Népszava, 1998. május (126. évfolyam, 102–126. sz.)
1998-05-19 / 116. szám
NÉPSZAVA Pető András - a halála után világhírűvé vált Pető-intézet megalapítója - mondotta egyszer: „Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem. ” Most sokan szoronganak. Nem csak cigányok meg zsidók, meg kommunisták. Rendes magyar emberek is. Polgári polgárok. Attól tartanak, hogy egy időre megint vége lehet Magyarország nyugalmának. Szoronganak egy fényes, fekete Bocskay-kabáttal, benne a rosszabb létre szenderült íróval, aki most egy politikusnak nevezett dühös ember. Van ez így. Azt is mondják, hogy minden kövér emberben lakik egy sovány, aki szeretne kiszabadulni. Lehet, hogy minden íróban lakik egy zoon politicon, és néha ki is szabadul. Mostanában a dühös ember is szorong, amit abból látni, hogy elrejti dühét a zsinóros kabát alá. Amíg mert dühös lenni, soha nem viselt ilyet. Ma ez a választási köpönyege. Az Öböl-háború idején az izraeli fiatalok hordtak ilyen feliratú trikókat: „America don’t worry! Israel is behind you!” (Amerika ne félj! Izrael mögötted áll!” - a szerk.) Ma ez nálunk így hangzana: „Orbán ne szorongj! Csurka mögötted áll!” Ámde Orbán valószínűleg épp emiatt szorong. Meg Torgyán miatt. Nehéz teher lehet ez a két úr a polgári értékeket képviselő Fidesz-Magyar Polgári Párt, a polgárság előretolt polgárhelyőrsége elnökének polgár vállain. Nem jó, ha maradnak. Végül is az ifjú polgárok egy része rossz néven veheti, hogy ha kedvencükre szavaznak, akkor a köpenye alól kikandikáló - polgárinak aligha nevezhető - két dühös férfiúnak is tolják a szekerét. Pedig az ő megjelenésük esetén, halk röhögés közepette, ki szokták kapcsolni a televíziót. Az is rossz, ha mennek, mert akkor kivel lehet kormányozni? Csak nem a Gyulával? Torgyán népvezér is szoronghat mostanában, ígérete ellenére még nem nyerte meg a választásokat, sőt úgy tűnik, most már nem is fogja. Akarja-e ő is markolni egy kicsit a kormánykereket? Akkor bizony be kell állni Orbán kapitány mellé másodtisztnek. Ő? A miniszterelnök urat is nyomaszthatja, hogy esetleg újabb négy évre megint egy ágyban kell aludni a liberálisokkal, akik jócskán lesoványodtak ugyan, de attól még rugdalózhatnak. Kuncze és vezérkara is szoronghat - ugyanezért. No meg a szocik homakolnak. A tőzsdések már kiszorongták magukat. Ugyan jött Orbán - mint politikai Andaxin -s a pénzmágnesek most gyanakodva és várakozóan pislognak az urnák felé. Megnyugszanak? Vagy csak most fog kitörni rajtuk a pánikbetegség? Az értelmiség nagy részét is szúrja a helyzet, mint az olyan kabát, amiben szétjött a lószőr merevítés. Sehogy sem lehet benne kényelmesen ülni. Ők mindig tele vannak nagy társadalommegváltó ideológiákkal, de nincs erejük ahhoz, hogy valóra váltsák őket. Néha segítségükre sietnek a tört egzisztenciák, a „lehettem volnák” meg a lumpenek, akik eszmék nélkül élnek ugyan, de bármikor hajlandók akasztani és lincselni, deportálni és kitelepíteni, ha megkaparinthatják valakinek a lakását, bútorát, egzisztenciáját. Csakhogy győzelem esetén ezek a megkaparintók hamarosan ki szokták irtani tanult szövetségesüket is, és egyedül maradnak a hatalomban. Na, most hogy’ is van ez? Ámde, ugrásra készen ugyan, de szorong a „most mi jövünk!” népe is. Gyanúsan közelinek tűnik az üdvözülés. Lehet, hogy a bolha rémületét élik át, nehogy kimenjen alóluk a kutya. A föld zsírjából élők Lennie-je („Egerek és emberek”) használja ezt a kifejezést, ami nem, kulákot jelent, hanem kis területen gazdálkodó kétkezi munkásokat - nyilván szoronganak, mert őket elsőnek szokta tönkretenni minden kormányzat. A munkások? Ők kimentek a divatból, az ördög tudja, hogy mit értenek-gondolnak mostanában. S