Népszava, 1998. július(126. évfolyam, 152–178. sz.)
1998-07-13 / 162. szám
* A Lengyel László Kormánynyitás Meghalt a király, éljen a király! Van kormányunk. A fiatal demokraták három sikert könyvelhetnek el kormánynyitányuk kezdetén. Az első eredmény, hogy gyorsan és simán összeállították a kormányt. A második, hogy ennek a kormánynak nem rosszabb - igaz, nem is jobb - az arculata, mint az Antall- és Horn-kormányoknak. A harmadik siker a tömegkommunikációs hatás: sikerült képileg is megjelenítve közvetíteni a hatékonyságot, a nemzedéki váltás és a méltóság képzetét. A választási kampányban megkezdett Orbán-Horn, lásd Kennedy-Nixon - párviadal most dőlt el végleg Orbán Viktor javára. A kormányzat összeállításakor alkalmazott 1998-as viktoriánus módszer meggyőzőbbnek bizonyult, mint az 1994-es julianusi stratégia és taktika. Orbán villámgyorsan lerohanta nem csak saját pártját, de a mindenki által rettegett, kezelhetetlennek hitt torgyáni kisgazdákat is. Horn túl nagy várakozást keltett szakértő kormánya iránt, amit azután nem tudott teljesíteni. Orbán kormányának szakértelmével kapcsolatban akkorák voltak a kételyek és a negatív várakozások, hogy a várakozásokhoz képest mindenki megkönnyebbült. Az MSZP-SZDSZ-együttműködést senki sem látta könnyűnek, de mégis simábbnak tűnt, mint amit a Fidesz-FKGP-tárgyalásokról gondoltak. Ehhez képest Torgyán József sokkal kevesebbnek mutatkozott Orbán Viktorral szemben, mint Pető Iván Horn Gyulával. Orbán Viktor úgy vitte a fújtató bikát az istállóba, hogy szinte észre se vette. (Remek elgondolás volt, hogy a korábban tárgyalásra se méltatott politikust emberi közelséggel, az egyenrangúság elismerésével, barátsággal kell megnyerni.) Természetesen nem látható még, hogy mit kezd majd a kisgazda csapat a kormányban, de annyi bizonyos, hogy a szabad demokrata garanciarendszerhez és annak elszánt számonkéréséhez képest az FKGP könnyebb hatalmi partnernek látszik. Ez a kormány szilárdan egypólusú, miniszterelnöki-kancellári kormány. Antall József kancellár volt, aki mégis függött a pártjától, és kormányán belül átmenetileg egy Kupa pénzügyminisztertől. Horn Gyula függött pártja érdekcsoportjaitól, Békesitől és Nagy Sándortól, koalíciós partnerétől. Orbán Viktornak nincs politikai, hatalmi függése, ellensúlya. Ebben az intézményi rendben nincs politikai kancellár, nincs szakmai csúcsminisztérium. A német vagy az osztrák kancellári rendszer három feltételre épül: egészséges munkamegosztás a kancellár és az - pénzügyminiszter vagy külügyminiszter - alkancellár (Adenauer-Erhardt, Brandt- Scheel, Schmidt-Genscher, Kohl- Genscher stb.) között. Csapatkormány, ahol a szakminiszterek közös civilizációs rendből származnak, és állandó hivatásos apparátus szolgálja ki őket. A kancellárt kiszolgáló kancellária mindenekelőtt közigazgatási és csak másodsorban politikai irányító központ. Nálunk egyik feltétel se áll fenn. Antall kormányát mindenkor úgy igyekezett összeállítani, hogy benne érvényesüljön a súlyok és ellensúlyok rendszere, amelyet ő egyensúlyoz ki. Vitatkozzék Rabár és Kádár, illetve Matolcsy, majd Kupa és Kádár, a döntés nála van. A Horn-kormányban a miniszterelnöki kezdeményezések és a konkrét erőviszonyok számítottak. Mindkét miniszterelnök alkalmatlan volt a csapatmunkára. Orbán csapatjátékos, bár a kormány nem igazán az ő csapata. Antall intelligenciakormányt csinált jelentős intellektusok nélkül, Horn pártmunkáskormányt néhány jelentős intellektussal, akiket nem bírt elviselni. Orbán kormánya se nem ilyen, se nem olyan. Igen eltérő értékrendű, múltú, karakterű személyiségekből áll. Nem fiatalabbak, nem hozzáértőbbek, nem tapasztaltabbak, nem sokkal alkalmatlanabbak, mint elődeik. Nem