Népszava, 1999. október (127. évfolyam, 229–253. sz.)
1999-10-30 / 253. szám
NÉPSZAVA Lengyel László: A restitúciós, restaurációs szándékok győzedelmeskedtek, a gépezetek is valamilyen szintig helyreállították magukat. Te, akit nyitottnak és „liberálisnak” ismertek meg püspök társaid, nem illeszkedtél bele a restaurációs gépezetbe. Stendhal mondja, a Vörös és feketében: „A mai idők Herkulese V. Sixtus, aki szerénységével tizenöt éven át vezetett félre negyven boldog bíborost, azokat, akik hevesnek és gőgösnek ismerték őt fiatal korában. Eleget éltem s már megtanultam: aki kiválik, azt meggyűlölik.” Nálad nem volt hiány szerénységben, de mintha nem éreztél volna hajlandóságot arra, hogy évtizedes képmutatással - szebben szólva: türelemmel -, győzd meg a téged „liberálisnak” ismerőket, hogy vagy olyan „jó fiú”, konzervatív falusi káplán, mint akire vágytak. A kilencvenes évek nagy csalódása, hogy azok a szabad gondolatok és szigetek, amelyek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején szárazfölddé álltak össze, azok hirtelen újra elszigetelődnek. Egy csapásra elborította őket a „legyen úgy, mint régen volt” dagálya. Egészen más ma Pannonhalmán visszavonultan élni, mint az esemény előtt. Ugyanott vagy, és mégsem ott. A dolog akkor úgy tűnhetett, hogy kivonulunk Pannonhalmáról, a szabadság egy kis szigetéről, hogy egy nagyobb szabadságot adjunk és kapjunk. Mindegy, hogy ez a kivonulás zászlókkal és dicsőséggel történik-e vagy csak szamárháton. Ehhez képest kiderült - azt mondod, másfél év alatt -, hogy vissza kell jönnöd erre a helyre. A kolostor valószínűleg továbbra is a szabadság szigete, bár már ez is bizonytalanná válik, de tételezzük föl, hogy itt még fönntarthatod magadat és a szabadságodat. Csakhogy a körülölelő egyházi és világi birodalmakba Kronosz, az könyörtelenül elkezdett ketyegni. Tehát itt megint a történelmi idő vette át az uralmat, és ahhoz, hogy újra kizökkentsd az időt, nem nagyon van másod, mint a várakozásod. Várakozás, mert nem te fogod kizökkenteni, hanem kizökken az magától is.. travio t Asztiak. Köszönöm szépen, ezt most elettdrititad helyetttéra?J pm^psá^rj^n«élem meg."Így az utolsó öt-hat esztendőben, minden látszat ellenére, egyre nagyobb belsőmben a távolság a külső események őrültségei, céltalanságai és a magam vágyai vagy kívánságai között. L. L.: Tulajdonképpen ez azt is jelenti, hogy az ember megértette: a kegyelmi idő elmúlt, és szembenéz önmagával. Akkor azoknak a rohangálásoknak, azoknak a cikázásoknak, akár az egész országban, akár a világban, amelyek talán egy szabadabb világ keretei kivívására irányultak, azoknak egy bizonyos részéről kiderült, hogy fölöslegesek... Azok a taktikázások, amelyeket az ember óhatatlanul végigcsinált, ma már látszik, nem sokat értek. Kiderült, hogy akkor se ér el az ember többet, ha taktikázik.. Megint a történelmi időben vagyunk. Ugyanakkor, azt hiszem, hogy maga a várakozás sokszor a tettnél is fontosabbá válik. Talán az, hogy megkérdőjelezhetetlenül vagyok itt, ebben a kisebb közösségben és várok, az események jönnek-mennek, a dolgok így vagy úgy alakulnak, lehet, hogy ez a várakozás indít el folyamatokat, de nem feltétlenül kell nekem magamnak a folyammal úsznom. V. A.: Szóval nem vagy olyan fontos... Részlet Lengyel László politológus