Népszava, 1996. február (124. évfolyam, 27–51. sz.)

1996-02-10 / 35. szám

14 1996. FEBRUÁR 10., SZOMBAT SIKERES MAGYAROK Berend T. Iván Világgazdasági változások és Magyarország A századunk utolsó harmadában le­játszódó világgazdasági változások megrázták és átalakították a világot. A korábbi fejlett ipari társadalmak poszt­­indusztriális, szolgáltató gazdaságok­ká váltak, s a gazdaságtörténészek az ötödik ipari forradalomról beszélnek, melynek jelentősége csakis a kétszáz évvel ezelőtti elsőhöz mérhető. A leját­szódó technikai-gazdasági átalakulás ugyanis nemcsak a gyökeresen új technikai bázisra helyezte a világot, a régi technikai rezsimet új technikai rezsimmel váltva fel, s megnyitva a kommunikáció új korszakát, de gyö­keres társadalmi átalakulásra is ve­zetett. Amint az első ipari forradalom a korábbi rurális paraszti társadal­mak helyén a 19. század jellegzetes urbanizált munkásvilágát és osztály­társadalmát teremtette meg, úgy az ötödik ipari forradalom nyomán ki­bontakozó kommunikációs és szol­gáltató gazdaság társadalmában a többséget az úgynevezett fehérgallé­ros „munkások”, értelmiségiek és al­kalmazottak teszik ki. A korábbi, éle­sen polarizált osztálytársadalom a középosztályosodás útjára lép. A nagy történelmi változást - mint minden strukturális válságot - meg­rázkódtatások kísérik, s a világgaz­daság növekedése átmenetileg szem­betűnően lelassult. Míg 1950 és 1973 között az egy főre jutó GDP világát­laga megkétszereződött, az 1973-at követő két évtizedben a növekedés mindössze 28 százalékot tett ki. Még a világrendszer gazdag központja is megrázkódtatásokon megy át: a nyu­gat-európai növekedés az 1973 előtti és utáni két évtizedben évi átlagban 3,8 százalékról 1,7 százalékra esett vissza, a perifériák jelentős része pe­dig képtelennek bizonyul arra, hogy megbirkózzék a technikai-szerkezeti alkalmazkodás nehéz követelmé­nyeivel. A korszakváltások szokásos nagy átrendeződése játszódik le: az alkalmazkodásra kevésbé képesek lehanyatlanak, mások sikeresen al­kalmazkodva felzárkóznak. Míg a fej­lett nyugat-európai központ 1973 és 1992 között - még erősen lelassult nö­vekedése ellenére is - közel másfélsze­resre növelte egy főre jutó jövedelmét, addig Latin-Amerika majdnem stag­­nációba fordult - a korábbi évi 2,4 százalék helyett mindössze évi 0,6 százalékos növekedéssel­­, kevesebb mint 20 százalékkal növelte jövedel­mét, Afrika pedig két évtizeden ke­resztül évi átlagban 0,4 százalékkal hanyatlott. A közép- és kelet-európai országok politikai rendszerváltással és - megítélésem szerint - súlyos gaz­daságpolitikai hibákkal is tetézett strukturális válsága öltötte a legtragi­kusabb méreteket: az egy főre jutó jö­vedelem látványosan, évi átlagban 0,8 százalékkal csökkent, s az 1990-es évek első felében 20-25 százalékkal esett vissza. Sikeres és kudarcos perifériák Siker és kudarc azonban ez alkalom­mal nem egyszerűen centrum és peri­féria választóvonalán különült el. Egyes perifériák nagyon is sikeresnek bizonyultak: a mediterrán Európa or­szágai lépést tudtak tartani a Nyugat­tal, s mintegy másfélszeresre növelték jövedelmüket. Az ázsiai országok pe­dig egyenesen felgyorsultak: az 1973 előtti két évtized átlagos évi 3,1 száza­léka helyett az utóbbi két évtizedben 3,5 százalékkal növelték egy főre jutó jövedelmüket - jóval több mint meg­kétszerezve azt -, s ennek nyomán felzárkózóban vannak a fejlett cent­rumokhoz. A latin-amerikai és afrikai perifériák ezzel szemben jelentősen növelték történelmi lemaradásukat s az őket a fejlett világtól elválasztó szakadékot. A közép- és kelet-európai térség tör­ténelmileg tartós, 1:2 