Népszava, 1999. október (127. évfolyam, 229–253. sz.)

1999-10-30 / 253. szám

NÉPSZAVA VELEMENY 1999. OKTÓBER 30., SZOMBAT 7 Lengyel László-Várszegi Asztrik Aki kiválik, azt meggyűlölik Lengyel László: A restitúciós, restaurációs szándékok győzedelmeskedtek, a gépezetek is valamilyen szintig helyreállították magu­kat. Te, akit.nyitottnak és „liberálisnak” is­mertek meg püspök társaid, nem illeszkedtél bele* a restaurációs gépezetbe. Stendhal mondja, a Vörös és feketében: „A mai idők Herkulese V. Sixtus, aki szerénységével tize­nöt éven át vezetett félre negyvén boldog bí­borost, azokat, akik hevesnek és gőgösnek is­merték őt fiatal korában. Eleget éltem s már megtanultam: aki kiválik, azt meggyűlölik.” Nálad nem volt hiány szerénységben, de mintha nem éreztél volna hajlandóságot arra, hogy évtizedes képmutatással - szebben szólVa: türelemmel -, győzd meg a téged „liberálisnak” ismerőkét, hogy vagy olyan „jó fiú”, konzerva­tív falusi káplán, mint akire vágytak. A kilencvenes évek nagy csalódása, hogy azok a szabad gondolatok és szigetek, amelyek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek ele­jén szárazfölddé álltak össze, azok' hirtelen újra elszigetelődnék. Egy csapásra elborította őket a „legyen úgy, mint régen volt” dagálya. Egészen más ma Pannonhalmán visszavonultan élni, mint az esemény előtt. Ugyanott vagy, és még­sem ott. A dolog akkor úgy tűnhetett, hogy. kivonu­lunk Pannonhalmáról, a szabadság egy kis szi­getéről, hogy égy nagyobb szabadságot adjunk és kapjunk. Mindegy, hogy ez a kivonulás zász­lókkal és dicsőséggel történik-e vagy csak sza­márháton. Ehhez képest kiderült - azt mondod, másfél év alatt -, hogy vissza kell jönnöd erre a helyre. A kolostor valószínűleg továbbra is a szabad­ság szigete, bár már ez is bizonytalanná válik, de tételezzük föl, hogy itt még fönntarthatod magadat és a szabadságodat. Csakhogy a körül- - ölelő egyházi és világi birodalmakba Kronosz, az könyörtelenül elkezdett ketyegni. Tehát itt megint a történelmi idő vette át az uralmat, és ahhoz, hogy újra kizökkentsd az időt, nem nagyon van másod, mint a várakozásod. Vára­kozás, mert nem te fogod kizökkenteni, hanem kizökken az magától is.. tiavio t Asztiűk. Köszönöm szépen, ezt most ebttdrititad hély<tttéíú?J pm^psá^rj^n«élem meg.'Így az utolsó Öt-hat esztendőben, minden látszat ellenére, egyre nagyobb belsőmben a tá­volság a külső események őrültségei, célta­lanságai és a magam vágyai vagy kívánságai között. L. L.: Tulajdonképpen ez azt is jelenti, hogy az ember megértette: a kegyelmi idő elmúlt, és szembenéz önmagával. Akkor azoknak a ro­hangálásoknak, azoknak a cikázásoknak, akár az egész országban, akár a világban, amelyek talán egy szabadabb világ keretei kivívására irányultak, azoknak egy bizonyos részéről ki­derült, hogy fölöslegesek... Azok a taktikázá­sok, amelyeket az ember óhatatlanul végig­csinált, ma már látszik, nem sokat értek. Ki­derült, hogy akkor se ér el az ember többet, ha taktikázik.. Megint a történelmi időben vagyunk. Ugyan­akkor, azt hiszem, hogy maga a várakozás sok­szor a tettnél is fontosabbá válik. Talán az, hogy megkérdőjelezhetetlenül vagyok itt, eb­ben a kisebb közösségben és várok, az esemé­nyek jönnek-mennek, a dolgok így vagy. úgy alakulnak, lehet, hogy ez a várakozás indít el folyamatokat, de nem feltétlenül kell nekem magamnak a folyammal