Népszava, 1999. május (127. évfolyam, 101–124. sz.)

1999-05-08 / 106. szám

II. 1999. MÁJUS 8., SZOMBAT SZÉP SZÓ ✓ Élet és halál a gulágokon „Megtanítalak benneteket, hogyan kell szeretni a szabadságot!”. A szovjetunióbeli gulágokról nyílt kiállítás a volt Zrínyi Nyomda Bajcsy- Zsilinszky úti épületében. Az érdeklődők a lengyel Tornász Kizny fotói, valamint a szovjet állami propaganda által készített filmek révén kaphat­nak képet az egykori hatalmas rabszolga-birodalomról., A hajdani foglyok ma már idős em­berek, akik a legkülönbözőbb mó­don kerültek a pokol gulágnak neve­zett földi bugyrába. Egy dolog azon­ban közös mindannyiuk sorsában: a mai napig nem tudják, hogy miért hurcolták el őket. - Engem 1945-ben fél órára vittek el VIII. kerületi lakásunkból dolgoz­ni, aztán tizenegy év múlva kerül­tem haza - mondja egyikük. - Egy esztendeig Magyarországon rabos­kodtam, ültem a Gyorskocsi utcá­ban és Sopronban is. Aztán 1946- ban kikerültem Ukrajnába, ahol egy szénbányában dolgoztam. Csak ezt követően, a hétéves szabadságvesz­tést kimondó bírósági ítélet nyomán kerültem tovább egy szibériai láger­be, ahol vasutat építettünk. Van olyan is, akit az sem védett meg, hogy szovjet partizánként har­colt a II. világháborúban.­­ Apám kommunista volt és a Ta­nácsköztársaság leverése után a Szovjetunióba emigrált, ahová ma­gával vitt minket. Később, a Sztálini tisztogatások során 1938-ban kivé­gezték. Én a II. világháború kitöré­sétől kezdve 1942-ig partizánként harcoltam a németek ellen. Akkor letartóztattak és elítéltek. Tíz évet kaptam. Keményfi Bélát, aki emlékiratait néhány évvel ezelőtt Magyar leven­ték a sarkkörön túl címmel adta közre, még kegyetlenebb sors várta. A háború vége felé tizenévesen, 1944-ben megszökött a leventeki­képző táborból. A Vörös Hadsereg elől visszavonuló csapatokkal együtt Nyugatra került. Innen rövid hadi­fogság után jutott haza. Nem sokáig élvezhette a szabadságot. A magyar­szovjet belügyi szervek letartóztat­ták. Szökni próbált, de közben lövés érte a gerincét és megbénult. Fogva tartóit ez sem hatotta meg: nyolc év raboskodás után, 1953-ban jutott csak haza Magyarországra. - Nyikolaj Nyikolajevics Zejcev, ha jól emlékszem a nevére, a Szov­jetunió kétszeres hőse, a brjanszki erdőben partizánként harcolt, a há­ború előtt tanító volt - emlékezik vissza egyik rabtársára.­­ A háború után őrnagyi rangban került a Frun­ze Katonai Akadémiára. Egy elő­adás szünetében bátorkodott kije­lenteni, hogy a háború kezdetén a németek fejlettebb haditechnikával rendelkeztek mint a Szovjetunió. Valakinek e kijelentés nem tetszett és elküldték közénk tízévi átnevelés­­re. Neki is szólt a „proverkákon” rendszeresen elhangzó, a gyezsumij­­tól származó intelem: „megtanítalak benneteket, hogyan kell szeretni a szabadságot!”. Bár Sztálin nagy előszeretettel töltötte meg a lágereket az általa el­lenségnek tartott emberekkel, a gu­lág mégsem az ő találmánya volt. A szovjet koncentrációs táborok tulaj­donképpen egyidősek voltak az 1917-es szovjet hatalomátvétellel. Az első lágerek létrehozásában fon­tos szerepet játszott Lev Trockij had­ügyi népbiztos. Ő eredetileg a szov­jet hatalom ellen lázadó cseh és szlo­vák légionáriusok izolálására szánta a táborokat. Nem sokkal később azonban már arról értekezett, hogy szögesdrót mögé kell zárni a „sötét agitátorokat, az ellenforradalmi tiszteket, szabotőröket, parazitákat és spekulánsokat”. Lenin a szovjet kormány, a Népbiztosok Tanácsá­nak elnökeként még ennél is széle­sebb körben jelölte meg a szovjetha­talom által nem kívánatos, ezért el­különítésre ítélt emberek körét. Úgy vélte: koncentrációs táborba kellene zárni mindazokat, „akikben kétel­kedünk”. Akkor már ebbe a kategó­riába tartoztak a bolsevikok koráb­bi szövetségesei, a mensevikek, az eszerek és az anarchisták is. Róluk jegyezte meg