Népszava, 1993. április (121. évfolyam, 76–100. sz.)
1993-04-01 / 76. szám
NÉPSZAVA 1993. ÁPRILIS 1., CSÜTÖRTÖK Jeruasztemi tudósítónk jelenti Kijárási tilalom Júdeában és Szamáriában Rendkívüli intézkedések a terror ellen Izrael politikai életében befolyással rendelkező köreiben néhány hete azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy az egyre növekvő számú és erejű terrorcselekményekre, a terrorhullám megfékezésére nemzeti egységkormány felállítására lenne szükség. A jelenlegi kormánykoalíció, melynek tagjai főként a centrista Munkapártból, a baloldali Merec tömörülésből és a Sász-keleti ortodox vallásos zsidóság néhány tagjából állnak — nem képes megbirkózni a véres palesztin terrorhullámmal. Márciusban 13 zsidó állampolgárt — katonákat, rendőröket, bevándorlókat, földműveléssel foglalkozó asszonyokat és férfiakat, egyszóval gyanútlan, békés szándékú izraelieket — késettek meg brutális módon vagy lőttek le a Hamasz terroristái. Megnövekedtek az úgynevezett magányos ámokfutó palesztinok akciói is, akik az ellenőrzött területekről, főként a Gázai övezetből merészkednek Izrael nagyvárosaiba. A területek iszlám mozgalmának vezetője, Abdalla Darauis nyugalomra és a rendbontás elkerülésére szólította fel a palesztin lakosságot. Sajnos hiába, mert hétfőn a mohamedán szent napot és annak előestéjét gyilkosságokkal, zavargásokkal pecsételték meg. A legnagyobb felháborodást a Hadera nevű városban elkövetett kettős rendőrgyilkosság okozta. A Hamasz terrorszervezet egyik szélsőséges palesztin fegyveres csoportja vállalta a felelősséget az akcióért. A gyilkossági hullám után Izrael számos részén, főként a nagyvárosokban a zsidó lakosság tiltakozó tüntetései fellángoltak. Az ellenőrzött területek zsidó településeinek vezetői pedig azonnali, rendkívüli intézkedéseket és szükségállapot bevezetését követelték a kormánytól. Az ellenzékben lévő Likud tömörülés vezetője, Netanjahu, azzal vádolta a kormányt, hogy nem tesz megfelelő intézkedéseket a terror megfékezésére. Követelte, hogy tartóztassák le azokat a palesztin politikusokat, üzletembereket és ideológusokat, akik a terrort előkészítő és támogató szervezetek élén állnak. A Likud szélsőséges szárnya a béketárgyalások azonnali felfüggesztését követeli a kormánytól. A szintén ellenzékben lévő, jobboldali, világi szemléletű Comet mozgalom vezetője, Raffael Ejtán a halálbüntetés bevezetését is követelte. Az askenázi zsidóság főrabbija, Law még tovább ment, vészhelyzet esetére felállítandó, nemzeti egységkormány létrehozását kérte. Ezzel szemben a „Békét most” — baloldali, az emberi szabadságjogok maradéktalan érvényesítéséért küzdő mozgalom — egyenesen a PFSZ tuniszi vezetéséhez fordult, és felszólította, hogy akadályozza meg a területekről kiinduló arab terrort. Ugyanakkor a mozgalom felszólította az izraeli kormányt, hogy — a jog és törvény adta lehetőségekkel élve — lépjen fel a terror ellen. A kormánykoalíció vezetői közül kevesen lelkesednek a nemzeti egységkormány létrehozásának gondolatáért. A kormánykoalíció elnöke, Éli Dáján inkább az ellenőrzött területek teljes lezárását követeli meghatározatlan időre. Szükségesnek tartja továbbá, hogy a lakosság csatlakozzék a polgárvédelmi alakulatokhoz. Mose Sahal (munkapárti) rendőrminiszter sem támogatja az egységkormány felállítását. Kedden a kormány biztonsági kabinetje a belbiztonsági helyzet rohamos romlása miatt