Népszava, 1991. június (119. évfolyam, 127–151. sz.)

1991-06-01 / 127. szám

NÉPSZAVA 1991. JÚNIUS 1., SZOMBAT Jiri Dietrethier Közép-Európa biztonságáról­­ kisebbségek ügye központi kérdés Közép-Európa biztonságához nincs szükség új keretek­re, a meglevőket, az EBEÉ-folyamatot, a NATO-t, a Nyugat-európai Uniót kell felhasználni. Biztonságuk szempontjából Prága, Budapest és Varsó számára alap­vető együttműködésük, társulásuk az EK-hoz, valamint kiegyensúlyozott kapcsolatuk a Szovjetunióval is. Erről írt a Foreign Policy című amerikai külpolitikai folyóirat legújabb számában Jiri Dienstbier csehszlovák kül­ügyminiszter. Dienstbier rámutatott, hogy immár a nyugati or­szágok is kezdik megfogal­mazni nézeteiket Közép-Eu­rópa biztonságáról. Nincs ok dramatizálni a helyzetet, de ha a Nyugat csak nagyobb helyi válságok idején fordul Közép-Kelet-Európa felé, ezért végül is valamennyi európai nagy árat fizet majd — írta. A történelmi tapasztalatok világosan mutatják: Közép- Európa biztonságát csak ak­kor lehet megvédeni, ha kor­mányaik baráti kapcsolato­kat tartanak fenn mind a Kelettel, mind a Nyugattal. A szovjet befolyási övezet­ben való korábbi tagság fel­cserélése egy másik befolyá­si övezetben való tagságra aligha javítaná Közép-Euró­­pa biztonsági helyzetét. Dienstbier elutasította kö­zép-európai gazdasági tö­mörülés vagy katonai-poli­tikai tömb lehetőségét. Ehe­lyett Csehszlovákia, Magyar­­ország és Lengyelország a lehető legszorosabb három­oldalú együttműködésére van szükség. E kooperációt oly módon kell fejleszteni, hogy beilleszthető legyen a széles körű, összeurópai együttműködésbe. A háromoldalú együttmű­ködés megkönnyítheti a ki­sebbségi problémák megol­dását ... A magyar kormány külpolitikája fontos tényező­jének tekinti a szomszédos országokban élő magyar ki­sebbségek támogatását, s ezt néha oly formákban fejezi ki, ami nyugtalanságot vált ki szomszédainál. Ennek el­lenére nagyon valószínűtlen, hogy a magyar politika kap­csán kialakuló feszültség odáig fajulna, hogy fegyve­res viszállyal fenyegessen. A kisebbségek ügye egyébként belátható időre központi kér­dése marad az európai poli­tikának — hangsúlyozta. Az Atlanti Szövetség nyil­vánvalóan fennmarad, de nem lehet az amerikai ér­dekek kifejezője a gyorsan változó Európában. Mind az észak-amerikaiaknak, mind az európaiaknak meg kell vizsgálniuk, milyen szerve­zeti keretek szükségesek az amerikai és a kanadai jelen­lét fenntartásához Európá­ban. Csehszlovákia, Magyaror­szág és Lengyelország társu­lása, majd tagsága az Euró­pai Közösségben alapvető előfeltétele Közép-Európa stabilitásának és biztonságá­nak — mutatott rá végül a csehszlovák külügyminisz­ter. NATO Gyorshadtest — belső használatra John Galvin amerikai tá­bornok, a NATO európai haderőinek főparancsnoka, pénteken, az MTI kérdésére megerősítette, hogy a NATO 1995-re brit parancsnokság alatt megszervezendő, sok­nemzetiségű, gyors reagálású hadteste mint NATO-egység nem hagyhatja el majd a N­ATO-országok területét. Nem zárta ki azonban, hogy a gyorshadtestet adó orszá­gok NATO-tól független, ön­álló kezdeményezésére a résztvevő csapatokat, akár hasonló struktúrában is, de ne vessék a NATO területén kívül, éppúgy, amiképp va­lójában NATO-erőket vetet­tek be az Öböl-háborúban is, csak éppen más szervezés­ben. A gyorshadtest NATO-n kívüli felhasználásának pa­rancsnoki, szervezeti kérdé­seiről a tábornok nem akart találgatásokba bocsátkozni, csak megemlítette, hogy szá­mos javaslat van forgalom­ban, amelyek szerint eszköz lehetne a közös piaci unió, vagy a nyugat-európai unió. (MTI) Securitate-merényletek