Népszava, 1996. január (124. évfolyam, 1–26. sz.)
1996-01-04 / 3. szám
NÉPSZAVA Napközelben járva fázunk Tízezer év alatt megváltozhat a Föld éghajlata Jankovszky János írása a NÉPSZAVÁNAK Különös ez a január 4-i reggel. Miközben didergőnk, a Föld nyolc órakor legközelebb kerül a Naphoz. Kissé elliptikus (csaknem kör alakú) pályáján 4,5 millió kilométerrel lesz „szorosabb” a kapcsolatunk, mint nyáron. Ugyanis július 5-én este kilenc órakor jár majd legmesszebb a Naptól a Föld, amely egyébként kereken 150 millió kilométeres középtávolságban kering központi csillagunk körül. Akadnak, akik úgy gondolják, hogy éppen mostanában illene legtávolabbi lennünk a fény és a meleg forrásától, nyáron pedig a legkisebb távolságra. Valójában azonban ezeknek a távolságingadozásoknak (rövid időközökön belül) szinte semmi klimatikus hatásuk nincsen. Hosszú távon azonban más a helyzet - mondhatnánk drámai. Ami az évszakokat illeti, váltakozásukat a Föld saját forgástengelyének a Nap körüli keringési síkjához való 66,5 fokos hajlása okozza. Ily módon az északi félteke telén a napsugarak laposabb szögben érintik a földet és a tengereket. Kevesebb fényt és hőt kapunk. A déli féltekén éppen fordított a helyzet, ott most nyár van. Johannes Kepler német csillagász és matematikus (1751-1630) vette észre, hogy a Föld nem kör alakú pályán kering. Azt is megfigyelte, hogy az ellipszis egyik gyújtópontjában a Nap áll. A Föld napközelben, vagyis télen gyorsabban mozog, mint nyáron. Éppen ezért a befutott utakhoz tartozó háromszögek területe mindig egyenlő. Ez a híres második Kepler-törvény. A gyorsabb téli, illetve a lassabb nyári keringési sebességet az általános tömegvonzás szabályozza. A Föld Nap körüli keringésének közepes sebessége 29,8 kilométer másodpercenként. A tömegvonzás, illetve a gravitáció más módon is befolyásolja a Föld mozgását. Tudniillik hosszú idő elteltével periodikusan változik a földpálya elliptikusságának mértéke. Kiszámították, hogy 92 ezer évenként a jelenleginek négyszeresére növekedhet a pálya elnyúltsága. Ez azt jelenti, hogy júliusban 18 millió kilométerrel leszünk távolabb a Naptól. Ez a különbözet már nem elhanyagolható. Több kutató ezzel magyarázza a hozzávetőleg 100 ezer évenként ismétlődő nagy jégkorszakokat. Ha az elnyúltság minimuma (tehát amikor napközelben vagyunk) 18 millió kilométerrel kevesebb lesz és mondjuk véletlenül az is januárra esik, nem volna rossz. Az északi félteke lakói mediterrán telet, ugyanakkor hűvösebb nyarat élvezhetnének. De ha fordítva lenne a dolog, vagyis ha januárban járnánk messzebb a Naptól és júliusban közelebb sarkvidéki hidegségű telekre és szaharai forróságú nyarakra számíthatnánk. Mindezt bonyolíthatná még a Föld forgástengelyének időszakos, igen lassú változása (mint egy kissé imbolygó pörgettyűé), továbbá a már említett pályaellipszisének a Naprendszerben elfoglalt iránya is. E szélsőséges, de igen nagy valószínűséggel bekövetkezhető példák szerencsére csak néhány tízezer esztendő múlva fenyegetik a civilizációt. Addigra azonban - ha megérjük - már nem lesz gondja védekeznie az emberiségnek az ilyen természeti jelenségekkel szemben. Gond volt azonban, szinte „kontinentális beszédtéma” az elmúlt nyáron az északi félteke kiterjedt részét sújtó hőség, illetve aszály, azután a már novemberben beköszöntő korai tél. Sokakban felvetődik a kérdés: talán a Nap sugárzásának változása okozott ilyen meleget? Máris átalakulóban van a Föld éghajlata? Meg kell állapítanunk: szó sincs a Föld éghajlatának hirtelen és teljes változásáról. Hiszen akkor a déli féltekén - amikor ott tél volt - a napsugárzás komolyabb erősödése elolvasztotta volna a Déli-sark jégtakaróját, és a tengerek szintje