Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)
1993-03-13 / 61. szám
NÉPSZAVA 1993. MÁRCIUS 13., SZOMBAT ! — Eddig még minden, korszak a maga képére próbáltam alakítani ezt az ünnepet. Mindig fontos és pozitív volt, még Szálast sem vethette el. Ezt a napot mindig meg lehetett ünnepelni,bár az elmúlt rendszerben a politika november 7-hez és április 4-hez képest másodrangúnak tartotta de az embereknek mégis ez volt a legfontosabb. Fantasztikus, páratlan dolog, hogy ha akarom, ez a legmagyarabb és legnemzetibb ünnep, de ugyanúgy a polgárosodás, a polgári szabadságjogok ünnepe is. Vagyis akármilyen szellemi-politikaiirányzathoz tartozik valaki, megtalálja a maga gyökerét benne. — Mennyire érzik át ezt a diákok? — Az elmúlt rendszerben a forradalmi ifjúsági napok keretében próbálták március 15-ét nem betiltani, hanem kihasználni, összeköthetetlen dolgokat kapcsoltak össze. 5-6 éve a fiatalokat sokkal jobban megérintette ez a nap, hiszen a 12 pont másfél évszázadig zömében aktuális volt. Nem véletlen, hogy a Kádár-korszak legnagyobb ellenzéki tüntetései március 15-én voltak, ez egyúttal szerep is volt. ! Ma a gyerekek egy része egyszerűen tanulmnivalót lát a dologban. Mint tanár, ragaszkodom ahhoz, hogy a tanítványaim kívülről tudják a 12 pontot és a Batthyány-kormány tagjait. Hiába beszéljük meg, mit jelentenek az egyes pontok, jó néhány gyerek ezt — ugyanúgy, mint az Miklósi László az 1989-ben alakult, 450 tagot tömörítő Történelemtanárok Egyletének ügyvivője, s maga is gyakorló történelemtanár. Megkérdeztük, tapasztalata szerint hogyan élik meg a gyerekek most , az ünnepet, a rendszerváltás után 3 évvel a iskolai ünnepélyt — kötelezőnek érzi, és ezért utálja. Bennem már az is felmerült: minden egyes embernek meg kell érnie ahhoz, hogy ennek a napnak a jelentőségét átérezze; ez a pillanat persze mindenkinél máskor következik be. Szerintem nagyon fontos, hogy az alsó tagozatban, ahol a gyerekek legelőször találkoznak a témával történelmi olvasmányok formájában, érzelmileg motiválják őket, így megvan az esélyük, hogy később meg is értik. Ugyanígy a sajtószabadság gondolatára is meg kell érni, bár beszélünk róla a 7. osztályban, de azt tapasztalom, sok diáknak ez egyelőre száraz tananyag. A történelemtanítás: folyamat, s az egésznek az lehet a célja az események megismerésén túli hogy a gyerek az összefüggéseket lássa. Ez azonban hosszú évek munkájának eredménye lehet csak. — Emlékezetes Macskássy Katalin Ünnepeink című filmje, ahol a gyerekek reménytelenül összekeverték november 7-ét március 15-ével. Változott a helyzet? — A tanulók tárgyi tudása természetesen nagyon különböző; iskolától, de, családi háttértől is függ. Én úgy vélem, akit érdekelt, a múltban is eligazodhatott, annak ellenére, hogy a hivatalos ünnepek novemberben és áprilisban voltak. Az ismereteket illetően tapasztalataim szerint nem változott sokat a helyzet, az említett filmet talán újra el lehetne készíteni hasonló végeredménnyel. Mindenesetre a rendszerváltás óta az iskolai ünnepek jobbantalálkoznak a közgondolkodással. Ha szükség van konszenzusra, március 15-én alkalmasabb nap nincs erre., A Rubicon című folyóiratban még 1990 elején, a