Népszava, 1991. szeptember (119. évfolyam, 205–229. sz.)
1991-09-26 / 226. szám
Az első történet Kanda Pál önálló esttel mutatkozott be a budapesti Arany János Színház padlásán. Jó adottságú, fiatal színész Kanda Pál, atletikus testalkattal, humorral, énekhanggal. És intelligensen állította össze Apokrif című, egyórás öneszmélésének szövegét (Karinthytól Kányádiig).A helyzetgyakorlatokkal megszakított szövegsor a világra ébredés pillanatát őrzi. Az egyszerre mindent akarásét, az alig tagolt első kiáltásét. Az ősvadász monológját mondta el ezen az esten, az ősvadászét, akit a hordától csak az esze, tehetsége véd meg — ha megvédi. És az ősmulattatóét, aki maga a legjobb viccén sem mulat. A színésziskola teljes páncélzatában állt közönsége elé Kanda Pál. Még nem tölti ki teljesen ezt a páncélt (s pláne, még nem tudja széttörni sem.) Amit már tud: elhihetően sírni és nevetni, megríkatni és megnevettetni. —n 6 A hét filmjei 4 GYUFAGYÁRI LÁNY Ritka mozihét. Két megnézhető, ajánlható, mert tisztességes gondolkodású, és jól megcsinált film is található a bemutatók között. Az első film kezdő képsora mindent elmond előre. A gyufagyár öreg gépei monoton zakatolással teszik a dolgukat. Felaprítják a fát, dobozba zárják a foszforos rudacskákat, felcímkézik a dobozokat. Mechanikus balett: a gép lenyűgöző, mint egy modern, képzőművészeti mobil, és kibírhatatlan, mint a pokol egyik bugyra. A lányok pedig állnak a gépsor mellett naphosszat reménytelenül: elég, ha figyelik a futószalagot. Este pedig a tévét. A világpolitika mechanikus balettjét. Agresszió, bűn, forradalom, balesetek, vér — máshol még rosszabb. Az órámra néztem: tizenöt perc telt el a filmből, mire a gyufagyári lány, főhősünk, ez a csúnyácska lény, először megszólaltegy pohár sört rendelt a sarki betérőben), addig csak a gépek zakatoltak, a tévék szóltak. A kiüresedett, gépszerű élet alaptéma e század művészetében. Hozzátenni már alig lehet, mégis újra meg újra előkerül regényben, filmen, annyira megkerülhetetlen. A mindennapok egyformasága, vágyakozás valami szebb után, az egyszeri, elkeseredett lázadás, és a mértéktelenül súlyos büntetés öt perc szorongó gyönyörért. Ez a forgatókönyve Aki Kaurismäki Európa-díjas filmjének, A gyufagyári lánynak is. A történet tehát nem eredeti, s valójában a feldolgozásmód sem az: a finn rendező szinte hivalkodik vele (posztmodern gesztus), hogy mit honnan merített. Miért akkor mégis, hogy Kaurismäki filmjeit magasan jegyzik az európai filmművészetben ? Talán azért, mert műveiben a maga szikár módján képes megfogalmazni a „finnlandizálódást”. Azt a peremhelyzetet, amelybe e földrész egyre több országa sodródik. Amerikai díszletek között orosz mindennapokat élni. Gond nélkül, örömtelenül. (Budapest Film)A mozi barátai bizonyára végigülik lassan tele másfél óráját. Nagy közönségsikerre azonban aligha számíthat a lopva Svájcba igyekvő török család keserű története Pedig az új „nagytestvérek” demokráciájának nyomasztó árnyékában törökök vagyunk mi is. És éppen ezt a „törökséget” elemzi szépen és gondosan Xavier Koller. Mégsem eléggé meggyőző film A remény útja. Gondolati váz sodró erő nélkül. A rendező fontos témájából nem mert „török filmet” csinálni. Hollywoodi keretek között maradt, egyfolytában Hollywooddal hadakozva: ettől vált meglehetősen nehézkessé munkája, s — paradox módon — ugyanezért kapott Oscart is. Hegyi állattartó török család, számtalan