Népszava, 2000. március (128. évfolyam, 51–76. sz.)
2000-03-11 / 60. szám
te feliratkoztál önkéntesnek?” Azt, hogyha egy üzenetet sok emberhez akarunk eljuttatni, akkor azt a „valamit” olyan helyre érdemes kitenni, ahol sokan láthatják, már régóta tudja az emberiség; a régi görög demokráciában is ismerték a politikai véleménynyilvánítás eszközeként a „graffiti”, azaz a falakra írt jelszavak fogalmát, s a XV. században Luther Márton se egy eldugott sikátorsarokra, hanem a wittenbergi vártemplom kapujára tűzte ki kilencvenöt pontos „dolgozatát” a reformáció tanairól. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben pedig a francia Jules Chéret és az Angliából származó litográfiatechnika jóvoltából Európa nagyvárosainak falain megjelentek az első nagyalakú és nagy példányszámú színes nyomatok, azaz a mai értelemben vett plakátok. Az 1910-20-as években, azaz éppen abban a két évtizedben, amelyben nemcsak a legnagyobb politikai-társadalmi változások mentek végbe Oroszországban, illetve az abból létrejött új államalakulatban, a Szovjetunióban, de amely két évtized az orosz-szovjet művészet történetének is az a kiemelkedően fontos szakasza, amelyben kiteljesedik az avantgárd művészet egy jelentős szelete, ez a két korábbi „találmány” szorosan összefonódik: megjelenik az utcákon előbb a mozgósító, később a mindig aktuális feladatokra serkentő s még később az elért eredményeket hirdető, komoly művészek által készített politikai plakát. Az utcára, a falakra, a legtöbb ember szeme elé szánt műveknek, mivel megalkotásuk legalapvetőbb indoka az éppen aktuális napi politika, az egyik legfontosabb szerepe a mozgósítás gyakran a szó legszorosabb értelmében. „Te feliratkoztál önkéntesnek?” — kérdezi például meglehetősen provokatívan Dmitrij Sztahjevics Moor (Orlov) (1883-1946) vörös-fehér-fekete színű plakátja 1920-ból. Moor a szovjet politikai plakát műfajának egyik megteremtője, más újságok mellett az Izvesztyija és a Pravda munkatársa, a Krokogyil című szatirikus lap egyik alapítója volt. (Az pedig már valószínűleg csak a magyar nézőben felvetődő kérdés, hogy vajon Moor plakátja elkészítésekor ismerte-e Kónya Sándor egy évvel korábban, a Magyar Tanácsköztársaság idején készített „Te sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!” című munkáját, melynek katonafigurája ugyanezzel a mozdulattal és ugyanilyen fegyvertartással mutatott a nézőjére vagy pedig egyszerűen csak a „forradalmi levegőben” eszerint mindenhol benne lévő hév és lendület hozta-e ki mindkettőjükből az ennyire hasonló figurákat?) Alig öt évvel későbbre — nyilván az új rendszer megszilárdulásával párhuzamosan - a kemény nézésű, fenyegetően mutogató puskás vöröskatona már alaposan megszelídül: a szovjet formatervezés úttörőjeként számon tartott festő, grafikus, fotóművész, építész, díszlettervező és nem utolsósorban plakáttervező Alekszandr Mihajlovics Rodcsenko (1871-1956) 1925-ben készített „Vöröskatona, minden kunyhóba vidd el a GOSZSZDAT (az Állami Könyvkiadó - M. G.) kiadványait” feliratú s már fotót is felhasználó montázsplakátján már egy szélesen mosolygó, jóságos vörös csillagos katona közeledik a néző felé az égbetörő búzaszálak között, szinte csecsemőként a karján dédelgetett könyvekkel (melyek címlapján - legalábbis az eredeti méretben - jól láthatóan Lenin portréja és neve áll), nyilván éppen azért, hogy az általa hozott olvasnivalótól megokosodott szocialista kolhozparasztok munkája nyomán a jövőben majd még magasabbra szökkenjenek a búzaszálak, még több kenyér jusson a szovjet