magasabb lenne. Akkor mennyiben volt felelős a Nap az elmúlt kánikuláért? Hiszen az 5 milliárd évvel ezelőtt keletkezett központi csillagunk az úgynevezett stabil csillagok közé tartozik. Több milliárd évig termeli még ugyanolyan szinten nukleáris energiáját. A napállandó (egy négyzetméter felületre eső energia) minimális változásait már régebben kimutatták, de ezek klímaváltozást csak hosszabb időn belül okozhatnak. A naptevékenység meteorológiai befolyása elsősorban a Föld magas légkörében érvényesül. A magas légkör viszont hatást gyakorol az alsó légkörre, a troposzférára, azaz annak meteorológiai viszonyaira, így a Nap csak közvetett úton „szól bele” az időjárás alakulásába. Jelenleg a naptevékenység - a szokott 11 éves periódusán belül - igen csekélynek mondható. Tehát nem írható teljesen a Nap számlájára a legutóbbi kánikula. A valószínű magyarázatok közé tartozik a Nap „munkáján” kívül több kedvezőtlen földi meteorológiai tényező időbeni egybeesése. Annyi azonban biztos, hogy az időjárás az elmúlt esztendők során gyakran mutatta a megszokottnál eltérőbb arcát. TUDOMÁNY 1996. JANUÁR 4., CSÜTÖRTÖK 11 Igazi háborúról írhatott Homérosz az Iliászban Azóta, hogy a sikeres kereskedőből még sikeresebb régésszé lett Heinrich Schliemann a törökországi Hiszarlik dombon megtalálta Tróját, napjainkig is folytatódnak az ásatások, hogy kiderítsék a Homérosz eposzában, az Iliászban megénekelt trójai háború titkát. Máig nem tisztázott, hogy az eposz mennyire alapszik történelmi tényeken s mennyiben irodalmi alkotás. A legfrisebb ásatások, úgy tűnik, bizonyítékot találtak arra, hogy Trójában már létezett az írás, mely alapján a görög költő évszázadokkal később megírhatta eposzát. NÉPSZAVA-információ A tavalyi ásatások legnagyobb szenzációja egy első látásra jelentéktelennek tűnő tárgy, egy bronzpecsét, mindkét oldalán jól látható írással. Az egykori Trója romjainak mélyéről első ízben került elő írásos bizonyíték a Krisztus előtti második évezredből - nyilatkozta az ásatásokat vezető Manfred Korfmann a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak. A régészek feltevése szerint a Krisztus előtt 1190 és 1040 közötti időből származó pecsét írása hettita hieroglifákból áll, amelyeket az azon a tájon elterjedt láv nyelvjárásban használtak. Ez volt a legelterjedtebb nyelvjárás az ókori Anatólia területén, és még a görög-római korban is megértették. A régészcsoport feltevése szerint ha az előkerült pecsét nem más vidékről került Trójába, akkor bebizonyosodott, hogy Trója írásban érintkezett szomszédaival és kereskedelmi partnereivel. Ha volt Trójában írásbeliség, új jelentőséget nyernek a Hattusas palotájának levéltárából előkerült feljegyzések. Ezek között található egy város és egy uralkodó neve, amelyek Homérosznál is előfordulnak: az Iliász a szent Diónként jelöli Tróját. Parisz királyfit Priamoszként, Hekabé fiát pedig Alexandroszként említi. A Hattusasban előkerült írásos emlékek említést tesznek a hettita uralkodó egyik vazallusáról, bizonyos Alexandroszról, Viluszija uralkodójáról. A város neve görög átiratban Ilionnak felelhet meg. A történelemből ismert, hogy a Krisztus előtti 15. század közepén a hettiták uralkodója harci szekereivel Nyugat-Anatóliában győzedelmeskedett egy szövetség hadserege fölött, amelynek tagja volt Viluszija, azaz Dión is. Egy, Krisztus előtt 1280-ból származó hettita okmány pedig megnevezi a már említett Alekszandruszt is (Homérosznál: Alexandrosz). Mivel Viluszija neve egy Krisztus előtti 16. századból származó eposztöredékben is előfordul, Korfmann feltételezi, hogy Homérosz, aki Krisztus előtt 730 körül az elképzelése szerinti trójai háborút megénekelte, korábbi hettita eposzokból