Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)
1993-03-13 / 61. szám
8 Világpolitika 1993. MÁRCIUS 13., SZOMBAT NÉPSZAVA Al Hercules fedélzetéről jelentem Másfél hete naponta egy-két órában különös kiképzési program zajlik az egyik frankfurti amerikai bázison, hivatalos nevén Az Egyesült Államok Rajna-Majna Légi Támaszpontján. Nem katonákat, hanem a világ minden tájáról ideérkezett újságírókat oktatnak. Azokat, akik a szállító repülőgépekre szállva tanúi lehetnek az ejtőernyős segélycsomagok Bosznia fölött történő ledobásának. Mint már beszámoltunk róla, a múlt hét végén köztük lehetett a Népszava munkatársa is. Az első foglalkozáson a sárga gumiból készült oxigénálarc használatát tanultuk, első oktatónk pedig egy fiatal, szemüveges és ettől teljesen tanító nénis külsejű amerikai katonanő volt. A tízfős újságírócsoportnak leadott tananyag lényege az volt, hogy az álarcnak nem szabad szelelni. Aztán egy keskeny arcú fiatalember következett — mint megtudtuk, az amerikai légierő őrmestere —, aki a hosszas oxigénbelégzés nyomán bekövetkező kiszáradástól óvott bennünket. Attól másnap akár rosszul is lehetünk — mondta —, de nyugi, nyugi, igyunk sok folyadékot és elmúlik. Majd egy kefehajú ifjú tiszttől új fogalmat tanultunk: a hypoxiát. Ez, mint kiderült, a test oxigénhiányos állapotát jelenti, s elég kellemetlen tünetekkel jár. Úgy védekezhetünk ellene, hogy lassan és egyenletesen lélegezzük be az oxigént — mondta. Közben gyakorlásképpen megállás nélkül húztuk fel magunkra és rángattuk le ismét az álarcot. Bonyolultabb művelet volt, mint gondoltuk. Aztán ejtőernyős foglalkozás következett — szerencsénkre csak elméletben. Egy őszes — s ennek megfelelően magasabb rangú — férfiú demonstratívan magára vette a felszerelést, megmutatta rajta azt a T alakú fogantyút, amitől, ha a levegőben megrántjuk, kinyílik az ernyő. S aztán azt a kis, golyó alakú végződést is, amit akkor kell megrántanunk, ha a T alakú csődöt mondana. Megtudtuk, hogyan érjünk földet lábtörés nélkül (dőljünk oldalra), mit tegyünk, ha fa koronájára esnénk (szorítsuk a két tenyerünket az arcunk elé) stb. — Ja, és majdnem elfelejtettem — tette hozzá —, kiugrani mindig fejjel lefelé kell! Mire egyik fiatal kollégám bevallotta: nem biztos, hogy rá merné szánni magát az ugrásra. — Az nem probléma — nyugtatta meg nyombanaz őszes hajú —, ha muszáj ugrani, akkor a legénység tagjai dobják ki. Persze csak a teljességgel valószínűtlen, végső esetben — mondta gyorsan, látván, hogy furcsán egymásra nézünk. Közben, egy hosszabb szünet alatt kimentünk megtekinteni az éjjeli bevetésre szánt Herculeseket. A jellegzetes orruk miatt pufók delfinekre hasonlító gépek kisebbek voltak, mint nevük és hírük alapján gondoltuk volna. Bámulhattuk és fényképezhettük őket, de egészen közel nem mehettünk hozzájuk, és sem egymástól, sem a kísérő amerikai tiszttől nem távolodhattunk el. Ha valaki mégis megtette — például egy fotós vagy tévéoperatőr a jobb távolság kedvéért —, akkor az őrök azonnal visszaterelték. Rokonszenves, de számomra, a Közép-Európában felnőtt ember számára szokatlan dolog volt ez az amerikai fegyelem. A támaszponton járva-kelve végig az volt az érzésünk, hogy mozgásunkat semmi sem korlátozza. Ám amikor egyik kollegánk egy „Látogatóknak belépni tilos!” feliratú ajtó mögé