Népszava, 1996. február (124. évfolyam, 27–51. sz.)
1996-02-10 / 35. szám
14 1996. FEBRUÁR 10., SZOMBAT SIKERES MAGYAROK Berend T. Iván Világgazdasági változások és Magyarország A századunk utolsó harmadában lejátszódó világgazdasági változások megrázták és átalakították a világot. A korábbi fejlett ipari társadalmak posztindusztriális, szolgáltató gazdaságokká váltak, s a gazdaságtörténészek az ötödik ipari forradalomról beszélnek, melynek jelentősége csakis a kétszáz évvel ezelőtti elsőhöz mérhető. A lejátszódó technikai-gazdasági átalakulás ugyanis nemcsak a gyökeresen új technikai bázisra helyezte a világot, a régi technikai rezsimet új technikai rezsimmel váltva fel, s megnyitva a kommunikáció új korszakát, de gyökeres társadalmi átalakulásra is vezetett. Amint az első ipari forradalom a korábbi rurális paraszti társadalmak helyén a 19. század jellegzetes urbanizált munkásvilágát és osztálytársadalmát teremtette meg, úgy az ötödik ipari forradalom nyomán kibontakozó kommunikációs és szolgáltató gazdaság társadalmában a többséget az úgynevezett fehérgalléros „munkások”, értelmiségiek és alkalmazottak teszik ki. A korábbi, élesen polarizált osztálytársadalom a középosztályosodás útjára lép. A nagy történelmi változást - mint minden strukturális válságot - megrázkódtatások kísérik, s a világgazdaság növekedése átmenetileg szembetűnően lelassult. Míg 1950 és 1973 között az egy főre jutó GDP világátlaga megkétszereződött, az 1973-at követő két évtizedben a növekedés mindössze 28 százalékot tett ki. Még a világrendszer gazdag központja is megrázkódtatásokon megy át: a nyugat-európai növekedés az 1973 előtti és utáni két évtizedben évi átlagban 3,8 százalékról 1,7 százalékra esett vissza, a perifériák jelentős része pedig képtelennek bizonyul arra, hogy megbirkózzék a technikai-szerkezeti alkalmazkodás nehéz követelményeivel. A korszakváltások szokásos nagy átrendeződése játszódik le: az alkalmazkodásra kevésbé képesek lehanyatlanak, mások sikeresen alkalmazkodva felzárkóznak. Míg a fejlett nyugat-európai központ 1973 és 1992 között - még erősen lelassult növekedése ellenére is - közel másfélszeresre növelte egy főre jutó jövedelmét, addig Latin-Amerika majdnem stagnációba fordult - a korábbi évi 2,4 százalék helyett mindössze évi 0,6 százalékos növekedéssel, kevesebb mint 20 százalékkal növelte jövedelmét, Afrika pedig két évtizeden keresztül évi átlagban 0,4 százalékkal hanyatlott. A közép- és kelet-európai országok politikai rendszerváltással és - megítélésem szerint - súlyos gazdaságpolitikai hibákkal is tetézett strukturális válsága öltötte a legtragikusabb méreteket: az egy főre jutó jövedelem látványosan, évi átlagban 0,8 százalékkal csökkent, s az 1990-es évek első felében 20-25 százalékkal esett vissza. Sikeres és kudarcos perifériák Siker és kudarc azonban ez alkalommal nem egyszerűen centrum és periféria választóvonalán különült el. Egyes perifériák nagyon is sikeresnek bizonyultak: a mediterrán Európa országai lépést tudtak tartani a Nyugattal, s mintegy másfélszeresre növelték jövedelmüket. Az ázsiai országok pedig egyenesen felgyorsultak: az 1973 előtti két évtized átlagos évi 3,1 százaléka helyett az utóbbi két évtizedben 3,5 százalékkal növelték egy főre jutó jövedelmüket - jóval több mint megkétszerezve azt -, s ennek nyomán felzárkózóban vannak a fejlett centrumokhoz. A latin-amerikai és afrikai perifériák ezzel szemben jelentősen növelték történelmi lemaradásukat s az őket a fejlett világtól elválasztó szakadékot. A közép- és kelet-európai térség történelmileg tartós, 1:2 arányú fejlettségkülönbsége Nyugat-Európához képest a történelmileg példátlan 1:4-re ugrott, a tengerentúli fejlett központokkal szemben fennálló 1:3 szakadék pedig l:5-re szélesedett. Igaz, az ijesztő zuhanás már megállt: Lengyelország 1992-től, a Cseh Köztársaság és Magyarország 1994-től ismét a gazdasági növekedés útjára lépett. 