és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát Beszélgető könyvecskéjéből, amely a közeljövőben jelenik meg „A kilencvenes évek nagy csalódása, hogy azok a szabad gondolatok és szigetek, amelyek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején szárazfölddé álltak össze, azok hirtelen újra elszigetelődnek. Egy csapásra elborította őket a »legyen úgy, mint régen volt« dagálya.” L. L.: Hát igen. Ez bizony arról szól. Talán nem vagy annyira fontos... Csak azt akartam kihozni az egészből, hogy itt egy valóságos folyamat megy végbe. Birodalmak, a status quo ■ konszolidációja, új restauráció, Magyarország érdektelensége a világban, amiről itt beszélünk. Lehet, hogy csak időleges hierarchia, időleges ránk település, de mindannyian tudjuk, hogy ezek az időleges, ideiglenes megszállók az ember életét végigkísérik.. . V. A.: Igen, a mi életünket... Hozzátenném, hogy a menedzsment szabályai, értelmében az embernek kell, hogy víziója legyen. Erre mondta Vranitzky kancellár pár évvel ezelőtt, menjen pszichiáterhez, akinek víziója van. A következő elmélkedés viszont csodálatos és meghatározó: „Boldognak és szabadnakmondalak, hogyha szívedben, lelkedben egy felépített székesegyháznak a tervét hordozod. És legyőzöttnek és szerencsétlennek vagy boldogtalannak, ha a felépült katedrális pénzbeszedői helyére pályázol.” ||,L.L. Ez jó példa. | V. A.: Azt gondolom, hogy nagyon szubjektív, hogy vannak vagy vagyunk (a mi nemzedékünk úgy gyúratott meg), hogy tehát vannak öreg idealisták, és amikor el vagyunk keseredve és valamit támadunk, akkor azt támadjuk, ami elég nem következik, következett be. Talán azért támadjuk, mert felismerjük csírájában a rossz hatalmakat. Az ember valahogy úgy próbál élni visszafogottabban, visszavonultabban, abban a reményben, hogy tudom, meg vagyok róla győződve, hogy ez így nem maradhat meg. És azt is látom tíz éve, hogy a szabadságban nem mindig az ember előnyös tulajdonságai kerülnek előtérbe, hanem nagyon vegyes a kép, hogy látjuk, milyenek vagyunk, és az, hogy a szabadságban nem az idealisták, hanem a kasszírozók vannak többségben. JyJr L,LA: Vagyis a pémfeészelője. Ez viszont ázt£ is jelenti, hogy nem sötétlészük kell az embertielt’ feladnia, hogy a lelkében nem egy kis falusi templomot épít, azután, hogy korábban katedrális volt a nagyságrend. Katedrálisnál alább ne adjuk, mert akkor nincs értelme. Lássuk be, hogy az egyik megoldás az lenne, ha visszavennél a lelki igényeidből. Mondhatnám azt is: visszavennénk. Szerintem kedves püspök testvéreidnek talán fokozza felháborodását, hogy ezt érzik, ezt szagolják meg benned, ezt a katedrálist. Ha végre belátnád, beérnéd azzal a kis falusi templomocskával a lelkedben, ahol szépen kong a harang, és azzal a háromnégy falusi nénikével minden vasárnap elbeszélgetnél a templom előtt, és ha ez volna a viszonyulásod célja és jövője, akkor, azt hiszem, tökéletesen beilleszkedhetnél ebbe a világba. Úgy gondolom, hogy nem elsietett következtetés: a magyar egyház valószínűleg kezdettől fogva a maga szerepét ebben a provinciális, tehát helyi szerepben látta. A magyar politikai elit és a pártok is a Provincia elfoglalására éreztek leginkább késztetést. A parlament legnagyobb hagyományú és létszámú pártja a Provincia Párt, amelynek titkos és nyir vallása: csak a magam