itt vannak még a fixumosok, a tisztviselők, a nyugdíjasok, a fegyveresek. A munkásokkal együtt ők a rendszerváltás nagy kifosztottjai. Egy kicsit talán reménykedtek az utóbbi időben. Most gombóc lehet a torkukban attól, hogy a rendszerváltás váltásának a leváltása nem nyomja-e még mélyebbre őket. írók, újságírók, szociológusok, pszichológusok és egyéb csirkefogók, a szavak zsonglőrei, hát mi hogy vagyunk? Tudjuk? Mindenesetre a „gyulák széke” alól, mögül, mellől lehetett jól odamondani, gyalázkodni, csúfolódni is. Írtunk, amit akartunk, nem féltünk. Legfeljebb szponzorainktól s tulajdonos gazdáinktól. Ám a politikától nem kellett tartani. „Gondoljátok meg, proletárok!” - ajánlja József Attila. Ma talán beleértené a szellem arisztokratáit is. Popper Péter Szorongások VÉLEMÉNY 1998. MÁJUS 19., KEDD 7 Vágvölgyi B. András Botrányok és választások Az elmúlt négy évnek létezik egy felszíni botránykrónikája az iváncsai vagyonadós gondolatkísérlettől a Szokai-Tocsik-ügyön át a maffialeszámolásokig. De volt egy felszín alatt megbúvó, ki nem mondott, ki nem beszélt réteg is. A nagyközönség tudta, sejtette, hogy vannak nem publikus alapvető ügyek, de ezek nem látnak, nem láthatnak napvilágot. Ennek a kampánynak a hátterében áll vezető kormánypárti politikus korrupciós ügye, melyet az ellenérdekelt párt sem támadott meg soha (Szekeres Imre), áll sokmilliárdos bankkonszolidáció, melynek politikai implikációiról soha senki nem beszél (Postabank Rt.). Ebben a kampányban megint a sorok között kellett olvasni, csoda-e, hogy a választópolgárok tömegei csalódtak, fordultak el a politikától? Mindehhez hozzátartozik, hogy a Freedom House által már teljesen szabadnak minősített magyar média gyenge 2/3-ra vizsgázott, különösen a televíziók, még különösebben a közszolgálati, a választási műsorok tekintetében. Az elmúlt egy hét a tanácstalanság, a hisztérikus telefonálgatás, a kétes kimenetelű egyeztetések hete volt a magyar politikai életben, és az azt övező média- és értelmiségi körökben. A tőzsdei bessz először mutatta meg ebben az országban azt, hogy a magyar választópolgárok politikai döntésének direkt gazdasági kihatásai vannak. A magyar társadalom a harmadik köztársaság harmadik választásán nem akart leváltani, de büntetni mindenképpen óhajtott. Kábé elég jól belőhető, hogy a magyar országlakosok bizonyos mértékig elfogadták a kormány teljesítményét, és ez elsősorban a külpolitikára (a szomszédsági és integrációs politikára), a külföldi adósságállomány csökkentésére és a makrogazdasági reformra vonatkozott. A magyar országlakosok - (cikkemben szándékosan kerülöm az utóbbi két évben a pártpropaganda szintjére züllesztett polgár szót) - ugyanakkor ítéletet kívántak mondani a koalíció működéséről, és ezt a kisebbik kormánypárt derekasan megszívta. A szocialisták szinten tartásának és az SZDSZ ejtésének jelentése: nagy vonalakban ennek a politikának a folytatását kívánjuk, de a koalíciós virblik, a korrupció nélkül, ennél sokkal jobb közbiztonsággal. Érdekes, és e cikk kereteit szétfeszítő vállalkozás volna azt megvizsgálni: ez utóbbiakat miért a kisebbik kormánypárttal asszociálta a választói közönség. Röviden és szubjektíven, azért, mert az SZDSZ-től nem ez volt várva. 