gyerek, méltóságteli szegénység, még élő hagyomány, rideg táj, szigorú életminták, összetartás. S a távoli vonzás: egyikmásik rokon elindult már az ismeretlenbe, Svájcba, és megírta, ha nehéz is, menni kell. Mi értelme szegénynek lenni? Mindent feladva, férj, feleség és a család reménysége, a legértelmesebb fiúgyermek, útnak indul. A megalázó, hosszú utazás alatt közel kerül hozzánk mindegyik. Egy idő után azt érezzük, jó lenne szólni nekik: tudatlanságotokért túl magas árat fizettek. Biztos, hogy Svájc ennyit megér? Biztos, hogy nektek jobb ott? Magunkban elmotyoghatjuk a moziból kijőve: törökök vagyunk, finnek lehetünk, de svájciak nemigen. (Mokép) —n A gyufagyári lány A REMÉNY ÚTJA Méltánylandó film Xavier Koller (Oscarral jutalmazott) műve, A remény útja is. A A műemlék piac most újra benépesült. A Tolbuhin körúti vásárcsarnokban filmesek forgatnak. Jancsó Nyika operatőr kameráját Lőcsei Jenőre irányítja. A film egyik főszereplője, a halál megjelenítője a Magyar Állami Operaház szólistája. — Ritkán látjuk hazai színpadon. Hová szerződött? — Ez az első filmmszerepem, és csak azért vállaltam el, mert baráti szálak fűznek a Berlinben élő rendezőhöz. Kis kitérővel válaszolok a kérdésére. Ugyanis nem először dolgozom külföldön. A pesti Operában 1977 óta vagyok tag, és tizenegy éven át úgy éreztem, hogy a helyemen is vagyok. Remek szerepeim voltak a Rómeótól kezdve a Diótörő Hercegén át, Fodor Antal Próba című darabjáig. Ez utóbbi ma is műsoron van, táncolok is benne. Első hosszabb szerződésem a bécsi Staatsoperhez kötött, ingáztam Pest és Bécs között. Amikor három évvel ezelőtt a táncszövetségi ügyek és az együttes dolgai lekötöttek, majd a közéletben, a hétköznapi streszszek miatt kiújult a gyomorfekélyem, úgy döntöttem, hogy ebből elég volt. Elmentem Oslóba, a norvég nemzeti operába. Aztán a Rómeó címszerepére elhívtak Berlinbe. Ottragadtam két évig a Deutsche Operben. Most egy kisvárosban élek, a németországi Schleswig-Holsteinben. Magam választottam ezt a megoldást, viszonylag közel vagyok, többször tudok hazajönni, és kilencéves fiam német iskolában kezdett tanulni. Szeretném, ha ott folytatná. — Milyen szerep vár ott önre? — Az igazság az, hogy ez nem egy nagy együttes. Lehet, hogy esetleg valaki azt mondja, nívóm alatti. De szép feladatokat kapok, és talán lesz módom koreografálni is. Tehát októberben premierem lesz, New York, New York címmel mutatjuk be új produkciónkat. Ez persze nem klasszikus balett, hanem dzsessz- és musicalzenére koreografált tánc lesz. Közben sokszor hazajövök, és novemberben itthon ismét fellépek a Rómeó és Júliában. V. A. Halálsakk Istenkísértő, zsurnaliszta vakrepülés még az olvasópróba előtt faggatni új szerepéről Kállai Ferencet. De hát Gyurkovics Tibor: Halálsakk című színműve Széchenyi Istvánról szól, róla pedig kötelességem tudni és kérdezni előtanulmányok nélkül is. Felütni a Naplóját bárhol, és mindig döbbent rémülettel olvasni kemény, kíméletlen gondolatait: „Most látszik hazánknak gyengesége a legjobban... se pénz, se egyetértés, se engedelmesség!” Ő maga jövendölte meg azt is, miért válik a magyar történelem egyik legtragikusabb alakjává: „Érzem, hogy gyűlölni fognak engem, hamis testvérnek fognak tartani, mert meg kell támadnom honfitársaim önhittségét. Ezt soha nem bocsájtják meg.” Hány nemzet irodalmának adatott meg, hogy így, szinte készen teremjen tragikus főhőse? A mieink közül sokan