úsznom. V. A.: Szóval nem vagy olyan fontos... Részlet Lengyel László politológus és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát Beszélgető könyvecskéjéből, amely a közeljövőben jelenik meg „A kilencvenes évek nagy csalódása, hogy azok a szabad gondolatok és szigetek, amelyek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején szárazfölddé álltak össze, azok hirtelen újra elszigetelődnek. Egy csapásra elborította őket a »legyen úgy, mint régen volt« dagálya.” L. L.: Hát igen. Ez bizony arról szól. Talán nem vagy annyira fontos... Csak azt akartam kihozni az egészből, hogy itt egy valóságos fo­lyamát: megy végbe. Birodalmak, a status quo ■ konszolidációja, új restauráció, Magyarország érdektelensége a világban, amiről itt beszélünk. Lehet, hogy csak időleges hierarchia, időleges ránk település, de mindannyian tudjuk, hogy ezek az időleges, ideiglenes megszállók az em­ber életét végigkísérik.. : V. A.: Igen, a mi életünket... Hozzátenném, hogy a menedzsment szabályai, értelmében az embernek kell, hogy víziója legyen. Erre mond­ta Vranitzky kancellár pár évvel ezelőtt, men­jen pszichiáterhez, akinek víziója van. A követ­kező elmélkedés viszont csodálatos és megha­tározó: „Boldognak és szabadnak -mondalak, hogyha szívedben, lelkedben egy felépített szé­kesegyháznak a tervét hordozod. És legyőzött- nek és szerencsétlennek vagy boldogtalannak, ha a felépült katedrális pénzbeszedői helyére pályázol.” ||,L.'L. Ez jó példa. 1 V. A.: Azt gondolom, hogy nagyon szubjektív, hogy vannak vagy vagyunk (a mi nemzedékünk úgy gyúratott meg), hogy tehát vannak öreg idealisták, és amikor el vagyunk keseredve és valamit támadunk, akkor azt támadjuk, ami óiég nem következik, következett be. Talán azért támadjuk, mert felismerjük csírájában a rossz hatalmakat. Az ember valahogy úgy próbál élni visszafo­gottabban, visszávonultabban, abban a re­ményben, hogy tudom, ineg vagyok róla győ­ződve, hogy ez így nem maradhat még. És azt is látóin tíz éve, hogy a szabadságban nem mindig az ember előnyös tulajdonságai kerülnek elő­térbe, hanem nagyon vegyes a kép, hogy látjuk, milyenek vagyunk, és az, hogy a szabadságban nem az idealisták, hanem a kasszírozok vannak többségben^ JyJ t r L,LA: Vagyis a-pémfeészeÖőfe. Ez viszont ázt£ is jelenti, hógymem fötétiéftühkell az embóftielí’ feladnia, hogy a lelkében nem egy kis falusi templomot épít, azután, hogy korábban kated­rális volt a nagyságrend. Katedrálisnál alább ne adjuk, mert akkor nincs értelme. Lássuk be, hogy az egyik megoldás az lenne, ha visszavennél a lelki igényeidből. Mondhat­nám azt is: visszavennénk. Szerintem kedvés püspök testvéreidnek talán fokozza felháboro­dását, hogy ezt érzik, ezt szagolják meg benned, ezt a katedrálist. Ha végre belátnád, beérnéd azzal a kis falusi templomocskával a lelkedben, ahol szépen kong a harang, és azzal a három­négy falusi nénikével minden vasárnap elbe­szélgetnél a templom előtt, és ha ez volna a vi­szonyulásod célja és jövője, akkor, azt hiszem, tökéletesen beilleszkedhetnél ebbe a világba. Úgy gondolom, hogy nem elsietett következte­tés: a magyar egyház valószínűleg kezdettől fogva a maga szerepét ebben a provinciális, te­hát helyi szerepben látta. A magyar politikai elit és a pártok |s a Pro­vincia elfoglalására éreztek leginkább készte­tést. A parlament legnagyobb hagyományú és létszámú pártjá a