arányú fejlett­ségkülönbsége Nyugat-Európához ké­pest a történelmileg példátlan 1:4-re ugrott, a tengerentúli fejlett közpon­tokkal szemben fennálló 1:3 szakadék pedig l:5-re szélesedett. Igaz, az ijesztő zuhanás már meg­állt: Lengyelország 1992-től, a Cseh Köztársaság és Magyarország 1994-től ismét a gazdasági növekedés útjára lé­pett. 1995-ben már 11 közép- és kelet­európai ország mutatott fel pozitív - Albánia, Szlovénia, Észtország és Lengyelország egyenesen mintegy évi 6 százalék körüli - növekedési ered­ményt. Magyarország, a Cseh Köztár­sasággal együtt, 14-15 százalékra megközelítette már az 1989-es jöve­delmi színvonalat. Az előrejelzések - a Gazdaságkutató Intézet legutóbbi je­lentése - az évtized végéig ha nem is gyors, de átlagosan évi 2 százalék kö­rüli növekedést ígérnek. Mindez azt jelenti, hogy egy nehéz és fájdalmas transzformációs válság után, térségünk országaival egyetem­ben, Magyarország a követett önsza­bályozó piaci stratégiával rátalált a felzárkózás útjára? Vagyis semmi mást nem kell tenni, mint következetesen folytatni az ön­­szabályozó piaci mechanizmus kiépíté­sét, beleértve az állam mind teljesebb visszavonulását a gazdaságból, s a pri­vatizáció teljessé tételét, amit a szak­értők zöme hirdet? Az összehasonlító gazdaságtörténe­ti elemezés alapján erre a kérdésre nemleges választ kell adni. Az elmúlt két évszázad modern gazdaságának története azt mutatja, hogy a hasonló nagy strukturális válságokra és tech­­nikairezsim-változásokra az egyes or­szágcsoportok alapvetően háromféle választ adtak. A világgazdaság centrumának gaz­dag országai, zömükben, sikeresen alkalmazkodtak az új technikai köve­telményekhez, s a lehanyatló, elavult korábbi vezető ágazataikat és export­­szektoraikat versenyképes újakkal tudták felcserélni. Rövid megrázkód­tatás és lelassulás után ezzel a fellen­dülés új szakaszát alapozták meg. Hátrafelé menekülés és hosszú távú kudarc Ezzel szemben a perifériák elmara­dottabb országai nem rendelkeztek azokkal a szükséges anyagi és szelle­mi forrásokkal, melyek ezt a nehéz alkalmazkodást sikeressé tudták vol­na tenni számukra. Súlyos válságuk­ban semmi másra nem tudtak töre­kedni, mint rövid távú megoldást ke­resni a kilábalásra: védett piacot ta­lálni leértékelődött, versenyképtelen exporttermékeik számára, s munka­helyeket teremteni, akár elavult ága­zatok átmentése révén is. Magyaror­szág, mint az Európán kívüli perifériák és Közép- és Kelet-Európa legtöbb országa is, az elmúlt egy-másfél évszá­zadban már kétszer is végigjárta a ré­gi technikai bázison és gazdasági struktúrák keretei között végrehajtott konszolidáció útját. Mind az 1873-96. évi, mind pedig az 1929 utáni nagy válságból a hagyományos struktúrák konzerválásával, s nem a világgazda­ság új követelményeihez való sikeres alkalmazkodással talált csak kiutat. Az első esetben az Osztrák-Magyar Monarchia belső piacának protekcio­nista védelme útján sikerült konzer­válni az egyoldalú s elavult gabonaex­port-gazdaságot és agrárstruktúrákat. A két világháború között a náci Né­metország „életterébe” és „nagytér­gazdaságába” tagolódva Magyaror­szág és a térség országai megismétel­ték a „hátrafelé menekülés” 19. szá­zad végi útját. Hangsúlyozni szeretném, hogy mind­két esetben sikerült új növekedési pályára vezérelni az országot, konszolidálni a gaz­daságot, munkahelyeket teremtve radi­kálisan csökkenteni a munkanélküliséget, s exportlehetőségeket biztosítva egyen­súlyba hozni a kereskedelmi és fizetési mérleget. A rövid távú siker azonban tör­ténelmileg nem feledtetheti a régi techni­kai-strukturális bázison végrehajtott konszolidáció hosszú