úgy határozott, hogy megnöveli az ellenőrzött területeken a biztonsági erők létszámát és fokozza a biztonsági tevékenységet. Kedd éjféltől az ellenőrzött területeken, Júdeában és Szamáriában is kijárási tilalmat rendeltek el. A Gázai övezet zárlata tovább tart. Ez azt jelenti, hogy a területek lakossága nem lépheti át a zöld vonalat, és nem éjszakázhat Izrael területén. Ilyen értelmű bejelentést tett közzé az ülés után Jichak Rabin miniszterelnök. Izrael minden pontján megerősített rendőrségi, határrendőrségi járőrözést tartanak. A knesszet a tavaszi szünetet megszakítva rendkívüli ülést tart a biztonsági helyzet megvitatása céljából a jövő csütörtökön. Közben Washingtonban teljes erővel folynak a béketárgyalások előkészületei. Ez jelenleg minden félnek létérdeke. Rabin miniszterelnök többször hangsúlyozta, hogy úgy kell harcolnunk a terror ellen, mintha nem folytatnánk béketárgyalásokat, és úgy kell küzdenünk a béketárgyalásokért, mintha nem lenne terrorhullám. Ádám Ráchel Izraeli rendőrök hordágyra teszik meggyilkolt társuk holttestét. Két forgalomirányító rendőrt közvetlen közelről lőttek le, és pisztolyukat elvették Reuter-fotó Ungvári tudósítónk írja A semmin túl Szabálytalan beszámoló egy magyar—magyar találkozóról Az, hogy a kárpátaljai irodalmárok igen gyakran látogatnak el, mutatkoznak be az anyaországban, immáron ■— hála a vasfüggöny szakadozásának, megszűnésének — szinte természetes. Az elszakított területeken élő magyarok kapcsolata sajnos mind a mai napig nem olyan szoros, mint a kisebbség—anyaország kötődés. Ez egyrészt érthető, másrészt elszomorító. Ha összmagyarságban gondolkodunk — s hogyan gondolkodhatnánk másképp —, az lenne az igazán kívánatos, hogy az utódállamokban élő magyarok egymással legalább olyan szoros kapcsolatot alakítsanak ki, mint amilyen őket az anyaországhoz köti. Nos, a fentebbiek felismeréséig Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken és Kárpátalján is eljutottak, s remélhetőleg a felismerést konkrét tettek is követik. E bizakodás létjogosultságát támasztják alá az utóbbi idők történései is. A gazdasági kapcsolatok az egyre inkább ellehetetlenülő körülmények ellenére gyarapodnak, s ez még akkor is biztató, ha jelenleg inkább a közvetlen árucsere dominál. Sokkal több történik a kulturális élet terén. Hogy kárpátaljai rendező állít színpadra darabot Kassán, hogy vajdasági irodalmárok mutatkoznak ide Kárpátalján, hogy egy-egy szakmai találkozón, tudományos konferencián, melyet Ungváron, Dunaszerdahelyen vagy éppen Marosvásárhelyen rendeznek, jelen vannak az összmagyarság képviselői, az szinte természetes. Március utolsó előtti hetében például egy irodalmárokból álló csapat tagjaként jómagam is beutaztam a Felvidéket Királyhelmectől Pozsonyig. Féltucatnyi helyen vettünk részt író-olvasó találkozón. Az egyhetes út néhány tanulsága az, aminek továbbgondolására invitálom most az olvasót. Mivel az Ukrajnában használt fizetőeszközt, a kupont, jószerével már a független ukrán államban sem veszik komolyan, fillér, illetve korona nélkül voltunk kénytelenek nekivágni az útnak. Abban reménykedtünk, hogy a Kárpátaljáról posztkommunista Kánaánnak sejlő Szlovákiában barátaink nem hagynak étlen-szomjan bennünket. Sietek megjegyezni, nem hagytak. Mi tagadás, hallgatóinkat a magyar irodalom kárpátaljai virágzásánál jobban érdekelték az ukrajnai napi politikai történések, egyáltalán