hivatásos politikusok. Nem igazán pártemberek. Nincs közigazgatási tapasztalatuk. Nincs közös civilizációs értékrendjük. Lengyel László, a Pénzügykutató Rt. elnök- vezérigazgatója „Antall József kancellár volt, aki mégis függött a pártjától, és kormányán belül átmenetileg egy Kupa pénzügyminisztertől, Horn Gyula függött pártja érdekcsoportjaitól, Békesitől és Nagy Sándortól, koalíciós partnerétől. Orbán Viktornak nincs politikai, hatalmi függése, ellensúlya. ” Leginkább azt tudjuk róluk, hogy kik nem. Csak a jövő fogja megmutatni, hogy kik igen. A kormányban egyetlen igazán tekintélyes, a miniszterelnöknek ellentmondani képes miniszter a külügyminiszter. Martonyi János szájából a „nem” nemzetközi nyelven hangzik. Világosan látszik, hogy nyugati térparancsnoki funkciója van, aki vele beszél, az Washingtonnal, Bonnal, Párizzsal vált szót. Martonyi külső erejének megfelelően megteremtette itthoni intézményi alapját. Minisztériuma integritásának megtartása mellett sikerült elérnie, hogy valamennyi európai tárgyalás egyetlen központjává a Külügyminisztérium váljék. A kancellária minden hatalmat magához ragadott, kivéve az európai és a kelet-európai regionális ügyeket, amelyeket át kellett adnia a külügynek. Végül Martonyi János az egyetlen miniszter, akinek vannak közigazgatási tapasztalatai, vezetett már apparátust. E fejlemények azzal biztatnak, hogy tarthatunk ugyan megfontolatlan kormányzati kijelentésektől nemzetközi és kisebbségi magyar kérdésekben, de nem kell félnünk attól, hogy ezt a külpolitika intézményes szerkezete is alátámasztja. Az Antall-féle miniszterelnöki és a Horn-Kovács kettős külpolitizálás után, most van rá elvi esély, hogy egyközpontú, európai tartalmú és stílusú, improvizációktól mentes külpolitikai vonalvezetés alakuljon ki. Tudom, ne is kérdezzék, hogy ki fogja le a miniszterelnököt, aki a külpolitizálást a belpolitika meghosszabbításaként fogja fel. Csak reménykedhetünk abban, hogy véget ér az óvatlan bejelentéseket kedvelő miniszterelnök és a kárelhárító külügyminiszter páros tánca. A kormány másik erős, koncepciózus embere kívül van a kormányon. Boross Péter volt miniszterelnök komoly befolyással bír a jelenleg legfontosabb témák közé tartozó titkosszolgálati ügyekben. A miniszterelnök tanácsadójaként, az igazságügy-miniszter, a belügyminiszter és a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter helyettesének ajánlójaként, a dossziék és a dossziék kezelésének ismerőjeként kulcsszereplő. Egymagának több adminisztratív tapasztalata és érzéke van, mint az egész kormánynak együttvéve. Orbán Viktor két bizalmasa - Kövér László és Stumpf István - egyenlőbb az egyenlőknél. Talán nem a legszerencsésebb üzenet a világnak, hogy a kormányfő helyettesítése a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszterre hárul, ahelyett, hogy a belügyminiszter, a külügyminiszter vagy valamelyik gazdasági miniszter töltené be ezt a posztot. Érdekes. A minisztériumok közül csak a Pénzügyminisztérium és a Közlekedési Minisztérium marad viszonylag épen. A PM bizonyosan meggyengül a korábbiakhoz képest, s Urbán László eltávolítása világossá tette, hogy mi vár azokra, akik makacsul, szakmai szempontok alapján ellentmondanak a miniszterelnöknek. A többi minisztérium és miniszter még fél évig keresni fogja önmagát. A miniszterelnöki hatalmat intézményesen támasztja alá a most szerveződő kancellária. A Grósz Károly-féle pártfőtitkár és kormányfő, a pártközpont és a kormány együttes birtokosa - hatalom óta most először adódik ilyen intézményes összpontosulás. A tervhivatali-pártközponti mintára szervezett központi stratégiaelemző, valamint minisztériumokat referáló rendszer egyszerre töltené be a politikai és