnyű pénz a „gonosz biro­dalma” elleni harcra, de sem­miképpen sem lett volna a könnyű, konfliktusmentes át­menet finanszírozására, ez még Dél-Európának sem ada­tott meg annak idején. Ez az úttévesztés újabb konfliktusok sorával terhel­te meg a magyar társadal­mat, hiszen majdnem egy évet vesztettünk a radikális gazdasági programok kidol­gozásában és megindításá­ban. A kormánykoalíció po­litikusainak nagy része elju­tott már a keserű csalódásig, a könnyű álomról való le­mondásig, akár a valósággal való szembenézés igényéig. De itt belépnek már a túl­­ideologizált mentalitásuknak olyan strukturális korlátai, amelyek megakadályozzák a továbblépést, az elvont, távo­li felismerések határozott cselekvésekre való átváltását. Ez a mentalitási korlát igen erőteljesen jelentkezik a má­sodik Antall-kormány nehéz megszületésében, az alkal­matlanok igen lassú és kö­vetkezetlen eltávolításában, az új vezetők kiválasztásá­ban, az ugyanabban a szűk körön belül maradásban és az ugyanolyan szűk, szemé­lyi bizalom elv alapján való gondolkodásban. Radikális személycserék nélkül pedig tovább nő a bi­zalmi válság, a formális­ jogi legitimációval szemben a po­litikai legitimációs hiány avagy deficit. A szakértői elv és a rátermettség keményen következetes alkalmazása és a társadalmi intézményekkel való párbeszéd nélkül vi­szont az a gyakorlat fog to­vább folytatódni, hogy az „elitdemokráciával” a két nagy részre szétszakadt tár­sadalom között továbbra sem lesz kommunikáció. A konf­liktusok tehát továbbra sem ott fognak megoldódni, ahol keletkeztek, adott természe­tük szerint. Mert hiányzik a megfelelő konfliktuskezelés. S amit nem képesek letransz­formálni „lenn”, az szükség­képp felszívódik a politikai rendszerbe, és nagy politikai konfliktusként mutatkozik be „fenn”. Így válik a struktu­rális kormányválság struk­turális társadalmi válsággá, s persze viszont is, a mindin­kább mélyülő társadalmi konfliktusok egyre erősebben és közvetlenebbül fenyegetik az alacsony hatékonyságú kormány létezését. Egy pon­ton a kormányzati politiká­val való elégedetlenség át­csaphat a politikával, sőt a demokratikus, parlamentáris berendezkedéssel szembeni általános elégedetlenséggé, ahogy ennek fenyegető jelei Lengyelországban és Szlová­kiában már láthatóak. A kormányzati politika strukturális és mentalitásbeli korlátait jól megmutatta a december 4-i kormányfői be­széd. A hosszúra és túl ba­rokkosra sikeredett szónoklat nem a súlyos helyzet bemu­tatásában bizonyult drámai­nak, hanem abban, hogy a kormányfő a súlyos helyzetet De végül is miben rejlik a rossz konfliktusok, a válság­ból válságba sodródás, a kor­mányzati politika által „szol­gáltatásként” nyújtott békét­lenség alternatívája? Az el­lenzéki pártok mostanság már óvakodnak alternatívák megfogalmazásától a jelenle­gi kormánnyal szemben, akár új kormányzati formula (nagykoalíció, szakértői kor­mány), akár új választások kiírásának formájában a kor­mányzati koalíció szétesése esetén. Új keletű óvatossá­guk mögött ott rejlik a sú­lyos nehézségek és kormány­zati kényszerpályák ismere­te, de az a belátás is, hogy ez a kormánykoalíció eddig önkezével ártott a legtöbbet magának, s némi cinizmussal tekintve, a jövő év elején ké­pes lehet arra, hogy a saját művét befejezze. Minden­esetre strukturális átalakítás nélkül a jelenlegi kormányba való belépés csak a közös ér­vénybe való belesodródást jelentheti egy ellenzéki párt­nak, amire a Fidesz fiatal bölcseinek kevés kedve mu­tatkozik. Igazi „rendszervál­tás" kell tehát a politika és a kormányzás egészében a „nemzeti” ideológusok hosz­­szú szólótánca után.