Népszava, 1998. július(126. évfolyam, 152–178. sz.)

1998-07-13 / 162. szám

* A Lengyel László Kormánynyitás Meghalt a király, éljen a király! Van kormányunk. A fiatal demokra­ták három sikert könyvelhetnek el kormánynyitányuk kezdetén. Az első eredmény, hogy gyorsan és simán összeállították a kormányt. A máso­dik, hogy ennek a kormánynak nem rosszabb - igaz, nem is jobb - az ar­culata, mint az Antall- és Horn-kor­­mányoknak. A harmadik siker a tö­megkommunikációs hatás: sikerült képileg is megjelenítve közvetíteni a hatékonyságot, a nemzedéki váltás és a méltóság képzetét. A választási kampányban meg­kezdett Orbán-Horn, lásd Ken­nedy-Nixon - párviadal most dőlt el végleg Orbán Viktor javára. A kormányzat összeállításakor alkal­mazott 1998-as viktoriánus mód­szer meggyőzőbbnek bizonyult, mint az 1994-es julianusi stratégia és taktika. Orbán villámgyorsan le­rohanta nem csak saját pártját, de a mindenki által rettegett, kezelhe­­tetlennek hitt torgyáni kisgazdákat is. Horn túl nagy várakozást keltett szakértő kormánya iránt, amit azu­tán nem tudott teljesíteni. Orbán kormányának szakértelmével kap­csolatban akkorák voltak a kéte­lyek és a negatív várakozások, hogy a várakozásokhoz képest mindenki megkönnyebbült. Az MSZP-SZDSZ-együttműkö­­dést senki sem látta könnyűnek, de mégis simábbnak tűnt, mint amit a Fidesz-FKGP-tárgyalásokról gon­doltak. Ehhez képest Torgyán Jó­zsef sokkal kevesebbnek mutatko­zott Orbán Viktorral szemben, mint Pető Iván Horn Gyulával. Orbán Viktor úgy vitte a fújtató bikát az istállóba, hogy szinte észre se vette. (Remek elgondolás volt, hogy a ko­rábban tárgyalásra se méltatott po­litikust emberi közelséggel, az egyenrangúság elismerésével, ba­rátsággal kell megnyerni.) Termé­szetesen nem látható még, hogy mit kezd majd a kisgazda csapat a kor­mányban, de annyi bizonyos, hogy a­­ szabad demokrata garanciarend­szerhez és annak elszánt számonké­réséhez képest az FKGP könnyebb hatalmi partnernek látszik. Ez a kormány szilárdan egypó­lusú, miniszterelnöki-kancellári kormány. Antall József kancellár volt, aki mégis függött a pártjától, és kormányán belül átmenetileg egy Kupa pénzügyminisztertől. Horn Gyula függött pártja érdek­­csoportjaitól, Békesitől és Nagy Sándortól, koalíciós partnerétől. Orbán Viktornak nincs politikai, hatalmi függése, ellensúlya. Eb­ben az intézményi rendben nincs politikai kancellár, nincs szakmai csúcsminisztérium. A német vagy az osztrák kancel­lári rendszer három feltételre épül: egészséges munkamegosztás a kancellár és az - pénzügyminiszter vagy külügyminiszter - alkancel­­lár (Adenauer-Erhardt, Brandt- Scheel, Schmidt-Genscher, Kohl- Genscher stb.) között. Csapatkor­mány, ahol a szakminiszterek kö­zös civilizációs rendből származ­nak, és állandó hivatásos appará­tus szolgálja ki őket. A kancellárt kiszolgáló kancellária mindenek­előtt közigazgatási és csak másod­sorban politikai irányító központ. Nálunk egyik feltétel se áll fenn. Antall kormányát mindenkor úgy igyekezett összeállítani, hogy ben­ne érvényesüljön a súlyok és ellen­súlyok rendszere, amelyet ő egyen­súlyoz ki. Vitatkozzék Rabár és Kádár, illetve Matolcsy, majd Ku­pa és Kádár, a döntés nála van. A Horn-kormányban a miniszterel­nöki kezdeményezések és a konk­rét erőviszonyok számítottak. Mindkét miniszterelnök alkalmat­lan volt a csapatmunkára. Orbán csapatjátékos, bár a kormány nem igazán az ő csapata. Antall intelli­genciakormányt csinált jelentős intellektusok nélkül, Horn párt­munkáskormányt néhány jelentős intellektussal, akiket nem bírt el­viselni. Orbán kormánya se nem ilyen, se nem olyan. Igen eltérő értékrendű, múltú, karakterű személyiségekből áll. Nem fiatalabbak, nem hozzáér­tőbbek, nem tapasztaltabbak, nem sokkal alkalmatlanabbak, mint