tévedt, géppisztolyos őr hozta viszsza. Az őr csak azután eresztette le fegyverét, hogy a „behatolót” igazolták. Az előkészületekhez tartozott még, hogy megtanítottak bennünket annak a szerkentyűnek a használatára, amely egyszerre volt fülhallgató és zajvédő, s egy mikrofon is tartozott hozzá. Nehéz sisakot és még nehezebb védőmellényt is kaptunk, no meg egy terepszínű katonazsákot, melyben mindezt tarthattuk. A sisak viselését nem vették szigorúan, de a mellénynek a repülés egész ideje alatt rajtunk kellett lennie. Az előkészületek alatt persze nemcsak utunk várható körülményeivel, de egymással is megismerkedtünk. Többnyire Bonnban dolgozó lap- és tévétudósítók meg fotósok kaptak engedélyt a repülésre. Volt köztünk egy apró termetű japán, egy magas, szobor külsejű török, egy iráni — amin csodálkoztam, hiszen hogy kerül egy iráni a „nagy sátán” támaszpontjára?—, mígnem kiderült, hogy emigráns és szabadúszó tévéoperatőr, egy előreugró fogú, hörcsögképű amerikai, egy tejfölösszájú és egy idősebb német, — mindketten frankfurtiak —, két orosz (egyikük csak németül beszélt, másikuk, a fotós, csak édes anyanyelvén) s végül egy hallgatag fiatalember, akiről nem is tudtam meg, milyen nemzetiségű. Mint bánatosan konstatáltuk, nő nem volt köztünk. Az előkészületek egyfajta „felesketéssel” végződtek. Meg kellett fogadnunk — s aztán aláírásunkkal kellett igazolnunk —, hogy amíg a gép vissza nem érkezik velünk Frankfurtba, senkinek sem áruljuk el azt, amit a támaszponton megtudtunk. Sőt visszaérkezésünk után sem közöljük senkivel, és természetesen nem is írjuk meg a gép útvonalát és a segélyek ledobásának pontos időpontját. Ezenkívül azt sem szabad elárulni, hogy a felszíntől milyen távolságra történik a ledobás, de hát ennek az utasításnak igen könynyen eleget tehettünk. Sohasem tudtuk meg ugyanis, hogy a kérdéses időpontban milyen magasan repültünk. Ünnepélyesen megfogadtuk ezenkívül, hogy a személyzet utasításának mindenben eleget teszünk, s végül — ugyancsak írásban — anyagi felelősséget vállaltunk az amerikai légierő által kölcsönadott felszerelési tárgyakért. A kötelezvényben mindent felsoroltak, méghozzá az egyes tárgyak dollárban kifejezett értékének pontos feltüntetésével. A gépekbe egyelőre még nem szánhattunk be, ezért a támaszpont egyik vendégszobájában várakoztunk. Ezalatt egy Virginia Sullivan nevű vörös hajú, egyenruhás hölgy, az amerikai légierő századosa viselte gondunkat. Hosszasan beszélgettünk vele, ami idővel egyfajta kötetlen sajtóértekezletbe ment át. A török kolléga azt tudakolta, igaz-e az az ankarai lapértesülés, amely szerint egy ízben rálőttek a segélyszállító gépekre. Sullivan asszony a fejét rázta. Már több ilyen gépet elkísért útjára, és egyébként is tudnia kellene róla. De semmi ilyen nem történt. Én azokról a véleményekről kérdeztem, amelyek szerint a segélyakció következtében több ember halt meg, mint ahány az éhhaláltól megmenekült. — Itt arról van szó — emlékeztetett a százados asszony —, hogy a csomagokat kereső emberek jó célpontot jelentenek az orvlövészek számára. Lehet, de éppen ezért azon vagyunk, hogy a segélyt olyan helyen dobjuk le, ahol viszonylag legkisebb a veszély. ... Végre beszállunk a gépekbe. Ezen az éjjelen a légierő öt Herculest indított Bosznia felé. Az újságírókat nem egyenletesen