emberek asztalára. Mármost hogy az egykori Szovjetunió előbb megvédése, később fejlődése mennyire volt köszönhető ezeknek a plakátoknak, az lehet kérdéses. De hogy ezek a forradalom szülte plakátok igencsak komoly szerepet játszanak a művészetek történetében, az biztos. Martos Gábor A város zajban s fényben úszik, A népség ezrivel tolong, Hömpölyög, mint a kiáradott folyó, az Utcákon át az „éljen” harsogása, Arcok s ruhák ünnepiek! Mely alkalom, mely ünnep ez? Talán az isten jött a földre Saját képében, és saját kezével Átadta a rab embereknek Rég elveszített szabadságukat? Hogy ily nagy a fény, az öröm. Nem, nem az isten, más megy ottan, aki kisebb az istennél, azonban Magát nagyobbnak tartja: a király!... Lenéző gőggel megy az emberek közt, Mint a szelindek a kicsiny ebek közt, S amerre néz, térdek s fejek hajolnak, Mint a viharban a nád erdeje, S torokszakadtáig kiáltja A szolgacsorda: „Éljen a király!” Ki merne nem kiáltani Vagy éppen mást kiáltani Az ezerek és ezerek között?... Ki merne?... egy mer... egy a sok között... Ez egy, oly hangon, mely a tömeget Túlbőgi, mást kiált, Ez azt kiáltja: „Haljon a király!" És eldurrantja fegyverét, s a Gőgös király a porba rogy...Kelj föl, te gyáva zsarnok, Hisz nem talált a fegyver, Ruhádba s nem szivedbe Petőfi Sándor Az apostol /részlet/ Ment a tévedt golyó. Az ördög, akinek eladtad, Megőrzé éltedet, Kelj föl, te gyáva zsarnok! S töröld le képedről a port. Ki a gyilkos, ki s hol van ő? Ott áll... de már fekszik, nem áll, Félhasra fekszik, leveréki Lábáról őt, és boldog, aki Vén, ráncos orcájára köphet És megrúghatja ősz fejét. Boldogtalan nép, mert gyűjtöd fejedre Az isten átkát? nem elég, Amely már rajta fekszik? Nem volt elég a Krisztust megfeszitned, Minden megváltót megfeszítesz hát? Boldogtalan, százszor boldogtalan nép! Néhány nap múlva vérpad állt a téren, És egy ősz ember fönn a vérpadon. Midőn melléje lépett a bakó a Sötét halálnak fényes pallosával, Az ősz ember végigtekinte a Kárörvendő szilaj tömeg során, és Sajnálkozó könny reszketett szemében, Sajnálta, akik őt megrugdosák, S akik gyönyörrel nézik most halálát... Suhant a pallos, rémesen suhant, S a fej legördült... Szilveszter feje. A nép rivalita: „Éljen a király!" És a halottat a hóhérlegények Eltemeték az akasztófa mellett. Vénült, kihalt a szolganemzedék, Uj nemzedék jött, mely apáit Arcpirulással említés azoknál Jobb akart lenni és az is lett, Mert csak akarni kell!... Fölkelt az új hős nemzedék, S mit örökségben hagytak rá apái, Leverte rabbilincseit, S kezéről, akik ezt szerezték, Azoknak sírhalmára dobta, Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott A földben is szégyeljék magokat!... S megemlékeztek a győzelmesek Ama szentekről és nagyokról, akik A szolgaságban szabadok valónak. És hirdették az igét, S díjok halál lett, Csúfos halál!... Megemlékeztek a győzök ezekről, S a diadalnak örömébe szőtték Szent neveiket koszorú gyanánt, S elvitték volna őket a Dicsőség templomába, De hol keressék, hol lelik meg őket? Rég elhamvadtak a bitófa mellett! (Pest) 1848. (június)szeptember _________ _______ _______ SZÉP Litt ! 