­ A nem­zet történelmébe, a jövő tör­ténelemkönyveibe nem ideo­lógiai szólamokkal, hanem pragmatikus nemzeti moder­nizációs programmal és mű­ködőképes kormányzással, eredményes válságkezeléssel, kompromisszumteremtő ké­pességgel, azaz valódi állam­férfiúi bölcsességgel lehet be­kerülni, a friss rádöbbenés megrázó élményével adta elő, holott annak számos, általa elmon­dott eleme évek óta közhely nemcsak a reformközgazdá­szok, hanem a szélesebb po­litizáló értelmiség köreiben is. Ha kormányunk több mint fél évvel a hatalomra kerü­lése után is csak ennyit ér­zékel a gazdaság nehézségei­ből és a kiemelkedés pers­pektíváiból, akkor valóban nagyon nehéz helyzetben va­gyunk, de most már nemcsak gazdaságilag, hanem politi­kailag is. Az ország lakossága a kor­mányzat strukturális műkö­désképtelensége ellenére is megbízott Antall József sze­mélyében, államférfiúi ké­pességeiben és kivételes egyé­niségében. Az év végén is ta­pasztalható immobilitás és tehetetlenkedés viszont már az ő politikai tartalékait éli fel. A kormánynak végre éles és határozott programot, vál­ságszabályozó stratégiát kell az ország elé tárnia, mert ha néhány hónapon belül nem képes erre, akkor az ellenzé­ki pártok konstruktív maga­tartása esetén is alapjaiban megrendül a második Antall­­kormány helyzete. Nagy történelmi kompro­misszumra, társadalmi ki­egyezésre van szükség a nemzedékek során feltorlódó, legalábbis 1938 óta halmozó­dó ellentétek és gyűlölködé­sek világán való túllépéshez, a kölcsönösen újabb sérelme­ket okozó sérelmi politikák megtagadásához, a frusztrált percemberkéknek és a hiva­tásos bajkeverőknek a poli­tikából való kiszorításához. Ezzel a programmal az 1991-es év a békétlenség éve után a megbékélés éve lehet, s egy konszenzuskereső poli­tikával megtalálhatók a bé­kességteremtés politikai­­technikai eszközei is. Nincs nagyobb megrázkód­tatások nélküli, könnyű meg­oldás, de az emberek helyze­tét leginkább nem az anyagi nehézségek, hanem a pers­pektívák, a kibontakozás hiá­nya teszi kilátástalanná, ezért egy valódi nemzeti moderni­zációs program önmagának teremtheti meg a válságsza­bályozás kormányzati és po­litikai eszközeit. Nagyobb po­litikai innováció és új kor­mányzati formula nélkül 1991 nem a megbékélés, ha­nem a súlyosabb válságokba sodródás éve lesz, mert ez a kormányzati politika már nem állja ki a következő há­rom év próbáját. A kormány és a stabilitás mellett szólunk tehát, ha radikális megúju­lását és kibővülését kíván­juk, nyitását az ellenzék és az egész társadalom felé a bé­kesség, a jóakaratú emberek­nek karácsonyi gondolata je­gyében. Csak terheket osztunk Szóvirágokra nem adnak pénzt Nyitni a társadalom felé ­­ÖN KIVEL BÉKÜLNE MEG CSENGET DÉNES Másoktól nem kérek bocsánatot Gondolkodhatom egy percet? Szóval, elég sokat háborúskod-­t­tam ebben az évben. Volna kivel. Szívesen ki is békülnék­eg mindenkivel, úgy, hogy fenntartanám a gondolatokat, melye­ket képviseltem, de visszavenném a nyílvesszőszerű jelző­ket: nem sebzésre, nem vérre menne a vita. Aztán megpró­bálnék kibékülni a sorsommal, a sorsunkkal, avval, hogy a szabadság egy fenyegető katasztrófa képébe köszöntött be Magyarországra. Meggpróbálnám úgy elhárítani a kataszt­rófát, hogy a szabadság iránti érzelmeink sértetlenek ma­radnak. Szívesen békülnék a fiaimmal, a 10 éves Andrissal és az 5 éves Balázzsal. Hiszen én 1987 őszén eltűntem a lakitelki sá­torban, és azóta szinte nem kerültem elő. A családom bo­csánatáért pályázni fogok, másoktól azért békülékeny haj­landóságom ellenére sem kérnék bocsánatot. Úgy érzem, senkit sem sértettem meg, és senkivel nem ke­rültem haragos viszonyba azok közül, akik közel állnak hoz­zám. Feszült időszakokban a barátságok is teherpróbát áll­nak ki. ■ ÖN KIVEL BÉKÜLNE Én ugyan senkivel, mert senkivel nem voltam és nem is va­­gyok haragban! Ha arra gondolna valaki, hogy a választól­ag sok előtt kizártak az Országos Választási Bizottságból, nem­­eg régiben pedig egy idős mérnök magánjogi pert kezdeményez­ik tett ellenem, mert hazaárulónak minősítettem azokat, akik 30 magas nyugdíjat élveznek, megvan a feleletem. Ami a választási bizottságból való kizárásomat illeti, az szer­­­rintem teljesen igazságtalan volt, s utólag a bizottság több­i tagja is közölte velem, hogy nem értettek egyet a döntéssel.­­ Egyebekben pedig itt nem személyekre vontkozó kijelen- *e tést tettem, hanem a politikai véleményemet mondtam el.­­ TORGYÁN JÓZSEF Ami pedig a mérnök úr sérelmét illeti, nem tudom, hogy mi­­ miért vesz magára olyasmit, amit én nem rá vonatkoztat- eg­­yem vagyon­­am. Én ugyanis azokat tartom hazaárulóknak, akik egykor tas­t­­ a hatalomban csücsülve a negyven év alatt tönkretették az íl naragoan országot, és ennek ellenére, sőt, ennek révén élveznek most sg­r, k­i nagy nyugdíjat. Aki tisztességes munkával érdemelte ki a­­ sen­kivel jó pénzt, azokról én nem szóltam. " 7

Next