külföldön? A Securitate, a régi-új ro­mán titkosszolgálat változat­lanul merényleteket követ el emigránsok ellen, s régi ve­zetői nagyköveti megbízá­sokat kapnak — jelentette a The Washington Times. — Semmi nem változott — jelentette ki a lapnak Dorin Tudoran, az emigráns író, akit számos alkalommal ha­lálosan megfenyegettek te­lefonon. Ion Culianut, a chi­cagói egyetem tanárát a múlt héten ismeretlen tette­sek agyonlőtték, miután ő is heteken át fenyegető telefo­nokat kapott. Hasonló zakla­tásnak, merényleteknek vol­tak kitéve a román vezetés más bírálóit is külföldön. Mihai Pacepa, a román hírszerzés egyik vezetője,, aki 11 éve kapott amerikai menedékjogot, elmondotta a lapnak, hogy a legtöbb, újon­nan kinevezet román nagy­követ a titkosszolgálat em­bere. Közöttük van Petre Sandulescu ezredes, aki Ecua­dorba került, és Gheorghe Serbanescu, aki Kuvaitba. Pacepa szerint Constantin Statescu, az új hollandiai nagykövet Ceausescu kabi­netfőnöke, Nicolae Ecobescu pedig protokollfőnöke volt. (MTI) idején több nemzetközi tár­gyalásomon is tapasztaltam, hogy emiatt nem romlott nemzetközi tekintélyünk, pe­dig még provokálni is meg­próbáltam partnereimet ez ügyben. Az viszont igaz, hogy ártott a külügyminiszter sze­mélyes tekintélyének. — Beszéljünk a másik bot­rányról, a Zwack-ügyről is. Számomra furcsa volt, hogy a külügyi bizottság a kor­mányzó pártok szavazataival úgy döntött, nem hallgatja meg Zwack Pétert. Miért nem? — Azért, mert tulajdon­képpen a sajtónyilatkozatai­ban mindent elmondott. Ere­detileg, még az ügy kipat­tanása előtt, meg szerettük volna hallgatni, de a nagy­követ úrnak sürgősen vissza kellett utaznia Washington­ba. A meghallgatás ezért ma­radt el. Azután viszont, hogy mindenről nyilatkozott és a diplomáciatörténetben szinte példátlan módon lemondásra szólította fel külügyminisz­terét, s az azonnali leváltá­sa mellett döntöttek az ille­tékesek, nem lett volna ér­telme a meghallgatásnak. A Külügyminisztérium viszont beszámol bizottságunknak az ügy tanulságairól június má­sodik felében. Ha már a nagykövetekről van szó, szeretnék megemlí­teni egy fontos körülményt. Nagyon felháborítónak és felelőtlennek tartom egyes képviselőtársaimnak azokat a kijelentéseit, miszerint a politikai kinevezettek juta­lomként, vagy az MDF-hez való lojalitásuk miatt kerül­tek volna a nagykövetségek élére. Ez egyszerűen nem igaz. Úgy látszik, nehéz túljutni a pártállami reflexeken, mert az elmúlt évtizedekben való­ban ezek voltak a kinevezés legfontosabb szempontjai. Aki újabb Zwack-ügyről ál­modik, hiú ábrándokat ker­get. — Hallani olyan aggodal­makat, hogy az MDF túlzot­tan ráerőlteti a maga elkép­zeléseit a külpolitikára. — Megítélésem szerint ez nem igaz, össznemzeti kül­politika érvényesül most. A hat parlamenti párt elgondo­lásai igen közel állnak egy­máshoz, legfeljebb a taktiká­ban, a megvalósítás módjá­ban van különbség. Az SZDSZ például szintén akarja teljes jogú csatlakozásunkat az Eu­rópai Közösséghez, de egé­szen a közelmúltig úgy vélte, hogy az csak az ezredfordu­ló után lehetséges. Az MDF végig azt vallotta, hogy erre 1995—2000 között sor kerül, s valószínűleg így is lesz, már az SZDSZ is így véleke­dik.