1994-ig nem egy egyezkedésképtelen, következmények nélkül pattogó, és főleg nem egy korrupciós ügyekben is sáros párt benyomását keltette. A Magyar SzocialistaPárttól - mint afféle hosszú, szélesre taposott utat járó, nagy klientúrával rendelkező utódpárttól, mely klientúra a rendszerváltás éveiben sub rosa ügyesen Vágvölgyi B. András újságíró, a Magyar Narancs főszerkesztője „...mondogathatja Orbán a katatóniáig menően, hogy ők az MDF-fel alakítanak koalíciós kormányt, a választók sem hülyék, nem kell nekik a BIT negatív kampánya, hogy rájöjjenek: Torgyán nélkül a Fidesz-MPP-nek nincs esélye.” konvertálta politikai hatalmát gazdasági hatalomra, viszont igenis ez volt várva, senki nem lepődött meg, hogy a fiúk még a penangi Nagybuddha szeméből a rubintos gyémántot is kilopnák, de minimum szociális érzékenységből villogó stoplámpára cserélnék, ez benne volt a pakliban. A szocpárt természete már csak ilyen, a haverok kapitalizmusa BITestül, ötkerKISZbizestül, beszédhibás miniszterelnököstül leképez minket, kicsiny országunkat összes szürkeségünkkel, a múltnak a jövőbe ívelő hídjának ezen a pontján, amit jelennek vagyunk kénytelenek nevezni. Az SZDSZ önnön imidzsének áldozata lett: a szürkeállomány, a tisztakezűek pártja nem viselte el a sok koalíciós hajcihőt és a Szokai-Tocsikügyben való érintettséget. Noha nem szeretném a helyi popularitás fizikéjét az országos pártnépszerűség gőzekéjével keverni, azért az sokatmondó, hogy a szocialista Boldvai László pártpénztárnok, a Tocsik-per vádlottja, dübörögve első Salgótarjánban, a sokak szerint a korrupció melegágyának tartott privatizáció egyik legmarkánsabb alakja, Suchman Tamás, egykori államvagyonügyi fővezér 40 százalék fölött kapott az első fordulóban Marcaliban, de az is figyelemreméltó, hogy az ellenzék vérszegény kampányüzenetének a korrupció mellett második témájává tett közbiztonsági helyzet azon sem tudott rontani, hogy Kuncze belügyminiszter és Nikolits főtitkosszolga ugyancsak elsők választókerületükben. A magyar nép saját sorsa iránt érdeklődőbb része választott, most emészteni próbálja a létrehozott páttot, és gondolkodik, hogy ne mattoljon be magának. Nem egyszerű, és a hevesen telefonálgató, egyeztető, meggyújtott farkú pudlikutyaként szalonokban föl s le rohangáló macherelit nem is tudja kiszasszerolni a véget. Abban kell bízni, hogy a széttartó érdekek és érdektelenségek, a köz dolgai iránt érzett és viselt felelősségek és a közönyök eredője majd valami bölcs dolog irányába mutat. A nép mindig bölcs! (Kivéve, mikor nem, de ez már egy aleset.) Sok fog múlni azon, hogy milyen lesz szerdán a régen várt Horn-Orbán-vita. Azt borítékolni lehet, hogy az év médiaeseménye lesz, ebben a formában Magyarországon az első, médiatörténeti szempontból olyan súlyú, mint a Nixon-Kennedy elnökjelölti vita Amerikában 1960- ban. Talán azt is lehet borítékolni, hogy Horn Gyula nincs igazán formában, Orbán Viktor viszont felfelé ível. Hiába tudja Horn felsorolni négy év kormányzás sok és döntő pozitívumát, a pszichés előny Orbánnál van, Horn Gyula pedig hosszú és fordulatos élete legnagyobb kihívásával néz szembe. Persze Horn kezében is van néhány adu. Mert mondogathatja Orbán a katatóniáig menően, hogy ők az MDF-fel alakítanak koalíciós kormányt, a választók sem hülyék, nem kell nekik a BIT negatív kampánya, hogy rájöjjenek: Torgyán nélkül a Fidesz-MPP-nek nincs esélye. A két felelős tényezőnek egyébként ezen a szerdai napon majd hitelt érdemlő választ kell adniuk a nagykoalíció lehetőségével kapcsolatos kérdésre is. Az országlakosokat egyre inkább foglalkoztatja ez az opció, ami persze az összes, a magyar politikai struktúrával kapcsolatos fideszes ígéret cinikus megcsúfolása lenne, de egy, a mérsékelt jobbközéptől (Tölgyessytől) egészen a szélsőjobb (Schuster Lóránt és Nagy Feró) segédcsapatokig terjedhető koalíciónál azért mégiscsak a kisebbik rossz. (Azt azért megnézném, hogy ha Horn Gyula lenne a koalíciós helyettes, akkor Orbán olyanokkal alakíztatná, hogy „nahát, Gyulám, azért ami ebben az országban van, az nem közbiztonság, de tényleg”.) Van ennek a most készülődő legeslegújabb rezsimnek egy untig ismert, nem nagyon szimpatikus arca. Nem az esetleges Fidesz-MPP & Co.