Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)

1993-03-13 / 61. szám

8 Világpolitika 199­3. MÁRCIUS 13., SZOMBAT NÉPSZAVA Al Hercules fedélzetéről jelentem Másfél hete naponta egy-két órában különös kiképzési program zajlik az egyik frankfurti amerikai bázison, hi­vatalos nevén Az Egyesült Államok Rajna-Majna Légi Támaszpontján. Nem katonákat, hanem a világ min­den tájáról ideérkezett újságírókat oktatnak. Azokat, akik a szállító repülőgépekre szállva tanúi lehetnek az ejtőernyős segélycsomagok Bosznia fölött történő le­­dobásának. Mint már beszámoltunk róla, a múlt hét végén köztük lehetett a Népszava munkatársa is. Az első foglalkozáson a sárga gumiból készült oxi­génálarc használatát tanul­tuk, első oktatónk pedig egy fiatal, szemüveges és ettől teljesen tanító nénis külsejű amerikai katonanő volt. A tízfős újságírócsoportnak le­adott tananyag lényege az volt, hogy az álarcnak nem szabad szelelni. Aztán egy keskeny arcú fiatalember következett — mint meg­tudtuk, az amerikai légierő őrmestere —, aki a hosszas oxigénbelégzés nyomán be­következő kiszáradástól óvott bennünket. Attól másnap akár rosszul is lehetünk — mondta —, de nyugi, nyugi, igyunk sok folyadékot és el­múlik. Majd egy kefehajú ifjú tiszttől új fogalmat ta­nultunk: a hypoxiát. Ez, mint kiderült, a test oxigén­hiányos állapotát jelenti, s elég kellemetlen tünetekkel jár. Úgy védekezhetünk el­lene, hogy lassan és egyen­letesen lélegezzük be az oxi­gént — mondta. Közben gya­korlásképpen megállás nél­kül húztuk fel magunkra és rángattuk le ismét az álar­cot. Bonyolultabb művelet volt, mint gondoltuk. Aztán ejtőernyős foglalko­zás következett — szeren­csénkre csak elméletben. Egy őszes — s ennek megfelelően magasabb rangú — férfiú demonstratívan magára vet­te a felszerelést, megmutat­ta rajta azt a T alakú fo­gantyút, amitől, ha a leve­gőben megrántjuk, kinyílik az ernyő. S aztán azt a kis, golyó alakú végződést is, amit akkor kell megránta­nunk, ha a T alakú csődöt mondana. Megtudtuk, hogyan érjünk földet lábtörés nél­kül (dőljünk oldalra), mit tegyünk, ha fa koronájára esnénk (szorítsuk a két te­nyerünket az arcunk elé) stb. — Ja, és majdnem elfe­lejtettem — tette hozzá —, kiugrani mindig fejjel lefelé kell! Mire egyik fiatal kollégám bevallotta: nem biztos, hogy rá merné szánni magát az ugrásra. — Az nem probléma — nyugtatta meg nyomban­­az őszes hajú —, ha muszáj ug­rani, akkor a legénység tag­jai dobják ki. Persze csak a teljességgel valószínűtlen, végső esetben — mondta gyorsan, látván, hogy fur­csán egymásra nézünk. Közben, egy hosszabb szü­net alatt kimentünk megte­kinteni az éjjeli bevetésre szánt Herculeseket. A jel­legzetes orruk miatt pufók delfinekre hasonlító gépek kisebbek voltak, mint nevük és hírük alapján gondoltuk volna. Bámulhattuk és fény­képezhettük őket, de egé­szen közel nem mehettünk hozzájuk, és sem egymástól, sem a kísérő amerikai tiszt­től nem távolodhattunk el. Ha valaki mégis megtette — például egy fotós vagy té­véoperatőr a jobb távolság kedvéért —, akkor az őrök azonnal visszaterelték. Ro­konszenves, de számomra, a Közép-Európában felnőtt ember számára szokatlan do­log volt ez az amerikai fe­gyelem. A támaszponton jár­­va-kelve végig az volt az ér­zésünk, hogy mozgásunkat semmi sem korlátozza. Ám amikor egyik kollegánk egy „Látogatóknak belépni tilos!” feliratú ajtó mögé