elő­deik. Nem hivatásos politikusok. Nem igazán pártemberek. Nincs közigazgatási tapasztalatuk. Nincs közös civilizációs értékrendjük. Lengyel László, a Pénzügykutató Rt. elnök- vezérigazgatója „Antall József kancellár volt, aki mégis függött a pártjától, és kormányán belül átmenetileg egy Kupa pénzügyminisztertől, Horn Gyula függött pártja érdekcsoportjaitól, Békesitől és Nagy Sándortól, koalíciós partnerétől. Orbán Viktornak nincs politikai, hatalmi függése, ellensúlya. ” Leginkább azt tudjuk róluk, hogy kik nem. Csak a jövő fogja megmu­tatni, hogy kik igen. A kormányban egyetlen igazán tekintélyes, a miniszterelnöknek el­lentmondani képes miniszter a kül­ügyminiszter. Martonyi János szá­jából a „nem” nemzetközi nyelven hangzik. Világosan látszik, hogy nyugati térparancsnoki funkciója van, aki vele beszél, az Washing­tonnal, Bonnal, Párizzsal vált szót. Martonyi külső erejének megfelelő­en megteremtette itthoni intézmé­nyi alapját. Minisztériuma integri­tásának megtartása mellett sikerült elérnie, hogy valamennyi európai tárgyalás egyetlen központjává a Külügyminisztérium váljék. A kan­cellária minden hatalmat magához ragadott, kivéve az európai és a ke­let-európai regionális ügyeket, amelyeket át kellett adnia a kül­­ügynek. Végül Martonyi János az egyetlen miniszter, akinek vannak közigazgatási tapasztalatai, veze­tett már apparátust. E fejlemények azzal biztatnak, hogy tarthatunk ugyan megfonto­latlan kormányzati kijelentésektől nemzetközi és kisebbségi magyar kérdésekben, de nem kell félnünk attól, hogy ezt a külpolitika intéz­ményes szerkezete is alátámasztja. Az Antall-féle miniszterelnöki és a Horn-Kovács kettős külpolitizálás után, most van rá elvi esély, hogy egyközpontú, európai tartalmú és stílusú, improvizációktól mentes külpolitikai vonalvezetés alakuljon ki. Tudom, ne is kérdezzék, hogy ki fogja le a miniszterelnököt, aki a külpolitizálást a belpolitika meg­hosszabbításaként fogja fel. Csak reménykedhetünk abban, hogy vé­get ér az óvatlan bejelentéseket kedvelő miniszterelnök és a kárel­hárító külügyminiszter páros tánca. A kormány másik erős, koncepci­ózus embere kívül van a kormá­nyon. Boross Péter volt miniszterel­nök komoly befolyással bír a jelen­leg legfontosabb témák közé tarto­zó titkosszolgálati ügyekben. A mi­niszterelnök tanácsadójaként, az igazságügy-miniszter, a belügymi­niszter és a titkosszolgálatokat fel­ügyelő miniszter helyettesének ajánlójaként, a dossziék és a dosszi­ék kezelésének ismerőjeként kulcs­­szereplő. Egymagának több admi­nisztratív tapasztalata és érzéke van, mint az egész kormánynak együttvéve. Orbán Viktor két bizalmasa - Kö­vér László és Stumpf István - egyenlőbb az egyenlőknél. Talán nem a legszerencsésebb üzenet a vi­lágnak, hogy a kormányfő helyette­sítése a titkosszolgálatokat felügye­lő tárca nélküli miniszterre hárul, ahelyett, hogy a belügyminiszter, a külügyminiszter vagy valamelyik gazdasági miniszter töltené be ezt a posztot. Érdekes. A minisztériumok közül csak a Pénzügyminisztérium és a Közleke­dési Minisztérium marad viszony­lag épen. A PM bizonyosan meg­gyengül a korábbiakhoz képest, s Urbán László eltávolítása világossá tette, hogy mi vár azokra, akik ma­kacsul, szakmai szempontok alap­ján ellentmondanak a miniszterel­nöknek. A többi minisztérium és miniszter még fél évig keresni fogja önmagát. A miniszterelnöki hatalmat in­tézményesen támasztja alá a most szerveződő kancellária. A Grósz Károly-féle­­ pártfőtitkár és kor­mányfő, a pártközpont és a kor­mány együttes birtokosa - hatalom óta most először adódik ilyen intéz­ményes összpontosulás. A tervhiva­­tali-pártközponti mintára szerve­zett központi stratégiaelemző, vala­mint minisztériumokat referáló rendszer egyszerre töltené be a po­litikai és a