választások előtt megkérdezték az akkori pártokat, s az MSZMP kivételével mindegyik ezt a napot említette legfontosabb ünnepként. A legnemzetibb polgárünnep Az oldalt írta: Török Katalin Csúnya, és szép emlékek Petőfi oly távol? A józsefvárosi általános iskola negyedikesei izgatottan szaladgálnak a tanító néni asztala körül. Idén először az egész iskolának az ő osztályuk rendezi a március 15-i ünnepséget, s ma van az első színpadi próba. A kislányok gyönyörű, színes, fodros ernyőket hoztak, a fiúk IGAZI kalapot — többen a tömegben esernyős hölgyek és kalapos urak lesznek, valószínűleg ez a legérdekesebb. Árpi anyukája gyönyörű piros kartonpapírcsákókat készített a fiúknak, akik táncolnak, ezek is osztatlan örömet okoznak. András — vezetéknevének elhagyását kéri, ahogyan az összes többi megkérdezett is — kifejti: a legjobb az lesz az ünnepségben, hogy mindenki szerepel, szaval, énekel, esetleg táncol vagy zenél. Számára az is fontos, hogy a tanító néni azzal biztatta őket: itt majd megismerhetik őket a felsős tanárok is, ez lesz a 4. A. bemutatkozása . — Elég pofás kis ünnepély lesz szerintem. Az is nagyon jó, hogy egész héten próbálunk, és egy csomó óra elmarad — teszi hozzá a kiskamaszok „felnőttes” nevetésével. Amikor a nevezetes naphoz kapcsolódó történelmi ismeretekről faggatom, hiánytalanul elsorolja a 12 pontot, s még az úrbéri viszonyok megszüntetéséről is pontosan tudja, mit jelent. Ez már csak azért is örvendetes, mert nála idősebbek is zavarba jönnek, ha el kell sorolni, mit kívánt a magyar nemzet 1848. március 15-én. A kőbányai Fekete István Általános Iskola matematika tagozatos nyolcadikosai — 19-én —, kérdésemre hét pontot tudnak összegyűjteni a 12-ből, illetve „költenek” hozzá egy nyolcadikat: Pest és Buda egyesítését. Ekkor közbeszól atörténelemtanáruk, egyben az iskola igazgatónője, dr. Felső Ferencné. " — A reformkorral tíz órát foglalkoztunk a hetedik osztályban. Tavaly egyébként nem én tanítottam őket, most pedig sajnos, olyan feszített a tanterv, hogy nincs idő visszatérni akár egyetlen óra erejéig sem ismétlésre. A tanárnő egyébként kijelenti: hamis az a beállítás, mely szerint március 15- ét nem lehetett ünnepelni az elmúlt rendszerben, iskolájuk hosszú évek óta ad arra, hogy méltón emlékezzenek erre a napra. Az már másik kérdés, mennyire érdekli mindez a tanulókat. A tizenkilenc gyerek közül idén is többen szerepelnek az iskola ünnepélyén, ám egyikük sem tervezi, hogy magán az ünnepnapon részt vesz valamilyen központi rendezvényen. Csak egy fiú említi, hogy tavaly Fonyódontöltötte az ünnepet, s ott volt a helybéli fáklyás felvonuláson, ami nagyon szép volt. Bár a gyerekek fele szívesen olvas otthon kedvtelésből verset, Petőfi nem áll közel hozzájuk, inkább Radnótit és József Attilát említik. Mindez azonban csak a felületes szemlélő számára jelentheti azt, hogy ezek a gyerekek közömbösek, hiszen ők aztán jócskán benne vannak a kamaszkorban, s igazán nehéz ilyen „emelkedett” témáról beszélniük. „Ez a saját nemzeti ünnepünk” — hangsúlyozza az egyik lány, másikuk úgy véli, a 12 pontból a sajtószabadság és az Erdéllyel való unió nem valósult meg a mai napig sem. Írásban azonban bátrabbak a