Népszava, 1991. augusztus (119. évfolyam, 179–204. sz.)

1991-08-03 / 181. szám

14 Sport ••Üssünk bankot! • Ti divat a magyar sportban, hogy a lemondások és ki a kinevezések egymást érik. Persze, lehet, hogy véletlen egybeesés ez, és semmi köze a tehetetlenség­hez vagy az elégedetlenséghez. Esete válogatja. De a je­lenség arra is enged következtetni, hogy felelőtlenség­ről van szó. Annak az esetében is, aki lemond, s oly­kor azok részéről is, akik elvállalják a szóban forgó tisztséget. Mert ki ne tudná, hogy a mai világban már nem állnak rendelkezésre azok az anyagi források, amelyek a múltban gazdagon bugyogtak, s mióta meg­történt a rendszerváltás, egyszerre elapadtak. Ez nem lehet meglepetés senki számára. Aki csak egy kicsit is figyel, annak látnia kell, hogy a jövő útját még nem kö­vezték ki, s ezért az nagyon rázós. Ha tehát valaki le­mond, azt erősíti meg, hogy nem vállalja a nehéz mun­kát. Ha pedig tisztséget vállal, akkor máris kutathat­juk, vajon mire alapozza derűlátását, amikor a legtöb­ben­­menekülnek a süllyedő hajóról. Persze, nem hiányoznak a megmentők sem, akik me­nedzserköntösben lépnek színre, s ígérnek. Milliókat, s aztán várni kell, amíg az a pénz meg is érkezik. Gyak­ran nagy késéssel vagy soha. De rákérdezni nem illik, ezt a napokban hallottam az egyik sajtótájékoztatón, mert még megsértődhet a „milliomos” támogató. S ha most nem mondok neveket, akkor nem azért teszem, mert félek tőlük, hanem azon egyszerű okból, hogy nem nekik rovom fel a történteket. Azokon kérem szá­mon, akik naivul hisznek, s ezzel bajba döntik egyesü­letüket, a szakosztályokat, a csapatokat és az egyéni sportolókat is. Mert csak áltatják a versenyzőket, s ez rutinos sportvezetők részéről már más megítélést érde­mel, mint a sport segítségével népszerűséget, ponto­sabban kapcsolatokat és összeköttetéseket kereső üz­letemberek esetében. Ne értsen félre senki, mert nem azért emelek szót, hogy a szponzorokat tartsuk távol a sportélettől. Erre a világért se gondolnék, mert hiszen nélkülük ma nem lenne sport. Sajnos, az ország pénzügyi helyzetén felül az illetékes politikusok, miniszterek hozzáállása is sújt­ja a m­agyar sportvilágot. S ez ellen védekezni kell minden eszközzel, még­­a túlzott hiszékenység árán is. De legyen egy józan határ, amelyet tisztán és világo­san látni lehet. Ne álljanak meg e beígért „vérátöm­lesztések” az első adagnál, hanem legyenek folyamato­sak, s ne szégyelljük szóvá tenni, ha elmaradnak. Szóval, ne essünk hasra a „bőkezű” adakozók és vál­lalkozók egyre bővülő csapatával szemben, hanem le­gyünk nagyon konkrétak! A­z élsportot szerte a világban az üzletemberek tá­­­­­­mogatják. A kormányok máshol sem sokkal meg­értőbbek, mint nálunk. Igaz, azokban az országokban sok mindenre büszkék lehetnek az állampolgárok, míg nálunk leginkább csak a sportolókra, ők jelenthetik a világmárkát a nagyvilágban. S ha e jelenlegi helyzet­ben még nem is alakult ki a megbízható hazai pénzvi­lág, akkor legalább tanuljunk a „Nyugattól”, s mielőtt szponzori meg egyéb kapcsolatokat teremtünk, kérjünk bankgaranciát, mert ez így szokás! S ha ez kedvező, akkor elmondhatjuk — bankot ütöttünk! Vándor Kálmán Veresegyházáról a világhírnévre A „kis Takács” nagy lányai Súlyemelő-szakosztály főpolgármesteri hozzájárulással