távú kudarcát, a pe­rifériális elmaradottság újratermelését. Melyik útra is lépett Magyarország e nehéz történelmi keresztúton? Az el­múlt fél évtized változásai vajon ma­gukban hordozzák-e a centrumorszá­gokhoz való nehéz­ fájdalmas felzár­kózás csíráit, vagy megismétlődőben van a rövid távú konszolidáció - hosszú távú alkalmazkodási kudarc perifériás mintája? A két évtizedes stagnáció, majd drá­mai visszaesés után az elmúlt években ismét megindult gazdasági növekedés, az 1989-es jövedelmi szint néhány éven belüli elérésének lehetősége. A költség­vetési egyensúly és kereskedelmi, sőt fizetési mérleg stabilizálása érdekében tett nehéz, de sikeresnek bizonyuló leg­utóbbi erőfeszítések ígéretes eredmé­nyei mellett nagy szerkezeti változások sorának is tanúi lehettünk. A legszem­betűnőbb ezek közül a korábban rend­kívül elhanyagolt szolgáltatási ágazat előretörése. 1989-ben a kereskedelem, szállítás és a nem anyagi szolgáltatások részesedése a foglalkoztatásban és a hozzáadott érték termelésében kereken 45, illetve 47 százalékot tett ki Magyar­­ország gazdaságában. Ez az arány má­ra 57, illetve 64 százalékra ugrott, ami nemcsak a lakosság korszerű ellátása szempontjából fontos és sikeres, de a gazdaság modern működésének is egyik előfeltétele. Hozzátehetem, hogy a szolgáltatóágazatok fejlődése a volt államszocialista gazdaságok legsikere­sebb strukturális átalakítási teljesítmé­nye: Lengyelország és a Cseh Köztár­saság esetében hasonlóan 56, illetve 53 százalékra, Bulgáriában a korábbi 30- ról 47 százalékra emelkedett a szolgál­tatási ágazat részesedése. Ezen belül külön említést érdemel a telekommuni­kációs infrastruktúra korábban ka­tasztrofálisan elavult - a COCOM-kor­­látozások által a technika legújabb tel­jesítményeitől elzárt - ágazatának ígé­retes beruházásokkal történő újraélesz­tése. A német-amerikai beruházók megkezdték Magyarország, Lengyelor­szág s más országok telefonrendszerei­nek újjáteremtését, s ezzel egyben a komputerkorszak nélkülözhetetlen alapjainak kiépítését. Az iparban meg­indult technikai és szerkezeti, változá­sok sorában említést érdemel az a de­fenzív-passzív strukturális átalakulás, ami az elavult, csak az izolált KGST- piacon működőképes, de a világpiacon versenyképtelen, túlméretezett korábbi vezető nehézipari ágazatok leépülése formájában megy végbe. A Cseh Köz­társaságban például a fém- és fémmeg­munkáló iparok, valamint a hagyomá­nyos gépipari ágazatok termelése 45, il­letve 55 százalékkal esett vissza. Ma­gyarországon, míg az ipari termelés át­lagosan 30 százalékkal hanyatlott, a fém- és gépipar termelése 41, illetve 45 százalékkal csökkent. Míg a makro­­ökonómiai szinten leginkább csak a passzív alkalmazkodás tünetei voltak szembetűnők, s csak elvétve üdvözöl­­hetők a transznacionális óriásvállala­tok beruházásai nyomán születő kor­szerű új ágazatok, mint az autógyártás, a mikroökonómiai szintű alkalmazko­dás, a termékszerkezet és -minőség ver­senyképes javulása a vállalatok széles körében jóval sikeresebb. Erre utal, hogy a KGST-piac fokozatos zsugoro­dását, majd hirtelen összeomlását kö­vetően, amikor is a keleti kereskedelem az összes külkereskedelem 1989. évi ke­reken 40 százalékáról annak mindössze 25 százalékára zuhant, a kíméletlen versenyfeltételeket támasztó nyugati és egyéb piacokon értékesített áruk ará­nya 60 százalékról 75 százalékra ugor­hatott. Megfelelő mikroszerkezeti vál­tozások nélkül erre aligha kerülhetett volna sor. A versenyképességet számot­tevően növelte, hogy például a külföldi érdekeltségű vállalatokba fektetett tő­ke több mint felét Magyarországon a gép­iparba ruházták