gyürkőztek a látszólag könnyű feladattal: Arany János, Eötvös József, Herczegh Ferenc, Németh László, Illyés Gyula, Fekete Sándor, Eörsi István és most Gyurkovics Tibor. A feladat persze csak madártávlatból könnyű. Egyetlen műben ábrázolni a sikeres főrendit, aki javadalmait a saját országába fekteti be. Épít, gyarapít, de fájdalmasan nincs helyén hölgyek társaságában. Futóhomokra települt önbizalma a legkisebb széltől szertezilálódik. Kedvét veszi az ártatlan megjegyzés, egyforma súlylyal sérti minden sérelem. Csoda-e, hogy íróink mindig csak egy-egy részletre, soha nem a teljes egész ábrázolására vállalkoztak? És most Kállai Ferenc... Tudom, hogy a próbák közben nem szeret beszélni a szerepéről. Hát még előtte! De ismét foglalkozásom kockázatos szépsége. Meg az öröm, hogy újra látom őket. A nagyra nőtt ezüstfenyők mögött az annyi évig, oly sok munkával, hivalkodás nélkülire épített házat. Az egyéniségük méltóságában élő macskákat, a kutyát. A ház asszonyának rendfenntartó erejét a muskátli, petúnia, bazsalikom ornamentikájában. Azután bent, a legelbúvóbb szobában a színészt. Hangja visszafogottabb, kevesebb a nevetés ... Igen, a kétszázas vérnyomás már nem engedheti meg magának. De morcogás nélkül fogadja az első kérdésem. — Ki a darab főszereplője? — A lelkiismeret. Mindahányat akik készen állunk a lelkiismeret-vizsgálatra. Széchenyi utolsó, döblingi éveinek a részesei, tanúi. A különös dramaturgiájú drámának ez adja a feszültségét, krimiizgalmát, hogy kéretlenül elszámolunk: ártottunk vagy segítettünk? Elítéltünk vagy megértettünk? Késleltettük vagy siettettük a halált? Jómagam az elmegyógyintézet igazgató főorvosát játszom. Hasonló feladatban szerepelek, amelyik nem ban még nemigen volt részem. Gondolom, hogy jól fogom magam érezni. — Mit „üzen” nekünk a szerző, mit kell majd az „olvasatának” tekintenünk? (Jól mondom?) — Nem üzen és nincsen olvasat. Az üzenő, olvastató — letelefonáló — színháznak talán vége van .. . — Hála minden vallások Istenének. — Nagy örömömre szolgál, hogy végre olyan darabban szerepelek, amelyik nem kiabálja a fülembe a tanulságokat. Amúgy is elegem van a hangoskodásból. Az író, a színészek ezt az egy gondolatot kell hogy sugallják: Széchenyi soha nem járt a saját szobrában. Kézzel fogható, szemmel látható, szellemmel megtanulható örökségét már életében szoborba kívánták merevíteni a mindenkori szoboröntők. A mi országunk emlékműbe vágyakozóinak ezt a tanulságot érdemes levonniuk. Tomkai Csilla Beszélgetés KkMai Ferinccel CSÜTÖRTÖK, 1991. SZEPTEMBER 26. NÉPSZAVA Nemrégiben vetítette a televíziónk Claude Lelouch egyik filmsorozatát. Gondolom, sokan felfigyeltek James Caan-ra, a nagydarab, markáns arcú amerikaim, aki a film egyik főszerepét játszotta. Valójában meglehetősen sok filmben láthattuk már a mozikban. Szerepelt — többek között — a Keresztapa első két részében, Barbra Streisand oldalán a Funny Lady-ben, no meg a másik — mozikban játszott — Lelouch-filmben, azEgy másik férfi és egy másik rző-ben. Gazdag filmográfiája ellenére Caan furcsa helyet foglal el a hollywoodi hierarchiában. Egy amerikai filmlexikon így ír róla: „A figyelemre méltó és lendületes indulás után James Caan filmkarrierje egyre meghatározhatatlanabbá vált: valahol a »sztár« és a »színész« határmezsgyején tevékenykedett, és valójában sosem sikerült neki teljességgel elfogadtatni magát egyikként sem.” Nos, ami a magam véleményét