tévedt, géppisztolyos őr hozta visz­­sza. Az őr csak azután eresz­tette le fegyverét, hogy a „behatolót” igazolták. Az előkészületekhez tarto­zott még, hogy megtanítottak bennünket annak a szer­kentyűnek a használatára, amely egyszerre volt fül­hallgató és zajvédő, s egy mikrofon is tartozott hozzá. Nehéz sisakot és még nehe­zebb védőmellényt is kap­tunk, no meg egy terepszí­nű katonazsákot, melyben mindezt tarthattuk. A sisak viselését nem vették szigo­rúan, de a mellénynek a re­pülés egész ideje alatt raj­tunk kellett lennie. Az előkészületek alatt per­sze nemcsak utunk várható körülményeivel, de egymás­sal is megismerkedtünk. Többnyire Bonnban dolgozó lap- és tévétudósítók meg fotósok kaptak engedélyt a repülésre. Volt köztünk egy apró termetű japán, egy ma­gas, szobor külsejű török, egy iráni — amin csodál­koztam, hiszen hogy kerül egy iráni a „nagy sátán” tá­maszpontjára?—, mígnem ki­derült, hogy emigráns és szabadúszó tévéoperatőr, egy előreugró fogú, hörcsög­képű amerikai, egy tejfölös­szájú és egy idősebb német, — mindketten frankfurtiak —, két orosz (egyikük csak németül beszélt, másikuk, a fotós, csak édes anyanyel­vén) s végül egy hallgatag fiatalember, akiről nem is tudtam meg, milyen nem­zetiségű. Mint bánatosan konstatáltuk, nő nem volt köztünk. Az előkészületek egyfajta „felesketéssel” végződtek. Meg kellett fogadnunk — s aztán aláírásunkkal kellett igazolnunk —, hogy amíg a gép vissza nem érkezik ve­lünk Frankfurtba, senkinek sem áruljuk el azt, amit a támaszponton megtudtunk. Sőt visszaérkezésünk után sem közöljük senkivel, és természetesen nem is írjuk meg a gép útvonalát és a segélyek ledobásának pontos időpontját. Ezenkívül azt sem szabad elárulni, hogy a felszíntől milyen távolságra történik a ledobás, de hát en­nek az utasításnak igen köny­­nyen eleget tehettünk. So­hasem tudtuk meg ugyanis, hogy a kérdéses időpontban milyen magasan repültünk. Ünnepélyesen megfogadtuk ezenkívül, hogy a személy­zet utasításának mindenben eleget teszünk, s végül — ugyancsak írásban — anya­gi felelősséget vállaltunk az amerikai légierő által köl­csönadott felszerelési tár­gyakért. A kötelezvényben mindent felsoroltak, még­hozzá az egyes tárgyak dol­lárban kifejezett értékének pontos feltüntetésével. A gépekbe egyelőre még nem szánhattunk be, ezért a támaszpont egyik vendég­szobájában várakoztunk. Ez­alatt egy Virginia Sullivan nevű vörös hajú, egyenruhás hölgy, az amerikai légierő századosa viselte gondunkat. Hosszasan beszélgettünk ve­le, ami idővel egyfajta kö­tetlen sajtóértekezletbe ment át. A török kolléga azt tu­dakolta, igaz-e az az anka­rai lapértesülés, amely sze­rint egy ízben rálőttek a segélyszállító gépekre. Sul­livan asszony a fejét rázta. Már több ilyen gépet elkí­sért útjára, és egyébként is tudnia kellene róla. De sem­mi ilyen nem történt. Én azokról a vélemények­ről kérdeztem, amelyek sze­rint a segélyakció következ­tében több ember halt meg, mint ahány az éhhaláltól megmenekült. — Itt arról van szó — emlékeztetett a százados asszony —, hogy a csomagokat kereső emberek jó célpontot jelentenek az orvlövészek számára. Lehet, de éppen ezért azon va­gyunk, hogy a segélyt olyan helyen dobjuk le, ahol vi­szonylag legkisebb a veszély. ... Végre beszállunk a gé­pekbe. Ezen az éjjelen a lé­gierő öt Herculest indított Bosznia felé. Az újságírókat nem egyenletesen osztották