Népszava, 1998. május (126. évfolyam, 102–126. sz.)

1998-05-19 / 116. szám

NÉPSZAVA P­ető András - a halála után világhírűvé vált Pető-intézet megalapí­tója - mondotta egyszer: „Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem. ” Most sokan szoronganak. Nem csak cigányok meg zsi­dók, meg kommunisták. Ren­des magyar emberek is. Polgá­ri polgárok. Attól tartanak, hogy egy időre megint vége le­het Magyarország nyugalmá­nak. Szoronganak egy fényes, fekete Bocskay-kabáttal, ben­ne a rosszabb létre szenderült íróval, aki most egy politikus­nak nevezett dühös ember. Van ez így. Azt is mondják, hogy minden kövér emberben lakik egy sovány, aki szeretne kiszabadulni. Lehet, hogy minden íróban lakik egy zoon politicon, és néha ki is szaba­dul. Mostanában a dühös em­ber is szorong, amit abból lát­ni, hogy elrejti dühét a zsinó­­ros kabát alá. Amíg mert dü­hös lenni, soha nem viselt ilyet. Ma ez a választási köpö­nyege. Az Öböl-háború idején az izraeli fiatalok hordtak ilyen feliratú trikókat: „America don’t worry! Israel is behind you!” (Amerika ne félj! Izrael mögötted áll!” - a szerk.) Ma ez nálunk így hangzana: „Orbán ne szorongj! Csurka mögötted áll!” Ámde Orbán valószínű­leg épp emiatt szorong. Meg Torgyán miatt. Nehéz teher lehet ez a két úr a polgári értékeket képvi­selő Fidesz-Magyar Polgári Párt, a polgárság előretolt pol­gárhelyőrsége elnökének pol­gár vállain. Nem jó, ha marad­nak. Végül is az ifjú polgárok egy része rossz néven veheti, hogy ha kedvencükre szavaz­nak, akkor a köpenye alól ki­kandikáló - polgárinak aligha nevezhető - két dühös férfiú­nak is tolják a szekerét. Pedig az ő megjelenésük esetén, halk röhögés közepette, ki szokták kapcsolni a televíziót. Az is rossz, ha mennek, mert ak­kor kivel lehet kormányozni? Csak nem a Gyulával? Torgyán népvezér is szo­ronghat mostanában, ígérete ellenére még nem nyerte meg a választásokat, sőt úgy tűnik, most már nem is fogja. Akar­ja-e ő is markolni egy kicsit a kormánykereket? Akkor bi­zony be kell állni Orbán kapi­tány mellé másodtisztnek. Ő? A miniszterelnök urat is nyomaszthatja, hogy esetleg újabb négy évre megint egy ágyban kell aludni a liberáli­sokkal, akik jócskán lesová­nyodtak ugyan, de attól még rugdalózhatnak. Kuncze és vezérkara is szoronghat - ugyanezért. No meg a szocik homakolnak. A tőzsdések már kiszorong­ták magukat. Ugyan jött Or­bán - mint politikai Andaxin -s a pénzmágnesek most gya­nakodva és várakozóan pis­lognak az urnák felé. Meg­nyugszanak? Vagy csak most fog kitörni rajtuk a pánikbe­tegség? Az értelmiség nagy részét is szúrja a helyzet, mint az olyan kabát, amiben szétjött a lószőr merevítés. Sehogy sem lehet benne kényelmesen ülni. Ők mindig tele vannak nagy társadalommegváltó ideológiákkal, de nincs ere­jük ahhoz, hogy valóra vált­sák őket. Néha segítségükre sietnek a tört egzisztenciák, a „lehettem volnák” meg a lumpenek, akik eszmék nél­kül élnek ugyan, de bármikor hajlandók akasztani és lin­cselni, deportálni és kitelepí­teni, ha megkaparinthatják valakinek a lakását, bútorát, egzisztenciáját. Csakhogy győzelem esetén ezek a megkaparintók