az, hogyan is él az átlagember a volt birodalom eme csücskében. Amikor kérdésekre válaszolva elmondtuk, hogy egy kárpátaljai nyugdíjas havi könyöradományából, amit egy élet munkájával érdemelt ki, 4-5 kilogramm húst, isten bocsá’ 8-10 üveg import sört vehet, a hitetlenkedés után a megrökönyödés következett. Persze nem maradtak el a „honi” panaszok sem, melyek nagy többséggel úgy végződtek, hogy magyarországi szintű árak mellett a felvidékiek az ottani fizetés felével kénytelenek megelégedni. Ezek után nagyon megértem azt az idősebb királyhelmeci hölgyet, akit nem igazán boldogít a tény, hogy kárpátaljai sorstársa az ő nyugdíjának a tizedéből kénytelen tengődni. Hát így élünk mi itt, Európa közepén. Egymás koldusságát licitáljuk túl. Kárpátaljáról nézve, a Felvidéken bőség és gazdagság van, a szlovákiai magyar viszont az anyaországi jóléttel példálózik. Ja, majd elfeledem az irodalmat. Persze nem csoda, mert néha ez a legkevesebb ... Horváth Sándor NAPRÓL NAPRA Erpers Ferenc Adjuk írásba ! • A magyar—szlovák viszony csak akkor javul meg, ha Budapest véglegesnek ismeri el a két ország határát, és ezt szerződésben is rögzíti. Ha nem is ezekkel a szavakkal, de lényegében ezt mondta egy német lapnak nyilatkozva Vladimír Meciar szlovák miniszterelnök. És véleményével nem áll egyedül: a készülő magyar—román alapszerződés kapcsán ugyanezt várja tőlünk Románia is. Ez utóbbi a már elkészült magyar—ukrán alapszerződésre hivatkozik, amelyben lényegileg az áll, hogy a két országnak nincs és nem is lesz területi követelése egymással szemben. Csakhogy ezt a szerződést — bár megszövegezése és aláírása már megtörtént — még nem erősítette meg a magyar Országgyűlés. Sőt, a ratifikálást el is halasztotta, holott ez nyilvánvalóan nem tesz jót az eddig oly reményteljes magyar—ukrán viszonynak. El kell döntenünk hát, hogy hivatalosan is véglegesnek és megváltoztathatatlannak ismerjük-e el hazánk és a szomszédos országok határait. Tévedés ne essék, nem azt kell megfogadnunk, hogy egyoldalúan és erőszakkal nem változtatunk rajtuk. Ezt már többször megerősítettük, egyebek közt az 1947-es párizsi békeszerződésben és az 1975-ös Helsinki Záróokmányban. Most azonban arról van szó, kimondjuk-e: még békés, megegyezéses úton sem kívánunk területeket kapni szomszédainktól — sem most, sem pedig a jövőben. Merthogy a környező országok — egyelőre csak az említett három, de később feltehetően valamennyi — éppen ezt várják tőlünk. Az ember ironizálhat, mint ahogy Magyarországon sokan meg is tették, hogy vajon értelmes dolog-e olyan szerződést kötni, amely az ismeretlen jövő ismeretlen politikusainak szándékait szabályozza. Meg hogy egy ilyen szerződés értelmében abban az esetben sem csatolhatunk magunkhoz területeket, ha azokat szomszédaink valamilyen csoda folytán erőnek erejével tukmálnák ránk. De azt hiszem, itt nem helyénvaló az irónia. Ehelyett inkább tiszteletben kellene tartanunk a térség nemzeteinek biztonsági igényeit. Már csak azért is, mert ezeket a múlt igencsak érthetővé teszi. Igaz, a múlt nyomasztó terhet jelent a Kárpát-medence mindegyik állama számára. Az igazságtalan s csupán csak hatalmi szóval véghez vitt trianoni nemzetcsonkítás miatt nekünk, magyaroknak van okunk az érzékenységre. Hiszen az első világháború után honfitársaink milliói kerültek hátrányos, nemzetiségi sorba. De ha egyszer elismerjük Trianont, akkor a lényegen már nem