­­ Eleinte ugyancsak aggo­dalmak voltak a túlzott német orientáció miatt. Kell ettől tartanunk? — Szerintem nem. Földraj­zi közelségünk bizonyos fo­kú és a történelem folyamán mindig más-más szintű egy­másrautaltságot eredménye­zett, így kapcsolatainknak már ezeréves múltja van. An­tall Józsefet és Helmut Kohlt baráti kapcsolat fűzi egymás­hoz. Ezért a nagyobb odafi­gyelés Németországra, bár, hozzáteszem, Bonntól sem kaptunk annyi segítséget, amennyi jó lett volna. De ha megnézi, a magyar—ameri­kai, a magyar—francia kap­csolatok soha nem voltak ilyen jók, mint most. És ugyanezt elmondhatnám Ja­pánról és Dél-Koreáról is. — Ön szerint, ki irányít­ja a magyar külpolitikát? — Természetesen Jeszensz­ky Géza. Ugyanakkor az is természetes, hogy Antall Jó­zsef miniszterelnök meghatá­rozó tényező az alakításában, s részfeladatokat lát el Hor­váth Balázs, Mádl Ferenc és Entz Géza is. — Mire kellene nagyobb gondot fordítani a jövőben? — A határainkon túl élő magyarságra. Úgy, hogy ne avatkozzunk be más orszá­gok belügyeibe, de támogas­suk a határainkon túl élő magyarokat célkitűzéseik megvalósításában. A másik, ami fontos, ügyesebben kel­lene lobbyznunk saját érde­künkben. Nagy gondot kel­lene fordítanunk a hiteles Magyarország-kép kialakí­tására, hogy senki ne állít­hasson valótlan dolgot ró­lunk, például azt, hogy a ha­tárok megváltoztatását akar­juk. Nem akarjuk, viszont szimbolikussá szeretnénk ten­ni azokat. Szintén fontos kapcsolatunk további javítá­sa a Szovjetunióval, vala­mint Romániával, ahol alap­vető szempont az ottani ma­gyarság helyzete. — Mit gondol, egy év múl­va még Jeszenszky Géza lesz a külügyminiszter? — Miért ne? Kocsi Margit London Gorbacsovot meghívták A brit székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) elnöke, Jacques Attali pénteken lon­doni látogatásra hívta meg Mihail Gorbacsovot. A meg­hívás formálisan arra szól, hogy a szovjet elnök július­ban folytasson tárgyalásokat a bank vezetőivel­, de a már­is megindult találgatások szerint lehetséges: ezt a megoldást választották arra, hogy Gorbacsov jelen lehes­sen a hét vezető ipari állam július 16—17. között esedé­kes londoni csúcsértekezle­tén. Egyelőre vita tárgyát ké­pezi a G-7-en belül, hogy meghívják-e Gorbacsovot a londoni csúcstalálkozóra. A hajtómű volt a hibás (Folytatás az 1. oldalról) hogy mindenféleképpen tü­zet kellett, hogy fogjon a gép szétesése előtt — mondta a vizsgálóbizottság helyettes vezetője. Eddig nem talál­tuk nyomát pokolgép rob­banásának. (AP) Göncz Árpád és Antall Józssef a TM-közgyűlésem Halványul­t.10 szelleme „Ötvenhat szelleme egyre inkább elhalványul társa­dalmunk körletében, és ez nem jó! Akik ezt képviselik egy megvesztegethetetlen magatartási forma közvetíté­sével, nem állnak a figyelem középpontjában, ami szintén nem jó.” Ezek a gondolatok Göncz Árpád köz­­társasági elnöktől származnak, aki a Történelmi Igaz­ságtétel Bizottság pénteken tartott közgyűlésének kez­detén, nem vendégként, hanem a szervezet egyik ala­pító tagjaként vett részt. A tanácskozáson, amelyet Hegedűs László, a TIB­ ügy­­vezető alelnöke sorsdöntő­nek nevezett, számos politi­kai személyiség részt vett és a kora délutáni órákban An­tall József miniszterelnök is megjelent, hogy üdvözölje a mintegy 300 fős közgyűlést és hangsúlyozta: jogos a TIB minden kifogása azzal kapcsolatban, hogy még min­dig nem történt meg az 56- osok kárpótlása. Kijelentet­te, hogy a kormány őszre előkészíti a politikai üldö­zöttekkel kapcsolatos kár­pótlási törvény tervezetét, amelyen az igazságügyi tár­ca és a Kárpótlási Hivatal dolgozik. Hogy miért sorsdöntő ez a közgyűlés? Több felszólaló egybehangzó véleménye sze­rint azért, mert el kell dön­teni, hogyan tovább? Tud-e, akar-e együtt tevékenykedni a sokféle politikai üldözést elszenvedettek védelmére alakult ugyancsak nagy lét­számú szervezet, vagy sem. Kü­lön-külön akarnak-e bol­dogulni, avagy félreteszik az itt-ott meglévő személyeske­dést, egyéni vitát és közösen képviselik, amit Bibó István mondott: ,,Egyetlen