a közigazgatási irányító és koordináló szerepet. Túlsúlya a politikának van részben irányítói, részben szerveződése folytán. Nem lesz könnyű dolguk, de mi könnyű manapság. Az erős kancellária természetesen csak akkor lehet működőképes, ha a kormányzatnak létezik operacionalizálható programja, vannak emberei és léteznek társadalmi kapcsolatai. S itt máris ellentmondásra bukkanunk. A Matolcsy-féle romantikus ívelésűválasztási program és a megvalósítható, sorbarendezett, politikailag, jogilag előkészített lehetséges programok között szakadék tátong. Az előbbi megvan, az utóbbiak hiányoznak. Léteznek improvizált ágazati ötletek, funkcionális találgatások, de összefüggő és összehangolt kormányzati stratégia nincs. Ahogy a Kádárkorban megszoktuk, prioritások vannak, s nem prioritás. A kancellária személyek hiánya miatt aligha lesz képes komolyan vehető stratégia önálló kidolgozására. Most előttük áll a feladat, amit az Antall-kormány idején Rabár, majd Kupa próbált megoldani, s amihez 1994-ben Békesi, 1995-ben Bokros, 1996-ban Medgyessy látott neki. Ha átfogó, nemcsak a gazdaságra, hanem a társadalom nagy rendszereinek többségére vonatkozóan kell elképzeléseket kialakítani - és ezt kell -, akkor e kancelláriának a feladata, hogy az alapvető politikai döntéseket a munka megindításáról előkészítse. Ma az a kormányzati stratégia kérdése, hogy a ciklus elején, az EU-csatlakozási tárgyalásokra tekintettel mibe kell belefogni, milyen sorrendet kell felállítani. A választási programoknak nemcsak a túlígérés a gondjuk, hanem, hogy minden területet, valamennyi választási csoportot a legfontosabbnak igyekeznek felmutatni. Ehhez képest már a ciklus elején a leglényegesebb és legkeményebb döntés, hogy mit veszünk előre, mit tűzünk ki kormányzati, mit ágazati programként, s mit felejtünk el örökre. Ha a kormányzati munka alaphangját az egyes minisztériumok költségvetési kuncsorgásai és elígérkezései, valamint a Pénzügyminisztérium kétségbeesett''viszszafogási akciói határozzák meg, akkor ott vagyunk, ahol voltunk. Kormányok inkább csak vészhelyzetben jutnak el odáig, hogy az ágazati taktikázás és kiszolgáltatottság helyett átfogó reformprogramokat fogadjanak el - ezek többnyire népszerűtlen visszafogó programok. A gazdasági konszolidáltság most lehetőséget teremt arra, hogy az új kormány békés és nyugodt körülmények között vágjon bele az egészségügy hosszan elhúzódó és kényes reformjába, az adórendszer stabilizálásába és ésszerűsítésébe. Mindez nem megy társadalmi együttműködés nélkül. A Fidesz még kormányra kerülése előtt Bokros-féle erőpolitikával vitte keresztül első intézkedéseit. A társadalmi partnerek és az ellenzék lekicsinylése szükséghelyzetben se szerencsés, de „békeidőben” semmiképpen sem tanácsos. A kormány előtt olyan össznemzeti feladatok állnak, amelyek megoldásához előbb vagy utóbb egyezkednie és együttműködnie kell. A tömegkommunikációs bársonyos kesztyű és a belebújtatott hatalmi vaskéz politikája addig lehet eredményes, amíg tartanak a sikerek, az ellenfelek megfélemlítettsége és a kormány egysége. Ha az első sikertelenségnél ütés következik, ha az ellenfelek nem eléggé megfélemlítettek és zavarodottak, ha belső viszály keletkezik, akkor baj van. A kormánynak fenn kell tartania az új, szavahihető nyelv és a korrupciótól való tisztaság választók előtti képét. Csakhogy a viktoriánus nyelv nemcsak a kádárista nyelvezet haldoklását és halálát idézte elő, hanem a torgyáni, lezsáki szófordulatokét, viselkedését is. Másrészt, ha bárki hozzákezd a korrupciós ügyek föltárásához, kockáztatja, hogy ellenfelei is előveszik dossziéikat. Ebből következik az első nehézség, összeveszés, zavar. Adjunk nekünk és magunknak időt. Az