közigazgatási irányító és koordináló szerepet. Túlsúlya a po­litikának van részben irányítói, részben szerveződése folytán. Nem lesz könnyű dolguk, de mi könnyű manapság. Az erős kancellária természetesen csak akkor lehet működőképes, ha a kormányzatnak létezik operacio­­nalizálható programja, vannak em­berei és léteznek társadalmi kap­csolatai. S itt máris ellentmondásra bukkanunk. A Matolcsy-féle ro­mantikus ívelésű­­választási prog­ram és a megvalósítható, sorbaren­­dezett, politikailag, jogilag előké­szített lehetséges programok között szakadék tátong. Az előbbi meg­van, az utóbbiak hiányoznak. Lé­teznek improvizált ágazati ötletek, funkcionális találgatások, de össze­függő és összehangolt kormányzati stratégia nincs. Ahogy a Kádár­korban megszoktuk, prioritások vannak, s nem prioritás. A kancellária személyek hiánya miatt aligha lesz képes komolyan vehető stratégia önálló kidolgozá­sára. Most előttük áll a feladat, amit az Antall-kormány idején Rabár, majd Kupa próbált megol­dani, s amihez 1994-ben Békesi, 1995-ben Bokros, 1996-ban Med­­gyessy látott neki. Ha átfogó, nem­csak a gazdaságra, hanem a társa­dalom nagy rendszereinek többsé­gére vonatkozóan kell elképzelése­ket kialakítani - és ezt kell -, akkor e kancelláriának a feladata, hogy az alapvető politikai döntéseket a munka megindításáról előkészítse. Ma az a kormányzati stratégia kérdése, hogy a ciklus elején, az EU-csatlakozási tárgyalásokra te­kintettel mibe kell belefogni, mi­lyen sorrendet kell felállítani. A vá­lasztási programoknak nemcsak a túlígérés a gondjuk, hanem, hogy minden területet, valamennyi vá­lasztási csoportot a legfontosabb­nak igyekeznek felmutatni. Ehhez képest már a ciklus elején a leglé­nyegesebb és legkeményebb döntés, hogy mit veszünk előre, mit tűzünk ki kormányzati, mit ágazati prog­ramként, s mit felejtünk el örökre. Ha a kormányzati munka alap­hangját az egyes minisztériumok költségvetési kuncsorgásai és el­­ígérkezései, valamint a Pénzügy­minisztérium kétségbeesett''visz­­szafogási akciói határozzák meg, akkor ott vagyunk, ahol voltunk. Kormányok inkább csak vészhely­zetben jutnak el odáig, hogy az ágazati taktikázás és kiszolgálta­tottság helyett átfogó reformprog­ramokat fogadjanak el - ezek többnyire népszerűtlen visszafogó programok. A gazdasági konszoli­­dáltság most lehetőséget teremt arra, hogy az új kormány békés és nyugodt körülmények között vág­jon bele az egészségügy hosszan elhúzódó és kényes reformjába, az adórendszer stabilizálásába és ésszerűsítésébe. Mindez nem megy társadalmi együttműködés nélkül. A Fidesz még kormányra kerülése előtt Bokros-féle erőpolitikával vitte keresztül első intézkedéseit. A társadalmi partnerek és az ellen­zék lekicsinylése szükséghelyzet­ben se szerencsés, de „békeidő­ben” semmiképpen sem tanácsos. A kormány előtt olyan össznem­­zeti feladatok állnak, amelyek megoldásához előbb vagy utóbb egyezkednie és együttműködnie kell. A tömegkommunikációs bárso­nyos kesztyű és a belebújtatott ha­talmi vaskéz politikája addig lehet eredményes, amíg tartanak a sike­rek, az ellenfelek megfélemlített­­sége és a kormány egysége. Ha az első sikertelenségnél ütés követke­zik, ha az ellenfelek nem eléggé megfélemlítettek és zavarodottak, ha belső viszály keletkezik, akkor baj van. A kormánynak fenn kell tartania az új, szavahihető nyelv és a korrupciótól való tisztaság választók előtti képét. Csakhogy a viktoriánus nyelv nemcsak a ká­dárista nyelvezet haldoklását és halálát idézte elő, hanem a torgyá­ni, lezsáki szófordulatokét, visel­kedését is. Másrészt, ha bárki hoz­zákezd a korrupciós ügyek föltá­rásához, kockáztatja, hogy ellen­felei is előveszik dossziéikat. Eb­ből következik az első nehézség, összeveszés, zavar. Adjunk nekünk és magunknak