hama­rosan ki szokták irtani tanult szövetségesüket is, és egyedül maradnak a hatalomban. Na, most hogy’ is van ez? Ámde, ugrásra készen ugyan, de szo­rong a „most mi jövünk!” né­pe is. Gyanúsan közelinek tű­nik az üdvözülés. Lehet, hogy a bolha rémületét élik át, ne­hogy kimenjen alóluk a kutya. A föld zsírjából élők­­ Len­­nie-je („Egerek és emberek”) használja ezt a kifejezést, ami nem, kulákot jelent, ha­nem kis területen gazdálko­dó kétkezi munkásokat - nyilván szoronganak, mert őket elsőnek szokta tönkre­tenni minden kormányzat. A munkások? Ők kimentek a divatból, az ördög tudja, hogy mit értenek-gondolnak mostanában. S itt vannak még a fixumo­­sok, a tisztviselők, a nyugdí­jasok, a fegyveresek. A mun­kásokkal együtt ők a rend­szerváltás nagy kifosztottjai. Egy kicsit talán reményked­tek az utóbbi időben. Most gombóc lehet a torkukban attól, hogy a rendszerváltás váltásának a leváltása nem nyomja-e még mélyebbre őket. írók, újságírók, szocioló­gusok, pszichológusok és egyéb csirkefogók, a szavak zsonglőrei, hát mi hogy va­gyunk? Tudjuk? Mindeneset­re a „gyulák széke” alól, mö­gül, mellől lehetett jól oda­mondani, gyalázkodni, csú­­folódni is. Írtunk, amit akar­tunk, nem féltünk. Legfel­jebb szponzorainktól s tulaj­donos gazdáinktól. Ám a po­litikától nem kellett tartani. „Gondoljátok meg, proletá­rok!” - ajánlja József Attila. Ma talán beleértené a szel­lem arisztokratáit is. Popper Péter Szorongások VÉLEMÉNY 1998. MÁJUS 19., KEDD 7 Vágvölgyi B. András Botrányok és választások Az elmúlt négy évnek lé­tezik egy felszíni bot­ránykrónikája az iváncsai vagyonadós gondolat­­kísérlettől a Szokai-To­­csik-ügyön át a maffiale­számolásokig. De volt egy felszín alatt megbú­vó, ki nem mondott, ki nem beszélt réteg is. A nagyközönség tudta, sejtette, hogy vannak nem publikus alapvető ügyek, de ezek nem látnak, nem láthatnak napvilágot. Ennek a kampánynak a hátterében áll vezető kormánypárti politikus korrupciós ügye, melyet az ellenérdekelt párt sem támadott meg soha (Szekeres Imre), áll sokmilliár­dos bankkonszolidáció, melynek politikai implikációiról soha senki nem beszél (Pos­tabank Rt.). Ebben a kampányban megint a sorok között kellett olvasni, csoda-e, hogy a választópolgárok tömegei csalód­tak, fordultak el a politikától? Mindehhez hozzátartozik, hogy a Freedom House ál­tal már teljesen szabadnak minősített ma­gyar média gyenge 2/3-ra vizsgázott, kü­lönösen a televíziók, még különösebben a közszolgálati, a választási műsorok tekin­tetében. Az elmúlt egy hét a tanácstalanság, a hisztérikus telefonálgatás, a kétes kime­netelű egyeztetések hete volt a magyar politikai életben, és az azt övező média- és értelmiségi körökben. A tőzsdei bessz elő­ször mutatta meg ebben az országban azt, hogy a magyar választópolgárok politikai döntésének direkt gazdasági kihatásai vannak. A magyar társadalom a harma­dik köztársaság harmadik választásán nem akart leváltani, de büntetni minden­képpen óhajtott. Kábé elég jól belőhető, hogy a magyar országlakosok bizonyos mértékig elfogadták a kormány teljesít­ményét, és ez elsősorban a külpolitikára (a