Antall- és a Horn-kormányokból is egészen más jött ki, mint ami megalakulásukkor látszott. Nem jobb, nem rosszabb - más. Az országnak nincs oka a kétségbeesett vagy ujjongó sietségre. A gazdasági helyzet sokkal jobb, mint volt 1990-ben vagy 1994-ben. Van tehát idő a várakozásra. Aki megéli, meglátja. VÉLEMÉNY 1998. JÚLIUS 13., HÉTFŐ 7 ► A Médiadeviza? A médiaháború annak idején egy jelképértékű példával érzékeltetve a felületén olyasmikről szólt, hogy a közszolgálati televízió együk hírműsora bemutatja a Kossuth Lajos téren Göncz Árpád államfőt az 56-os forradalom évfordulóján kifütyülőket, többek között szkinhedeket, akik Árpád-sávos lobogót lengetnek. Mire valamivel később a közszolgálati tévé másik hírműsorának tudósításából megtudhatjuk, hogy mindez nem is igaz. .A válasz: a tényeket (jelen esetben a kifütyülőket) bemutató hírműsort megszüntetik. E folyamat mélyrétegei pedig azt mutatták, hogy a várva várt sajtószabadság eljövetelénél fontosabb a kormányon lévők érdeke, a közszolgálati médiumok tetszés szerinti irányítása. A 94-es választások után az előző 4 év tanulságait figyelembe véve kellett a parlamentnek megalkotnia a médiatörvényt. Ennek a törvénynek egyik következménye a médiaprivatizáció. A médiatörvénynek legalább ilyen fontos eleme a közszolgálati médiumokkal kapcsolatos rendezési elvének lényege, hogy szemben a parlamenttel, ahol mindig van egy többség, a médiát olyan kuratóriumok felügyeljék, amelyekbe egyenlő számú kurátort delegálnak a mindenkori ellenzéki és kormánypártok. Jelenleg a helyzet a következő: az MTV kuratóriuma feloszlatta önmagát, így onnan kiesett a mára már parlamenten kívül került MDNP és KDNP, és itt egy kvázi paritásos elven felálló kuratórium fog feltehetően ősztől működni. Azért csak kvázi, mert az ellenzéki MIÉP azt ígérte, hogy a kormánnyal együtt fog szavazni, tehát ők itt is amolyan kriptokormánypártként fognak működni. Az MTI, a Magyar Rádió és a Duna TV kuratóriumainál azonban merően más a helyzet. Ezeknél a testületeknél a kormány álláspontja az, hogy az MDNP és a KDNP ellenzéki párt, így a paritás érvényesüléséhez a kormányt alkotó pártoknak további öt főt kell delegálni ezekbe a testületekbe. Ezzel az állásponttal több probléma van. Először is az MDNP nehezen tekinthető ellenzéki pártnak, hiszen elnöke, Pusztai Erzsébet államtitkár az új kormányban. Giczy György, a KDNP elnöke pedig kijelentette, hogy ők igenis kormánypártnak tekintik magukat. Továbbá: így az SZDSZ-nek és az MSZP- nek 5, a többieknek 11 kurátoruk lesz, vagyis tökéletes diszparitás alakul ki. Az SZDSZ és az MSZP kurátorai azt mondják, hogy ha ez a helyzet előáll, kivonulnak a kuratóriumokból, nem kívánnak egy csupán látszatra demokratikus testületben bábként szerepelni. Akkor inkább kívülről nézik a médiatörvény megbecstelenítését. A fentiekből látszik, hogy a leglogikusabb megoldás az lenne, ha a parlamenti pártok a médiatörvény 58.3-as klauzulájára hivatkozva visszahívnák a kurátorokat. Hiszen a polgári törvénykönyv is kimondja, hogy egy alapító, ha azt látja, az a veszély áll fenn, hogy a kezelő szerv céljától eltérő módon fog működni, akkor ezt a lépést megteheti. Márpedig itt a cél világos volt: soha többé ne lehessenek az állami kézben lévő médiumok manipulálhatóak, s ezért kormánypárt-ellenzék egyenlőség elvén kell működniük az irányító kuratóriumoknak. Vajon miért fenyeget ennek a helyzetnek a kialakulása? Talán médiadevizával kell kifizetni egynémely kormánytisztséghez nem jutott szövetségest? Talán ez is része a „csak azért is” típusú politizálásnak? A Pintér Sándort belügyminiszterré kinevező vonulatnak? Nem tudhatjuk. Bízzunk benne, a Fidesz hallgat a szívére, és a végső döntés meghozatalakor