1995-ben már 11 közép- és keleteurópai ország mutatott fel pozitív - Albánia, Szlovénia, Észtország és Lengyelország egyenesen mintegy évi 6 százalék körüli - növekedési eredményt. Magyarország, a Cseh Köztársasággal együtt, 14-15 százalékra megközelítette már az 1989-es jövedelmi színvonalat. Az előrejelzések - a Gazdaságkutató Intézet legutóbbi jelentése - az évtized végéig ha nem is gyors, de átlagosan évi 2 százalék körüli növekedést ígérnek. Mindez azt jelenti, hogy egy nehéz és fájdalmas transzformációs válság után, térségünk országaival egyetemben, Magyarország a követett önszabályozó piaci stratégiával rátalált a felzárkózás útjára? Vagyis semmi mást nem kell tenni, mint következetesen folytatni az önszabályozó piaci mechanizmus kiépítését, beleértve az állam mind teljesebb visszavonulását a gazdaságból, s a privatizáció teljessé tételét, amit a szakértők zöme hirdet? Az összehasonlító gazdaságtörténeti elemezés alapján erre a kérdésre nemleges választ kell adni. Az elmúlt két évszázad modern gazdaságának története azt mutatja, hogy a hasonló nagy strukturális válságokra és technikairezsim-változásokra az egyes országcsoportok alapvetően háromféle választ adtak. A világgazdaság centrumának gazdag országai, zömükben, sikeresen alkalmazkodtak az új technikai követelményekhez, s a lehanyatló, elavult korábbi vezető ágazataikat és exportszektoraikat versenyképes újakkal tudták felcserélni. Rövid megrázkódtatás és lelassulás után ezzel a fellendülés új szakaszát alapozták meg. Hátrafelé menekülés és hosszú távú kudarc Ezzel szemben a perifériák elmaradottabb országai nem rendelkeztek azokkal a szükséges anyagi és szellemi forrásokkal, melyek ezt a nehéz alkalmazkodást sikeressé tudták volna tenni számukra. Súlyos válságukban semmi másra nem tudtak törekedni, mint rövid távú megoldást keresni a kilábalásra: védett piacot találni leértékelődött, versenyképtelen exporttermékeik számára, s munkahelyeket teremteni, akár elavult ágazatok átmentése révén is. Magyarország, mint az Európán kívüli perifériák és Közép- és Kelet-Európa legtöbb országa is, az elmúlt egy-másfél évszázadban már kétszer is végigjárta a régi technikai bázison és gazdasági struktúrák keretei között végrehajtott konszolidáció útját. Mind az 1873-96. évi, mind pedig az 1929 utáni nagy válságból a hagyományos struktúrák konzerválásával, s nem a világgazdaság új követelményeihez való sikeres alkalmazkodással talált csak kiutat. Az első esetben az Osztrák-Magyar Monarchia belső piacának protekcionista védelme útján sikerült konzerválni az egyoldalú s elavult gabonaexport-gazdaságot és agrárstruktúrákat. A két világháború között a náci Németország „életterébe” és „nagytérgazdaságába” tagolódva Magyarország és a térség országai megismételték a „hátrafelé menekülés” 19. század végi útját. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindkét esetben sikerült új növekedési pályára vezérelni az országot, konszolidálni a gazdaságot, munkahelyeket teremtve radikálisan csökkenteni a munkanélküliséget, s exportlehetőségeket biztosítva egyensúlyba hozni a kereskedelmi és fizetési mérleget. A rövid távú siker azonban történelmileg nem feledtetheti a régi technikai-strukturális bázison végrehajtott konszolidáció hosszú távú kudarcát, a perifériális elmaradottság újratermelését. Melyik útra is lépett Magyarország e nehéz történelmi keresztúton? Az elmúlt fél évtized változásai vajon magukban hordozzák-e a centrumországokhoz való nehéz fájdalmas felzárkózás csíráit, vagy megismétlődőben van a rövid távú konszolidáció - hosszú távú alkalmazkodási kudarc perifériás mintája? A két évtizedes stagnáció, majd drámai visszaesés után az elmúlt években ismét megindult gazdasági növekedés, az 1989-es jövedelmi szint néhány éven belüli elérésének lehetősége. A költségvetési egyensúly és kereskedelmi, sőt fizetési mérleg stabilizálása érdekében tett nehéz, de sikeresnek bizonyuló legutóbbi erőfeszítések ígéretes eredményei mellett nagy szerkezeti változások sorának is tanúi lehettünk. A legszembetűnőbb ezek közül a korábban rendkívül elhanyagolt szolgáltatási ágazat előretörése. 1989-ben a kereskedelem, szállítás és a nem anyagi szolgáltatások részesedése a foglalkoztatásban és a hozzáadott érték termelésében kereken 45, illetve 47 százalékot tett ki Magyarország gazdaságában. Ez az arány mára 57, illetve 64 százalékra ugrott, ami nemcsak a lakosság korszerű ellátása szempontjából fontos és sikeres, de a gazdaság modern működésének is egyik előfeltétele. Hozzátehetem, hogy a szolgáltatóágazatok fejlődése a volt államszocialista gazdaságok legsikeresebb strukturális átalakítási teljesítménye: Lengyelország és a Cseh Köztársaság esetében hasonlóan 56, illetve 53 százalékra, Bulgáriában a korábbi 30- ról 47 százalékra emelkedett a szolgáltatási ágazat részesedése. Ezen belül külön említést érdemel a telekommunikációs infrastruktúra korábban katasztrofálisan elavult - a COCOM-korlátozások által a technika legújabb teljesítményeitől elzárt - ágazatának ígéretes beruházásokkal történő újraélesztése. A német-amerikai beruházók megkezdték Magyarország, Lengyelország s más országok telefonrendszereinek újjáteremtését, s ezzel egyben a komputerkorszak nélkülözhetetlen alapjainak kiépítését. Az iparban megindult technikai és szerkezeti, változások sorában említést érdemel az a defenzív-passzív strukturális átalakulás, ami az elavult, csak az izolált KGST- piacon működőképes, de a világpiacon versenyképtelen, túlméretezett korábbi vezető nehézipari ágazatok leépülése formájában megy végbe. A Cseh Köztársaságban például a fém- és fémmegmunkáló iparok, valamint a hagyományos gépipari ágazatok termelése 45, illetve 55 százalékkal esett vissza. Magyarországon, míg az ipari termelés átlagosan 30 százalékkal hanyatlott, a fém- és gépipar termelése 41, illetve 45 százalékkal csökkent. Míg a makroökonómiai szinten leginkább csak a passzív alkalmazkodás tünetei voltak szembetűnők, s csak elvétve üdvözölhetők a transznacionális óriásvállalatok beruházásai nyomán születő korszerű új ágazatok, mint az autógyártás, a mikroökonómiai szintű alkalmazkodás, a termékszerkezet és -minőség versenyképes javulása a vállalatok széles körében jóval sikeresebb. Erre utal, hogy a KGST-piac fokozatos zsugorodását, majd hirtelen összeomlását követően, amikor is a keleti kereskedelem az összes külkereskedelem 1989. évi kereken 40 százalékáról annak mindössze 25 százalékára zuhant, a kíméletlen versenyfeltételeket támasztó nyugati és egyéb piacokon értékesített áruk aránya 60 százalékról 75 százalékra ugorhatott. Megfelelő mikroszerkezeti változások nélkül erre aligha kerülhetett volna sor. A versenyképességet számottevően növelte, hogy például a külföldi érdekeltségű vállalatokba fektetett tőke több mint felét Magyarországon a