provinciáján én legyek a kizárólagos úr, ha ezen a provincián sikerül főispánná, főkutyává, főmacskává válnom, a többi nem érdekel. Ahogy a provinciális egyházban, ha ebben a faluban az én kis templomom lesz az uralkodó, hogy a szomszéd faluban mi történik, az nem az én dolgom, ott a lengyel püspök testvérek uralkodnak a szomszéd templom fölött. Az, hogy valaki katedrálist akar építeni... V. A.:.. .hogy minél több embert befogadjon... L. L.: ...azt hívsággal, világiassággal vádolják, s félnek, hogy oda bejönnek olyanok is, akik nekik nem tetszenének. V. A.: Ez nem keresztény gondolkodás. A keresztény gondolkodás mindig univerzális és egyetemes. Legalábbis távlataiban igen. L. L.: Igen, csak elvleg a profán értelmiségi gondolkodás is arra irányul, hogy az egész világ ésszerűsítésére és bevilágítására tegyen kíséretet, és ennek ellenére fölváltja helyi csiszolgatásra, háztáji tudományra és politikára. Szóval, mintha jönne a szabadságnak, a nagyviágnak az átváltása. Nemcsak pénzváltóvá válnak és pénzbeszedőkké, hanem a provincián való főhatalom legfőbb tulajdonosaivá is. Amikor valaki azért küzd, hogy egy provinciális létezésben elfoglalja a legfontosabb helyet... V. A.: Hogy a tyúklétrán szabó helye legyen. L. L.: Úgy van. Lehet, hogy bizonyos szempontból, egy szembenézésből is az következik, hogy itt tényleg csak a tyúklétra van. Beleszólhatunk mi, magyarok a világeseményekbe? Nem, mi úgyse szólhatunk bele, ezért ne is gondolkozzunk rajta. Úgysem tudunk mit tenni, ha ezek le akarják bombázni Szerbiát, úgyis lebombázzák, sokkal nagyobb hatalmak, ne szórakozzunk, ha a világot meg akarjuk változtatni, lássuk be ezt. Tessék a tyúklétra szintjén élni és gondolkodni, de vegyétek tudomásul, hogy a tyúklétra az enyém, legalábbis a legmagasabb foka, ezt el kell foglalnom. Most, hogy mondtad, én is magára elé vettem Déry Tibor könyvét. Biztosan emlékszel arra a részre, amikor a császár elküldi Rufinust, a fölényesen sima és körmönfonton érvelő udvaroncot, hogy alkudozzon Ambrussal, ne kelljen a cézárnak nyivánosan vezekelnie a vérengzésért, amit Thesszalonicában követett el. Ambrus közli, hogy alku nincs, a császárnak meg kell követnie Istent és az egyházat. De azt is megjegyzi, hogy átlát Rufinus testének üvegfalán, ahol egy mérleg áll. E mérlegen az udvaronc éppen latra teszi, hogy az egyházat vagy a cézárt szolgálván járna-e jobban. Mellesleg, milyen undorító jövőtjósol nekem, Eminenciád, elvesztésül?”- kérdi az udvaronc. - A cézár szolgálatában magasra fogsz kapaszkodni, Rufinus, a földi lajtorja utolsó előtti fokára. De abban a percben, hogy fölhágtál az utolsóra, egy kard járja át a,tsztyepl,e^ ékfebr-l^dárábbiják, s anép egymással versfé^ nyezve száguld halálod színhelyére, hogy széttaposhassa veres tetemedet. Lemetszett jobd kezedet pedig ajtótól ajtóig viszik, s megmerevedett ujjaidat nyitogatva-csukogatva, azt fogják kiáltozni nagyokat nevetve: adjatok a telhetetlennek! Hálás vagyok Eminenciádnak, hogy fölengedett a lajtorja utolsó előtti fokára. Életpályának az sem megvetendő.” Immár harmadik-negyedik udvar udvaroncaival van szerencsém ülni és beszélgetni, kik láthatták volna előre sorsukat, kiknek üres tenyerét már csak én fogtam meg. De valamennyi Rufinus válaszát adta - hátha följut a lajtorja legmagasabb fokára. Természetesen valamennyi „használni”, „szolgálni!’ akar. A szomorú az, hogy még csak nem is császári udvarokról van szó, hanem, ahogy mondod, baromfiudvarokról. Mintha a kilencvenes években az értelmiség nagy része a tyúklétra legmagasabb pozíciójának elfoglalására tett volna kísérletet, ennyiben van azonosság az egyházi, a politikai és a szellemi élet hierarchiájában. . ... V. A.: Igen, és az azonosak egymásra találásában. Bámulatosan tudják felismerni egymást. Én szenvedtem, mert a diktatúrában vállaltam, hogy pap, hogy szerzetes leszek, és akkor ránk mosolygott a szabadság, jöttek új emberek, akik elmagyarázták nekem, hogy mi az, hogy katolikus, hogy mi az, hogy keresztény, akik úgy harmincnegyven évet kihagytak a folyamatosságból. Ez az embernek úgy felpezsdítette a vérét, csendesen föllázadtam - vagy pedig jót szórakoztam. Lengyel László-Várszegi Asztrik Aki kiválik, azt meggyűlölik Lenyűgözően logikusnak hat a politikusok érvelése, valahányszor leplezni igyekeznék igazi szándékaikat. Ember legyen a talpán, akit nem győznek meg a kifejtett indokok, amelyek közül egyesegyedül éppen az az egy hiányzik, ami politikusunkat valójában motiválja. Kit ne hökkentene meg, a miniszterelnökkel együtt, hat rádöbbenne a kistelepüléseken és a fővárosban az egy főre jutó állami támogatások „brutális különbségére”. Márpedig ez nem afféle vélemény, hanem tény, tény, tény, s e lehangoló helyzeten nyilván csak akkor lehet majd változtatni, ha természetesen illő központi támogatással - Felcsúton és mind a falvakban kiépül az aluljárók rendszere, a sok villamosvonal meg a többi nagyvárosi tartozék, amire mind költeni szokás. A metropolisokat különben sem árt a „helyükre tenni”. Ahhoz ugyanis az ilyenkor megnyerni remélt „vidéki embert” a vonzódás és utálkozás sajátságos keveréke köti. Itt van például a világvárosok jelképének is mondható New York. Mármint a City, nem a hasonnevű nagy szövetségi állam, rögtön ott, a metropolis tőszomszédságában. Ha valaki nem tudná, a New York-iak, mármint a világváros határán kívül lakók szintén elegyes érzelmekkel viseltetnék a felhőkarcolók és nyomornegyedek e különös keverékével szemben, ahová a közelében lakók reggel bevándorolnak, hogy délután fellélegezve hazameneküljenek kellemes, kertes házaikba. Van egy olyan mondás, hogy Amerika a Hudson folyó nyugati partján kezdődik, vagyis a tőle keletre fekvő New York City nem is igazi amerikai város. Sokak szemében egyenesen „bűnös város”. Ahová az „igazi” amerikai is egy kicsit bűnbe esni jár, ha csupán a Broadway és musicaljai kedvéért is. Bámulják és ócsárolják, egy kicsit még most is, pedig pár esztendeje a konzervatív, kemény kezű polgármester gatyába rázta a New York-iakat, alaposan leszorítva például a valóságos bűnözés arányait is. Két évtizede azonban New York vitathatatlanul a bűn városa volt, akkortájt a Broadway színházai mellett hemzsegtek a szexintézmények, a híres 42-es utca legendás kétoldali mozisorában kizárólag pornófilmeket vetítettek. Ford elnökre azonban mégis visszaütött, hogy megpróbálta büntetni New Yorkot. New York kasszája ugyanis 1975-re nemcsak kiürült, hanem a magánbankok is kockázatosnak ítélték a további hitelezést a városnak. Szegény Beamne polgármester hiába futott fűhöz-fához, s bizony pénzügyi segítséget kért Washingtontól, vagyis