Provincia Párt, amelynek tit­kos és nyűt vallása: csak a magam provinciáján én légyek a kizárólagos úr, ha ezen a provincián sikerül főispánná, főkutyává, főmacskává vál­nom, a többi nem érdekel. Ahogy a provinciális egyházban, ha ebben a faluban az én kis temp­lomom lesz az uralkodó, hogy a szomszéd falu­ban mi történik, az nem az én dolgom, ott á len­gyel püspök testvérek uralkodnak a szomszéd templom fölött. Az, hogy valaki katedrálist akar építeni... V. A.:.. .hogy minél több embert befogadjon... L. L.: ...azt hívsággal, világiassággal vádol­ják, s félnek, hogy oda bejönnek olyanok is, akik nekik nem tetszenének. V. A.: Ez nem keresztény gondolkodás. A ke­resztény gondolkodás mindig univerzális és egyetemes. Legalábbis távlataiban igen. L. L.: Igen, csak élvűeg a profán értelmisé­gi gondolkodás is arra irányul, hpgy az egész világ ésszerűsítésére és bevilágítására tegyen kíséretet, és ennek ellenére fölváltja- helyi csiszolgatásra, háztáji tudományra és politi­kára. Szóval, mintha jönne a szabadságnak, a nagyvüágnak az átváltása. Nemcsak pénzvál­tóvá válnak és pénzbeszedőkké, hanem a pro­vincián való főhatalom legfőbb tulajdonosaivá is. Amikor valaki azért küzd, hogy egy provin­ciális létezésben elfoglalja a legfontosabb he­lyet... V. A.: Hogy a tyúklétrán stabü helye legyen. L. L.: Úgy van. Lehet; hogy bizonyos szem­pontból, egy szembenézésből is az következik, hogy itt tényleg csak a tyúklétra van. Beleszól­hatunk mi, magyarok a világeseményekbe? Nem, mi úgyse szólhatunk bele, ezért né is gon­dolkozzunk rajta. Úgysem tudunk mit tenni, ha ezek le akarják bombázni Szerbiát, úgyis le­bombázzák, sokkal nagyobb hatalmak, ne szó­rakozzunk, ha a világot meg akarjuk változtat­ni, lássuk be ezt. Tessék a tyúklétra szintjén élni és gondolkod­ni, de vegyétek tudomásul, hogy a tyúklétra az enyém, legalábbis a legmagasabb foka, ezt el kell foglalnom. Most, hogy mondtad, én is ma­gara elé vettem Déry Tibor könyvét. Biztosan emlékszel arra a részre, amikor a császár elküldi Rufinust, a fölényesen sima és körmönfonton ér­velő udvaroncot, hogy alkudozzon Ambrussal, ne kelljen a cézárnak nyüvánosan vézekelnie a vérengzésért, amit Thesszalonicában követett él. Ambrus közli* hogy alku nincs, a császárnak meg kell követnie Istent és az egyházat. De azt is megjegyzi, hogy átlát Rufinus testének üveg­falán, ahol egy mérleg áll. E mérlegen az udva­ronc éppen latra teszi, hogy az egyházat vagy a cézárt szolgálván járna-e jobban. Mellesleg, milyen undorító jövőt .jósol ne­kem, Eminenciád, elvesztésül?”.- kérdi az ud­varonc.- A cézár szolgálatában magasra fogsz ka­paszkodni, Rufinus, a földi lajtorja utolsó előtti fokára. De abban a percben, hogy fölhágtál az utolsóra., egy kard járja át a,tszíyepl,e^ ékfcbr-l^dárábbiják, s a .nép egymással versié^ nyezve száguld halálod színhelyére,; bogy széj> taposhassa verés tetemedet. Lemetszett jodd kezedet pedig ajtótól ajtóig viszik, s megmére- vedett ujjaidat nyitogatva-csukogatva, azt fog­ják kiáltozni nagyokat nevetve; adjatok a telhe­tetlennek!- Hálás vagyok Eminenciádnak, hpgy fölen­gedett a lajtorja utolsó előtti fokára. Életpályá­nak az sem megvetendő.” Immár harmadik-negyedik udvar udváron- caival yan szerencsém ülni és beszélgetni, kik láthatták volna előre sorsukat, kiknek üres te­nyerét már csak én fogtam meg. Dé valamennyi Rufinus válaszát adta - hátha följut a lajtorja legmagasabb fokára. Természetesen vala­mennyi „használni”, „szolgálni!’ akar: A szo­morú az, hogy még csak nem is császári udva­rokról van szó, hanem, ahogy mondod, barom­fiudvarokról. Mintha a kilencvenes években az értelmiség nagy része ä tyúklétra legmagasabb pozíciójá­nak elfoglalására tett volna kísérletet, ennyi­ben van azonosság az egyházi, a politikai és a szellemi élet hierarchiájában. . .,; V. A.: Igen, és az azonosak egymásra találásá­ban. Bámulatosan tűdják felismerni egymást. Én szenvedtem, mert a diktatúrában vállaltam, hogy pap, hogy szerzetes leszek, és akkor ránk mo­solygott a szabadság, jötték új emberek, akik el­magyarázták nekem, hogy mi az, hogy katolikus, hogy mi az, hogy keresztény, akik úgy harminc­negyven évet kihagytak a folyamatosságból. Ez az embernek úgy felpezsdítette a vérét, csendesen föllázadtam - vagy pedig jót szórakoztam. Bűnhődő városok Lenyűgözően logikusnak hat a po­litikusok érvelése, valahányszor leplezni igyekeznék igazi szándé­kaikat. Ember legyen a talpán, akit nem győznék meg a kifejtett indokok, amelyek közül egyes- egyedül éppen az az egy hiányzik, ami politikusunkat válójában mo­tiválja. Kit ne hökkentene meg, a miniszterelnökkel együtt, hat rá­döbbenne a kistelepüléseken és a fővárosban az egy főre jutó állami támogatások „brutális különbsé­gére”. Márpedig ez nem afféle vé­lemény, hanem tény, tény, tény, s e lehangoló helyzeten nyilván csak akkor lehet majd változtatni, ha - természetesen illő központi támo­gatással - Felcsúton és mind a fal­vakban kiépül az aluljárók rend­szere, a sok villamosvonal meg a többi nagyvárosi tartozék, amire mind költeni szokás. A metropolisokat különben sem árt a „helyükre tenni1”. Ahhoz ugyanis az ilyenkor megnyerni re­mélt „vidéki embert” a vonzódás és utálkozás sajátságos keveréke köti. Itt van például a világváro­sok jelképének is mondható New York. Mármint a City, 8 nem a ha­sonnevű nagy szövetségi állam, rögtön ott, a metropolis tőszom­szédságában. Ha valaki nem tud­ná, a New York-iak, mármint a vi­lágváros határáé kívül lakók szin­tén elegyes érzelmekkel viseltet­nék a felhőkarcolók és nyomorne­gyedek e különös keverékével szemben, ahová a közelében lakók reggel bevándorolnak, hogy dél­után fellélegezve hazamenekülje­nek kellemes, kertes házaikba. Van egy olyan mondás, hogy Amerika a Hudson folyó nyugati partján kezdődik: vagyis a tőle ke­letre fekvő New York City nem is igazi amerikai város. Sokak sze­mében egyenesen „bűnös város”. Ahová az „igazi” amerikai is egy kicsit bűnbe esni jár, ha csupán a Broadway és musicáljai kedvéért is. Bámulják és ócsárolják, egy ki­csit még most is, pedig pár eszten­deje a Konzervatív, kemény kezű polgármester gatyába rázta a New York-iákat, alaposan leszo­rítva például a valóságos bűnözés arányait is. Két évtizede azonban New York vitathatatlanul a bűn városa volt, akkortájt a Broadway színházai mellett hemzsegtek a szexintézmények, a híres 42-es ut­ca legendás kétoldali mozisorában kizárólag pornófilmeket vetítet­ték. Ford elnökre azonban mégis visszaütött, hogy megpróbálta büntetni New Yorkot. New York kasszája ugyanis 1975-re nemcsak kiürült, hanem a magánbankok is kockázatosnak ítélték a további hitelezést a város­nak. Szegény Beame polgármester hiába futott fűhöz-fához, s bizony pénzügyi segítséget kért Washing­tontól, vagyis