be, míg a befektetések másik felével a vegyipar és könnyűipar egyes vállalatait modernizálták. Félrevezető lenne azonban csak eze­ket a vonásokat kiemelni. Az imp­­resszív piaci újraorientáció ugyanis egyben súlyos negatív szerkezeti vál­tozásokkal is társult: előtérbe kerültek az alacsony feldolgozási szintű, nagy anyag- és energiatartalmú termékek és a technikailag egyszerű, alacsony színvonalú, tradicionális ipari fo­gyasztási cikkek. Míg a magyar export egészében 20 százalékkal csökkent, ez utóbbi hagyományos fogyasztási cik­kek kivitele csak 2 százalékkal esett vissza. Míg a gépipari termékek és be­ruházási javak exportja 56 százalék­kal csökkent, az energia- és fűtőanyag­export 26 százalékkal nőtt. A kohá­szati és fémfeldolgozó-ipari termékek exportja pedig az összes ipari export korábbi nem egészen 8 százalékáról több mint 14 százalékra ugrott. Mint Ehrlich Éva és Révész Gábor kimutatták, rendkívül nagy hagyomá­nyú és értékes munkakultúrák egész sora van eltűnőben, leépülőben Ma­gyarországon: a rádió-, tv- és kommu­nikációs felszereléseket gyártó iparok munkaerejük 72 százalékát elveszítet­ték, míg az orvosi műszerek, precíziós és optikai felszerelések álláshelyei 67 százalékkal­­csökkentek. A rendkívül eredményes sikerpropagandát folyta­tó Cseh Köztársaságban hasonló fo­lyamatok olvashatók ki az export­statisztikákból: a nyersanyagok, nagy anyag- és energiatartalmú termékek és élelmiszerek exportja a kivitel ko­rábbi 31 százalékáról egyenesen 61 százalékra ugrott, ami, mint a kérdés cseh kutatója, Nikolaj Ordnang joggal állapította meg, „arra utal, hogy a cseh export szerkezete közelebb került a fejlődő országok jellegzetességéhez”. Mindez mutatja, hogy a hosszú távú alkalmazkodási követelmények mércé­jével mérve korántsem egyértelműen az új technikai-strukturális igények irá­nyába, hanem sok vonatkozásban ismét „hátrafelé menekülve” módosulnak a gazdaság szerkezeti jellegzetességei: „vesztesként” került ki az átalaku­lásból, s a létminimum alatt élők szá­ma - a nyolcvanas évekhez képest megháromszorozódva - ma a társada­lom mintegy egyharmadát teszi ki. A volt államszocialista országokban hasonló folyamatok játszódtak le, s Ferge Zsuzsa nemzetközi statisztikai felmérések alapján a nyomorszínvo­nalon vagy alatt élő lakosság arányát a térségnépességnek, országonkénti eltérésekkel, 1/4-e és 1/2-e között be­csüli. Mint ahogy a lengyel Jacek Ko­­chanowicz megállapította, Közép- és Kelet-Európában is kialakulóban van a társadalomból kihulló, úgyne­vezett „underclass”, s ami a moderni­záció szempontjából talán még meg­határozóbb, a korábbi - általa a lengyel államszocialista társadalom 40 száza­lékára becsült - képzett, tanult „közép­­osztály” erősen lemorzsolódik, széthul­lik. Andorka Rudolf a magyarországi adatok alapján a középrétegek „paupe­­rizálódásának” veszélyéről beszél a tíz kereseti decilis háromtól hetedik zóná­jáig terjedően. Más szavakkal: míg a vi­lággazdasági változásokhoz sikeresen alkalmazkodó országok immár több évtizedes középosztályosodási tenden­ciája vált meghatározóvá, addig a volt államszocialista országok eleve is sze­gényesebb, a magasan képzett mun­kásoktól, értelmiségieken át a vállal­kozó paraszti rétegekig terjedő kö­zéprétegei lepusztulóban vannak, s a 19. századi polarizált osztálytársada­­lom elavult képlete éled újjá. E visszafelé mutató társadalmi folya­matok, a hozzájuk kapcsolódó kedve­zőtlen oktatási-képzettségi változá­sokkal s ez utóbbi szférák növekvő relatív, sőt esetenként abszolút lema­radásával tartós akadállyá válnak a sikeres hosszú távú alkalmazkodás útjában. A sikeres szerkezeti-technikai