merített. Korfmann azonban helytelennek tartaná, ha ezek alapján bizonyítottnak vélnék Homérosz elbeszélésének valódiságát. Ma még nincsenek kellő bizonyítékok arra, hogy az Iliász valóságos háborút mesél el. Alaposabb galaxistérkép MTI-információ Japán csillagászok társulnak amerikai tudósokhoz, hogy elkészítsék a csillagrendszerek új, háromdimenziós térképét. Eddig csak 70 ezer galaxist sikerült „feltérképezni”, és közülük csak 30 ezer esetben tudták megállapítani a Földtől való távolságot. Az idén indítandó kutatás révén a világegyetemnek a mostaninál százszor nagyobb részéről jut az ember újabb ismeretekhez. A világegyetem 100 millió galaxisa közülegymilliónak mérik meg a Földtől való távolságát az amerikai Sacramento csillagászati teleszkópjaival. Fantasztikusan tüzes Vénusz NÉPSZAVA-információ A műszaki, fizikai és matematikai bravúrok legfrissebb eredményeiről a Hubble űrtávcső és a Magellan Vénusz-szonda által küldött - és folyamatosan érkező - képek, adatok szolgáltatnak tanúbizonyságot. A Magellan radarberendezéseivel olyan fényképeket készített belső szomszédunkról, a Vénuszról, amelyek nagyságrenddel múlják felül az eddigi amerikai és a volt szovjet szondák felvételeit. A Vénusz esténként, ha tiszta az ég, a nyugati égbolton látható tündöklő fényű csillag. Jelenleg éppen Esthajnalcsillag a neve. A Föld ikertestvéreként is emlegetik, általánosságban pedig a szerelem istennőjeként. Keservesen csalódna az a férfi, aki netán a felszínére tévedne. Légkörének nyomása kilencvenszer nagyobb, mint a Földé, atmoszférája főleg szén-dioxidból áll, és az úgynevezett üvegházhatás következtében talajmenti hőmérséklete 450- 500 Celsius-fok. Sűrű légkörében olyan szélviharok dühöngenek, amelyhez képest a legerősebb földi orkán is csak gyenge szellő. Ha a Vénusz „domborulatait” közelebbről tanulmányozzuk, kiderül, hogy felületének 60 százalékát tagolt síkságok, medencék, felföldek és működő tűzhányók képezik. Az 1145 kilogramm tömegű szonda megdöbbentő élességű képeket sugárzott az úgynevezett Béta vulkanikus területről, a kitörésekről és a lávafolyásokról. Ezek nem direkt képek, hanem radarhullámokból állítja össze őket földi számítógéprendszer. Eredetileg a MageVannak a célja csupán az volt, hogy a Vénusz körül keringve feltérképezze a bolygók felszínét, amely a vastag felhőzet miatt optikai eszközökkel nem látható. A Vénusz vulkánjai elég laposak; kisebb pajzsvulkánok óriási számban találhatók felszínén, a nagyobb tűzhányók szinte kontinensnyi területeket foglalnak el. Ugyanakkor meredek peremmel rendelkező vulkánok is szép számmal akadnak a Vénuszon, és csúcsukról minden irányban kígyózó lávafolyamok futnak szét. Kissé sántító hasonlattal a Vénusz most olyan korát élheti, amelyet a Föld élt néhány százmillió évvel ezelőtt. A különbség csupán annyi, hogy a Földön akkor már jelen lehetett az élet, hiszen bolygónknak volt légköre, és már kicsapódtak az óceánok is a felszínre. A Magellan szonda már elmerült és elégett a Vénusz sűrűbb légrétegeiben, de az általa sugárzott információk évtizedekre elátják a kutatókat munkával. A houstoni központban számítógépek elemzik a „raktáron lévő” jelek minőségét, erősségét, és rekonstruálják, helyesebben szólva összeállítják a Vénusz felszínének fantasztikus, mintegy százméteres felbontású képét. Hatalmas hegy lávafolyókkal a Vénuszon. A Magellan űrszonda számítógéppel háromdimenziósra „kiemelt” felvétele Munkában a Hubble NÉPSZAVA-információ Hetedik éve kering a Föld körül körülbelül 500 kilométer magasságban a Hubble űrtávcső. A légkörön kívül dolgozik, ötvenszer halványabb égitesteket lehet vele észlelni, mint a földi gigászokkal. Felbontóképessége olyan, mintha puszta szemmel észrevennénk