el köztük, én például két né­met kollégával kerülök egy gépbe, melyben velünk együtt körülbelül 15 ember tartózkodik. Minket újságíró­kat a fal melletti padszerű ülésekhez vezetnek, azzal a kéréssel, hogy egyelőre ma­radjunk is ott, így nem za­varjuk a sürgő-forgó le­génységet. Körülnézek. Belülről a Her­cules olyan, mintha egy rak­tár és egy gépház keveréke lenne. Mindenütt csövek és kábelek, a fal mentén de­rékmagasságig rugalmas há­ló feszül, nyilván az ütődé­­sek enyhítésére. Az egyik ol­dalon ott sorakoznak az ej­tőernyők. A gép belseje tá­gas, fel kellene ugranunk ah­hoz, hogy elérjük a plafont. Mégis szűken vagyunk, mert mindenütt az újságírók és a személyzet katonazsákjai és csomagjai hevernek. Az utas­tér egyik oldalán — a „del­fin orra” felett — pilótafül­ke található, a másik olda­lon, helyiségünkkel egy lég­térben a rakodótér. Két hosszú görgősoron ott volt rögzítve az a tíz bála — ki­lenc élelmiszeres és egy gyógyszeres —, melyet a mi gépünk szállított. Beindítják a Hercules mo­torjait, s ettől kezdve egész utunkat rendkívül erős mo­torzaj kíséri. A pártfogá­sunkkal megbízott tiszt, egy 45 körüli széles arcú kato­naember int, hogy vegyük fel a fülhallgatókat. Ezek — mint kitűnt — valamelyest tompítják a zajt, de általuk a beszélgetés végképp lehe­tetlenné válik. A széles arcú a fülhallgató vezetékét egy másik vezetékhez csatolja, s ettől fogva az egész úton halljuk a kapitány, a pilóta és a navigátor beszélgetését. Aztán próbaképpen az oxi­génálarcot is felvesszük, és csövét egy oxigénpalack el­osztójához csatoljuk. Kísé­rőnk gesztusokkal kérdi, mű­ködik-e a szerkentyű, mi pe­dig az előkészítés során meg­tanult jellel felelünk, hogy O. K. (Ennek az a módja, hogy az ember előrenyújtja jobb kezét, tenyerét ökölbe szorítja, és a hüvelykujját felfelé tartja. Ha a dolog nem O. K., vagy ha csak va­lami óhajunk-sóhajunk van, akkor ugyanezt tesszük, de hüvelykujjunk behajlítva marad.) A próba végeztével kísérőnk jelzi, hogy egyelőre levehetjük az oxigénálarcot. Hosszas gurulás után a Hercules végre felszáll, s az eddig oly elfoglalt legénység is leül a fal melletti ülésekre. Ezt teszi a gépen tartózkodó egyetlen nő is, akinek a fényképezés a munkája. Mint egyenruhája mutatja, ő is a légierő kötelékébe tartozik, s annak megbízásából örökíti meg a repülés nevezetesebb mozzanatait. Kartondobozokban kioszt­ják az úti ellátmányt. Ter­mészetesen ugyanazt kapjuk, mint a legénység, vagyis két vajas, salátás szendvicset, melyben a szendvicskenyér­rel vetekedő vastagságú hús­szelet található, továbbá egy pohár csokipudingot, egy do­boz kólát, édességet. Az el­látmány finom és dugig lak­tunk tőle. Órákon át tartott az út Bosznia felé. Hogy később kísértést se érezzünk az út­irány kifecsegésére, azt nem is kötötték az orrunkra. Az ablaknyílásokon át letekint­ve persze levonhattunk bizo­nyos következtetéseket, de ez a lehetőség is csak ideig­­óráig állt fönn. Utána ugyan­is már csak sötét szürkeséget láttunk. Hogy Bosznia felé értünk, azt az utastér elsötétülése je­lezte számunkra. A mennye­zeti lámpák nagyobb részét eloltották, kisebb részét pe­dig vörös fényre kapcsolták át. A legénység ismét sürög­­ni-forogni kezdett. A rakodó­mester előrement a bálákhoz, és zseblámpával a kezében vizsgálgatni kezdte őket. A bálákon zöld lámpások égtek, hogy azok, akik lent majd keresni fogják