al­kalmazkodás feladata tehát nemcsak hogy nem megoldott, de az átalakulás iránya, a növekedési pálya ismételt elérése ellenére sem tekinthető az „Európába vezető” megtalált útnak, amelyen tovább járva a felzárkózás sikere biztosított. Mint már annyiszor modern kori történelmünkben, a nagy áldozatok és erőfeszítések árán az 1990-es években megkísérelt kitö­rés - mint a múlt század végén, majd a két világháború között s végül leg­utóbb, az államszocialista évtizedek­ben­­ ismét a világgazdaság elmara­dott perifériáján végződhet? Kitörés a második vonalból A valóságos történelmi alternatíva azonban, mint a mindenkori gazda­ságtörténet tanúsítja, nemcsak az ed­dig jelzett két, sikeres, illetve kudar­cos alkalmazkodási út között áll fenn. A valóságban az országok nagy cso­portja számára volt és van egy harma­dik válaszadási forma is a világgazda­ság kihívására. Ez sem nem a technika legújabb teljesítményeihez és az ezek­nek megfelelő struktúrákhoz való si­keres, viszonylag gyors alkalmazko­dás útja, sem nem a régi szerkezetekbe merevedett alkalmazkodásképtelen­ség zsákutcája. A két világháború kö­zötti strukturális válság idején Japán és Kanada, az elmúlt mintegy két évti­zed során és napjainkban az ázsiai si­kerországok zöme a világgazdaság válsága és újraorientációja időszaká­ban rendkívül tudatosan a második vonalba helyezkedve igyekezett át­venni azoknak a termékeknek az elő­állítását, melyeket az élvonalban ha­ladó országok „leadtak”. Ezek a „kö­vető” gazdasági stratégiát járó orszá­gok az éppen hogy „lejárt” korábbi technikák és most már hanyatlóban lé­vő korábbi vezető ágazatok centrum­országok számára érdektelenné vált szféráiba hatoltak be, és igyekeztek ki­használni viszonylagos előnyeiket, me­lyek leginkább olcsóbb munkabéreik­ben és valamely vezető országokhoz való közelségükben, vagyis kooperációs lehetőségükben valósulnak meg. A második vonalból rajtoló orszá­gok sikerének titka természetesen a termelési költségekben és termékeny­ségben fennálló versenyképességük. A felzárkózó perifériák ugrásszerűen növelték termelékenységüket, és fel­zárkóztak vagy felzárkózóban van­nak a centrum szintjéhez. Japán a két világháború között - Angus Maddi­­son munkatermelékenységi adataira épített számításaim alapján - több mint megkétszerezte termelékenységi szintjét. Írország, Spanyolország és Kína az 1973-at követő negyedszá­zadban ugyancsak megkétszerezte az egy munkaóra alatt megtermelt brut­tó jövedelmet. Dél-Korea és Tajvan közel háromszorosra növelte termelé­kenységét. Japán termelékenységi szintje 1913-ban a svájci szint egy­harmadát sem érte el, ma viszont gyakorlatilag azonos színvonalon áll­nak. Spanyolország termelékenységi szintje 1950-ben az Egyesült Államok szintjének 20, ma 70 százalékát teszi ki. Ehhez társult a gyors és viszony­lag gyakori váltás készsége s vala­mely centrumországgal vagy­­orszá­gokkal való kooperáció biztosítása. Mindezt a „követési stratégiát” a mélyről induló ázsiai periférián erő­teljes beavatkozással, piacvédelem­mel és államilag támogatott export­expanzióval biztosították. A sikeres perifériák nem követhették az önsza­bályozó piaci mechanizmusok auto­matizmusára hagyatkozásának útját. Gazdasági megrázkódtatás, stagnálás Közép- és Kelet-Európa országai egyelőre nem mutatják a termelé­kenységi felzárkózás jeleit. Mi több, az 1973 óta eltelt időszakban, a hosszabb lelassuló-stagnáló, majd visszaesési periódusok folyamán a cseh termelékenységi szint stagnált, s ennél csak alig jobb eredményt mutat a lengyel (7 százalékos) és magyar (13 százalékos) termelékenység minimális emelkedése. Ez a lényegében