szomszédsági és integrációs politikára), a külföldi adósságállomány csökkentésére és a makrogazdasági reformra vonatko­zott. A magyar országlakosok - (cikkem­ben szándékosan kerülöm az utóbbi két évben a pártpropaganda szintjére zül­­lesztett polgár szót) - ugyanakkor ítéletet kívántak mondani a koalíció működésé­ről, és ezt a kisebbik kormánypárt dere­kasan megszívta. A szocialisták szinten tartásának és az SZDSZ ejtésének jelen­tése: nagy vonalakban ennek a politiká­­nak a folytatását kívánjuk, de a koalíciós virblik, a korrupció nélkül, ennél sokkal jobb közbiztonsággal. Érdekes, és e cikk kereteit szétfeszítő vállalkozás volna azt megvizsgálni: ez utóbbiakat miért a kisebbik kormány­párttal asszociálta a választói közönség. Röviden és szubjektíven­, azért, mert az SZDSZ-től nem ez volt várva. 1994-ig nem egy egyezkedésképtelen, következ­mények nélkül pattogó, és főleg nem egy korrupciós ügyekben is sáros párt benyo­mását keltette. A Magyar Szocialista­­Párttól - mint afféle hosszú, szélesre ta­posott utat járó, nagy klientúrával ren­delkező utódpárttól, mely klientúra a rendszerváltás éveiben sub rosa ügyesen Vágvölgyi B. András újságíró, a Magyar Narancs főszerkesztője „...mondogathatja Orbán a katatóniáig menően, hogy ők az MDF-fel alakítanak koalíciós kormányt, a választók sem hülyék, nem kell nekik a BIT negatív kampánya, hogy rájöjjenek: Torgyán nélkül a Fidesz-MPP-nek nincs esélye.” konvertálta politikai hatalmát gazdasági hatalomra­­, viszont igenis ez volt várva, senki nem lepődött meg, hogy a fiúk még a penangi Nagybuddha szeméből a ru­­bintos gyémántot is kilopnák, de mini­mum szociális érzékenységből villogó stoplámpára cserélnék, ez benne volt a pakliban. A szocpárt természete már csak ilyen, a haverok kapitalizmusa BITestül, ötkerKISZbizestül, beszédhibás minisz­terelnököstül leképez minket, kicsiny or­szágunkat összes szürkeségünkkel, a múltnak a jövőbe ívelő hídjának ezen a pontján, amit jelennek vagyunk kényte­lenek nevezni. Az SZDSZ önnön imi­­dzsének áldozata lett: a szürkeállomány­, a tisztakezűek pártja nem viselte el a sok koalíciós hajcihőt és a Szokai-Tocsik­­ügyben való érintettséget. Noha nem sze­retném a helyi popularitás fizikéjét az országos pártnépszerűség gőzekéjével keverni, azért az sokatmondó, hogy a szocialista Boldvai László pártpénztár­nok, a Tocsik-per vádlottja, dübörögve első Salgótarjánban, a sokak szerint a korrupció melegágyának tartott privati­záció egyik legmarkánsabb alakja, Such­­man Tamás, egykori államvagyonügyi fővezér 40 százalék fölött kapott az első fordulóban Marcaliban, de az is figye­lemreméltó, hogy az ellenzék vérszegény kampányüzenetének a korrupció mellett második témájává tett közbiztonsági helyzet azon sem tudott rontani, hogy Kuncze belügyminiszter és Nikolits főtitkosszolga ugyancsak elsők választó­­kerületükben. A magyar nép saját sorsa iránt érdeklő­dőbb része választott, most emészteni pró­bálja a létrehozott páttot, és gondolkodik, hogy ne mattoljon be magának. Nem egy­szerű, és a hevesen telefonálgató, egyezte­tő, meggyújtott farkú pudlikutyaként sza­lonokban föl s le