illeti, kétségkívül inkább az utóbbi kategóriába sorolnám, még akkor is, ha a most bemutatott A földönkívüli zsaru producere így nyilatkozott: „James Caan tényleg nagyon jó színész, és ami még fontosabb: filmsztár is, és energikus jelenléte ennek a filmnek a fő vonzereje.” Egy New York-i kereskedőcsaládban született, s egészen természetesnek látszott, hogy a hagyományokat követően ő is gazdasági pályára lép. A michigani egyetemen kezdett mezőgazdaságtant tanulni, majd apja kívánságára jogi fakultáson folytatta stúdiumait. Ám egyik szaktárgy sem kötötte le igazán a figyelmét, és ekkor — a tradíciókat, s a familiáris elvárást feledve — beiratkozott a hírneves Neighbourhood Playhouse színiiskolába, és ennél a társulatnál kezdte meg színházi pályafutását. 1960-ban, huszonnégy éves korában. A filmszerepekre még néhány évig várnia kellett. Bár egy villanásnyira előfordult már Billy Wilder híres Irma, te édes ébert, az igazi kezdetet a Howard Hawks rendezte Red Line 7000 jelentette, 1965-ben. Ettől kezdve a legkiválóbb rendezők foglalkoztatták, olyanok, mint Herbert Ross, Karel Reisz, Coppola vagy Alan Pakula. Másfél évtizednyi színészi pálya után megpróbálkozott a rendezéssel is, de ez a kísérlete nem hozott igazi sikert. Hogy most, túl az ötvenen, belevág-e még egyszer ilyen vállalkozásba, az még a jövő titka ... — m — James Caan Az írástudók „gyermekbetegsége” Történelmi eredetétől eltekintve, lehántva a politikai gyakorlat stigmáját, abaloldaliság, humanista eredetű, átlagos emberi magatartás, amely .. . ... a társadalmi lény ... (gondolkodó, tudós, szociológus, író, költő, újságíró, festő, szobrász, színész, bűvész, akrobata, bohóc, az instrumentális hangszerek működtetője, és mindenfajta más csepűrágó) ... természetes sajátja, létértelme! ... . . . E magatartás képviselőinek alapvető sajátossága a nagyfokú szociális érzékenység, a permanens elégedetlenség, az örökös jobbítási szándék, a korlátozó hatalom gyűlölete, a bürokrácia utálata. ... A politikai sunyiság, a háború, nyomorúság, igazságtalanság, jogfosztottság, hazugság, nagyképűség, pökhendiség, arrogancia, tudatlanság, magabiztos dölyf, ibusáskodás, erőszak, megfélemlítés, kegyetlenség, lelki terror elvetése .. . ... A becstelenség, mellébeszélés, blöffölés, kétszínűség, köpönyegforgatás, karrierizmus, hencegés, alattomosság, alakoskodás, ködösítés, ferdítés, csúsztatás, tiszteletlenség, sznobizmus, képmutatás felháborítja, bőszíti, tettekre sarkallja ... . . . Szembehelyezkedik azokkal, akik elárulják, megalázzák, lealacsonyítják, becsapják, üldözik, kirabolják, életére törnek, neki és embertársainak ... ... A boldogtalanság, kiábrándultság, reményvesztettség, letargia, beletörődés, lemondás, önbizalom hiánya, a megbomlott lelki egyensúly érzékelése deprimálja ... . .. Szükségesnek tartja az elesettek, betegségtől meggyötörtek, védtelenek, földre tiportak, agyagba döngöltek, padlótfogottak, szenvedők, nélkülözők, nyomorgók, üldözöttek, pervesztesek, áldozatok, mártírok, igazságtalanul meghurcoltak védelmét... ... A fenti következtetéseket véltem kiolvasni Örkény István Egyperces novellák (Szépirodalmi Könyvkiadó) című kötetének forgatása közben ... ■ • ■ E hányatott sorsú, rendkívüli ember és író elkötelezettsége akkor i,s nyilvánvaló, ha szatirikus, groteszk, abszurd, drasztikus, tragikus vagy morbid hangvételű pár soros írásban mond véleményt bajoktól gyötört világunkról. Gara János