időt. Az Antall- és a Horn-kormá­­nyokból is egészen más jött ki, mint ami megalakulásukkor lát­szott. Nem jobb, nem rosszabb - más. Az országnak nincs oka a kétségbeesett vagy ujjongó siet­ségre. A gazdasági helyzet sokkal jobb, mint volt 1990-ben vagy 1994-ben. Van tehát idő a várako­zásra. Aki megéli, meglátja. VÉLEMÉNY 1998. JÚLIUS 13., HÉTFŐ 7 ► A Médiadeviza? A médiaháború annak idején­­ egy jelkép­­értékű példával érzékeltetve a felületén olyasmikről szólt, hogy a közszolgálati te­levízió együk hírműsora bemutatja a Kos­suth Lajos téren Göncz Árpád államfőt az 56-os forradalom évfordulóján kifütyülő­­ket, többek között szkinhedeket, akik Ár­pád-sávos lobogót lengetnek. Mire valami­vel később a közszolgálati tévé másik hír­műsorának tudósításából megtudhatjuk, hogy mindez nem is igaz. .A válasz: a té­nyeket (jelen esetben a kifütyülőket) be­mutató hírműsort megszüntetik. E folya­mat mélyrétegei pedig azt mutatták, hogy a várva várt sajtószabadság eljövetelénél fontosabb a kormányon lévők érdeke, a közszolgálati médiumok tetszés szerinti irányítása. A 94-es választások után az előző 4 év tanulságait figyelembe véve kel­lett a parlamentnek megalkotnia a média­­törvényt. Ennek a törvénynek egyik követ­kezménye a médiaprivatizáció. A média­­törvénynek legalább ilyen fontos eleme a közszolgálati médiumokkal kapcsolatos rendezési elvének lényege, hogy szemben a parlamenttel, ahol mindig van egy több­ség, a médiát olyan kuratóriumok fel­ügyeljék, amelyekbe egyenlő számú kurá­tort delegálnak a mindenkori ellenzéki és kormánypártok. Jelenleg a helyzet a kö­vetkező: az MTV kuratóriuma feloszlatta önmagát, így onnan kiesett a mára már parlamenten kívül került MDNP és KDNP, és itt egy kvázi paritásos elven fel­álló kuratórium fog feltehetően ősztől mű­ködni. Azért csak kvázi, mert az ellenzéki MIÉP azt ígérte, hogy a kormánnyal együtt fog szavazni, tehát ők itt is amolyan kriptokormánypártként fognak működni. Az MTI, a Magyar Rádió és a Duna TV kuratóriumainál azonban merően más a helyzet. Ezeknél a testületeknél a kor­mány álláspontja az, hogy az MDNP és a KDNP ellenzéki párt, így a paritás érvé­nyesüléséhez a kormányt alkotó pártok­nak további öt főt kell delegálni ezekbe a testületekbe. Ezzel az állásponttal több probléma van. Először is az MDNP nehe­zen tekinthető ellenzéki pártnak, hiszen elnöke, Pusztai Erzsébet államtitkár az új kormányban. Giczy György, a KDNP el­nöke pedig kijelentette, hogy ők igenis kormánypártnak tekintik magukat. To­vábbá: így az SZDSZ-nek és az MSZP- nek 5, a többieknek 11 kurátoruk lesz, vagyis tökéletes diszparitás alakul ki. Az SZDSZ és az MSZP kurátorai azt mond­ják, hogy ha ez a helyzet előáll, kivonul­nak a kuratóriumokból, nem kívánnak egy csupán látszatra demokratikus testü­letben bábként szerepelni. Akkor inkább kívülről nézik a médiatörvény megbecste­­lenítését. A fentiekből látszik, hogy a leg­­logikusabb megoldás az lenne, ha a parla­menti pártok a médiatörvény 58.3-as kla­uzulájára hivatkozva visszahívnák a ku­rátorokat. Hiszen a polgári törvénykönyv is kimondja, hogy egy alapító, ha azt látja, az a veszély áll fenn, hogy a kezelő szerv céljától eltérő módon fog működni, akkor ezt a lépést megteheti. Márpedig itt a cél világos volt: soha többé ne lehessenek az állami kézben lévő médiumok manipulál­­hatóak, s ezért kormánypárt-ellenzék egyenlőség elvén kell működniük az irá­nyító kuratóriumoknak. Vajon miért fe­nyeget ennek a helyzetnek a kialakulása? Talán médiadevizával kell kifizetni egy­némely kormánytisztséghez nem jutott szövetségest? Talán ez is része a „csak azért is” típusú politizálásnak? A Pintér Sándort belügyminiszterré kinevező vo­nulatnak? Nem tudhatjuk. Bízzunk benne, a Fidesz hallgat a szívére, és a végső dön­tés