gúnyosan az egyébként Sztálin által 1936-ban szintén a ha­lálba kergetett Mihail Tomszkij szakszervezeti vezető: „A proletár­­diktatúrában működhet két, három sőt négy politikai párt is. Azzal a megszorítással, hogy az egyik gya­korolja a hatalmat, míg az összes többi börtönökbe meg lágerekbe ke­rül. ” Amikor 1921-ben létrejött a gulág, vagyis a kényszermunkatáborok fő­­igazgatósága, már 122 láger és átne­velő tábor működött a Szovjetunió­ban. A legszörnyűbbnek a Szolovki szigetkolostor ősi falai között létesí­tett számított. Az őrség itt váloga­tott kínzásokkal gyötörte a foglyo­kat. A rabok helyzete a II. világhá­ború alatt még a korábbiakhoz ké­pest is romlott. A hadi helyzetre való tekintettel a munkaidő a nyári hő­ségben és a dermesztő téli hidegben egyaránt tíz-tizenkét órás volt. Az­tán a Szovjetunió elleni német táma­dás éve, vagyis 1941 végéig több mint 420 ezer embert bocsátottak „szabadon”, hogy aztán rövid ki­képzés után a frontra küldjék őket. Oroszországban még ma is csak ke­vesen tudják, hogy a guláglakókból alakult hadosztályok voltak azok, amelyek Moszkva külvárosánál fel­tartóztatták a Wehrmacht elit ala­kulatait. A nagy világégés alatt a gulág a szovjet hadigazdaság fontos részét képezte. A világháború befejezését követően, immár a következőre ké­szülődő Sztálin már csak ezért sem engedte el a táborok foglyait. Sőt, a hadifoglyok és a Vörös Hadsereg ál­tal megszállt országokból ilyen­olyan okokból elhurcolt emberek fontos utánpótlást jelentettek a hi­degháború éveiben: a többség épít­kezéseken, gyárakban és kolhozok­ban dolgozott. A közelmúltban fel­tárt szovjet adatok szerint 1946-ban több mint kétmillió külföldi állam­polgárt tartottak fogva a hatalmas országban. A gulágot is megjárt ma­gyarok száma - a történelmi Ma­gyarország területét alapul véve - több tízezer fő lehetett. Az egykori foglyok közül sokan úgy vélik: a gu­lág ugyanolyan volt, mint a náci koncentrációs tábor. Csak az egyik gyorsabban, a másik pedig lassab­ban ölt. - A szovjet lágerek is haláltáborok voltak - véli Kun Miklós történész és némelyik nagyon is gyorsan ölt. El lehet képzelni, hogy mennyi ideig maradtak életben azok az emberek, akiket mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgoztattak az uránbányák­ban. Vagy azok, akiket a kísérleti atomrobbantás után a sugárfertő­zött területekre hajtottak, szintén minden védőfelszerelés nélkül. Rá­adásul a harmincas évek második felétől teljesítették a „sztálini kvó­tát”, amely százalékosan határozta meg, hogy egy-egy nagyobb láger­ben hány foglyot kell likvidálni. A gulágok „hanyatlása” a negyve­nes évek legvégén már megkezdő­dött. Egyre gazdaságtalanabb volt fenntartani őket, hiszen ócskavas­nak beillő gépeken dolgoztak a ra­bok, és ésszerűtlen volt a munka­­szervezés is. Az ötvenes évek elején egy gramm arany kitermelése a szovjet lágerekben másfél grammnyi arany értékébe került az államnak. Ezért Sztálin halála után Lavrentyij Berija, a diktátor főhóhéra azt java­solta, hogy fokozatosan számolják fel a lágerrendszert. Először a köz­­törvényesek, aztán a hruscsovi olva­dás éveiben az ártatlanul elítéltek előtt is megnyíltak a koncentrációs táborok kapui. - Én 1952-ben letöltöttem a bün­tetésemet, de nem tudtam hazamen­ni, mert egy isten háta mögötti szi­bériai falu mellett voltam fogoly - idézi fel a rabság utolsó periódusát az egyik túlélő magyar. - így aztán csak 1956 elején kerültem végre haza, egy hónapos utazás után. Magyaror­szág teljesen megváltozott a távollé­tem alatt. Itthon azt sem tudtam sokszor, hogy mi történik körülöt­tem. A politikai eseményekből sem nagyon értettem semmit, hiszen nem ismertem sem az előzményeket, sem a politikusokat. Beszélgetés közben pedig minden második szó oroszul bukott ki belőlem.