Gyengébb nem ide, sport­ági diszkrimináció oda, a női súlyemelők ismét - immár sokadszor - bizo­nyítottak: a Várnában megrendezett Európa­­bajnokságon Földi Csilla és Takács Erika százszáza­lékos teljesítménnyel, há­rom-három aranyérem­mel fejezte be a versenyt. Mellettük még többen is érmeket hoztak, így közöt­tük Takács Mária is, aki két ezüst- és egy bronz­éremmel gyarapította a családi éremkollekciót. Bár családi vetélkedést nem hirdettek meg, a tényt nem tagadhatjuk el: női súlyemelésben a veresegy­házi Takács család viszi el a pálmát. Takács Marika, az idősebb (jobbról) és l Erika, a fiatalabb nővér immár négy éve rendre a legelső vonalban szerepel a roha­mosan fejlődő női súlyeme­lés hivatalos nemzetközi erőpróbáin. Sokan különcnek, mások összeférhetetlennek, megint mások „ennivaló emberek­nek” tartják Takácsékat, akik a hetvenes évek végén költöz­tek Szolnok megyéből Veres­egyházára. A sport megszál­lottja, Takács István min­denáron sportolókat akart nevelni lányaiból; eleinte, 8- 10 évvel ezelőtt, még inkább a dobóatlétika felé kacsin­gattak. Lányait rendre súly­lökőversenyeken indította, miközben rendszeresen dol­goztatta őket az innen-onnan összekunyerált, olykor élet­­veszélyes súlyzókkal. A gondokat csak tetézte, hogy a pincéjük belmagassá­ga kisebbre sikeredett a szükségesnél, így elsősorban a lökésgyakorlatoknál a lá­nyoknak fél szemmel a pla­fonra is kellett kacsingat­niuk. A papa — akit leginkább csak „a kis Takács” néven emlegetnek — szívós, kitar­tó emberként hajtotta-űzte mind előbbre lányait. S ezért körülöttük gyakran állt a bál. Biztosan bennük is volt hiba, de körülményeik is­meretében ez kétszeresen megbocsátható. Három éve a lányok, atyai vezényszóra, otthagyták az MTK-VM-et, hogy azután az Oroszlányi Bányásznál tűn­jenek fel. Edzésekre azonban csak a legritkább esetben utaztak a bányászvárosba, mivel otthon, családi gond­jaik megoldásában, későn született öcsikéjük nevelésé­ben is részt kellett vállalni­uk. Hiába támadták többen is az edző­papát emberi és szakmai oldalról egyaránt, Marika és Erika máig is az ő irányításával készül. Az utóbbi fél évben pedig már a BSE sportolójaként érik el a jobbnál jobb eredménye­ket. Az éremgyártás legújabb állomása, Várna, igazán szép emlék marad a család szá­mára, a sportágnak pedig újabb sikereket jelent Ta­kácsék jóvoltából is. Hazaér­kezésük után félnapnyi pi­henőt engedélyeztek maguk­nak, s a délelőtti alvást kö­vetően délután már ismét odaálltak a tárcsák mögé. Hányatott pályafutásuk során a BSE-ben végre a legjobban érzik magukat. Külön is jólesik nekik, hogy kizárólag miattuk alakított a BSE női súlyemelő-szak­osztályt, amihez a sportköri elnök, Küszkei Ferenc tá­mogatása mellett maga a fő­polgármester, Demszky Gá­bor is hozzájárult. Az immár férjes asszonyok — Erikának nyolc hónapos kislánya is van — a szep­temberi, a németországi Do­­naueschingenben sorra kerü­lő világbajnokságon is leg­alább négy érem begyűjtését ígérik. Ám ez csak a mini­mum, amit könnyen lehet, hogy túl is teljesítenek. Is­merve a Takács lányok te­hetségét és szorgalmát, ezen sem sokan csodálkoznának. Jocha Károly Tíz perc Sárosi Imrével Úszó Európa-bajnokság előtt állunk. S emlékezünk ... Számos olimpiai-, Európa- és országos bajnok nevelő­je, a magyar