meghozatalakor mindennél fontosabb­nak tekintik a független és befolyásolha­tatlan közszolgálati hírközlést. Petri Lukács Ádám Halálos lövés Az már biztosnak látszik, hogy az új belügyminiszter, az előző kormányzat idején elbo­csátott rendőrfőkapitány megszabadul utódaitól, a mai rendőrfőkapitánytól és közvet­len munkatársaitól. Sokan tudni vélik azt is, hogy az országos főrendőr posztjára Orbán Péter a legesélyesebb. Nyilván nem véletlenül, hiszen hosszú pályafutása alatt számtalan magas posztot betöltött. Volt megyei kapitány Vasban, a Készenléti Rendőrség nevű elit­egység parancsnoka, az Országos Rendőr-főkapitányság főigazgató-helyettese is. A nagyközönség azonban egy tragikus eset kapcsán ismerhette meg a nevét. 1995-ben Rumban a rendőrök agyonlőttek egy férfit, aki nem akarta hagyni, hogy be­szállítsák az elmegyógyintézetbe. Számtalan vizsgálat folyt az ügyben - végül az derült ki, hogy a szakszerűtlen rendőri beavatkozás okozta G. József halálát. Ha a szakmájukat jól ismerő, felkészült, hozzáértő tisztek irányították volna az akciót, akkor a férfi még mindig élhetne. Természetesen az akkori megyei rendőrkapitány felelőssége a történtek­ben csak áttételes. Az akciót nem ő, hanem beosztottai hajtották végre. Ám a férfi agyon­­lövése utáni vitákban már a parancsnoknak, Orbán Péternek is nagy - tegyük hozzá, fi­noman szólva is ellentmondásos - szerep jutott. És most nem is azt akarom felemlegetni, hogy az eset kapcsán Orbán megyei kapitány többször is élesen bírálta a sajtót. Sőt, a Vas Népe akkori riportja szerint, amikor a tragédia után a helyszínre érkezett, első inge­rült kérdése így szólt: „Mit keres itt a sajtó?” Nem akarom mindezt felhánytorgatni, az­óta már biztosan tudja, hogy a sajtót nem nélkülözheti a rendőrség sem. Hiszen az igaz­ság - amely felderítésére ő is felesküdött - sokszor csak a lapok segítségével kerülhet napvilágra, így volt ez a rumi esetben is. Orbán Péter a történtek után úgy számolt be egy sajtótájékoztatón az eseményekről, hogy a dühöngő bolondot nem tudták megfékezni, az rátámadt a rendőrökre, akik már csak saját életük védelmében is kénytelenek voltak fegyvert rántani. Célzott lövést adtak le a lábára, de az őrültet ez sem állította meg. Ekkor karon lőtték és mikor még ezek után is hadonászott a baltájával, kapott egy golyót a szívébe. Egyébként pedig azok, akik megkérdőjelezik az intézkedő parancsok hozzáértését, a rendőrséget és őt személy sze­rint is le akarják járatni - tette még hozzá sajtótájékoztatóján. Az újságírók, akik a történtek után eredtek, viszont azt derítették ki, hogy a férfit előbb szíven lőtték, és csak utána kapott még golyót a kezébe és a lábába. A gyakorlati­lag kivégzett embert még meg is bilincselték a rendőrök a „sikeres” támadás után. Ezt a változatot bizonyította a boncolási jegyzőkönyv. Végül még az ORFK vezetői is elismer­ték, hogy vasi kollégáik hibát hibára halmoztak. Végigböngészve az akkori cikkeket, nyomát sem találtam annak, hogy amikor mindez kiderült, Orbán Péter elnézést kért volna a polgároktól, legalább azért, hogy valótlant állított. Pedig ezt még akkor is illett volna megtennie, ha nem szándékosan szépített, hanem egyszerűen csak rosszak voltak az információi. Az akkori belügyminiszter is belátta: G. József halálát a rendőrök által elkövetett hi­bák okozták. S bár a hírek szerint szerette volna Orbánt elmozdítani posztjáról, nem si­került neki, csak felfelé tudta buktatni. (Ekkor lett a Készenléti Rendőrség parancsno­ka.) Állítólag az akkori országos rendőrfőkapitány védte meg Orbánt. Az a Pintér Sán­dor, aki a hírek szerint most védencét országos rendőrfőkapitánynak szánja. Egy férfias, határozott, erős és szakszerű rendőrség élére. Dési János Sikerpropaganda Pápai Gábor rajza

Next