osztották el köztük, én például két német kollégával kerülök egy gépbe, melyben velünk együtt körülbelül 15 ember tartózkodik. Minket újságírókat a fal melletti padszerű ülésekhez vezetnek, azzal a kéréssel, hogy egyelőre maradjunk is ott, így nem zavarjuk a sürgő-forgó legénységet. Körülnézek. Belülről a Hercules olyan, mintha egy raktár és egy gépház keveréke lenne. Mindenütt csövek és kábelek, a fal mentén derékmagasságig rugalmas háló feszül, nyilván az ütődések enyhítésére. Az egyik oldalon ott sorakoznak az ejtőernyők. A gép belseje tágas, fel kellene ugranunk ahhoz, hogy elérjük a plafont. Mégis szűken vagyunk, mert mindenütt az újságírók és a személyzet katonazsákjai és csomagjai hevernek. Az utastér egyik oldalán — a „delfin orra” felett — pilótafülke található, a másik oldalon, helyiségünkkel egy légtérben a rakodótér. Két hosszú görgősoron ott volt rögzítve az a tíz bála — kilenc élelmiszeres és egy gyógyszeres —, melyet a mi gépünk szállított. Beindítják a Hercules motorjait, s ettől kezdve egész utunkat rendkívül erős motorzaj kíséri. A pártfogásunkkal megbízott tiszt, egy 45 körüli széles arcú katonaember int, hogy vegyük fel a fülhallgatókat. Ezek — mint kitűnt — valamelyest tompítják a zajt, de általuk a beszélgetés végképp lehetetlenné válik. A széles arcú a fülhallgató vezetékét egy másik vezetékhez csatolja, s ettől fogva az egész úton halljuk a kapitány, a pilóta és a navigátor beszélgetését. Aztán próbaképpen az oxigénálarcot is felvesszük, és csövét egy oxigénpalack elosztójához csatoljuk. Kísérőnk gesztusokkal kérdi, működik-e a szerkentyű, mi pedig az előkészítés során megtanult jellel felelünk, hogy O. K. (Ennek az a módja, hogy az ember előrenyújtja jobb kezét, tenyerét ökölbe szorítja, és a hüvelykujját felfelé tartja. Ha a dolog nem O. K., vagy ha csak valami óhajunk-sóhajunk van, akkor ugyanezt tesszük, de hüvelykujjunk behajlítva marad.) A próba végeztével kísérőnk jelzi, hogy egyelőre levehetjük az oxigénálarcot. Hosszas gurulás után a Hercules végre felszáll, s az eddig oly elfoglalt legénység is leül a fal melletti ülésekre. Ezt teszi a gépen tartózkodó egyetlen nő is, akinek a fényképezés a munkája. Mint egyenruhája mutatja, ő is a légierő kötelékébe tartozik, s annak megbízásából örökíti meg a repülés nevezetesebb mozzanatait. Kartondobozokban kiosztják az úti ellátmányt. Természetesen ugyanazt kapjuk, mint a legénység, vagyis két vajas, salátás szendvicset, melyben a szendvicskenyérrel vetekedő vastagságú hússzelet található, továbbá egy pohár csokipudingot, egy doboz kólát, édességet. Az ellátmány finom és dugig laktunk tőle. Órákon át tartott az út Bosznia felé. Hogy később kísértést se érezzünk az útirány kifecsegésére, azt nem is kötötték az orrunkra. Az ablaknyílásokon át letekintve persze levonhattunk bizonyos következtetéseket, de ez a lehetőség is csak ideigóráig állt fönn. Utána ugyanis már csak sötét szürkeséget láttunk. Hogy Bosznia felé értünk, azt az utastér elsötétülése jelezte számunkra. A mennyezeti lámpák nagyobb részét eloltották, kisebb részét pedig vörös fényre kapcsolták át. A legénység ismét sürögni-forogni kezdett. A rakodómester előrement a bálákhoz, és zseblámpával a kezében vizsgálgatni kezdte őket. A bálákon zöld lámpások égtek, hogy azok, akik lent majd keresni