a szövetségi kor­mánytól is...Gerald Ford azonban a füle botját sem mozgatta, majd amikor a polgármester felszólítot­ta válaszra, az elnök kerek perec nemet mondott neki. Csak hát New Yorkban ugye bulvárlapok is vannak, s közülük a legnagyobb, a Daily News a Fehér Ház vissza­utasítását a maga módján tálalta: „Ford to City: Drop Dead.” Sza­bad fordításban: Ford közölte a várossal - dögöljetek meg. Ha úgy tetszik, a maga módján ez is brutális változat volt, min­denesetre korántsem csak a New York-i utca lapvásárolóira hatott. A máig a bulvársajtó stílusának jellegzetes példájaként számon tartott szalágcímről ugyanis egész Amerika értesült. Az esti tévéhír­adók magától értetődően bemu­tatták, hiszen pompásán lehetett vele tömören tálalni a tényeket. S miként e címlap, a benne foglalt elnöki üzenet is önálló életre kelt. Ahogyan pár évre rá szegény Jimmy Carter egy oktalan szóvá­lasztása, majd évtizedünk elején George Bushnak egy élelmiszer- áruházban az áruleolvasó gépre való gyermeki rácsodálkozása, ez Ford elnöki érzéketlenségének a jelképévé vált. Bizonyára igazta- lanul, ám attól még hatásosan. A New Yorkot borzongva és megbű- völten szemlélő „vidéki” amerika­iak pedig nem bocsátották meg el­nöküknek e gyűlölt-szeretett vi­lágváros megbüntetését. A következő esztendőben Ford elvesztette az elnökválasztást. H Avar János Horváth, a tisztogató Horváth Béla kisgazda képviselő sajátszérű ötleteivel lassan párttársára, Pokol Bélára kezd hasonlítani. Azzal a különbséggel, hogy Pokol tanár úr félvetései inkább a politikai humor körébe tartoznak. EzZél szemben Horváth képviselő kezdeményezéseit, külö­nösen e legutóbbit, a sandaság, a rosszindulat és vak­buzgóság jellemzi. Valamint az intrikus hajlammal társult politikai rövidlátás. Nevezett úr nyáron még a főváros köztéri szobrainak átrendezésével, az első magyar köztársasági elnök, Ká­rolyi Mihály szobrának esetleges eltávolításával fogla­latoskodott. Jelenlegi kezdeményezéséhez képest ez legföljebb ügyefogyott amatőrködésnek tűnik. Mert az FKGP prominense most a vám- és pénzügyőrség or-: szágös parancsnokának, valamint az elmúlt kilenc év­ben valamennyi szabadon választott magyar kormány szolgálatában elvitathatatlan szakmai és erkölcsi te­kintélyt szerzett Györgyi Kálmán legfőbb ügyész me­nesztésén fáradozik. É buzgalmát épp azzal indokolja, hogy mindketten vezető beosztást töltenek be a rend­szerváltozás kezdete óta, így „tevékenységük időszaka átíveli az olajimport liberalizációjának éveit, az olaj- szőkítés korszakát és egyéb gazdasági-politikai össze­fonódások éveit, melyek a korábbi kormányzati cik­lusban eluralták a magyar közéletet”. Szögezzük le:, Horváth Béla nein ment odáig, mint Csurka Istrváp. s legutóbb az ex-MIEP-es Szabó Lukács képviselő, akik a. tőlük mégszokott módon egyszerűen lekommunis- tázták a legfőbb ügyészt. Horváth képviselő, ismerjük él! bizonyos politikai fejlődésről tett1 tanúbizonyságot, amikor, a rágalmazás csurkai magyar útján nem me-; részkedett üyen messzire. Meglehet, gondolt arra, hogy a kormány, mi több, saját pártjának miniszterei között . is találtatik nemegy s hajdan nem is alacsony beosztá­sú exkommunista. De a két magas állású köztisztviselő ellen intézett „tisztogató” akció kömmunistázás nélkül is több mint botrányos. És ostoba is. Azon az alapon, hogy valaki a közbizalom okán a rendszerváltás óta fo­lyamatosan magás tisztséget tölt be, s pusztán ezért gazdasági-politikai összefonódásokkal gyanúsítható, túlontúl sokan megvádolhatok. Akár Pintér Sándor is, aki 1991-től 96-ig országos rendőrfőkapitányként, "98-tól pedig belügyminiszterként szolgálja a kormá­ny pkat,...