­­ Nehéz volt visszazökkenni a nor­mális életbe - erősíti meg Keményfi Béla is. - Ez nem csak azt jelenti, hogy nyolc év szovjet fogság után nehéz volt munkát találni, hanem azt is: eleinte fogalmam sem volt ar­ról, hogyan kell egy KÖZÉRT-ben vásárolni. Szinte hihetetlen, de a túlélők úgy tudják, hogy az utolsó elhurcolt 1975-ben tért vissza Magyarországra. - Ha jól emlékszem Makóról vitték magukkal az illetőt szovjet katonák - folytatja Keményfi úgymond csak a következő faluig, így ment ez egy darabig, aztán egyszer csak Uk­rajnában találta magát. A katonai egységet, amelyikkel volt, 1947-ben feloszlatták. Mivel az eltelt időben túl sokat látott, gyorsan kapott öt évet. Szibériában raboskodott, vala­hol a világ végén, így aztán amikor kiszabadult, akkor sem tudott seho­va sem menni. Nem tudott még érte­síteni sem senkit a hollétéről. Hosz­­szú idő után, 1975-ben egy Szovjet­unióban tanuló magyar diák akadt rá véletlenül. Az egyetemista aztán szólt a magyar nagykövetségnek, így végre harminc év után hazajöhetett ez a szerencsétlen is. Az idős emberek többsége az egyik legfontosabb dolognak azt tartja, hogy ne merülhessen feledésbe az, ami velük és sok millió sorstársuk­kal történt. - Minket rehabilitáltak ugyan azokért a cselekedetekért, amiket el sem követtünk - mondja egyikük -, de még senki sem kért bocsánatot tőlünk azért, amit velünk tettek. Senki. Velancsics Béla A gulág jelentése: kényszermunkatáborok főigazgatósága MTI-archívum NÉPSZAVA Elcsábítva és behálózva (Folytatás az 1. oldalról) A Előnyre Gates tett szert. Ezért ő testesíti meg a jót és a rosszat egyszerre. Bő két év­tized alatt, amióta odahagyta a Harvardot a programozásért, a világ leggazdagabb embere lett, s ez az eseménydús húsz esz­tendő - némi, de nem nagy túlzással - a számítástechnika történetével is egyenlő. Gates dolgozta ki a BASIC, majd az MS­­DOS és a Windows operációs rendszere­ket, s ezek futnak a világban elterjedt komputerek kilencven százalékán. Csoda-e, hogy megirigyelték a hatalmát? A Micro­soft most egyezkedni próbál a felperesek­kel, s bíróságon kívüli alkuban bízik. Ri­válisai közben szövetkeznek. Az Internethez hozzáférést kínáló America Online 4,2 milliárd dollárért felvásárolta a Netscape-t, amely böngészőjéről ismert, s kelendőbbnek bizonyult a Microsoft Exp­­lorernél, mindaddig amíg Gates cége meg nem kísérelte kiszorítani a piacról. Csatla­kozott az AOL kezdeményezéséhez a már említett Sun, amely a Jini mellett a híres Java nyelvet szerkesztette. Ez az operációs rendszertől függetlenül írna programot bármely számítógéphez. A hátterében az International Business Machines is tüzeli a társaságot, bevonva az Oracle-t, amely a Microsoft mögött az Egyesült Államok második legnagyobb szoftvergyártója. Az IBM célja az, hogy a vállalatoknak ajánl­jon választási lehetőséget. Szeretné elérni, hogy a Windows NT hálózati megoldás mellett az Unix is keresett áru legyen. A Microsoft azonban most visszavág. Összeállt az Intel céggel, a Pentium la­pocskák kiagyalójával és készítőjével, amely egyébként inkább megállapodott a szövetségi hatóságokkal a minap, csak­hogy elkerülje egy ellene szervezett trösz­tellenes pernek a káros következményeit, valamint a Hewlett-Packard komputer­­gyártóval és a Nortel telekommunikációs vállalkozással. Abban a reményben, hogy a Windows NT és a Pentium chip vállalati kommunikációs berendezések építőelem­évé válhat, s ekként olyan különlegességet nyújthat, mint a hang, a kép és az adat egységesített továbbítása. Az Internetnek is ebben jelölhető meg a lényege. Kép, mozgókép, adat, s talán hang szállítása különböző pontok között. S ha hordozható eszközeinkkel bárhol, bármikor megtekinthetjük a nekünk szánt elektronikus üzeneteket, vagy beletekint­hetünk az ily módon tálalt archívumokba, akkor a lehetőségek valóban határtala­nok. S nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy az Internet és a t­elefóbia szoros kölcsönhatásban áll egymással, egyik a másik nélkül aligha létezhet. (Magyaror­szágon jelenleg hét-nyolcszázezerre be­csülik az Internet élvezőinek számát, s a szolgáltatók versengenek egymással, de mindenki a Matáv vonalait veszi igénybe, amikor házi vagy munkahelyi PC-jéről feltárcsázza a világhálót.) z Egyesült Államokban, amely a háztartások komputer- és telefon­­­ellátottságában az élen jár, 1996- ban módosították a kommunikációs sza­bályokat. Hosszas vita után átírták a tör­vényeket. Abban a magabiztos tudatban is persze, hogy a világ tíz legnagyobb te­lefontársasága közül öt amerikai - a ja­pán, a brit, a német, a francia és az olasz mellett. Az Egyesült Államok kormány­zata és kongresszusa pontosan érzékelte, hogy új követelményeknek kell megfelel­ni, új korszak hajnala dereng, s meg kell szabadulni mindattól, ami a szabályozás­ban elavult. A történet 1982-ig nyúlik vissza, amikor a trösztellenes eljárás vé­gén feldarabolták az American Teleg­raph and Telephone-t, a híres ATT-t. Az anyacég csak távhívásokat közvetíthe­tett, míg a belőle kihasított úgynevezett „Bell-babák” a helyi piacon működhet­tek. Ez a helyzet kétségkívül kedvezett a versenynek, de ez a szerkezet mára kissé megcsontosodott, s új technológiák is feltűntek. A kábeltévé például, amelynek vezetékein adatok és hangok is halad­hatnak. A másik oldalon persze a tele­fontársaságok sem tétlenkedtek, korsze­rűsítették „drótjaikat”, amelyeken még akár kép is továbbítható. Az előírások merevségén enyhíteni kellett, hogy a he­lyi és a távhívás, a kép és hang kevered­hessen. Ám a törvényalkotók szándéká­val ellentétben a megerősödött, felcsepe­redett „Bell-babák” házasodtak össze, mert minél nagyobb a cég, annál inkább állja a versenyt a nemzetközi porondon. A Bell Atlantic megvette a Nynexet, s ez­zel az Egyesült Államok keleti partvidé­kén gyakorlatilag egy kézbe került a te­lefonszolgáltatás. Most a GTE következ­het, amelynek Texasban és Kaliforniá­ban vannak érdekeltségei, 21 millió előfizetővel. Az SBC Communication, amely az Egyesült Államok nyugati és délnyugati vidékét uralta, hatvanmilli­­árd dollárért - az éves magyar GDP-t sú­roló összegért - az Ameritech (a Matáv privatizáció egyik nyertese) felvásárlá­sára készül, s ezzel Amerika középső ré­szét is megszerezné. Most az America Online-nal kötött megállapodást, s az Internet így közvetlenül még több lakás­ba kéredzkedhet be. (A szövetségi ható­ságok most tanakodhatnak, engedélyez­zék-e a fúziókat.) S a távhívók is partne­reket keresnek. Az ATT a TCI-t gyűrte maga alá 48 milliárdért. Ez a cég kábelen viszi a tévék képét az otthonokba. Mege­gyezett az ATT a British Telecommal is. Versenytársai közül - a szétdarabolást követően a távhívásban rivalizáló cé­gekről van szó - az MCI-t beolvasztotta a WolrdCom, felzárkózván szorosan az ATT mögé. A harmadik szereplő, a Sprint a France Telecommal és a Deuts­che Telekommal próbálkozott, de nem nagy sikerrel. A kudarc tényét éppen a minap igyekeztek cáfolni az érdekeltek. N­éhány héttel ezelőtt aztán olyasmi történt, amire kevesen számítot­tak. Ez az ügylet megmozgathatja az amerikai piacot éppúgy, mint az euró­pait. A brit Vodafone 62 milliárd dollárért megvette a kaliforniai AirTouch-ot. Mind­kettő mobiltelefonnal kereskedett, s a frigy nyomán a világ legnagyobb ilyen vállalkozása jött létre. Öt kontinens hu­szonhárom országára terjed ki már most a Vodafone AirTouch. Ám egyelőre nincs globális szabvány. Az Egyesült Államok­ban analóg és digitális rendszerek élnek egymás mellett, míg Európa - hála az EU előrelátásának -, eleve a GSM-re tett, s így ezen a földrészen bárki bárhol elérthető a mobilján, amelyet viszont a tengerentúlra már fölösleges elcipelni. Megindulhat te­hát a versengés a mobilcégekért, a fo­gyasztókért, s