stagnáló termelékenységi szint - szemben az 1973 előtti negyedszázad során Ma­gyarországon megkétszerezett terme­lékenységgel - a legutóbbi negyedszá­zad során nemcsak a felzárkózáshoz nem volt elég, de a centrum országai­val szembeni elmaradás növekedésé­re, a termelékenységi olló további szétnyílására vezetett, hiszen Nyugat- Európa országai átlagosan másfélsze­resre, sőt nemegyszer kétharmaddal is növelték termelékenységüket a struk­turális válság követelményeihez iga­zodva. A magyar termelékenységi szint ennek következtében erősen le­maradóban van: 1973-ban még a nyu­gat-európai szint egyharmadát, ma alig több mint egynegyedét éri el. A felzárkózó Spanyolországhoz viszo­nyítva pedig Magyarország szintje kétharmadról kereken egyharmadra zuhant. Ebben a vonatkozásban alig­ha lehet vigasz, hogy az argentin, bra­zil vagy mexikói termelékenységi színvonal egészen hasonló tendenciá­kat mutat, sőt Venezuela és Peru ter­melékenységi szintje - amint az orosz is - 15-30 százalékkal alacsonyabb ma, mint egy negyedszázaddal ez­előtt. Ebben a megvilágításban egyes pe­rifériák s a volt államszocialista or­szágok mindegyike még nem léptek rá a kitörés - második vonalból köve­tő, néhány hagyományos ágban jelen­tős termelékenységnöveléssel és ver­senyképesség-fokozással áttörést biz­tosító - útjára. Feltétlenül stratégiai hibának tűnik a piacok túl korai és túl radikális megnyitása, s a korábbi - kétségkívül elavult vezető ágazatok, beleértve a mezőgazdaságot is - „le­írása”, egyes termelési kultúrák ha­lálra ítélése és jó részének felszámo­lása a magára hagyott és privatizá­cióra vagy pusztulásra ítélt állami és szövetkezeti szektorban. A korábbi, naivan és kritikátlanul követett Zeitgeist alapján, rossz elő­feltevésekkel, a volt államszocialista országok mintha a centrumországok testére szabott ruhába igyekeztek volna bújni. Ez azonban nem passzol rájuk. A megtett rövid út tanulságai­nak elemzése és összehasonlító szem­­beállítása más régiók útjával és ko­rábbi történelmi periódusok tanulsá­gával módosított követési stratégiát és állami gazdaságpolitikai magatar­tást sürget. Az Európai Unió és azon belül Né­metország közelsége és elsőrendű po­litikai érdekeltsége térségünk gazda­sági és politikai stabilizációjában megfelelő feltételeket biztosíthat eh­hez. Németország, még az egyesítés­ből származó nehéz gondokkal bir­kózva is, már ma is láthatóan törek­szik a történelemből jól ismert cor­don sanitaire létrehozására keleti határainak védelmére. A balkáni tra­gédia veszedelmeinek, valamint az esetleg káoszba vagy új agresszivi­tásba forduló orosz Kelet-Európa fe­nyegetésének elhárítása, ezen térsé­gek elszigetelése a volt államszocia­lista blokk nyugati peremországaival való együttműködést s azoknak talán nem is nagyon távoli jövőben a nyu­gati katonai szövetségi rendszerbe és az európai integrációba való befoga­dását követeli meg. Bár világgazda­sági kihívással állunk szemben, an­nak megoldásában a nagyhatalmak világpolitikai megfontolásai döntő szerepet játszhatnak. Mindez legke­vésbé sem a csodavárásra, hanem a reális kitörési utak lehető legjobb megválasztására ösztönöz és egyben adhat lehetőséget. A szerkezeti alkalmazkodás társadalmi követelményei Még inkább ezzel fenyegetnek a tár­sadalomban végbemenő, meglepően gyors szerkezeti változások, melyek egy látványosan felemelkedő, mozgé­kony vállalkozói, a társadalom mint­egy 15-18 százalékát kitevő, jelentős anyagi emelkedést elért rétege mel­lett leginkább nagy tömegek lesüllye­désében jelentkezik. Andorka Rudolf számításai szerint a magyar társada­lom mintegy 70 százaléka egyelőre

Next