rohangáló macherelit nem is tudja kiszasszerolni a véget. Abban kell bízni, hogy a széttartó érdekek és ér­dektelenségek, a köz dolgai iránt érzett és viselt felelősségek és a közönyök eredője majd valami bölcs dolog irányába mutat. A nép mindig bölcs! (Kivéve, mikor nem, de ez már egy aleset.) Sok fog múlni azon, hogy milyen lesz szerdán a régen várt Horn-Orbán-vita. Azt borítékolni lehet, hogy az év média­eseménye lesz, ebben a formában Magyar­­országon az első, médiatörténeti szem­pontból olyan súlyú, mint a Nixon-Ken­nedy elnökjelölti vita Amerikában 1960- ban. Talán azt is lehet borítékolni, hogy Horn Gyula nincs igazán formában, Or­bán Viktor viszont felfelé ível. Hiába tud­ja Horn felsorolni négy év kormányzás sok és döntő pozitívumát, a pszichés előny Orbánnál van, Horn Gyula pedig hosszú és fordulatos élete legnagyobb ki­hívásával néz szembe. Persze Horn kezében is van néhány adu. Mert mondogathatja Orbán a katatóniáig menően, hogy ők az MDF-fel alakítanak koalíciós kormányt, a választók sem hü­lyék, nem kell nekik a BIT negatív kampá­nya, hogy rájöjjenek: Torgyán nélkül a Fidesz-MPP-nek nincs esélye. A két felelős tényezőnek egyébként ezen a szerdai na­pon majd hitelt érdemlő választ kell adni­uk a nagykoalíció lehetőségével kapcsola­tos kérdésre is. Az országlakosokat egyre inkább foglalkoztatja ez az opció, ami per­sze az összes, a magyar politikai struktú­rával kapcsolatos fideszes ígéret cinikus megcsúfolása lenne, de egy, a mérsékelt jobbközéptől (Tölgyessytől) egészen a szél­sőjobb (Schuster Lóránt és Nagy Feró) se­gédcsapatokig terjedhető koalíciónál azért mégiscsak a kisebbik rossz. (Azt azért megnézném, hogy ha Horn Gyula lenne a koalíciós helyettes, akkor Orbán olya­nokkal alakíztatná, hogy „nahát, Gyu­lám, azért ami ebben az országban van, az nem közbiztonság, de tényleg”.) Van ennek a most készülődő legesleg­újabb rezsimnek egy untig ismert, nem na­gyon szimpatikus arca. Nem az esetleges Fidesz-MPP & Co.-kormányról beszélek, az még nem volt tesztelve. A szombati Ti­zenhat órában viszont nyilatkozott Csurka István - amit nem lehet a szerkesztők sze­mére lobbantani: a magyar Országgyűlés­be jutott párt elnöke ő, bármily kínos is, decens műsorok és kiadványok szólítják majd meg­­, és zsidózott kicsinyt. Meg­próbálom idézni: nem szabad hagyni, hogy Magyarországon bizonyos, elsősorban vezetői posztok betöltése származási kér­dés legyen. Ez nem antiszemitizmus, ez egy társadalmi helyzet. Magyarországon mostantól újra a köz­beszéd része lesz ez a hang, és egyetlen bizodalmunkat az ország két legelmara­dottabb megyéjébe vethetjük, amennyi­ben valamilyen csoda folytán Szabolcs- Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar olyan impozáns részvételi adatokkal és antifa­siszta szavazatokkal lepné meg az orszá­got, hogy ha már a MIÉP-et kiejteni nem lehet (valaki kiszámolta, hogy nem le­het), akkor legalább a frakcióalakítást (15 fő alatt tartani őket) megakadályoz­ná. Ennek az esélye sem nagyon nagy, mert a magyar református egyház Hege­dűs Lóránt püspök révén a kálvinista Rómában a MIÉP mellé állt, aggasztó és