fogják őket, hamar rájuk akadjanak. Amióta a fényeket eloltották, még a fényképezés lehetősége is megszűnt számomra. A vakut ugyanis nem volt szabad használni. Irigykedve néztem a videokamerával dolgozó egyik németet, akinek a megmaradt kevés fény is elegendő volt, vagy a másikat, aki valamilyen vörös szűrőt húzott fényképezőgépének vakujára, s így mégiscsak használhatta azt. Csak néha jutott eszembe, milyen is az az ország, amely felett repülünk. De a teherszállító gép kicsiny, mesterséges világába zárva nehéz volt elhinni, hogy néhány ezer méterrel alattunk háború folyik. Vajon hány embert öltek meg, hány asszonyon követtek el erőszakot, és hány családot űztek el otthonából Boszniában azalatt, míg mi átrepültünk felette? Alattunk maga a pokol volt — ember alkotta pokol —, amelyről tudtuk, hogy közel van, de ezt a közelséget mégsem éreztük át igazából. Talán ez volt az oka annak, hogy láthatólag egyikünk sem félt. Vagy ha az újságírók közül valaki mégis — mint jómagam —, akkor csak attól, hogy „lemarad” valamiről. Az előkészületek véget értek, a legénység visszaült a helyére, kivéve a rakodómestert, aki eltűnt hátul a bálák között. Kísérőnk intett, hogy vegyük fel az oxigénálarcot. Fölállhattunk, de a helyünket nem hagyhattuk el. A pilótafülkében ülők párbeszéde izgatottabbá vált, majd néhány kurta parancs hallatszott. Aztán hirtelen megbillent a repülőgép. Kísérőnk kinyújtott karral, a rakodótér felé mutatott. Ami ekkor történt, az talán csak egy másodperc műve volt. A rakodótér korábban zárt hátsó nyílása most zárva-nyitva áll, s a bálák, amelyek eddig oly masszívan tornyosultak előttünk, siklani kezdtek a nyílás felé. A mindent elnyomó motorzaj és a rajtunk lévő fülhallgatók miatt az volt az érzésünk, mintha a siklás teljesen hangtalan lett volna, amitől a látomás még ünnepélyesebbé, még kísértetiesebbé vált. Egy pillanat, és a bálákra már csak a rakodónyílás alján fityegő zsinórok emlékeztettek — ezek rándulása nyitotta ki az ejtőernyőket. A rakodótér üresen tátongott mögöttünk. Oldalába kapaszkodva csak a diadalittas rakodómestert láttuk, amint hüvelykujját felfelé feszítve öklét nyújtotta társai felé. O. K., O. K. — fejezte ki a mozdulat. Aztán becsukódott a rakodónyílás, s a legénység újból munkához látott. Kísérőnk jelezte, hogy levehetjük az oxigénálarcot, és újra szabadon mozoghatunk az utastérben. A gép elindult visszafelé. A repülés hátralévő része eseménytelen volt, s ezért sokkal hosszabbnak tűnt, mint az addigi. De egyszer mégiscsak véget ért, mi pedig újra ott álltunk a Rajna— Majna légi támaszpont repülőterének betonján. Valamennyiünknek kezébe nyomták a mögöttünk álló segélyakcióról szóló hivatalos közlemény egy-egy friss, még nyomdafestékszagú példányát, amelyben minden szükséges tudnivaló benne volt. Ekkor értesültünk arról, hogy gépünkkel a Bosznia keleti csücskében fekvő Konjevic fölött jártunk. Ugyanott dobta le segélycsomagjait további egy- vagy két Hercules is. A másik két-három gép a világtól elzárt Srebrenica lakosain próbált segíteni. Vagyis oda-vissza teljes szélességében átrepültük Boszniát. Még néhány utolsó kézfogás és vállveregetés, újságírói hálálkodás és széles amerikai katonamosoly. Kalandunk véget ért. Kép és szöveg: Kepecs Ferenc A legénység két egyenruhás tagja, középen a szerző A Hercules