úszósport egyik újítója és legnagyobb egyé­nisége, Sárosi Imre idestova húsz éve nyugdíjasként él. A 83 éves mesteredző az utóbbi időkben nem halla­tott magáról. Megkérdeztem, miként él, hogyan telnek napjai. — Ismeretes, hogy a nyugdíjasok többsége nem tudja az idejét jól felhasz­nálni. Nálad nincs ilyen probléma ? — Úgy gondolom, hogy jól és hasznosan osztom be a napom. Reggel már fél ötkor a margitszigeti Sport­uszodában vagyok, ahol nyugdíjas barátaimmal együtt speciális tornát végzünk. Majd néhány kis tanítvá­nyomnak úszásoktatási lec­két adok. A napi elfoglaltsá­gom középpontjában a ki­csik vannak, akikkel szívvel­­lélekkel és nagy szeretettel foglalkozom. Hatéves koruk­ban pedig mindegyikőjüket átadom egy-egy sportklub­nak. — Nem jelent gondot a közlekedésedben, hogy ko­rán reggel még nincs autó­buszjárat? — Átvettem a hollandiai példát, és kerékpáron közle­kedem. őszinte bizalommal ajánlhatom mindenkinek ezt az egészséges és élvezetes sportmozgást. — Nem túlzás a te korod­ban a tornázás mellett még kerékpározni is? — Egyelőre nem érzem annak. Fizikai állapotom ki­tűnő és jó kondícióban va­gyok. — A teljes napot az uszo­dában töltöd? — Kilenc-tíz óra körül el­búcsúzom az uszodától, és ügyes bajos dolgaimat inté­zem. A délutáni szieszta után a házbe­li nyugdíjasok­kal töltöm az időm. Beszél­getünk a múlt eseményeiről és a napi dolgokról, s ha igénylik, szívesen feleleve­nítem sportélményeimet, az emlékezetes ú­szóbajnoksá­­gokat... — Voltál az idei országos úszóbajnokságon? — Sajnos, az országos úszóbajnokság elveszítette a rangját, a tekintélyét. Ke­vés a versenyző, és nincs kö­zönség. A bajnokság csalá­dias jellegű úszóverseny szintjére süllyedt. Már évek óta nem járok versenyekre. A mi időnkben óriási küz­delem és hatalmas izgalom jellemezte a bajnokságot. Volt is közönség! Rendsze­rint 5—6 ezer néző drukkol­ta végig a legjobb hazai úszók vetélkedését. — Beszélgessünk valami kellemesebbről. Milyen ter­veid vannak? — Változatlanul az utazás az életem éltetője. Ha semmi nem jön közbe, akkor ősszel Krétára látogatok és az év végén az USA-ba utazom, s ott zárom az esztendőt. Az úszósport barátai nevé­ben további jó egészséget, pihenést és kellemes utazást kíván. Bakó Jenő Ki a következő áldozat? Nincs futam, van vita! Ez jellemzi ezekben a napokban a Forma–1 világát. Man­sell, miután 8 pontra megkö­­­zelítette a világbajnok Sen­­nát, pihen a babérjain, s nem fecsérli idejét hangza­tos nyilatkozatokkal. Most inkább koncentrál a Hunga­­roringre. Gondolatban újra és újra végigmegy a pályán, s készíti elő a taktikáját, amelyet ezúttal nagyon pon­tosan kell kidolgoznia, ugyanis van egy segítőtársa, a volt világbajnok, Alain Prost személyében . . . A francia ugyanis megint összeugrott a brazillal, s ha­dat üzentek egymásnak. Prost: „Hockenheimben vé­gig akadályozott, ne­m hagy­ta, hogy előzzek. Most aztán elég. A következő nagydíjon kivágom a pályáról!” Mire Senna: „Mit nyafog? Meg­próbált egyszer előzni, mint egy kezdő. Hagyja már végre abba a siránkozást!”