őket, hamar rájuk akadjanak. Amióta a fényeket eloltot­ták, még a fényképezés lehe­tősége is megszűnt számom­ra. A vakut ugyanis nem volt szabad használni. Irigykedve néztem a videokamerával dolgozó egyik németet, aki­nek a megmaradt kevés fény is elegendő volt, vagy a má­sikat, aki valamilyen vörös szűrőt húzott fényképezőgé­pének vakujára, s így mégis­csak használhatta azt. Csak néha jutott eszembe, milyen is az az ország, amely felett repülünk. De a teher­szállító gép kicsiny, mester­séges világába zárva nehéz volt elhinni, hogy néhány ezer méterrel alattunk hábo­rú folyik. Vajon hány em­bert öltek meg, hány asszo­nyon követtek el erőszakot, és hány családot űztek el otthonából Boszniában az­alatt, míg mi átrepültünk fe­lette? Alattunk maga a pokol volt — ember alkotta pokol —, amelyről tudtuk, hogy kö­zel van, de ezt a közelséget mégsem éreztük át igazából. Talán ez volt az oka annak, hogy láthatólag egyikünk sem félt. Vagy ha az újságírók közül valaki mégis — mint jómagam —, akkor csak at­tól, hogy „lemarad” valami­ről. Az előkészületek véget ér­tek, a legénység visszaült a helyére, kivéve a rakodómes­tert, aki eltűnt hátul a bá­lák között. Kísérőnk intett, hogy vegyük fel az oxigén­álarcot. Fölállhattunk, de a helyünket nem hagyhattuk el. A pilótafülkében ülők pár­beszéde izgatottabbá vált, majd néhány kurta parancs hallatszott. Aztán hirtelen megbillent a repülőgép. Kísé­rőnk kinyújtott karral, a ra­kodótér felé mutatott. Ami ekkor történt, az ta­lán csak egy másodperc mű­ve volt. A rakodótér koráb­ban zárt hátsó nyílása most zárva-nyitva áll, s a bálák, amelyek eddig oly masszívan tornyosultak előttünk, sik­lani kezdtek a nyílás felé. A mindent elnyomó motorzaj és a rajtunk lévő fülhallgatók miatt az volt az érzésünk, mintha a siklás teljesen hangtalan lett volna, amitől a látomás még ünnepélyeseb­bé, még kísértetiesebbé vált. Egy pillanat, és a bálákra már csak a rakodónyílás al­ján fityegő zsinórok emlékez­tettek — ezek rándulása nyi­totta ki az ejtőernyőket. A rakodótér üresen táton­gott mögöttünk. Oldalába ka­paszkodva csak a diadalittas rakodómestert láttuk, amint hüvelykujját felfelé feszítve öklét nyújtotta társai felé. O. K., O. K. — fejezte ki a mozdulat. Aztán becsukódott a rakodónyílás, s a legénység újból munkához látott. Kí­sérőnk jelezte, hogy levehet­jük az oxigénálarcot, és új­ra szabadon mozoghatunk az utastérben. A gép elindult visszafelé. A repülés hátralévő része eseménytelen volt, s ezért sokkal hosszabbnak tűnt, mint az addigi. De egyszer mégiscsak véget ért, mi pedig újra ott álltunk a Rajna— Majna légi támaszpont repü­lőterének betonján. Vala­mennyiünknek kezébe nyom­ták a mögöttünk álló segély­akcióról szóló hivatalos köz­lemény egy-egy friss, még nyomdafestékszagú példányát, amelyben minden szükséges tudnivaló benne volt. Ekkor értesültünk arról, hogy gé­pünkkel a Bosznia keleti csücskében fekvő Konjevic fölött jártunk. Ugyanott dob­ta le segélycsomagjait továb­bi egy- vagy két Hercules is. A másik két-három gép a világtól elzárt Srebrenica lakosain próbált segíteni. Vagyis oda-vissza teljes szé­lességében átrepültük Bosz­niát. Még néhány utolsó kézfo­gás és vállveregetés, újság­írói hálálkodás és széles amerikai katonamosoly. Ka­landunk véget ért. Kép és szöveg: Kepecs Ferenc A legénység két egyenruhás tagja, középen a szerző A Hercules

Next