a szövetségi kormánytól is...Gerald Ford azonban a füle botját sem mozgatta, majd amikor a polgármester felszólította válaszra, az elnök kerek perec nemet mondott neki. Csak hát New Yorkban ugye bulvárlapok is vannak, s közülük a legnagyobb, a Daily News a Fehér Ház visszautasítását a maga módján tálalta: „Ford to City: Drop Dead.” Szabad fordításban: Ford közölte a várossal - dögöljetek meg. Ha úgy tetszik, a maga módján ez is brutális változat volt, mindenesetre korántsem csak a New York-i utca lapvásárolóira hatott. A máig a bulvársajtó stílusának jellegzetes példájaként számon tartott szalagcímről ugyanis egész Amerika értesült. Az esti tévéhíradók magától értetődően bemutatták, hiszen pompásan lehetett vele tömören tálalni a tényeket. S miként e címlap, a benne foglalt elnöki üzenet is önálló életre kelt. Ahogyan pár évre rá szegény Jimmy Carter egy oktalan szóválasztása, majd évtizedünk elején George Bushnak egy élelmiszeráruházban az áruleolvasó gépre való gyermeki rácsodálkozása, ez Ford elnöki érzéketlenségének a jelképévé vált. Bizonyára igaztalanul, ám attól még hatásosan. A New Yorkot borzongva és megbűvölten szemlélő „vidéki” amerikaiak pedig nem bocsátották meg elnöküknek e gyűlölt-szeretett világváros megbüntetését. A következő esztendőben Ford elvesztette az elnökválasztást. Havar János Bűnhődő városok VÉLEMÉNY 1999. OKTÓBER 30., SZOMBAT 7 Horváth, a tisztogató Horváth Béla kisgazda képviselő sajátszerű ötleteivel lassan párttársára, Pokol Bélára kezd hasonlítani. Azzal a különbséggel, hogy Pokol tanár úr felvetései inkább a politikai humor körébe tartoznak. Ezzel szemben Horváth képviselő kezdeményezéseit, különösen e legutóbbit, a sandaság, a rosszindulat és vakbuzgóság jellemzi. Valamint az intrikus hajlammal társult politikai rövidlátás. Nevezett út nyáron még a főváros köztéri szobrainak átrendezésével, az első magyar köztársasági elnök, Károlyi Mihály szobrának esetleges eltávolításával foglalatoskodott. Jelenlegi kezdeményezéséhez képest ez legföljebb ügyefogyott amatőrködésnek tűnik. Mert az FKGP prominense most a vám- és pénzügyőrség országos parancsnokának, valamint az elmúlt kilenc évben valamennyi szabadon választott magyar kormány szolgálatában elvitathatatlan szakmai és erkölcsi tekintélyt szerzett Györgyi Kálmán legfőbb ügyész menesztésén fáradozik. E buzgalmat épp azzal indokolja, hogy mindketten vezető beosztást töltenek be a rendszerváltozás kezdete óta, így „tevékenységük időszaka átíveli az olajimport liberalizációjának éveit, az olajszőkítés korszakát és egyéb gazdasági-politikai összefonódások éveit, melyek a korábbi kormányzati ciklusban eluralták a magyar közéletet”. Szögezzük le, Horváth Béla nem ment odáig, mint Csurka István, s legutóbb az ex-MIÉP-es Szabó Lukács képviselő, akik a tőlük megszokott módon egyszerűen lekommunistázták a legfőbb ügyészt. Horváth képviselő, ismerjük el! bizonyos politikai fejlődésről tett a tanúbizonyságot, amikor, a rágalmazás csurkai magyar útján nem merészkedett igen messzire. Meglehet, gondolt arra, hogy a kormány, mi több, saját pártjának miniszterei között is találtatik nemegy s hajdan nem is alacsony beosztású exkommunista. De a két magas állású köztisztviselő ellen intézett „tisztogató” akció kommunistázás nélkül is több mint botrányos. És