^ .< A magukat polgári politikusnak nevezőknek ideje lenne tudomásul venni: a normális, nyugati jellegű de­mokráciákban megvetett módszer a tekintélyes köz­szereplők, politikai ellenfelek denunciálása, gyalázása, feljelentgetése, rágalmazása. Horváth Béla politikai fejlődésé lám, ott még nem tart, hogy felfogná: a rágal­mazó önmagát minősíti, a mocskolódó saját magát* elv- és párttársait mocskoljabe. Ez az ő baja. Az vi- szont valamennyiünk ügye, mert a Magyar Köztársa­ság méltóságát sérti, ha egy parlamenti képviselő akár önszántából, akár politikai megrendelésre bizonyíték, és jogalap nélkül a legfőbb ügyészt támadja. Számos rossz tapasztalatunk ellenére reméljük, Horváth kép­viselőben otromba akciózásában magára marad. Szász István. Pápái öábór rajzá Magyar polgári virtus Jó tüdni, hogy nem yé- szett még ki a magyar virtus, ha politikai ellen­lábasainknak akarunk keÜemetiénkedni. Jó - lér‘ hetett a konspiráció, mert csak most, hónapokkal ■később; szivárgott ki, hogy ász egykori, városi, gerillák, akik jelenleg a kormányzó párt javát al­kotják, milyen furfanggal próbálják meg lehetet­lenné tenni legnagyobb riválisukat, az MSZP-ti • A szocialisták nemré­giben zöld vonalat hoz­tak létre, hogy a párttal szimpatizálók ezen te­hessék meg észrevétélei- ket. A zöldvonal, mint köztudott, a telefonáló számára ingyen van,, a díjat a hívott fél, jelen esetben az MSZP fizeti. Innen jött az éca: egy fi­neszes fideszes azt java­solta, hogy kérjék föl a párt egyik idős szimpati­zánsát, üljön rá a telefon­ra, és addig hívogassa a szocialisták számát, amíg azok anyagilag tönkremennek. Ha vala­ki egész nap a vörösök zöldszámát hívja, akkor a szöciknak akkora lesz a telefonszámlájuk, hogy kénytelenek lésznek fel­adni a harcot, visszaesni a népszerűségi listán. Vélhetőleg konspirációs okokból, az idős sztaha­novista telefonálóval kapcsolatos egyéb körül­ményeket mindmáig ho­mály .fedi, pedig nem á r-, tana.tiidni ayálasztné-: hány kérdésre. Például, hogy kapoft-e megfelelő kiképzést? Megmóridták-e neki, mit kell mondania a kagylóba, hogy jo sokáig tartson a beszélgetés, ka­pott-e valamilyen fizetsé­get a szolgálataiért - ha igen, az egykori székház- eladásból vágy valame­lyik bánya nyereségéből honorálták-e működését? Az sem világos, tart-e még a telefontarifa fedő­nevű akció vagy már szóltak, hogy öreg, abba lehet hagyni, vége a hábo­rúnak.' Bármennyire jónak tetszett is az ötlet, nem omlott össze az MSZP, amilyen bárgyúk az ide-, genszívűek, azt sem tud­ják, mekkora költséget okozott nekik az. idős szimpatizáns: a zöldr szám díja ugyanis a párt- ház többi telefonszámlá­jával együtt érkezik. Más fideszes csínyről nem érkezett jelentés, de ismerve a fiúkat, minden megtörténhet. Az is, hogy valamelyikük rajzszöget rak Horn Gyula székére, egy Kövér nevű fideszes pedig kis cédulát ragaszt Kovács pártelnök hátára, rajta a felirat: hazaáruló vagyok, és csak azért le­hetek itt a parlamentben, mert ez a cselekmény már elévült. Föld S. Péter Kanadai erfranc

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék