Népszava, 1996. szeptember (124. évfolyam, 204–228. sz.)
1996-09-30 / 228. szám
6 1996. SZEPTEMBER 30., HÉTFŐ VÉLEMÉNY Lengyel Balázs író, irodalomtörténész Lengyel Balázs Magyar Múzsa A televízió műsorában újra sugárzásra került a Vers mindenkinek sorozat. Kiemelt műsoridőben, és ami lényegesebb, egyre fontosabb szerepben. Miért ez a szerep? Az eleven vers, a közösen megszólaló, a többnyire ismert klasszikus vagy félklasszikus - tudjuk - időről időre kivételes súlyt, emelt helyzetet kap. Érzelmi fontossága közösségileg felértékelődik, lelki, társadalmi, politikai funkciója megnő. Ez a tény közismert. Pécsi Györgyi a Magyar Napló egyik újabb számában (1996. július-augusztus) a magyar könyvkiadás agóniájáról beszélve ezeket mondja példaként: „A Kádár-rendszerben az irodalom a második nyilvánosságként működött, a sorokban megbújó relatív gondolatszabadság eladhatóbbá lett. A sajtószabadsággal ez a felértékelő mellékhatás - jegyzi meg - sajnos megszűnik”. Hogy a szabadsághiány miként értékeli fel az irodalmat, különösen a vers terén milyen magas fokon szólaltatja meg a közönséget, szabad legyen erre tapasztalati példát felhozni. Eseteket a vershallgatás múltbeli és már-már mai fontosságáról. Gondolok elsősorban a második világháború előtti és alatti időre, a háborúellenes rejtett, antináci megszólaltatásra, amikor is - ma már kevesen tudják - a versmondás olyan intenzitással éledt meg, nemcsak a különböző kisebb társaságok előadásaiban, például a Vajda János Társaságban, hanem a Zeneakadémia nagyterme is sorozatosan megtelt vershallgató közönséggel. Volt Bartók és Kodály közreműködésével Magyar Múzsa-est, Ascher Oszkár tüneményes szavalóestjeinek sora, meg később a József Attila-estek előadásai, olyan művészekkel, mint Timár József, Gobbi Hilda és Major Tamás. De hogy folytassam a szót: a személyi kultusz, a Rákosi-korszak elnyomása alatt, az elhallgattatott, elnyomott írók intim együttlétük idején rendszeresen olvastak fel egymásnak verseket vigaszul. Elsősorban nem új, nem saját, hanem klasszikus magyar verseket. Pilinszky János például a maga döbbenetesen szuggesztív előadásában gyakran Vörösmarty Az emberek című versét idézte fel társainak, azt, hogy „Az ember fáj a földnek, oly sok / Harcos békeév után / A testvérgyűlölési átok / Virágzik homlokán”, s hogy arra a konklúzióra érhessen végül: „Az emberfaj sárkányfogvetemény. Nincsen remény! nincsen remény!” Azt idézhese akkor irracionális reményül. Hiszen akárhogy is vesszük, az irodalom úgynevezett második nyilvánosságában felfokozott érzelmi helyzetet teremt. Ha nem is mindig konkrét szabadsághiányt okoz, de legalább szembefordít az érzelmi üresség, a politikai semmitmondás tényével, a frázisos, a gyöngybokrétás nacionalizmus végletességével.. Mindenképpen belső világunk megszólításának hiányától szenved, attól a kívánt útmutatástól, ami nélkül hosszabb távot tekintve nincs eligazodás. Ami nélkül nem működik az az erkölcsi humanizmus, amely például a Nyugat folyóirat köreit jellemezte, s amelyben hol esztétikai, hol társadalmi okokból megéledt egykor a versigény. S megéled természetesen napjainkban is, lásd például - csak nagy általánosságban , említve - a Lyukasóra kivételes népszerűségét. De a múltra még egy pillantást vetve, nemcsak arról van szó, melyet speciálisan és olyrégen tapasztaltunk, s amely az értelmiségiekre nagyon is jellemző: versigényük a börtönökben. A Rákosi-korszak és a kádárizmus korában. Eklatáns példát mondhatok: csak nemrégiben jelent meg egy vaskos versantológia Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor és Tóth Bálint szerkesztésében, s amely a börtönben töltött években készült és a döbbenetes verseken túl, párhuzamos, egymással vetélkedő fordításokat is tartalmaz. De a jelenről beszélve, az újonnan felelevenített Vers mindenkinek hónapjai messzemenően dokumentálják a versigény növekedését, még *pedig az iszonyúan túlbeszélt állandó politizálás és zűrös, nagyon is ellentmondásos pénzügyi állapotok következtében, a médiát telítő, hallást nehezítő szóinfláció miatt. Igaz, meg kell hagyni, hogy a Vers mindenkinek szerkesztői érzékenyen, hatásosan, többnyire kiválóan válogatnak. Archív felvételek révén olyan remekléseket hallhattunk, mint Gáti József előadásában Kis József Tüzek című versét, Aranytól a Vörös Rébéket, az Ascher Oszkár által egykor népszerűsített A szűk Könyök utcán kezdetű Somlyó Zoltán-verset. Valamint Kálmán György nagyszerű tolmácsolásában Tóth Árpád Körúti hajnalon című versét, Ronsard híres Ha majd öreg leszel kezdetű szonettjét, Vas István Mikor a rózsák nyílni kezdtek című kivételes elégiáját, Vörösmarty A merengőhöz című versét, s egy napjainkban sosem idézett, döbbenetesen erős Kölcsey-verset. Nem beszélve Rab Zsuzsa három esti verscsokráról, valamint a Göncz Árpád szerkesztésében hallható gyűjteményről - bár lehet, hogy ez a rádióban hangzott el -, s amely Szemes Mari versmondása után, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Gergely Ágnes, valamint Székely Magda kivételes értékű, klasszikus erejű versaxiómáival zárult. Voltak azért a Vers mindenkinek című sorozatnak, ha elenyészően is, apró túlzásai, ügyetlenségei. Három estén át sugározták például Dsida Jenő verseit. Ne tévedjünk, Dsida nagyszerű költő. Szegény mindössze harmincegy évet élt, s költészete a halál szüntelen tudatában egyszerre szárnyaló, csilingelően édes és mélyen, döbbenetesen fájdalmas, már-már morbid. Együtt gyönyörűség és halál. Igen, de a Vers mindenkinek szerkesztői mintha nem ismerték volna a Csidahangot, az egyetlen Jámbor beszéd című vers kivételével egészen fiatalkori (csaknem gyerekkori) teljesen érdektelen avantgárd verseket mondattak tőle el. De istenem, más versválogatással, más költőkkel igazán remekeltek. Számomra nagyobb szomorúság, hogy éppen a napokban, szeptember közepén egy jelentéktelen, politikától besározódott, vonalas költő versét is bemutatták. De hát isten neki, sokféle ízlés lehetséges. A lényeg egyértelmű: a verseket illetően a tv, úgy tetszik, kezd korszaknyitó lenni. Mint mondtam, megszólaltatni tudja a belső világot. Ha nem is mindenkinek, hanem azoknak, akiknek szemük a látásra, fülük a hallásra nyitott. Akiknek szinte úgy, mint a legnehezebb időkben, a csömörtől a vers második nyilvánossággá lesz. Mindenesetre érdemes reménykedve figyelni rájuk. Horn Gábor Végre valami megváltozott Hamarosan kezdődik a parlamentben a jövő év költségvetési tervezetének vitája. Újra megbirkóznak egymással a különböző érdekcsoportok azért, hogy kinek is jusson több az amúgy is szűkös költségvetésből. Szinte már megszoktuk, hogy ezekben a vitákban többnyire az egészségügy, a kultúra és az oktatás maradt alul. Egyre kevesebb jutott ezekre a területekre, és az önkormányzatoknak évről évre nehezebb körülmények között kellett ellátniuk feladataikat. Idén azonban végre valami megváltozott, hiszen a nemrég elfogadott közoktatási törvény új finanszírozási elemei garanciális módon rögzítik az állami szerepvállalás mértékét az oktatásban. Amikor a törvény előírja, hogy az évente oktatásra fordítandó állami pénz nem lehet kevesebb, mint a két évvel korábbi teljes közoktatási költségvetés 80 százaléka, akkor megszüntette azt az esetlegességet, amelyben a mindenkori költségvetési vita döntötte el, hogy az állam mekkora részt vállaljon az oktatás finanszírozásából és mennyit hárítson a fenntartókra. A törvénymódosítás megőrizte a normatív finanszírozás előnyeit, és finomabb differenciálással, illetőleg kiegészítő normatívákkal csökkentette hátrányait. Az előnyök közül a legfontosabbak között kell említenünk, hogy az oktatási ráfordítások legfontosabb mérőszámát, a gyermeklétszámot veszi figyelembe ebben a rendszerben az intézményeknek az az érdekük, hogy minél több gyermeket vegyenek fel, vagyis minél jobban kihasználják kapacitásukat -, miután az intézmények rendelkezésére álló támogatás a gyereklétszámtól függ, az intézmények versengenek a gyerekért. Ez arra készteti őket, hogy szolgáltatásuk színvonalát emeljék, és kínálatukat a szülők, diákok igényeihez igazítsák - az iskolák versengése választási lehetőséget nyújt, illetőleg kínálati piacot teremt a szülők, gyermekek számára -, miután fontos a gyerekek megtartása, azokat a gyerekeket is bent tartják a rendszerben (szegények, cigányok, deviánsok, nehezen kezelhetőek), akiktől korábban igyekeztek megszabadulni. Az utóbbi évek statisztikái azt bizonyítják, hogy ez a finanszírozási eljárás a demográfiai hullámvölgy idején többet használt a leszakadó rétegek oktatásának, mint akárhány korábbi párthatározat, felzárkóztató program vagy minisztériumi rendelet. A korábbi normatív rendszer, mivel csak az oktatás egyetlen, bár fontos paraméterét, a létszámot vette figyelembe, érzéketlen volt a valóság sokszínűségéből adódó problémákra. Ezeket a problémákat szándékozik orvosolni a kiegészítő normatívák rendsze-Horn Gábor oktatáspolitikus, országgyűlési képviselő „Idén tehát az oktatásban érintetteknek a költségvetési vita nem lesz annyira izgalmas, mint az utóbbi években volt. Ettől kezdve valamivel több jut majd az iskolákra, ez a normatívák szintjén körülbelül 21 százalékos emelkedést jelent majd.” re. A kistelepüléseknek járó kiegészítő normatíva enyhíti azt a hátrányt, hogy ezeken a településeken - nem saját hibájukból - kevesebb a tanuló. Segítségével elérhető, hogy legalább a kisiskolások első éveiket helyben töltsék, és ne kényszerüljenek utazni. A bejárók után kapható kiegészítő normatíva azt a méltatlan helyzetet orvosolta, amelyben a nagyobb általános iskolát vagy középiskolát fenntartó önkormányzatok voltak, amikor saját polgáraik adóiból másutt lakó, de hozzájuk járó gyerekeket támogattak, amikor iskoláiknak az állami hozzájáruláson felül szavaztak meg pénzt. Erre pedig mindenképpen rákényszerültek, hiszen az állami hozzájárulás a legmagasabb reálérték idején sem fedezte az iskolafenntartás egészét. Új elem a napközis normatíva is, amely lehetőséget teremt arra, hogy az önkormányzatok pusztán anyagi okok miatt ne számolják fel a napközit. Nem új, de fontos célzott támogatás a nemzetiségi normatíva, amely a nemzeti kisebbségeket segíti abban, hogy megőrizhessék identitásukat. Ugyancsak a normatív rendszer érzékenyebbé tételét szolgálta, hogy nem globálisan, iskolatípusokra (általános iskola, középiskola) határoz meg összegeket, hanem tovább bontva másfajta fejkvótát rendel a kisebb és a nagyobb gyerekek oktatásához. Nemcsak az alapfeladatokra koncentrált a nyáron elfogadott törvénymódosítás, ez ennél tágabban vonja meg az állami feladatvállalás körét. Jórészt olyan feladatokról van szó, amelyek a törvény korábbi változatában is szerepeltek, de mivel anyagi forrást nem rendeltek hozzájuk, a deklaráció szintjén maradtak, legfeljebb a törvényhozók jó szándékát hirdethették. Ilyen volt a szakmai szolgáltatások köre, a pedagógusok továbbképzése és a szakmai fejlesztés. A törvénymódosítás rögzíti, hogy az éves költségvetési támogatás két százalékának megfelelő összeget mindenkor a pedagógiai szolgáltatásokra, három százalékot a pedagógus-továbbképzésre, kettőt pedig a szakmai fejlesztésre kell fordítani. Ily módon ezeket a területeket kiemeli az óhajok szférájából. További fontos feladatok ellátására közalapítvány létrehozását írja elő: egyrészt a közoktatás fejlesztésére, másrészt a fogyatékos gyerekek speciális oktatási költségeinek finanszírozására. Az elmúlt két év kormányzati munkája nem merült ki a finanszírozással kapcsolatos törvénymódosítás előkészítésében. Mivel Magyarország differenciált településszerkezete és a kedvezőtlen demográfiai fejlemények nem teszik lehetővé, hogy a gyerekek mindenütt azonos színvonalú képzésben részesülhessenek, ezért célszerű, ha bizonyos feladatok ellátására több település társulást hoz létre, valamint az is, hogyha megteremtődnek az utazásutaztatás kulturált feltételei. Ennek érdekében már több mint egy éve pályázati úton pénzeket juttattak olyan önkormányzatoknak, amelyek társultak a közoktatási feladatok ellátására. Az igényt jelzi, hogy már az első időkben több mint kétszáz általános iskolát működtettek társulásban; ezek a társulások kilencszáznál is több önkormányzatot érintettek, és további hétszáz, iskola nélküli település kapcsolódott hozzájuk szerződéssel. A kulturált utazási lehetőség megteremtését szolgálta az iskolabuszprogram, amelynek keretében 1995-ben hetven település jutott iskolabuszhoz, és a pályázat folytatódik. Azokat, akik ennek hallatán a kistelepülések elsorvasztásáról beszélnek, két dologra kell emlékeztetni. Az egyik, hogy Magyarország körülbelül 800 településén soha nem volt iskola, a másik, hogy nálunk gazdagabb országok sem tudnak minden településen iskolát működtetni, és az iskolabusz megszokott része a vidéki életnek. Idén tehát az oktatásban érintetteknek a költségvetési vita nem lesz annyira izgalmas, mint az utóbbi években volt. Ettől kezdve valamivel több jut majd az iskolákra, ez a normatívák szintjén körülbelül 21 százalékos emelkedést jelent majd. Idegfeszítő, húsba vágó pillanatokra még így is számíthatunk, hiszen az új törvény kötelezi a kormányzatot arra, hogy december 31-ig dolgozzon ki egy olyan pedagógus-bérrendszert, mely lehetővé tenné az iskola falain belül a munka szerinti differenciálást és reményeim szerint azt is, hogy a jelenlegi, abszurdan vékony fizetési borítékban a tanárok valamivel többet vihessenek haza a jövőben. Azt hiszem, hogy decemberig nagy csaták lesznek ezen a területen, és egyes elemei már a 97-es költségvetési irányszámok huzavonájában is megjelenhetnek majd. Ahhoz persze, hogy az oktatás a jelenleginél jobb helyzetbe kerüljön jövőre, az is kell, hogy a honatyák elutasítsák azokat a központosításra törekvő elképzeléseket, amelyek az iskolafenntartó önkormányzatok forrásainak szűkítésével próbálják betömködni majd az állam feneketlennek tűnő zsebeit. NÉPSZAVA - Te olyan szűk látókörű vagy, anyukám! Azt bezzeg nem veszed észre, hogy makrogazdaságilag mennyit javultunk! Lehoczki Károly rajza Macskaköröm Mobil Izgága ember lévén, szeretem, ha mozog a kamera. Ragályi Elemér filmoperatőr Heti Világgazdaság, szeptember 28. Magándetektív Természetesen nagyon szeretem a feleségemet és a gyerekeimet, de a tudós mindig skizofrén, mert saját magát meg a szeretteit is állandóan megfigyeli. Csányi Vilmos állatmagatartás-kutató Demokrata, szeptember 26. Többnejűség Az embernek egyszerre nem csak egy gitár lehet az életében, hanem több is. Gerendás Péter rockénekes Halasi Tükör, szeptember 18. Babérlevél Nem szeretem a veteránlevest, vagyis azt, amikor valakinek egy babérból „fő” élete végéig a karrierje. Levente Péter mókamiki Kelet-Magyarország, szeptember 21. Hetvenen túl A legnagyobb gond, hogy hogyan adom vissza a szerepeket. Raksányi Gellért színész Esti Hírlap, szeptember 25. Turné A tehetséges emberek nem hakniznak, hanem fel szoktak lépni. Markos György humorista Napló, Veszprém, szeptember 24. Ki mit tud? Versmondó lány reszket a színpadon. Nem jut eszébe semmi. Ezért elhallgat. Látszik, hogy amatőr. A profi parlamenti képviselők ilyenkor szoktak megszólalni. Horváth Tibor miskolci ügyvéd Déli Hírlap, szeptember 21. Közvélemény-kutatás Falun népszerűbbek a politikusaink, mint a városokban. Ebből is látszik: keveset járnak vidékre. Horváth Árpád debreceni hírlapíró Hajdú-Bihari Napló, szeptember 17. Gyászjelentés A koalíció saját halottjának tekinti az országot. Kovács Gábor szombathelyi hírlapíró Vas Népe, szeptember 23. Nyugdíj Még egy ilyen félszázalékos nyugdíjemelés, és végleg elszabadul az infláció. Kópiás Sándor szolnoki hírlapíró Jászkun Krónika, szeptember 23. Plocsni Ha ötvenhatban csak feleannyi hős lett volna Budapest utcáin, mint amennyi most emlékéremért jelentkezik, az oroszok még mindig nem vették volna be a várost. Moldova György író 168 Óra, szeptember 24. Tévémeccs Egy fenékbe rúgást minden olyan mérkőzés után el tudnék viselni,amelyen két gólt rúgok. Kenesei Krisztián labdarúgó Új Magyarország, szeptember 17. Képernyő Riporter az, aki kérdez. Aki „alákérdez” - az nem riporter. Gyarmati Béla kritikus Békés Megyei Hírlap, szeptember 21-22. Túró A kert legnagyobb ellensége a kertész. Bálint György agronómus-újságíró Magyar Rádió, szeptember 21. Az összeállítást Zöldi László készítette, a Tallózó közreműködésével.