. A két nagy vetélytárs te­hát, úgy tűnik, felpaprikázva ül autóba a Hungaroringe­n. Igaz, a harag addigra elszáll­hatna belőlük, de ez már olyan régi keletű, hogy erre nincs remény. Amerre csak járnak, ott mindig szikrák csapnak ki egymás felé. S így lesz ez Mogyoródon is... Az ellentét ugyanis nem a­ propaganda kedvéért ilyen látványos, hanem „életbevá­gó” eredete van. Senna a ta­valyi világbajnokságon a szó igazi értelmében kilökte a pályáról Prost autóját. S ez nem az első incidens volt kettőjük között, tehát, úgy tűnik, mintha nem csak a győzelemről lenne szó. De ne menjünk ilyen mesz­­sze a következtetésekkel, s elégedjünk meg annyival, hogy komoly harc folyik ket­tőjük között, s ebből — ne­vető harmadikként — a ba­juszos angol húzhatna igazán hasznot. Egy újabb, sorozat­ban már negyedik Mansell­­győzelem azt jelenthetné, hogy vasárnap délutántól más a Forma–1 sorrendje, méghozzá tartósan. A brazil világbajnokról­ azonban azt is tudni kell, hogy nemcsak vakmerő és kihívó, hanem okos is. Most, hogy már nem Prost az első számú vetélytársa, hanem Mansell, lehet, hogy az angol lesz a következő áldozata ... V. K. SZOMBAT, 1991. AUGUSZTUS 3. NÉPSZAVA Steffi Graf ma már tudja jobb a régi?! A tenisz-világranglista má­sodik helyezettje, Steffi Graf nem tartozik a szerencsés versenyzők közé. Édesapja love storyja miatt egy évet vesztett a trófeagyűjtésben, majd amikor visszanyerte ré­gi formáját, a női csapatvi­lágbajnokság döntőjében, a Federation Cupért folyó harcban a válla felmondta a szolgálatot. Egy darabig ta­lálgattak, mi történhetett ve­le, hiszen rá nem jellemző, hogy fizikailag mondja fel a szolgálatot. Rövid ideig tar­tott csak a találgatás, végül kiderült az igazi ok: új Wil­­son-ütőt tesztelt­­ a meg­állapodás értelmében — tét­mérkőzésen ! S ezt nem bírta a válla. Hiába kapott nagyon magas tiszteletdíjat, ezzel az ütővel nem tud játszani, visz­­szatér a régihez. Ez is bizo­nyítja, nem mindig jó, ami új! S ki „árulta el” Steffit? Hát, bizony, a régi Dunlop „ütője”. A világmárka mene­dzsere ugyanis szükségesnek érezte, hogy magyarázattal szolgáljon a különleges és kockázatos igényből fakadó sérülésre. „Három prominens játékost veszhettünk el rö­vid idő alatt, hiszen Chris Evert visszavonult, Capriatit a Prince cég szerződtette, Garrison pedig ez évben Yonnex ütőkkel játszik. Nem maradt más választásunk, mint bármi áron megnyerni Steffi Grafot. S hogy a be­mutatkozás nem sikerült, ez szinte törvényszerű ennyi idő után. Boris Becker, amikor áttért az öreg Puma ütőjéről egy másik, megfelelő ütőre, jó néhány fájó vereséget szenvedett” — mondta Hans- Martin Reh, a Wilson cég menedzsere. S hogyan rea­gált a Dunlop cég a nyilvá­nosság előtt? „Három hóna­pon belül a megszokott ütő javított változata Steffi ren­delkezésére áll!” Hát ilyen a profi világ... — vr — Itt van a nyár, — hurrá - kényelmesen kocogjunk! Ne álljon csak meg a me­net, kedves hölgyem! Igen, önhöz beszélek, tisztelt Ro­se Macdonald! Hát hogy jön ahhoz, hogy orvos lété­re így megrémissze az em­bert a nyár kellős közepén, a szabadság előtti boldog várakozásban? Csak azért, mert ön az egyik leghíre­sebb londoni klinikán dol­gozik, pont ott, ahol az amatőrök sportsérüléseivel foglalkoznak. Szóval, csak ezért elriasztana engem a jó kis szabadidős sportolástól? Kedves doktornő, komo­lyan gondolja ezt az egé­szet? Rendben van, készséggel elhiszem önnek, hogy a kli­nikájukra a nyári hóna­pokban naponta negyven balfácánt hoznak be a leg­különfélébb ficamokkal, hú­zódásokkal, törésekkel. Nagy