-kormányról beszélek, az még nem volt tesztelve. A szombati Tizenhat órában viszont nyilatkozott Csurka István - amit nem lehet a szerkesztők szemére lobbantani: a magyar Országgyűlésbe jutott párt elnöke ő, bármily kínos is, decens műsorok és kiadványok szólítják majd meg, és zsidózott kicsinyt. Megpróbálom idézni: nem szabad hagyni, hogy Magyarországon bizonyos, elsősorban vezetői posztok betöltése származási kérdés legyen. Ez nem antiszemitizmus, ez egy társadalmi helyzet. Magyarországon mostantól újra a közbeszéd része lesz ez a hang, és egyetlen bizodalmunkat az ország két legelmaradottabb megyéjébe vethetjük, amennyiben valamilyen csoda folytán Szabolcs- Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar olyan impozáns részvételi adatokkal és antifasiszta szavazatokkal lepné meg az országot, hogy ha már a MIÉP-et kiejteni nem lehet (valaki kiszámolta, hogy nem lehet), akkor legalább a frakcióalakítást (15 fő alatt tartani őket) megakadályozná. Ennek az esélye sem nagyon nagy, mert a magyar református egyház Hegedűs Lóránt püspök révén a kálvinista Rómában a MIÉP mellé állt, aggasztó és szégyenletes módon. Ez a választás hazánk életében újszerű, hiszen a választók nem akarták leváltani az eddigi kormányt, mint 1990- ben és 1994-ben, hanem rezerváltságukat jelezték (ezt az SZDSZ bánja), és meglehetősen közömbösek voltak. Még az is előfordulhat, hogy vasárnap többen mennek el szavazni, mint az első fordulóban, pedig ez sem szokás. Nem mondhatunk mást, ez helyes magatartás volna, aztán Orbán Viktorral azt mondhatjuk még, szavazzanak arra, akire jólesik! Aztán majd meglátjuk. Erőszakra erőszak Magára valamit is adó, úgynevezett „kemény magos” focidrukker ritkán elégszik meg azzal, hogy azt kiabálja: Hajrá UTE! vagy Hajrá Fradi! Többre vágyik. Egy kis anyázásra, bunyóra, polgárpukkasztásra, kődobálásra. A Magyar Kupa döntőjét a Vasas Fáy utcai pályáján rendezték az elmúlt héten. A küzdő felek az MTK és az UTE voltak. A barométer az utóbbiak sikerét jelezte, de tévedett, az MTK lett a nyerő. A violák vehemens hívei nehezen emésztették meg a történteket, különösen a játékvezetőre orroltak, aki szerintük „frankón elcsalta a meccset”. A csapatért élni, halni képes fiatalemberek képtelenek megemészteni a vereséget, pláne akkor, ha találnak bűnbakot. A meccsre járók között - sajnos - szép számmal akadnak kilátástalan helyzetben lévő, minden mindegy alapon tengődő munkanélküliek, lecsúszottak, akiknek nagyon kevés elég ahhoz, hogy „elboruljon az agyuk”. Ezek az emberek összetartoznak, utolsó fillérjeiket is a csapatra költik, vidékre, külföldre járnak biztatni kedvenceiket. Elég egyetlen szikra, egy rossz bírói ítélet, az ellentábor „lila majmozása” s néhány féldeci. Aztán durr bele, hadd fájjon. De mindenkinek. Magyarországon az igazi drukkermegmérettetések a Fradi-Újpest, illetve Újpest-Fradi mécseseken vannak. Két félelmetes tábor összecsapása. Antagonisztikus ellentét, olyan, mint amilyen Horn Gyula és Torgyán József között van. Örökérvényű. Egy-egy FTC-UTE-meccs egyébként igazi ünnep is, mert ott lehet ám igazán megmutatni, ki a legény a gáton. Ám az erőszak erőszakot szül. A kivezényelt rendőrök az első adandó alkalommal spréznek, ütnek. Nekik ez a feladatuk. A szurkolót azonban nem lehet leváltani. Lefújni annál inkább. S hogy kinek van igaza? Attól függ, ki melyik oldalon áll. Ha rendőr, vagy biztonsági ember, a rendfenntartásra törekszik. Ha szurkoló, akkor idegesíti, hogy „azok” ott állnak, s várnak. Szerinte kihívóan. Az egyik beszól, a másik cselekszik. Az előbbit lefújják. Válasza: kőzápor. Egyszer