változtat, hogy ezt csak a jelenre vonatkoztatva tesszük, vagy a jövőt illetően is. Pontosabban szólva egy dolgon mégiscsak változtathat: a határokon túli magyarság helyzetén. Méghozzá úgy, hogy javít rajta. De térjünk vissza szomszédaink biztonsági igényeihez, és az ő múltbeli tapasztalataikhoz. Az 1938-as és 1940-es bécsi döntésekkel Magyarország szlovák és román területekhez jutott. Az elcsatolás lényegileg erőszakkal történt, a túlhatalommal rendelkező fasiszta Németország támogatásával. Formailag azonban másként zajlott a dolog: békés úton, nemzetközi döntőbíráskodás igénybevételével. Nos, amikor szomszédaink olyan szerződést követelnek tőlünk, amelyben a határváltoztatás békés módjáról is lemondunk, feltehetően ez a történelmi példa is szemük előtt lebeg. Az ő szempontjukból nyilvánvalóan teljesen érthetően. Kétségtelen: a mi szemünk előtt is lebeghetnek olyan történelmi példák, amelyek viszont a végleges lemondás ellen szólnak. Vegyük mondjuk Romániát. A trianoni határok tiszteletben tartásáról szóló korábbi nyilatkozatainkat Bukarest eddig rendre úgy értelmezte, hogy azok által lemondunk az e határok túloldalán rekedt nemzettársaink védelméről is. Az ilyen nyilatkozatokat ezért általában az erdélyi magyarság sorsának rosszabbodása követte. Vajon nem ugyanettől kellene-e félnünk most is, méghozzá nemcsak Romániában? A dolgot természetesen nem lehet kizárni, de azért látnunk kell azt is, hogy néhány új körülmény erősen ez ellen szól. Elsősorban annak az új Európának az elvárásai, amelyhez Románia, Szlovákia és később nyilvánvalóan Kis-Jugoszlávia is csatlakozni kíván. Ha jelenleg a határokon túli magyarok ügyében „Európához fellebbezünk”, akkor szomszédaink ezt az állítólagos magyar területi igényekkel próbálják meg ellensúlyozni. Nos, ha megtennénk a szomszédok által követelt „végleges lemondási nyilatkozatot”, azzal fontos érvüktől foszthatnánk meg a román, a szlovák és a szerb nacionalistákat, és hatékonyabbá tehetnénk a magyar kisebbségek nemzetközi védelmét. De az új helyzetben másként hatna a dolog a szomszédos országok közvéleményére is. A magyarfaló szélsőségeseket természetesen semmiről sem tudnánk meggyőzni, de hát őket nem is lehet, ők nem azért uszítanak ellenünk és a határokon túli nemzettársak ellen, mert valóban „magyar veszélytől” tartanak. Hanem csakis azért, mert a politikai porondon egyedül ez a szerep kölcsönöz jelentőséget nekik. Az általuk befolyásolt tömegekre azonban hatással lehetne Budapest „lemondó nyilatkozata”. Gyengítené azt a befolyást, amelyet saját nacionalista pártjaik gyakorolnak rájuk, erősítené, hitelesebbé tenné viszont a helyi magyar szervezetek érveit. Változatlan formában ratifikálni kellene hát az Ukrajnával kötött alapszerződést, a többi szomszédunknak pedig fel kellene ajánlanunk: írásba adjuk, hogy semmilyen módon nem kívánjuk a határok megváltoztatását. És akkor rajtunk lenne a követelés sora. Az eddiginél lényegesen nagyobb erkölcsi tőkével és nemzetközi támogatással a tarsolyunkbankövetelhetnénk, hogy szomszédaink viszont a kisebbségek jogait rögzítsék. És ha nem tennék, akkor mindenki előtt nyilvánvalóvá válna: ők akadályozzák a határkérdés lezárását is. Előbb azonban nekünk kellene elszánni magunkat. Már csak azért is, hiszen olyasvalamiről mondanánk le, ami amúgy sem a miénk, és emberi számítás szerint már nem is lehet soha. Bőd: Instabil ugyan, de működik a gazdaság