szégyenletes módon. Ez a választás hazánk életében újsze­rű, hiszen a választók nem akarták le­váltani az eddigi kormányt, mint 1990- ben és 1994-ben, hanem rezerváltságu­­kat jelezték (ezt az SZDSZ bánja), és meglehetősen közömbösek voltak. Még az is előfordulhat, hogy vasárnap többen mennek el szavazni, mint az első fordu­lóban, pedig ez sem szokás. Nem mond­hatunk mást, ez helyes magatartás vol­na, aztán Orbán Viktorral azt mondhat­juk még, szavazzanak arra, akire jólesik! Aztán majd meglátjuk. Erőszakra erőszak Magára valamit is adó, úgynevezett „kemény magos” focidrukker ritkán elégszik meg azzal, hogy azt kiabálja: Hajrá UTE! vagy Hajrá Fradi! Többre vágyik. Egy kis anyázásra, bunyóra, polgárpukkasz­­tásra, kődobálásra. A Magyar Kupa döntőjét a Vasas Fáy utcai pályáján rendezték az elmúlt héten. A küzdő felek az MTK és az UTE voltak. A barométer az utóbbiak sikerét jelezte, de tévedett, az MTK lett a nyerő. A violák vehemens hívei nehezen emésztették meg a történteket, különösen a játékvezetőre orroltak, aki szerintük „frankón elcsalta a meccset”. A csapatért élni, halni képes fiatalemberek képtelenek megemészteni a vereséget, pláne akkor, ha találnak bűnbakot. A meccsre járók között - sajnos - szép számmal akadnak kilátástalan helyzetben lévő, min­den mindegy alapon tengődő munkanélküliek, lecsúszottak, akiknek nagyon kevés elég ahhoz, hogy „elboruljon az agyuk”. Ezek az embe­rek összetartoznak, utolsó fillérjeiket is a csapatra költik, vidékre, külföldre járnak biztatni kedvenceiket. Elég egyetlen szikra, egy rossz bírói ítélet, az ellentábor „lila majmozása” s néhány féldeci. Aztán durr bele, hadd fájjon. De mindenkinek. Magyarországon az igazi drukkermegmérettetések a Fradi-Újpest, illetve Újpest-Fradi mécs­eseken vannak. Két félelmetes tábor összecsapása. Antagonisztikus ellentét, olyan, mint amilyen Horn Gyula és Torgyán József között van. Örökérvényű. Egy-egy FTC-UTE-meccs egyébként igazi ünnep is, mert ott lehet ám igazán megmutatni, ki a legény a gáton. Ám az erőszak erőszakot szül. A kivezényelt rendőrök az első adandó alkalommal spréznek, ütnek. Nekik ez a feladatuk. A szurkolót azonban nem lehet leváltani. Lefújni annál inkább. S hogy kinek van igaza? Attól függ, ki melyik oldalon áll. Ha rendőr, vagy biztonsági ember, a rendfenntartásra törekszik. Ha szurkoló, akkor idegesíti, hogy „azok” ott állnak, s várnak. Szerinte kihívóan. Az egyik beszól, a másik cselekszik. Az előbbit lefújják. Válasza: kőzápor. Egyszer az egyik, másszor a másik ússza meg. De igazán egyik sem. Buzgó József Pápai Gábor rajza A csurkista paradoxon Jó napja lehetett múlt pénteken Csurka Istvánnak. Igazolva lát­hatta kedvenc tételét a Tel- Aviv-New York-tengelyről, a nagy zsidó összeesküvésről. Pén­teken ugyanis - nem sokkal a szombat beállta előtt - elzarán­dokolt a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségéhez mind a két nagy párt képviselője. Szó­val mégiscsak a zsidók állnak minden mögött - gondolhatta. Mert aki számolni tud, az lát­hatja, hogy néhány ezer szava­zatért nem érdemes kuncsorog­ni. A statisztikák szerint ma