tisztelettel jelenthe­tem, hogy ilyen összehason­lító adattal Budapesten nem rendelkezünk, mert a sportolási lázban égő ama­tőrök számára persze, hogy nem áll rendelkezésre ilyen speciális klinika. Gondo­lom, mi sokkal kevésbé va­gyunk balfácánok, mint a londoniak, no igen, doktor­nő, mi tudjuk, mi az a tö­megsport! Ezért olvasom immár harmadjára is értetlenked­ve azt a rengeteg figyel­meztetést, amit ön éppen nekünk, az élsporttól csil­lagfényévnyire álló földi halandóknak szánt. Akár­hogy is böngészem a soro­kat, azokból bizony az de­rül ki, hogy mi, amatőrök, többet ártunk az egészsé­günknek a sportolással, mint amennyit segítünk szervezetünk fitten tartá­sához. Súlyos ítélet ez, dok­tornő! Ön például azt állítja, hogy a kéthetes szabadság­ra utazó boldogan, ám ész nélkül, minden előkészület híján veti magát a sporto­lásba. Már hogy-hogy elő­készület nélkül? S amíg a polgártárs, mondjuk, befű­zi a teniszcipőjét, az sem­mi?! Ráadásul a teniszről azt írja, hogy az való leg­kevésbé az amatőröknek, mert annyira egyhangú mozgásra és izommunkára épül, hogy a tapasztalatla­nok számára e legtöbb bal­eseti forrással jár. Kedves Rose! ön nem hallott ar­ról, hogy Magyarországon manapság sikk teniszezni? Akár betonpályán is, ami, ugyancsak ön szerint, egy­szerűen hülyeség! Hát biz­tos nem hallott róla, hogy nálunk meglehetősen sok a betonpálya is, mert akkor nem irkálna ilyeneket, befogadom, azt sem tud­ja, hogy legújabban golfoz­ni is szeretünk. Erre ön az­zal hozakodik elő, hogy a golfozás a teniszezésnél is egészségtelenebb. Igaz, mindkettőn túltesz — per­sze negatív értelemben — a magyar hódítóútját ép­pen csak megkezdett fal­labda (squash). Rose, ön egyre gyanúsabb... Azért egy csöppnyi káröröm is szorult belém, elemzését ol­vasva, mert az aerobicláz nálunk is levonulófélben van. Így, köszönjük, tárgy­talan a tanács, hogy az ae­robic végképp rossz időtöl­tés, mert levegőtlen terem­ben igyekeznek a nők egy­re többet kipréselni ma­gukból. Férfiasan bevallom, né­mi derűlátást is tolmácsol­hatok aggódó írása után. A kocogásról például meg­jegyzi, hogy hetente három­szor félóra kiváló, de a le­hető legkényelmesebb tem­póban kocogjunk, és lehe­tőleg legyen társunk is, aki­vel útközben cseveghetünk. No igen, rohanó világunk­ban majd pont kényelme­sen kocogunk! Mellesleg mi már kocogás nélkül sem ér­tünk szót egymással. Az úszást egyértelműen a mennyekbe emeli, akárcsak mifelénk a strandbelépők árait, hogy az élsportolók miatt zárva tartott uszo­dákról már ne is beszéljek. Kösz, Rose, ez sem jött be... Szóval Rose, nem sok mindent tudok kezdeni az aggódásával. Még jó, hogy nem említi a sörözés mel­letti kuglizást, vagy a nagy­­fröccsök közti tollaslabda­partikat! Kicsit már ké­nyelmetlenül is érzem ma­gam, mert jó tanácsát ki­próbálva, jogaülésbe csa­vartam magam (azt írja, a joga megtisztít, minden iz­munk „élményekben" ré­szesül), s most így dől rám a tévéből a rengeteg sport­közvetítés. Szóval nézem, amit nem csinálhatok. Mert nem vagyok elég fitt. Ta­lán ettől az átkozott ropi­­rágcsálás tévézéstől puhul­­tam el? Persze, most már mindegy. Inkább kikecmer­­gek ebből a jógaülésből, mert ez nagyon nem tet­szik. Jaj, a fene egye meg! Hát nem begörcsölt a vádlim! Rose, segítség! Szerdahelyi Csaba

Next