Népszava, 1996. szeptember (124. évfolyam, 204–228. sz.)

1996-09-30 / 228. szám

6 1996. SZEPTEMBER 30., HÉTFŐ VÉLEMÉNY Lengyel Balázs író, irodalomtörténész Lengyel Balázs Magyar Múzsa A televízió műsorában újra su­gárzásra került a Vers minden­kinek sorozat. Kiemelt műso­ridőben, és ami lényegesebb,­­ egyre fontosabb szerepben. Miért ez a szerep? Az eleven vers, a közösen megszólaló, a többnyire ismert klasszikus vagy félklasszikus - tudjuk - időről időre kivételes súlyt, emelt helyzetet kap. Érzelmi fontossága közös­ségileg felértékelődik, lelki, társadalmi, politi­kai funkciója megnő. Ez a tény közismert. Pé­csi Györgyi a Magyar Napló egyik újabb szá­mában (1996. július-augusztus) a magyar könyv­kiadás agóniájáról beszélve ezeket mondja példaként: „A Kádár-rendszerben az irodalom a második nyilvánosságként működött, a sorok­ban megbújó relatív gondolatszabadság eladha­­tóbbá lett. A sajtószabadsággal ez a felértékelő mellékhatás - jegyzi meg - sajnos megszűnik”. Hogy a szabadsághiány miként értékeli fel az irodalmat, különösen a vers terén milyen ma­gas fokon szólaltatja meg a közönséget, szabad legyen erre tapasztalati példát felhozni. Esete­ket a vershallgatás múltbeli és már-már mai fontosságáról. Gondolok elsősorban a második világháború előtti és alatti időre, a háborúellenes rejtett, antináci megszólaltatásra, amikor is - ma már kevesen tudják - a versmondás olyan intenzi­tással éledt meg, nemcsak a különböző kisebb tár­saságok előadásaiban, például a Vajda János Tár­saságban, hanem a Zeneakadémia nagyterme is sorozatosan megtelt vershallgató közönség­gel. Volt Bartók és Kodály közreműködésével Magyar Múzsa-est, Ascher Oszkár tüneményes szavalóestjeinek sora, meg később a József At­­tila-estek előadásai, olyan művészekkel, mint Timár József, Gobbi Hilda és Major Tamás. De hogy folytassam a szót: a személyi kul­tusz, a Rákosi-korszak elnyomása alatt, az el­hallgattatott, elnyomott írók intim együttlétük idején rendszeresen olvastak fel egymásnak verseket vigaszul. Elsősorban nem új, nem saját, hanem klasszikus magyar verseket. Pilinszky János például a maga döbbenetesen szuggesz­­tív előadásában gyakran Vörösmarty Az ember­­ek című versét idézte fel társainak, azt, hogy „Az ember fáj a földnek, oly sok / Harco­­s bé­keév után / A testvérgyűlölési átok / Virágzik homlokán”, s hogy arra a konklúzióra érhes­sen végül: „Az emberfaj sárkányfogvetemény. Nincsen remény! nincsen remény!” Azt idéz­­hese akkor irracionális reményül. Hiszen akárhogy is vesszük, az irodalom úgy­nevezett második nyilvánosságában felfoko­zott érzelmi helyzetet teremt. Ha nem is min­dig konkrét szabadsághiányt okoz, de legalább szembefordít az érzelmi üresség, a politikai semmitmondás tényével, a frázisos, a gyöngy­­bokrétás nacionalizmus végletességével.. Min­denképpen belső világunk megszólításának hiányától szenved, attól a kívánt útmutatástól, ami nélkül hosszabb távot tekintve nincs el­igazodás. Ami nélkül nem működik az az er­kölcsi humanizmus, amely például a Nyugat folyóirat köreit jellemezte, s amelyben hol esz­tétikai, hol társadalmi okokból megéledt egykor a versigény. S megéled természetesen napjaink­ban is, lásd például - csak nagy általánosságban , említve - a Lyukasóra kivételes népszerűségét. De a múltra még egy