Ma­gyarországon 80-100 ezer zsidó élhet. Szavazati joggal 80 száza­lékuk rendelkezhet. Ha feltéte­lezzük, hogy körükben a szava­zási hajlandóság éppen akkora, mint a teljes népességben, akkor is csak 30-40 ezer voksról be­szélhetünk. A magyarországi zsidók pártszimpátiáikat tekint­ve minden bizonnyal éppen olyan megosztottak, mint a nem zsidók. És akkor nem is vettük számításba, hogy a magukat zsi­dóknak tartók jelentős része nem jár templomba, és ha mégis, akkor sem valószínű, hogy poli­tikai kérdésekben vallási vezetői tanácsát követné. Vagyis pusz­tán szavazatokért odamenni nem érdemes. A csurkai logika szerint az, aki ellátogat az izra­elita hitközség képviselőihez, a nemzetközi zsidó tőkére, a bankvezérekre és a média uraira kacsingat inkább. (Aki a Magyar Rádióban elhangzott Csurka-in­­terjút hallotta, annak már nem is kell megvárnia a Magyar Fó­rum legközelebbi számát, hogy mindezt élvezhesse.) Az MSZP és a Fidesz-MPP képviselői számára néhány sza­vazatnál nyilván fontosabb, hogy ország-világ előtt bizonyítsák, fontos számukra a kisebbségek véleménye. A többség ugyanis minden modern társadalomban kisebbségekből áll. Ha Csurka István és elvbarátai a zsidókat (cigányokat/homoszexuálisokat és a többi) támadják, azzal ma­gyar állampolgárok egy csoport­ját támadják. Felidézve Magyar­ország történetének legsötétebb korszakát! Az pedig, hogy mit mondanak, írnak egy országban a zsidókról, mindenütt a világon jelzés értékű. Ahol a zsidókat at­rocitások érik (akár csak verbáli­san is), ott éppen ilyeneknek le­hetnek kitéve a többi kisebbség tagjai vagy éppen a másként gondolkozó művészek, politiku­sok is. Mindezek előfordulását nem engedheti meg magának egy demokratikus állam egyetlen - magát demokratikusnak val­ló - pártja sem. És nem csak a külföld miatt. Nem csak azért, mert tart a művelt világ elítélő véleményétől. Nem csak azért, mert felettébb kellemetlen lesz a mindenkori magyar diplomáci­ának, amikor a fejére olvassák, hogy a magyar parlamentben ott egy szélsőséges párt a maga tart­hatatlan nézeteivel. Mert erre le­het azt mondani, hogy jó, de nek­tek meg ott van Haider meg Le Pen. Hanem azért, mert amelyik alkotmányos alapokon álló párt nem határolja el magát Csurká­­éktól, az saját létét is kétségbe vonja. Csurka István paradoxon­ja, hogy a nyilvános politikai po­rondra kerülését éppen annak a demokráciának köszönheti, amelynek aláásásán munkálko­dik. Még akkor is, ha tény, hogy a MIÉP törvényes választásokon került a parlamentbe. 1990 és 1994 között nagy iro­dalma lett annak, hogy mit is képviselnek a csurkisták, így ez­zel most nem foglalkoznék. In­kább csak arra figyelmeztetek, milyen veszéllyel járhat, ha a nyilvános közbeszédben, a par­lamentben ismét elhangozhat­nak olyan, nemegyszer tőről metszett fasiszta szövegek, ame­lyeknek rendszeres olvasói lehe­tünk a párt lapjaiban. Mindez nem hagyható szó nélkül. Ezért kellett elmennie a demokratikus pártok vezetőinek a zsidó hitköz­ség képviselőihez, hogy onnan próbáljanak megnyugtatni min­den tisztességes embert arról: nem hagyják elhatalmasodni a szélsőségeseket. Dési János

Next