ostoba is. Azon az alapon, hogy valaki a közbizalom okán a rendszerváltás óta folyamatosan magas tisztséget tölt be, s pusztán ezért gazdasági-politikai összefonódásokkal gyanúsítható, túlontúl sokan megvádolhatók. Akár Pintér Sándor is, aki 1991-től 96-ig országos rendőrfőkapitányként, '98-tól pedig belügyminiszterként szolgálja a kormányokat,.... .. A magukat polgári politikusnak nevezőknek ideje lenne tudomásul venni: a normális, nyugati jellegű demokráciákban megvetett módszer a tekintélyes közszereplők, politikai ellenfelek denunciálása, gyalázása, feljelentgetése, rágalmazása. Horváth Béla politikai fejlődése lám, ott még nem tart, hogy felfogná: a rágalmazó önmagát minősíti, a mocskolódó saját magát, elv- és párttársait mocskolja be. Ez az ő baja. Az viszont valamennyiünk ügye, mert a Magyar Köztársaság méltóságát sérti, ha egy parlamenti képviselő akár önszántából, akár politikai megrendelésre bizonyíték, és jogalap nélkül a legfőbb ügyészt támadja. Számos rossz tapasztalatunk ellenére reméljük, Horváth képviselőben otromba akciózásában magára marad. Szász István. Kanadai erfranc Magyar polgári virtus Jó tudni, hogy nem veszett még ki a magyar virtus, ha politikai ellenlábasainknak akarunk kelemetlenkedni. Jól érthetett a konspiráció, mert csak most, hónapokkal ■később szivárgott ki, hogy asz egykori, városi, gerillák, akik jelenleg a kormányzó párt javát alkotják, milyen furfanggal próbálják meg lehetetlenné tenni legnagyobb riválisukat, az MSZP-t. • A szocialisták nemrégiben zöld vonalat hoztak létre, hogy a párttal szimpatizálók ezen tehessék meg észrevételeiket. A zöldvonal, mint köztudott, a telefonáló számára ingyen van,, a díjat a hívott fél, jelen esetben az MSZP fizeti. Innen jött az éca: egy fideszes fideszes azt javasolta, hogy kérjék föl a párt egyik idős szimpatizánsát, üljön rá a telefonra, és addig hívogassa a szocialisták számát, amíg azok anyagilag tönkremennek. Ha valaki egész nap a vörösök zöldszámát hívja, akkor a szociknak akkora lesz a telefonszámlájuk, hogy kénytelenek lesznek feladni a harcot, visszaesni a népszerűségi listán. Vélhetőleg konspirációs okokból, az idős sztahanovista telefonálóval kapcsolatos egyéb körülményeket mindmáig homályfedi, pedig nem ár-, tanú,tudni a választ né-:hány kérdésre. Például, hogy kapott-e megfelelő kiképzést? Megmondták-e neki, mit kell mondania a kagylóba, hogy jó sokáig tartson a beszélgetés, kapott-e valamilyen fizetséget a szolgálataiért - ha igen, az egykori székházeladásból vagy valamelyik bánya nyereségéből honorálták-e működését? Az sem világos, tart-e még a telefontarifa fedőnevű akció vagy már szóltak, hogy öreg, abba lehet hagyni, vége a háborúnak. Bármennyire jónak tetszett is az ötlet, nem omlott össze az MSZP, amilyen bárgyak az ide,genszívűek, azt sem tudják, mekkora költséget okozott nekik az idős szimpatizáns: a zöldi szám díja ugyanis a pártház többi telefonszámlájával együtt érkezik. Más fideszes csínyről nem érkezett jelentés, de ismerve a fiúkat, minden megtörténhet. Az is, hogy valamelyikük rajzszöget rak Horn Gyula székére, egy Kövér nevű fideszes pedig kis cédulát ragaszt Kovács pártelnök hátára, rajta a felirat: hazaáruló vagyok, és csak azért lehetek itt a parlamentben, mert ez a cselekmény már elévült. Föld S. Péter Pápai Gábor rajza