egy egyforintos pénzérmét hatszáz kilométerről. Az űrtávcső naponta küldi a Földre újabb és újabb felfedezéseit. Például arról, hogy az űrtávcső „ellátott” az Univerzum eddigi legtávolabbi és legkorábbi állapotába. Lefényképezett egy körülbelül 12 milliárd fényév távolságban lévő galaxishalmazt, így nemcsak „távolságrekordról” szólhatunk, hanem arról, hogy milyen volt a Világegyetem születése után nem sokkal később. Ugorjunk vissza a szomszédba, a tőlünk „csupán” 25 fényévre lévő Gliese 623 jelű csillaghoz, amely tömegét tekintve tízszer kisebb a Napnál. Ennek ellenére kis kísérőcsillagja van, amely négy év alatt kerüli meg a Gliesét. Ez a kísérőcsillag mintegy kétszeres Nap-Föld távolságban kering a központi csillag körül, de az űrtávcső felvételén külön-külön látszik mindegyik. Erre a teljesítményre egyetlen földi óriástávcső sem lenne képes. A Hubble teleszkóp egy páratlan kozmikus délibábot, azaz gravitációs lencsejelenséget is észlelt. Egy távoli, nagy tömegű tárgy körül keresztalakban négy kisebb objektum látható. Ez a négy fénypont valójában kozmikus tömeget képvisel, amelyik az említett nagy tömegű objektum mögött helyezkedik el. Vagyis ez az igen nagy galaxis eltérítette, mintegy fókuszálta a velünk egy irányba, de mögötte lévő égitest fényét, és esetünkben négyfelé „osztotta”. Einstein-keresztnek nevezték el ezt a tüneményt, mert Einstein jósolta meg, hogy erős gravitációs térben a fény megváltoztatja irányát, vagyis elhajlik. A Hubble űrtávcső kinyitott napelemszárnyakkal, metszeti nézetben NÉPSZAVA-archív Bolygórendszer ötvenkét fényévre a Földtől Jankovszky János írása a NÉPSZAVÁNAK Rendkívüli csillagászati felfedezésről adtunk hírt lapunkban néhány évvel ezelőtt. A déli égbolton látható Pictoris csillagkép béta jelű, 52 fényévre lévő tagját két amerikai csillagász távcsőre szerelt fotodióda-detektorral rögzítette. Pontosabban a csillagot övező mintegy 120 milliárd kilométer átmérőjű, éle felől látszó, lapult porkorongot. Később a pasadenai űrkutatási intézet rukkolt elő újabb érdekességgel: nyári égboltunk legfényesebb csillaga, a Vega körül is találtak kisebb-nagyobb, szilárd elemekből álló porgyűrűt. Később 110 megvizsgált csillag közül 56 esetben fedeztek fel olyan képződményeket, amelyek bölcsői lehetnek egy kialakulófélben lévő Naprendszernek. A legújabb vizsgálatok eredménye azonban igen meglepő: a Béta Pictorisnak önálló bolygórendszere van. Eddig ugyanis csak azt tudták megállapítani, hogy a porgyűrűk saját fénnyel nem rendelkező kísérők, de minden bizonnyal vannak bennük kiterjedtebb alkotóelemek. A sűrűsödő, körülbelül egy milliméteres vagy annál nagyobb részecskékből álló porfelhőre ugyancsak példa az Orion csillagkép Beteigeure nevű, 272 fényév távolságban lévő tagja mint a porfelhő központi égiteste. Az Európai Déli Obszervatórium 3,6 méter átmérőjű tükrös távcsöve nagy felbontású képet készített a Béta Pictorisról. Két francia csillagásznak sikerült kimutatnia: a porkorongon egy helyen hirtelen csökken a fényesség. A kutatók szerint ennek az az oka, hogy körülbelül 2,5-3 milliárd kilométerre az anyacsillagtól - nagyjából az Uránusz bolygó Naptól való távolságában - legalább egy olyan bolygó kering, amely néhányszor nagyobb a Földnél. A porrészecskék és a nagyobb alkotó tömegek a gravitációs hatás következtében bolygóvá sűrűsödtek. Oy módon „fényhézag” mutatkozik a porgyűrűben. Feltételezik, hogy további bolygók keringenek a béta Pictoris körül. Természetesen e távoli bolygók felfedezése nem jelenti azt, hogy ezeket az úgynevezett sötét kísérőket összehasonlíthatnánk a Földdel. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy vannak még bolygók más csillagok körül, de ennél többet nem.