gyerekek. Tizenketten úgy gondolják, március 15. a legnagyobb nemzeti ünnep, egy diák szerint ez a hely augusztus 20-át illeti, hatan úgy vélik, hogy egyformán fontos az említett két nap. Közülük egy még október 23-át is megemlíti, de sajnos, úgy gondolja, az az aradi vértanúk napja. Írásban sokan említik a hazaszeretet. Figyelemre méltó, hogyan gondolkodnak a sajtószabadságról: „A cenzúra eltörlése nem valósult meg, a Magyar Televízió például a kormánypárt adása lett” — írja Emese. Éva azt feleli kérdéseimre, a sajtószabadság még meg is valósulhat, míg egy fiú szerint: „A sajtószabadság sohasem lehet teljes, mert, ha olyan valaki érdekeit sérti, akinek elég befolyása van ahhoz, hogy bizonyos dolgokat ne írjanak le, akkor az meg fogja akadályozni”. Az Erdéllyel való unióról minden megkérdezett kőbányai nyolcadikos írt, többen azt: nem is kívánják, hogy ez megvalósuljon. „Erdély Romániához tartozik. De ma már nem kellene szerintem visszakövetelni, mint ahogyan nem is akarjuk. De szerintem lehetne autonóm ország” — olvasom Melinda sorait. A nyolcadikosok valamennyien kokárdát viselnek majd hétfőn, hiszen „akkor végül is mutatom, hogy magyar vagyok”, többen említik, ez nemzeti jelkép, és tisztelgés azok előtt, akik szabadságunkért harcoltak, az összetartozást fejezzük ki ezzel. Eszter is kokárdát fog tűzni kabátjára ezen a napon, ám a jó hírű pesti gimnázium humán tagozatára járó 16 éves kislány úgy véli, olyan sokszor hallott a témáról, hogy az szinte elcsépelt számára. ő is azt mondja, Petőfinek csak néhány verse áll közel hozzá. Érdekes, köztük említi A négyökrös szekeret, pedig biztosan nem beszélt össze a kőbányai gyerekekkel . — Petőfi versei túlságosan egyértelműek számomra, jobban szeretem az olyan költeményeket, amelyeknek több rétegű mondanivalója van. József Attila és Ady elvontabban írtak, magukkal ragadnak, s az adott történelmi időszakra jobban lehet vonatkoztatni a verseiket — fejtegeti Eszter, aki egyébként a tagozaton heti 5 órában tanul történelmet, négyben magyart. A 12 pont aktualitását elemezve a gimnazista kislány szerint is: — A sajtószabadságban pillanatnyilag a legfontosabb kérdés, hogy a kormány ne tudja rákényszeríteni akaratát a médiákra. Gyakran beszélgetünk erről a barátaimmal, egy-egy tévéműsor megtárgyalásánál — mondja, majd hozzáfűzi: március 15. csak a magyar történelemhez kapcsolódó szép ünnep, ám felháborítónak és hazugnak tartja, amikor arról hall, hogy sokakat itthon a magyarságukért üldöznek . — Ez olyan már, mint valami hipnotizálás, arról már nem is beszélve, mekkora butaság, hiszen hogyan lehet eldönteni, ki magyar és ki nem? Akinek a nagyapja szerb volt, az már nem az?! Az emberi kapcsolatokban, barátságokban nem ez a döntő! Tamás elsőéves bölcsészhallgató, s nagyon szép emlékei vannak a korábbi március 15-ékről. Elsősorban a József Attila Gimnáziumot említi, ahol elmondása szerint komoly műsor keretében színészek, diákok idézték fel a reformkori politikusok naplóit, illetve Kossuth és Széchenyi vitáját. — Ez klassz volt, de úgy fogalmaznék, engem inkább szellemileg ragadott meg. Úgy éreztem, számomra semmi nem változott avval, hogy a rendszerváltás után az Országgyűlés ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánította március 15-ét, hiszen eddig is mindig iskolai szünet volt. Ahová én jártam iskolába, ott a tanárok nagyon komolyan vették mindig ezt az ünnepet, míg november 7. és április 4. egyértelműen az iskolai protokoll része volt. Tamás egyébként sok társáról tudja, el fog menni valamilyen központi ünnepségre, például a Múzeumkertbe, ám ő maga soha nem volt az a típus, aki a tömegrendezvényeket szerette: — Nem is mehetnék, én komolyan sportolok, s minden évben épp március 15-én van az évadnyitó verseny. Mindenki kokárdát tűz a mezére. Zsuzsát arról faggatom, vajon hogyan készítik fel a Tanítóképzőben a leendő pedagógusokat arra, hogy a kicsikkel megünnepeljék e napot. Mint megtudom, eddig még nem is hallottak ilyesmiről. Zsuzsa egyébként másodéves, és lehangoló emlékei vannak a korábban átélt ünnepekről. — Március 15-ről nem gondolok semmit. Valahogyan összekavarodtak az események. Hiába magyarázzák nekem például október 23-át, nem tudok egy pillanat alatt váltani és megérteni, hogy most már vannak csúnya és szép ünnepek. Az általános iskolában március 15-én megszólalt az iskolarádió, és minden évben meghallgattuk, hogy: „Budára, Budára, nyittassuk meg Táncsics börtönét”. Vagy pedig a tornateremben felsorakoztak az úttörő rajok: tökmindegy volt, hogy április 4., november 7., vagy akármi, valaki lenyomott egy szpicset, mások szavaltak, végül az énekkar énekelt — állítja. Érdekes, a kőbányai nyolcadikosok is azt az egyetlen különbséget érzékelték a régi és a mostani ünnepségek közt, hogy a rendszerváltás előtt behozták a csapatzászlót, volt úttörőavatás is, most nincs. De hallgassuk tovább Zsuzsát, aki szintén nem szereti Petőfit, kedvenc költője Kosztolányi és Tóth Árpád. — A Leövey Gimnázumban pedig minden évben elmentünk az Alfa moziba és megnéztük a Szirmok, virágok, koszorúkat. Ugye jól emlékszem, ez a március 15-ei témához kapcsolódó film? Amikor megnyugtatom, hogy igen, elmeséli, hogy a moziban a társaság fele aludt, a többiek ettek a sötétben. Talán, ha nem lett volna kötelező, önként is megnézte volna, fejtegeti a 21 éves lány, aki egyébként nemrég nyert el egy 4 hónapos németországi ösztöndíjat. — Igazából nem érdekel ez a téma, nem is lesz ünnepély a Tanítóképzőben, ott aztán mindenki elvan a maga kis világában. De higgye el, nem ebben áll valakinek a magyarsága . . . hogy miben, azt nem tudnám megfogalmazni. Valahogy ettől a négy hónapos németországi úttól várom, hogy megértsem, mitől vagyok magyar. Az Ünnep sokáig csak ünnep volt. Sok rendőrrel, nagy protokollal, harsogó beszédekkel. Délelőtt hivatalos napsütéssel, este „renitens” felvonulással, gumibotozással, elkerített Petőfi-szoborral, körbezárt Batthyány-mécsessel, sok könnyel, keserű haraggal. Az Ünnep talán ma sem igazi Ünnep. Bár gumibot már nincs és a könny is kevesebb. De a harag megmaradt, csak most másért dagad a dac. Ezek a felvételek „tiltott” rendezvényeken készültek, az MTI archívumából valók. Nem igazán kellemes nézegetni őket. De bizonnyal szükség van rájuk. Hogy egyszer, amikor az Ünnep Ünnep lesz, amolyan csendben örülős, otthon szép ruhába bújós, kidobhassuk (magunkból) fakó orcátlanságukat. 7