gépiparba ruházták be, míg a befektetések másik felével a vegyipar és könnyűipar egyes vállalatait modernizálták. Félrevezető lenne azonban csak ezeket a vonásokat kiemelni. Az impresszív piaci újraorientáció ugyanis egyben súlyos negatív szerkezeti változásokkal is társult: előtérbe kerültek az alacsony feldolgozási szintű, nagy anyag- és energiatartalmú termékek és a technikailag egyszerű, alacsony színvonalú, tradicionális ipari fogyasztási cikkek. Míg a magyar export egészében 20 százalékkal csökkent, ez utóbbi hagyományos fogyasztási cikkek kivitele csak 2 százalékkal esett vissza. Míg a gépipari termékek és beruházási javak exportja 56 százalékkal csökkent, az energia- és fűtőanyagexport 26 százalékkal nőtt. A kohászati és fémfeldolgozó-ipari termékek exportja pedig az összes ipari export korábbi nem egészen 8 százalékáról több mint 14 százalékra ugrott. Mint Ehrlich Éva és Révész Gábor kimutatták, rendkívül nagy hagyományú és értékes munkakultúrák egész sora van eltűnőben, leépülőben Magyarországon: a rádió-, tv- és kommunikációs felszereléseket gyártó iparok munkaerejük 72 százalékát elveszítették, míg az orvosi műszerek, precíziós és optikai felszerelések álláshelyei 67 százalékkalcsökkentek. A rendkívül eredményes sikerpropagandát folytató Cseh Köztársaságban hasonló folyamatok olvashatók ki az exportstatisztikákból: a nyersanyagok, nagy anyag- és energiatartalmú termékek és élelmiszerek exportja a kivitel korábbi 31 százalékáról egyenesen 61 százalékra ugrott, ami, mint a kérdés cseh kutatója, Nikolaj Ordnang joggal állapította meg, „arra utal, hogy a cseh export szerkezete közelebb került a fejlődő országok jellegzetességéhez”. Mindez mutatja, hogy a hosszú távú alkalmazkodási követelmények mércéjével mérve korántsem egyértelműen az új technikai-strukturális igények irányába, hanem sok vonatkozásban ismét „hátrafelé menekülve” módosulnak a gazdaság szerkezeti jellegzetességei: „vesztesként” került ki az átalakulásból, s a létminimum alatt élők száma - a nyolcvanas évekhez képest megháromszorozódva - ma a társadalom mintegy egyharmadát teszi ki. A volt államszocialista országokban hasonló folyamatok játszódtak le, s Ferge Zsuzsa nemzetközi statisztikai felmérések alapján a nyomorszínvonalon vagy alatt élő lakosság arányát a térségnépességnek, országonkénti eltérésekkel, 1/4-e és 1/2-e között becsüli. Mint ahogy a lengyel Jacek Kochanowicz megállapította, Közép- és Kelet-Európában is kialakulóban van a társadalomból kihulló, úgynevezett „underclass”, s ami a modernizáció szempontjából talán még meghatározóbb, a korábbi - általa a lengyel államszocialista társadalom 40 százalékára becsült - képzett, tanult „középosztály” erősen lemorzsolódik, széthullik. Andorka Rudolf a magyarországi adatok alapján a középrétegek „pauperizálódásának” veszélyéről beszél a tíz kereseti decilis háromtól hetedik zónájáig terjedően. Más szavakkal: míg a világgazdasági változásokhoz sikeresen alkalmazkodó országok immár több évtizedes középosztályosodási tendenciája vált meghatározóvá, addig a volt államszocialista országok eleve is szegényesebb, a magasan képzett munkásoktól, értelmiségieken át a vállalkozó paraszti rétegekig terjedő középrétegei lepusztulóban vannak, s a 19. századi polarizált osztálytársadalom elavult képlete éled újjá. E visszafelé mutató társadalmi folyamatok, a hozzájuk kapcsolódó kedvezőtlen oktatási-képzettségi változásokkal s ez utóbbi szférák növekvő relatív, sőt esetenként abszolút lemaradásával tartós akadállyá válnak a sikeres hosszú távú alkalmazkodás útjában. A sikeres