pillantást vetve, nemcsak arról van szó, melyet speciálisan és oly­­régen tapasztaltunk, s amely az értelmiségiekre na­gyon is jellemző: versigényük a börtönökben. A Rákosi-korszak és a kádárizmus korában. Eklatáns példát mondhatok: csak nemrégiben jelent meg egy vaskos versantológia Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor és Tóth Bá­lint szerkesztésében, s amely a börtönben töl­tött években készült és a döbbenetes verseken túl, párhuzamos, egymással vetélkedő fordítá­sokat is tartalmaz. De a jelenről beszélve, az újonnan felelevení­tett Vers mindenkinek hónapjai messzemenően dokumentálják a versigény növekedését, még­ *­pedig az iszonyúan túlbeszélt állandó politizá­lás és zűrös, nagyon is ellentmondásos pénz­ügyi állapotok következtében, a médiát telítő, hallást nehezítő szóinfláció miatt. Igaz, meg kell hagyni, hogy a Vers mindenkinek szerkesztői érzékenyen, hatásosan, többnyire kiválóan vá­logatnak. Archív felvételek révén olyan remek­léseket hallhattunk, mint Gáti József előadá­sában Kis József Tüzek című versét, Aranytól a Vörös Rébéket, az Ascher Oszkár által egykor nép­szerűsített A szűk Könyök utcán kezdetű Som­lyó Zoltán-verset. Valamint Kálmán György nagyszerű tolmácsolásában Tóth Árpád Körúti hajnalon című versét, Ronsard híres Ha majd öreg leszel kezdetű szonettjét, Vas István Mi­kor a rózsák nyílni kezdtek című kivételes elégiá­ját, Vörösmarty A merengőhöz című versét, s egy napjainkban sosem idézett, döbbenetesen erős Kölcsey-verset. Nem beszélve Rab Zsuzsa három esti verscsokráról, valamint a Göncz Árpád szerkesztésében hallható gyűjteményről - bár le­het, hogy ez a rádióban hangzott el -, s amely Sze­mes Mari versmondása után, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Gergely Ágnes, valamint Székely Magda kivételes értékű, klasszikus erejű vers­axiómáival zárult. Voltak azért a Vers mindenkinek című sorozat­nak, ha elenyészően is, apró túlzásai, ügyetlen­ségei. Három estén át sugározták például Dsida Jenő verseit. Ne tévedjünk, Dsida nagyszerű köl­tő. Szegény mindössze harmincegy évet élt, s köl­tészete a halál szüntelen tudatában egyszerre szárnyaló, csilingelően édes és mélyen, döbbene­tesen fájdalmas, már-már morbid. Együtt gyö­nyörűség és halál. Igen, de a Vers mindenkinek szerkesztői mintha nem ismerték volna a Csida­­hangot, az egyetlen Jámbor beszéd című vers ki­vételével egészen fiatalkori (csaknem gyerekko­ri) teljesen érdektelen avantgárd verseket mon­dattak tőle el. De istenem, más versválogatással, más költőkkel igazán remekeltek. Számomra na­gyobb szomorúság, hogy éppen a napokban, szep­tember közepén egy jelentéktelen, politikától be­­sározódott, vonalas költő versét is bemutatták. De hát isten neki, sokféle ízlés lehetséges. A lé­nyeg egyértelmű: a verseket illetően a tv, úgy tet­szik, kezd korszaknyitó lenni. Mint mondtam, megszólaltatni tudja a belső világot. Ha nem is mindenkinek, hanem azoknak, akiknek szemük a látásra, fülük a hallásra nyitott. Akiknek szin­te úgy, mint a legnehezebb időkben, a csömörtől a vers második nyilvánossággá lesz. Minden­esetre érdemes reménykedve figyelni rájuk. Horn Gábor Végre valami megváltozott Hamarosan kezdődik a parlamentben a jövő év költségvetési tervezetének vitája. Újra megbir­kóznak egymással a különböző