általában a vezeték nélküli technológiáért, amely az Internettel kiegé­szülve forradalmasíthatja életmódunkat­­ Gates és ellenfelei víziójában. A kitapintható fejlődési irányok és a látomások mind feljebb hajtják az Internet cégek részvényeinek az árfolya­mait. Igazi teljesítmény nincs mögöttük, mégis a tőzsde olyan piaci értéket rendel a Yahoo! vagy az Amazon neve mellé, mint amilyen a Boeingé, a Texacóé vagy a General Motorsé. A felmérések, az adatok szintén érdekesek. Tény, hogy az Internettel immár nagyon sokan ismer­kednek, s nem kell számítógépes zseni­nek lenni ahhoz, hogy elmerüljünk eb­ben a digitális világban. Ennek köszön­hetően van fantázia az elektronikus ke­reskedelemben. De tény az is, hogy az Internet böngészői elsősorban kutatnak, archiválnak, a híreket csak átfutják. Az Internet hullámain szörfölőknek a száma megduplázódhat 2002-ig, miközben az e-kereskedelem a mai 32 milliárd dollár­ról 425 milliárdra emelkedhet, de az összforgalomnak - tehát a hagyományos adásvételeknek - csupán az öt százalékát teheti ki. Ez az arányaiban kicsi­, de összegében hatalmas piaci részesetléssers összeolvadások sorát indította el a köz­vetlen Innternet-szolgáltatók táborában. (A magyar DataNethez vagy Elenderhez hasonló vállalkozásokról van szó.) A Ya­hoo!, a második legnépszerűbb honlap megvette a Geocitiest, amely a harmadik ebben sorban. Az Excite - a Yahoo! ádáz ellenfele - az @Home Networké lett, amely kábeltévén viszi az Inernetet a la­kásokba. Innentől kezdve érthető az is, hogy a nagy tévétársaságok - a hirdetési bevételek növelésére is gondolva - miért fektetnek kisebb cégekbe, mint amilyen például az InfoSeek vagy a Pathfinder. A lelkesedés és a számok önmagukért be­szélnek, ám az európai vállalatok - álta­lánosságban - korántsem hisznek annyi-­­­ra az elektronikus kereskedelem térnye­résében, mint az amerikaiak. Mégis, a láz már átterjedt. Nemrégiben jelentette be az Olivetti író- és számítógépgyár, hogy lecsap a Telecom Italiára, s akár erejét meghaladó pénzügyi terheket is vállal. Hatvanmilliárd dollárral kecsegteti a Telecom Italia részvényeseit, miközben a telefontársaság igyekszik visszaverni ezt a támadást. Az Olivettinek azonban tu­lajdonában van az egyik olasz mobiltele­foncég is, s most „telekom” óriássá akar­ja hizlalni magát, alaposan felforgatva az itáliai üzleti életet, s egyben kijelölve a stratégiát az EU- és eurotag ország számára a kommunikációs érában. S erre múlhatatlanul szükség is van. Bár - általában véve - a vállalatok érdeklődését nem is ragadta meg az elektronikus kereskedelem Európában, a telekommunikáció rohamléptekkel halad előre. Épülnek a kábelhálózatok, s tavaly az egész iparág ragyogó évet zárt. A mobil készülékek piaca pedig kiemelkedik még ebből a mezőnyből is. Még a jól ellátott skandináv régióban is húsz-negyven szá­zalékkal növekedett az előfizetőknek a száma. Portugáliában megkétszereződött, míg Olaszországban, Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában hatvan-nyolcvan százalékkal bővült. A szédületes tempójú technológiai vál­tás következtében az Internet belopja ma­gát hétköznapjainkba. A munkahelyen már nem beszélgetünk, hanem e-mailen társalgunk egymással, s a csapatmunkát egyáltalán nem befolyásolja, hogy tagjai az ország vagy a világ különböző pontjain tanyáznak-e éppen. Lakásunk is átalakul, a néhány évvel ezelőtt készült sci-fi alko­tások nevetséges múltidéző nosztalgiázás­nak tűnnek fel. Ideig-óráig még tépelőd­­hetünk, mint a német bankárok Gates tör­ténetében, hogy mitévők is legyünk, de a változás maga alá gyűr valamennyiünket. A mesék általában úgy végződnek, hogy a hősök boldogan éltek, amíg meg nem hal­tak. Itt talán még nem tartunk. De akár el­csábított bennünket a technika, akár nem, szép lassan és szinte észrevétlenül a világ­háló foglyai leszünk.

Next