szerkezeti-technikai alkalmazkodás feladata tehát nemcsak hogy nem megoldott, de az átalakulás iránya, a növekedési pálya ismételt elérése ellenére sem tekinthető az „Európába vezető” megtalált útnak, amelyen tovább járva a felzárkózás sikere biztosított. Mint már annyiszor modern kori történelmünkben, a nagy áldozatok és erőfeszítések árán az 1990-es években megkísérelt kitörés - mint a múlt század végén, majd a két világháború között s végül legutóbb, az államszocialista évtizedekben ismét a világgazdaság elmaradott perifériáján végződhet? Kitörés a második vonalból A valóságos történelmi alternatíva azonban, mint a mindenkori gazdaságtörténet tanúsítja, nemcsak az eddig jelzett két, sikeres, illetve kudarcos alkalmazkodási út között áll fenn. A valóságban az országok nagy csoportja számára volt és van egy harmadik válaszadási forma is a világgazdaság kihívására. Ez sem nem a technika legújabb teljesítményeihez és az ezeknek megfelelő struktúrákhoz való sikeres, viszonylag gyors alkalmazkodás útja, sem nem a régi szerkezetekbe merevedett alkalmazkodásképtelenség zsákutcája. A két világháború közötti strukturális válság idején Japán és Kanada, az elmúlt mintegy két évtized során és napjainkban az ázsiai sikerországok zöme a világgazdaság válsága és újraorientációja időszakában rendkívül tudatosan a második vonalba helyezkedve igyekezett átvenni azoknak a termékeknek az előállítását, melyeket az élvonalban haladó országok „leadtak”. Ezek a „követő” gazdasági stratégiát járó országok az éppen hogy „lejárt” korábbi technikák és most már hanyatlóban lévő korábbi vezető ágazatok centrumországok számára érdektelenné vált szféráiba hatoltak be, és igyekeztek kihasználni viszonylagos előnyeiket, melyek leginkább olcsóbb munkabéreikben és valamely vezető országokhoz való közelségükben, vagyis kooperációs lehetőségükben valósulnak meg. A második vonalból rajtoló országok sikerének titka természetesen a termelési költségekben és termékenységben fennálló versenyképességük. A felzárkózó perifériák ugrásszerűen növelték termelékenységüket, és felzárkóztak vagy felzárkózóban vannak a centrum szintjéhez. Japán a két világháború között - Angus Maddison munkatermelékenységi adataira épített számításaim alapján - több mint megkétszerezte termelékenységi szintjét. Írország, Spanyolország és Kína az 1973-at követő negyedszázadban ugyancsak megkétszerezte az egy munkaóra alatt megtermelt bruttó jövedelmet. Dél-Korea és Tajvan közel háromszorosra növelte termelékenységét. Japán termelékenységi szintje 1913-ban a svájci szint egyharmadát sem érte el, ma viszont gyakorlatilag azonos színvonalon állnak. Spanyolország termelékenységi szintje 1950-ben az Egyesült Államok szintjének 20, ma 70 százalékát teszi ki. Ehhez társult a gyors és viszonylag gyakori váltás készsége s valamely centrumországgal vagyországokkal való kooperáció biztosítása. Mindezt a „követési stratégiát” a mélyről induló ázsiai periférián erőteljes beavatkozással, piacvédelemmel és államilag támogatott exportexpanzióval biztosították. A sikeres perifériák nem követhették az önszabályozó piaci mechanizmusok automatizmusára hagyatkozásának útját. Gazdasági megrázkódtatás, stagnálás Közép- és Kelet-Európa országai egyelőre nem mutatják a termelékenységi felzárkózás jeleit. Mi több, az 1973 óta eltelt időszakban, a hosszabb lelassuló-stagnáló, majd visszaesési periódusok folyamán a cseh termelékenységi szint stagnált, s ennél csak alig jobb eredményt mutat a lengyel (7 százalékos) és magyar (13 százalékos) termelékenység minimális emelkedése. Ez