jogos forradalom van, az emberi méltóságé." A TIB-közgyűlésen meg­fogalmazódott a nyitási szán­dék is. A szervezet szelle­miségének átörökítéséhez ugyanis kevés, hogy ma már 1500 tagjuk van és létrejöt­tek a vidéki csoportok. Aki nosztalgiázni, sebeket nya­logatni akar, az jöjjön hoz­zánk, mondotta egy felszó­laló. De mindenki jöjjön, aki a jövőért is akar tenni vala­mit. Hegedűs B. András a kárpótlással kapcsolatos tör­ténések egy évéről számolt be a hallgatóságnak, nem rejtve véka alá azon véle­ményét, hogy megengedhe­tett­ennek és elfogadhatatlan­nak tartja a vagyoni és a politikai kárpótlás összeke­verését. Litván György részletesen ismertette, hogy két év után hol tart az ’56-os tudomá­nyos kutatások ügye, és Nagy Imre, Losonczi Géza, Maléter Pál és Bibó István életének feltárásán, elemzé­sén kívül hol tart a vidéki kutatás, hol a forradalom külföldi visszhangjának fel­dolgozása, illetve ezeknek az anyagoknak beszerzése, ösz­­szegyűjtése. Megtudtuk, hogy a kegyeleti bizottság létre­hozta az emlékmű alapít­ványt, hogy a Kerepesi Te­metőben emlékművet állít­hassanak a forradalom már­tírjainak. Egy javaslat is el­hangzott: nyilvánítsa a par­lament a 300-as és a 301-es parcellát nemzeti kegyeleti hellyé. Még egy gondolat a fel­szólalásokból. Erdélyi Tibor kijelentette, a TIB illúziók rabságában él. Illúzió, hogy a vezető politikai pártok magukénak tekintik ’56 szel­lemét. A koalíció tagjainak ugyanis a 20-as és 30-as évek jelentik a szellemi elő­döt és mintát. A 301-es par­cella mártírjainak 90 száza­léka munkás. De illúzió, hogy a munkások képvisele­te a TIB-ben megvalósul. A Budapesti Kongresszusi Központban zárt üléssel, és tisztújítással ért véget a TIB- közgyűlés. (szabó) Munkaszolgálatosok világtalálkozója Jövő tavasszal rendezik meg a munkaszolgálatosok és de­portáltak első világtalálko­zóját. A szervezők — a Mun­kaszolgálatosok Országos Egyesülete — az egész vi­lágba szétküldték tájékoz­tatójukat. Legalább ötezer látogatót várnak. A világta­lálkozó fővédnökségét töb­bek között Antall József és Habsburg Ottó vállalta. A Legfőbb Ügyészség közleménye A Legfőbb Ügyészség pénte­ken az alábbi közlemény közzétételére kérte az MTI-t: „A Legfőbb Ügyészség az 1945-ben elkövetett gyöm­­rői gyilkosságok ügyében —­ a Történelmi Igazságtétel Bi­zottsága kezdeményezésére — folytatott tényfeltáró vizs­gálatot befejezte. A vizsgá­lat megállapításairól június 6-án 18 órakor Gyömrőn, a községi önkormányzat há­zasságkötő termében tájé­koztatást tart az érintettek részére. A Legfőbb Ügyészség ez­úton köszöni meg mindazok­nak a segítségét, akik a saj­tóban közzétett felhívásra je­lentkeztek, és az üggyel ösz­­szefüggő ismereteiket, doku­mentumokat a tényfeltárói vizsgálat rendelkezésére bo­csátották.” 3 NAPRÓL NAPRA Faggyú Sándor Függetlenségi nyilatkozat helyett Augusztusban lesz 450 éve Buda török kézre kerülésének, amivel a magyar állam elvesz­tette — és egészen soha nem nyerte vissza — a függetlenségét. Mindig „akadt” egy közeli nagyhatalom (a törökök után a Habsburgok, majd a németek, végül a szovjetek), amely a katonai túlerő „érveivel” függésben tar­totta a magyar társadalmat, s a magyar ér­dekeket saját birodalmi érdekeinek rendel­te alá. Egy hónap múlva, június 30-án elérkezik a „szabadság napja”, amely véget vet hazánk szovjet megszállásának, s ezáltal visszanyer­jük szabadságunkat és függetlenségünket — vélik, illetve remélik sokan. Ezzel lezárul az a nemzetünk, népünk számára csaknem végzetes korszak, amely azonban nem 1945. április 4-ével, még csak nem is 1944. március lesével kezdődött, hanem legalább ötven