Amerikanizálódott fogyasztók? „A magyar családok fejlődőképessége, tanulékonysága a gazdasági átalakulás igazi záloga” — legalábbis így fogalmazott Bőd Péter Ákos, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki a Konrad Adenauer Alapítvány, a Tulajdon Alapítvány és a Privatizációs Kutató Intézet tegnapi budapesti rendezvényén értékelte az 1990 óta eltelt időszak gazdasági jellemzőit. „Valóban instabil, de működő gazdaság jött létre a sokkterápia helyett a fokozatosság gyakorlatát választó politikai döntések után” — vélte Bőd, bár elismerte, hogy a gazdasági rendszerváltás előtti reformok megkönnyítették az átalakulást. Kedvezően hatott, hogy Magyarországon nem halt ki a magángazdaság, létezett bizonyos fokú vállalati önállóság, külgazdasági nyitottság. 1993-ra létrejöttek a legfontosabb piacgazdasági intézmények: elkészültek a privatizációs törvények, dolgoznak a privatizációs szervezetek, lezárult a kárpótlás, csökkent, illetve megszűnt az állami szubvenció, folyó műveletek tekintetében elértük a vállalkozási szféra számára a forint konvertibilitását, megszűnt a bérszabályozás, liberalizálták az árakat és dolgozik a tőzsde. Hiányzik ugyanakkor a bankelnök szerint a földtulajdon teljes körű szabályozása, illetve az érdekképviseletek, szakszervezetek, kamarák működési szabályainak meghatározása. Bod Péter Ákos előadásában megelégedéssel említette, hogy a fogyasztók szinte pillanatok alatt alkalmazkodtak a piacgazdaság körülményeihez, elvárásaik, követeléseik egyik napról a másikra változtak, amerikanizálódtak. Gyorsan váltottak magatartást a termelők is, tetten érhető ez a pénzpolitikában éppúgy, mint a marketingben, vállalatvezetésben. Az előadó szerint már 1992-től a magyar gazdaság legnagyobb munkaadója a szolgáltatószektor volt, miközben az ipari termelés az ismert okok miatt közel harmadával csökkent. Elgondolkodtató ugyanakkor az ugrásszerűen megnövekedett lakossági megtakarítás, amely az 1988-as 1,3 százalékról (a rendelkezésre álló jövedelem arányában) 1991-re 12,7 százalékra változott, tavaly pedig 11,6 százalék volt. Nem választható ketté azonban ebben az adatban, hogy a megtakarítás valójában hol termelődik: a lakosság egészénél vagy döntő részben a közel 600 ezer kisvállalkozónál, iparosnál. Szociológusok szerint a félretett pénz egyrészt óvatossági tartalékot, másrészt vállalkozásindításhoz kellő tőkét alkot. I. Cs. Halálos omlás a mecseki uránbányában Halálos kimenetelű kőzetomlás történt szerdára virradó éjjel, két óra húsz perckor a Mecsekurán Kft. ötös aknájának tizedik szintjén. A baleset következtében a helyszínen életét vesztette Budai János huszonnégy éves vájár. Az omlás egy korábbi fejtési üregre történt rályukasztás — úgynevezett átharántolás — után megkezdett kőzetszállítás során történt. Mielőtt még ácsolatokkal biztosíthatták volna a munkahelyet, egy nagyobb és több kisebb kő zuhant a bányászra. A baleset vizsgálatát a Bányaműszaki Felügyelőség megkezdte. Százötvenezer forint gyorssegélyt kapott a szerdára virradó éjjel baleset következtében elhunyt pécsi vájár családja. A halálos kimenetelű kőzetomlás szerdára virradó éjjel történt, a pécsi Mecsekurán Kft. ötös aknájának tizedik szintjén. A baleset következtében elhunyt Budai János családjának a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete százezer, a Mecsekurán Kft. ötvenezer forint gyorssegélyt folyósított. (MTI) 3