a lényegében stagnáló termelékenységi szint - szemben az 1973 előtti negyedszázad során Magyarországon megkétszerezett termelékenységgel - a legutóbbi negyedszázad során nemcsak a felzárkózáshoz nem volt elég, de a centrum országaival szembeni elmaradás növekedésére, a termelékenységi olló további szétnyílására vezetett, hiszen Nyugat- Európa országai átlagosan másfélszeresre, sőt nemegyszer kétharmaddal is növelték termelékenységüket a strukturális válság követelményeihez igazodva. A magyar termelékenységi szint ennek következtében erősen lemaradóban van: 1973-ban még a nyugat-európai szint egyharmadát, ma alig több mint egynegyedét éri el. A felzárkózó Spanyolországhoz viszonyítva pedig Magyarország szintje kétharmadról kereken egyharmadra zuhant. Ebben a vonatkozásban aligha lehet vigasz, hogy az argentin, brazil vagy mexikói termelékenységi színvonal egészen hasonló tendenciákat mutat, sőt Venezuela és Peru termelékenységi szintje - amint az orosz is - 15-30 százalékkal alacsonyabb ma, mint egy negyedszázaddal ezelőtt. Ebben a megvilágításban egyes perifériák s a volt államszocialista országok mindegyike még nem léptek rá a kitörés - második vonalból követő, néhány hagyományos ágban jelentős termelékenységnöveléssel és versenyképesség-fokozással áttörést biztosító - útjára. Feltétlenül stratégiai hibának tűnik a piacok túl korai és túl radikális megnyitása, s a korábbi - kétségkívül elavult vezető ágazatok, beleértve a mezőgazdaságot is - „leírása”, egyes termelési kultúrák halálra ítélése és jó részének felszámolása a magára hagyott és privatizációra vagy pusztulásra ítélt állami és szövetkezeti szektorban. A korábbi, naivan és kritikátlanul követett Zeitgeist alapján, rossz előfeltevésekkel, a volt államszocialista országok mintha a centrumországok testére szabott ruhába igyekeztek volna bújni. Ez azonban nem passzol rájuk. A megtett rövid út tanulságainak elemzése és összehasonlító szembeállítása más régiók útjával és korábbi történelmi periódusok tanulságával módosított követési stratégiát és állami gazdaságpolitikai magatartást sürget. Az Európai Unió és azon belül Németország közelsége és elsőrendű politikai érdekeltsége térségünk gazdasági és politikai stabilizációjában megfelelő feltételeket biztosíthat ehhez. Németország, még az egyesítésből származó nehéz gondokkal birkózva is, már ma is láthatóan törekszik a történelemből jól ismert cordon sanitaire létrehozására keleti határainak védelmére. A balkáni tragédia veszedelmeinek, valamint az esetleg káoszba vagy új agresszivitásba forduló orosz Kelet-Európa fenyegetésének elhárítása, ezen térségek elszigetelése a volt államszocialista blokk nyugati peremországaival való együttműködést s azoknak talán nem is nagyon távoli jövőben a nyugati katonai szövetségi rendszerbe és az európai integrációba való befogadását követeli meg. Bár világgazdasági kihívással állunk szemben, annak megoldásában a nagyhatalmak világpolitikai megfontolásai döntő szerepet játszhatnak. Mindez legkevésbé sem a csodavárásra, hanem a reális kitörési utak lehető legjobb megválasztására ösztönöz és egyben adhat lehetőséget. A szerkezeti alkalmazkodás társadalmi követelményei Még inkább ezzel fenyegetnek a társadalomban végbemenő, meglepően gyors szerkezeti változások, melyek egy látványosan felemelkedő, mozgékony vállalkozói, a társadalom mintegy 15-18 százalékát kitevő, jelentős anyagi emelkedést elért rétege mellett leginkább nagy tömegek lesüllyedésében jelentkezik. Andorka Rudolf számításai szerint a magyar társadalom mintegy 70 százaléka egyelőre