az egyik, másszor a másik ússza meg. De igazán egyik sem. Buzgó József Pápai Gábor rajza A csurkista paradoxon Jó napja lehetett múlt pénteken Csurka Istvánnak. Igazolva láthatta kedvenc tételét a Tel- Aviv-New York-tengelyről, a nagy zsidó összeesküvésről. Pénteken ugyanis - nem sokkal a szombat beállta előtt - elzarándokolt a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségéhez mind a két nagy párt képviselője. Szóval mégiscsak a zsidók állnak minden mögött - gondolhatta. Mert aki számolni tud, az láthatja, hogy néhány ezer szavazatért nem érdemes kuncsorogni. A statisztikák szerint ma Magyarországon 80-100 ezer zsidó élhet. Szavazati joggal 80 százalékuk rendelkezhet. Ha feltételezzük, hogy körükben a szavazási hajlandóság éppen akkora, mint a teljes népességben, akkor is csak 30-40 ezer voksról beszélhetünk. A magyarországi zsidók pártszimpátiáikat tekintve minden bizonnyal éppen olyan megosztottak, mint a nem zsidók. És akkor nem is vettük számításba, hogy a magukat zsidóknak tartók jelentős része nem jár templomba, és ha mégis, akkor sem valószínű, hogy politikai kérdésekben vallási vezetői tanácsát követné. Vagyis pusztán szavazatokért odamenni nem érdemes. A csurkai logika szerint az, aki ellátogat az izraelita hitközség képviselőihez, a nemzetközi zsidó tőkére, a bankvezérekre és a média uraira kacsingat inkább. (Aki a Magyar Rádióban elhangzott Csurka-interjút hallotta, annak már nem is kell megvárnia a Magyar Fórum legközelebbi számát, hogy mindezt élvezhesse.) Az MSZP és a Fidesz-MPP képviselői számára néhány szavazatnál nyilván fontosabb, hogy ország-világ előtt bizonyítsák, fontos számukra a kisebbségek véleménye. A többség ugyanis minden modern társadalomban kisebbségekből áll. Ha Csurka István és elvbarátai a zsidókat (cigányokat/homoszexuálisokat és a többi) támadják, azzal magyar állampolgárok egy csoportját támadják. Felidézve Magyarország történetének legsötétebb korszakát! Az pedig, hogy mit mondanak, írnak egy országban a zsidókról, mindenütt a világon jelzés értékű. Ahol a zsidókat atrocitások érik (akár csak verbálisan is), ott éppen ilyeneknek lehetnek kitéve a többi kisebbség tagjai vagy éppen a másként gondolkozó művészek, politikusok is. Mindezek előfordulását nem engedheti meg magának egy demokratikus állam egyetlen - magát demokratikusnak valló - pártja sem. És nem csak a külföld miatt. Nem csak azért, mert tart a művelt világ elítélő véleményétől. Nem csak azért, mert felettébb kellemetlen lesz a mindenkori magyar diplomáciának, amikor a fejére olvassák, hogy a magyar parlamentben ott egy szélsőséges párt a maga tarthatatlan nézeteivel. Mert erre lehet azt mondani, hogy jó, de nektek meg ott van Haider meg Le Pen. Hanem azért, mert amelyik alkotmányos alapokon álló párt nem határolja el magát Csurkáéktól, az saját létét is kétségbe vonja. Csurka István paradoxonja, hogy a nyilvános politikai porondra kerülését éppen annak a demokráciának köszönheti, amelynek aláásásán munkálkodik. Még akkor is, ha tény, hogy a MIÉP törvényes választásokon került a parlamentbe. 1990 és 1994 között nagy irodalma lett annak, hogy mit is képviselnek a csurkisták, így ezzel most nem foglalkoznék. Inkább csak arra figyelmeztetek, milyen veszéllyel járhat, ha a nyilvános közbeszédben, a parlamentben ismét elhangozhatnak olyan, nemegyszer tőről metszett fasiszta szövegek, amelyeknek rendszeres olvasói lehetünk a párt lapjaiban. Mindez nem hagyható szó nélkül. Ezért kellett elmennie a demokratikus pártok vezetőinek a zsidó hitközség képviselőihez, hogy onnan próbáljanak megnyugtatni minden tisztességes embert arról: nem hagyják elhatalmasodni a szélsőségeseket. Dési János