érdekcsoportok azért, hogy kinek is jusson több az amúgy is szű­kös költségvetésből. Szinte már megszoktuk, hogy ezekben a vitákban többnyire az egészségügy, a kultúra és az oktatás maradt alul. Egyre keve­sebb jutott ezekre a területekre, és az önkor­mányzatoknak évről évre nehezebb körülmé­nyek között kellett ellátniuk feladataikat. Idén azonban végre valami megváltozott, hiszen a nemrég elfogadott közoktatási törvény új finanszírozási elemei garanciális módon rögzítik az állami szerepvállalás mértékét az oktatásban. Ami­kor a törvény előírja, hogy az évente oktatásra fordítandó állami pénz nem lehet kevesebb, mint a két évvel korábbi teljes közok­tatási költségvetés 80 százaléka, akkor megszüntette azt az eset­legességet, amelyben a mindenkori költségvetési vita döntötte el, hogy az állam mekkora részt vállaljon az oktatás finanszírozá­sából és mennyit hárítson a fenntartókra. A törvénymódosítás megőrizte a normatív finanszírozás elő­nyeit, és finomabb differenciálással, illetőleg kiegészítő norma­­tívákkal csökkentette hátrányait. Az előnyök közül a legfonto­sabbak között kell említenünk, hogy az oktatási ráfordítások legfontosabb mérőszámát, a gyermeklétszámot veszi figyelembe­­ ebben a rendszerben az intézményeknek az az érdekük, hogy mi­nél több gyermeket vegyenek fel, vagyis minél jobban kihasznál­ják kapacitásukat -, miután az intézmények rendelkezésére álló támogatás a gyereklétszámtól függ, az intézmények versengenek a gyerekért. Ez arra készteti őket, hogy szolgáltatásuk színvo­nalát emeljék, és kínálatukat a szülők, diákok igényeihez igazít­sák - az iskolák versengése választási lehetőséget nyújt, illetőleg kí­nálati piacot teremt a szülők, gyermekek­ számára -, miután fon­tos a gyerekek megtartása, azokat a gyerekeket is bent tartják a rendszerben (szegények, cigányok, deviánsok, nehezen kezelhető­ek), akiktől korábban igyekeztek megszabadulni. Az utóbbi évek statisztikái azt bizonyítják, hogy ez a finanszírozási eljárás a de­mográfiai hullámvölgy idején többet használt a leszakadó réte­gek oktatásának, mint akárhány korábbi párthatározat, felzár­kóztató program vagy minisztériumi rendelet. A korábbi normatív rendszer, mivel csak az oktatás egyetlen, bár fontos paraméterét, a létszámot vette figyelembe, érzéketlen volt a valóság sokszínűségéből adódó problémákra. Ezeket a prob­lémákat szándékozik orvosolni a kiegészítő normatívák rendsze-Horn Gábor oktatáspolitikus, országgyűlési képviselő „Idén tehát az oktatásban érintetteknek a költségvetési vita nem lesz annyira izgalmas, mint az utóbbi években volt. Ettől kezdve valamivel több jut majd az iskolákra, ez a normatívák szintjén körülbelül 21 százalé­kos emelkedést jelent majd.”­ re. A kistelepüléseknek járó kiegészítő normatíva enyhíti azt a hátrányt, hogy ezeken a településeken - nem saját hibájukból - kevesebb a tanuló. Segítségével elérhető, hogy legalább a kisis­kolások első éveiket helyben töltsék, és ne kényszerüljenek utazni. A bejárók után kapható kiegészítő normatíva azt a méltatlan helyzetet orvosolta, amelyben a nagyobb általános iskolát vagy középiskolát fenntartó önkormányzatok voltak, amikor saját polgáraik adóiból másutt lakó, de hozzájuk járó gyerekeket tá­mogattak, amikor iskoláiknak az állami hozzájáruláson felül szavaztak meg pénzt. Erre pedig mindenképpen rákényszerültek, hiszen az állami hozzájárulás a legmagasabb reálérték idején sem fedezte az iskolafenntartás egészét. Új elem a napközis nor­­matíva is, amely lehetőséget teremt arra, hogy az önkormányza­tok pusztán anyagi okok miatt ne számolják fel a napközit. Nem új, de fontos célzott támogatás a nemzetiségi normatíva, amely a nemzeti kisebbségeket segíti abban, hogy megőrizhessék identitá­sukat. Ugyancsak a normatív rendszer érzékenyebbé tételét szol­gálta, hogy nem globálisan, iskolatípusokra (általános iskola, középiskola) határoz meg összegeket, hanem tovább bontva másfajta fejkvótát rendel a kisebb és a nagyobb gyerekek okta­tásához. Nemcsak az alapfeladatokra koncentrált a nyáron elfogadott törvénymódosítás, ez ennél tágabban vonja meg az állami fel­adatvállalás körét. Jórészt olyan feladatokról van szó, amelyek a törvény korábbi változatában is szerepeltek, de mivel anyagi forrást nem rendeltek hozzájuk, a deklaráció szintjén maradtak, legfeljebb a törvényhozók jó szándékát hirdethették. Ilyen volt a szakmai szolgáltatások köre, a pedagógusok továbbképzése és a szakmai fejlesztés. A törvénymódosítás rögzíti, hogy az éves költ­ségvetési támogatás két százalékának megfelelő összeget min­denkor a pedagógiai szolgáltatásokra, három százalékot a peda­gógus-továbbképzésre, kettőt pedig a szakmai fejlesztésre kell for­dítani. Ily módon ezeket a területeket kiemeli az óhajok szférá­jából. További fontos feladatok ellátására közalapítvány létreho­zását írja elő: egyrészt a közoktatás fejlesztésére, másrészt a fogya­tékos gyerekek speciális oktatási költségeinek finanszírozására. Az elmúlt két év kormányzati munkája nem merült ki a finan­szírozással kapcsolatos törvénymódosítás előkészítésében. Mivel Magyarország differenciált településszerkezete és a kedvezőtlen demográfiai fejlemények nem teszik lehetővé, hogy a gyerekek mindenütt azonos színvonalú képzésben részesülhessenek, ezért cél­szerű, ha bizonyos feladatok ellátására több település társulást hoz létre, valamint az is, hogyha megteremtődnek az utazás­utaztatás kulturált feltételei. Ennek érdekében már több mint egy éve pályázati úton pénzeket juttattak olyan önkormányza­toknak, amelyek társultak a közoktatási feladatok ellátására. Az igényt jelzi, hogy már az első időkben több mint kétszáz általá­nos iskolát működtettek társulásban; ezek a társulások kilenc­­száznál is több önkormányzatot érintettek, és további hétszáz, iskola nélküli település kapcsolódott hozzájuk szerződéssel. A kulturált utazási lehetőség megteremtését szolgálta az iskola­buszprogram, amelynek keretében 1995-ben hetven település ju­tott iskolabuszhoz, és a pályázat folytatódik. Azokat, akik ennek hallatán a kistelepülések elsorvasztásáról beszélnek, két dologra kell emlékeztetni. Az egyik, hogy Magyarország körülbelül 800 településén soha nem volt iskola, a másik, hogy nálunk gazda­gabb országok sem tudnak minden településen iskolát működ­tetni, és az iskolabusz megszokott része a vidéki életnek. Idén tehát az oktatásban érintetteknek a költségvetési vita nem lesz annyira izgalmas, mint az utóbbi években volt. Ettől kezdve valamivel több jut majd az iskolákra, ez a normatívák szintjén körülbelül 21 százalékos emelkedést jelent majd. Ideg­feszítő, húsba