éve, a második világháborúba belesodródá­­sunkkal, ami jórészt a magyar társadalom tudtán és akaratán kívül történt. Éppúgy, mint ahogy korábban az ország apránként a német érdekek prédájává vált, még korábban pedig, ahogy a győztes antanthatalmak — igazságos béke címén — önkényesen és irra­cionálisan meghúzott határokkal gazdasági­lag és társadalmilag egyaránt eleve fejlődés­­képtelen „zsákutcaállamok’’ groteszk mozaik­ját hozták létre a Monarchia, illetve a tör­ténelmi Magyarország helyén. Századunk viharai és történelmi, sorsfor­dulói mindig népünk feje fölött zúgtak el — mint Kassák nikkelszamovárja —, így nem igazán meglepő, ha az egy hónap múlva min­den jel szerint bekövetkező új, „igazi” sza­badságnapi ünnep sem látszik felrázni és lelkesíteni a végképp kiábrándult és kijóza­­nult, talán kissé depresszióssá is vált társa­dalmat. Hiszen ez a függetlenség éppúgy az ölünkbe pottyan, mint ahogy a háború, a né­met, majd a szovjet megszállás a nyakunk­ba zúdult. Azt a szabadságot, amit egy nép nem maga vív ki — s nem mindennapos, rendületlen, fausti küzdelemmel —, nem ér­tékeli méltóképpen sem ő maga, sem a nagy­világ. Többek között ez is magyarázza a ma­gyar nép egészen eltérő közérzetét és maga­tartását 1956-ban és napjainkban. Akkor volt tartása, önbizalma, hite a feltámadásban, mert úgy érezte, róla nem nélküle döntenek végre külső és belső hatalmi tényezők. Akkor úgy tűnt — ész, erő és szent akarat —, többé nem sorvadoznak egy átoksúly alatt. Joggal írta a forradalom napjaiban a Nép­szava hasábjain Kéthly Anna, hogy diákok, munkások, értelmiségiek önfeláldozó hőstet­te vívta ki Magyarország függetlenségét és szabadságát, és a jó szándékú, hazája sorsáért aggódó és építésre kész kezekkel várakozó dolgozók milliói teremthetik meg és biztosít­hatják a nyugalmat és a rendet. Ahogy 1848—49-ben, úgy 1956-ba­n is er­kölcsileg emelkedett magasra a magyarság. Mintha ez ma hiányozna, s a politikai és gaz­dasági rendszerváltás nagyon is földhözra­gadt és materiális problémái közepette a szellemi és erkölcsi értékekről végképp meg­feledkeznénk. Mintha a Széchenyi által több mint másfél évszázada pontosan megje­lölt nemzeti vétkeink és hibáink újra elha­rapóznának a politikában, a közéletben épp­úgy, mint a tömegkommunikációban és a kultúrában. Ezek: a hiúság és öncsalás, a hir­telen fellobannó lelkesedés, a közvestség, az irigység és szülöttei — pártviszály és ura­lomvágy. Mintha soha nem lettek volna a magyar szellemnek olyan kiváló képviselői, akik Széchenyi nyomdokain a magyar parlag megművelését vállalták volna, aminek alap­ja az erkölcsre nevelés és a közértelmesség, a műveltség fejlesztése. Mintha ma sem tud­ná az információk és értékek képviseletére és terjesztésére hivatott értelmiség, hogy „szel­lemi alapokon emelkedik anyagi kiképzé­sünk, és nem viszont”. Erről ma éppúgy nemigen szokás beszélni, mint ahogy arról sem, hogy ebben a nagy de­mokráciában inkább csak „szónok, irkafir­­kász”, s önfejűen nagyokat — légvárakat — tervező politikus szerepel ma a nyilvánosság porondján; hiányzik viszont azon „józan, és minden lárma s pompa nélkül tenni s csele­kedni tudó osztály”, amelyből minden fel­adatra és tisztségre lehetne találni elegendő alkalmas egyént. Ahogy Széchenyi mondta: lelki független embert. Egy hónap múlva, „a szabadság napján”, nem lenne fölösleges mindannyiunknak ma­gunkba nézni: vajon valóban szabadok és függetlenek vagyunk-e lelkünkben, gondola­tunkban, érzéseinkben és emberi kapcsola­tainkban? E benső tisztázással azonban nem várha­tunk 450, de még újabb 50 évig sem. Legfel­jebb június 30-ig.

Next