mindennél fontosabbnak tekintik a független és befolyásolhatatlan közszolgálati hírközlést. Petri Lukács Ádám Halálos lövés Az már biztosnak látszik, hogy az új belügyminiszter, az előző kormányzat idején elbocsátott rendőrfőkapitány megszabadul utódaitól, a mai rendőrfőkapitánytól és közvetlen munkatársaitól. Sokan tudni vélik azt is, hogy az országos főrendőr posztjára Orbán Péter a legesélyesebb. Nyilván nem véletlenül, hiszen hosszú pályafutása alatt számtalan magas posztot betöltött. Volt megyei kapitány Vasban, a Készenléti Rendőrség nevű elitegység parancsnoka, az Országos Rendőr-főkapitányság főigazgató-helyettese is. A nagyközönség azonban egy tragikus eset kapcsán ismerhette meg a nevét. 1995-ben Rumban a rendőrök agyonlőttek egy férfit, aki nem akarta hagyni, hogy beszállítsák az elmegyógyintézetbe. Számtalan vizsgálat folyt az ügyben - végül az derült ki, hogy a szakszerűtlen rendőri beavatkozás okozta G. József halálát. Ha a szakmájukat jól ismerő, felkészült, hozzáértő tisztek irányították volna az akciót, akkor a férfi még mindig élhetne. Természetesen az akkori megyei rendőrkapitány felelőssége a történtekben csak áttételes. Az akciót nem ő, hanem beosztottai hajtották végre. Ám a férfi agyonlövése utáni vitákban már a parancsnoknak, Orbán Péternek is nagy - tegyük hozzá, finoman szólva is ellentmondásos - szerep jutott. És most nem is azt akarom felemlegetni, hogy az eset kapcsán Orbán megyei kapitány többször is élesen bírálta a sajtót. Sőt, a Vas Népe akkori riportja szerint, amikor a tragédia után a helyszínre érkezett, első ingerült kérdése így szólt: „Mit keres itt a sajtó?” Nem akarom mindezt felhánytorgatni, azóta már biztosan tudja, hogy a sajtót nem nélkülözheti a rendőrség sem. Hiszen az igazság - amely felderítésére ő is felesküdött - sokszor csak a lapok segítségével kerülhet napvilágra, így volt ez a rumi esetben is. Orbán Péter a történtek után úgy számolt be egy sajtótájékoztatón az eseményekről, hogy a dühöngő bolondot nem tudták megfékezni, az rátámadt a rendőrökre, akik már csak saját életük védelmében is kénytelenek voltak fegyvert rántani. Célzott lövést adtak le a lábára, de az őrültet ez sem állította meg. Ekkor karon lőtték és mikor még ezek után is hadonászott a baltájával, kapott egy golyót a szívébe. Egyébként pedig azok, akik megkérdőjelezik az intézkedő parancsok hozzáértését, a rendőrséget és őt személy szerint is le akarják járatni - tette még hozzá sajtótájékoztatóján. Az újságírók, akik a történtek után eredtek, viszont azt derítették ki, hogy a férfit előbb szíven lőtték, és csak utána kapott még golyót a kezébe és a lábába. A gyakorlatilag kivégzett embert még meg is bilincselték a rendőrök a „sikeres” támadás után. Ezt a változatot bizonyította a boncolási jegyzőkönyv. Végül még az ORFK vezetői is elismerték, hogy vasi kollégáik hibát hibára halmoztak. Végigböngészve az akkori cikkeket, nyomát sem találtam annak, hogy amikor mindez kiderült, Orbán Péter elnézést kért volna a polgároktól, legalább azért, hogy valótlant állított. Pedig ezt még akkor is illett volna megtennie, ha nem szándékosan szépített, hanem egyszerűen csak rosszak voltak az információi. Az akkori belügyminiszter is belátta: G. József halálát a rendőrök által elkövetett hibák okozták. S bár a hírek szerint szerette volna Orbánt elmozdítani posztjáról, nem sikerült neki, csak felfelé tudta buktatni. (Ekkor lett a Készenléti Rendőrség parancsnoka.) Állítólag az akkori országos rendőrfőkapitány védte meg Orbánt. Az a Pintér Sándor, aki a hírek szerint most védencét országos rendőrfőkapitánynak szánja. Egy férfias, határozott, erős és szakszerű rendőrség élére. Dési János Sikerpropaganda Pápai Gábor rajza