vágó pillanatokra még így is számíthatunk, hiszen az új törvény kötelezi a kormányzatot arra, hogy december 31-ig dolgozzon ki egy olyan pedagógus-bérrendszert, mely lehetővé tenné az iskola falain belül a munka szerinti differenciálást és reményeim szerint azt is, hogy a jelenlegi, abszurdan vékony fi­zetési borítékban a tanárok valamivel többet vihessenek haza a jövőben. Azt hiszem, hogy decemberig nagy csaták lesznek ezen a terü­leten, és egyes elemei már a 9­7-es költségvetési irányszámok hu­zavonájában is megjelenhetnek majd. Ahhoz persze, hogy az ok­tatás a jelenleginél jobb helyzetbe kerüljön jövőre, az is kell, hogy a honatyák elutasítsák azokat a központosításra törekvő elképzeléseket, amelyek az iskolafenntartó önkormányzatok forrásainak szűkítésével próbálják betömködni majd az állam feneketlennek tűnő zsebeit. NÉPSZAVA - Te olyan szűk látókörű vagy, anyukám! Azt bezzeg nem veszed észre, hogy makrogazdaságilag mennyit javultunk! Lehoczki Károly rajza Macskaköröm Mobil Izgága ember lévén, szeretem, ha mozog a kamera. Ragályi Elemér filmoperatőr Heti Világgazdaság, szeptember 28. Magándetektív Természetesen nagyon szeretem a feleségemet és a gyerekeimet, de a tudós mindig skizofrén, mert sa­ját magát meg a szeretteit is állandóan megfigyeli. Csányi Vilmos állatmagatartás-kutató Demokrata, szeptember 26. Többnejűség Az embernek egyszerre nem csak egy gitár lehet az életében, hanem több is. Gerendás Péter rockénekes Halasi Tükör, szeptember 18. Babérlevél Nem szeretem a veteránlevest, vagyis azt, ami­kor valakinek egy babérból „fő” élete végéig a karrierje. Levente Péter mókamiki Kelet-Magyarország, szeptember 21. Hetvenen túl A legnagyobb gond, hogy hogyan adom vissza a szerepeket. Raksányi Gellért színész Esti Hírlap, szeptember 25. Turné A tehetséges emberek nem hakniznak, hanem fel szoktak lépni. Markos György humorista Napló, Veszprém, szeptember 24. Ki mit tud? Versmondó lány reszket a színpadon. Nem jut eszébe semmi. Ezért elhallgat. Látszik, hogy amatőr. A profi parlamenti képviselők ilyenkor szoktak megszólalni. Horváth Tibor miskolci ügyvéd Déli Hírlap, szeptember 21. Közvélemény-kutatás Falun népszerűbbek a politikusaink, mint a váro­sokban. Ebből is látszik: keveset járnak vidékre. Horváth Árpád debreceni hírlapíró Hajdú-Bihari Napló, szeptember 17. Gyászjelentés A koalíció saját halottjának tekinti az országot. Kovács Gábor szombathelyi hírlapíró Vas Népe, szeptember 23. Nyugdíj Még egy ilyen félszázalékos nyugdíjemelés, és végleg elszabadul az infláció. Kópiás Sándor szolnoki hírlapíró Jászkun Krónika, szeptember 23. Plocsni Ha ötvenhatban csak feleannyi hős lett volna Budapest utcáin, mint amennyi most emlékére­mért jelentkezik, az oroszok még mindig nem vették volna be a várost. Moldova György író 168 Óra, szeptember 24. Tévémeccs Egy fenékbe rúgást minden olyan mérkőzés után el tudnék viselni,­amelyen két gólt rúgok. Kenesei Krisztián labdarúgó Új Magyarország, szeptember 17. Képernyő Riporter az, aki kérdez. Aki „alákérdez” - az nem riporter. Gyarmati Béla kritikus Békés Megyei Hírlap, szeptember 21-22. Túró A kert legnagyobb ellensége a kertész. Bálint György agronómus-újságíró Magyar Rádió, szeptember 21. Az összeállítást Zöldi László készítette, a Tallózó közreműködésével.

Next