2000. MÁRCIUS 11., SZOMBAT NÉPSZAVA \1 ___ Sorok egy színész és egy gazdálkodó 48-as naplójából (Részletek Szuper Károly színész naplójából.) „Veszprém (1848. — a szerk.) március 6. Korán keltem, hogy még egyszer találkozhassam Petőfivel, és a Szinglibe siettem. Jókor érkeztem. Nejével megismertetvén, egy kellemes órát töltöttem körükben, míg ők útra nem keltek... Petőfi... bizalmasan közölte, hogy körútját némileg politikai szempontból is teszi. A sár miatt nem tudunk Pécsre kocsikat kapni.” (Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy Magyarország utolsó rendi országgyűlése véletlenül éppen ezen a napon fogadta el az örökváltságról szóló törvényt, de hát erről persze honnan is tudhatott volna a Veszprémben éppen egyéb fontos ügyekkel bajmálódó Szuper, adjuk is neki vissza a szót:) „Veszprém, március 10. Ma igen-igen sok bajunk volt a primadonnánk és első szerelmesünk miatt, kiknek titkosan kölcsönös érzelmeik miatt már számtalan kellemetlenségen estünk át. Ma a legnagyobb mértékben tört ki a kellemetlenség, miután Chiabai légyotton találván őket, szörnyű didibe jött, s elillant vetélytársát halálos fenyegetéssel keresgélte, nejét is agyonlövéssel fenyegetvén. Mi alig tudtuk nagy üggyel-bajjal megszöktetni Benedeket s lefegyverezni a dühöngő Chiabait - midőn Chiabai rájött arra, hogy az általa fenyegetett bizalmas pár egy műbarátnál újra találkán mulat. Itt aztán néhány pillanaton múlt, hogy Benedek el tudott rejtőzni.” (Hát hogy is jönne ilyen izgalmas események nyomába, hogy miközben Chiabai Benedeket kergeti Veszprémszerte, Európán éppen valami forradalmi hullám söpör végig...) „Pécs, március 18. Délben értünk Pécsre, hol általános az ünnepélyes öröm a fölött, hogy a 12 reformpont elfogadtatott. Mindenki nemzeti kokárdát visel kalapján. A városház tornyáról lelógó nemzeti színű zászló majdnem a földet söpri. Megérkezésünk után nyomban felékesítettük magunkat nemzeti tricolor kokárdákkal.” „Pécs, március 28. Ma nagy megyegyűlés volt, melyben mint egy akarat uralkodott a szabadság érzete ünnepiesen és lelkesen. Úgy látszik, hogy mindenkinek a politikára és saját jövőjére van csak gondja, a színház keveseknek jut eszébe.” „Pécs, május 4. Tegnap vonult be az új ministérium által újonnan kinevezett alkotmányos főispán gr. Batthyány Kázmér. Ezt rohant bámulni minden ember, s e miatt előadásunk el is maradt...” (Miközben 1847 októberében Sopronban Széchenyi István, a legnagyobb magyar Paál János uradalmi ügyvéddel szemben, 1848 júniusában a dicsőséges március után alig három hónappal — Szabadszálláson Petőfi Sándor Nagy Károllyal, míg Nagyszalontán Arany János egy bizonyos Toperczer Ödönnel szemben maradt alul a követválasztásokon, addig ezeket ija naplójába Rákótzi József selylyei gazdálkodó: „Az 1847-ik esztendő is igen jó volt, mert a búzának jó termése volt. Kukorica bőven termett, de szilva nem volt. Mák nem volt, burgonya nem volt, tök bőven volt. Borsó volt, de oly nagy szél, eső volt, hogy Sziget városa majd alig egy özön által el nem boríttatott. Sok házak már leomlottak, pusztultak. Az erdőben igen sok tölgyfák lehűltek, törtek. Ez pedig történt 1847-dik október holnapnak 26- dik napján. A Dráván a malmok elmerültek. Az 1848-ba a szabadság kijött Kossuth Lajos által. Sok háborúságok voltak, itt parantsoltatott a nemzetőrség felállítása és én is az voltam. Kossuth első miniszter volt és pénzügyi volt. Ő nyilatkoztatta ki a királynak minden akarattyait vagy törvényeit. Fegyvert állított és hadakat, táborokat parantsolt. Vezérek voltak Görgei, Bem, Damjanits, Perczel és Batthyány Lajos és többek. Az 1849-be pedig november holnapnak nyolczadikán reggel három órakor nagy földindulás történt. Ismét november harminczadikán reggeli tíz órakor nagy földindulás volt. 1849-dik évben bíró voltam és olyan nagy zűrzavar volt abban az esztendőben, hogy ennek az egy helységnek ki kellett állítani 21 honvédeket. Másodszor kellett 7 mozgó csapatokat állítani, harmadszor kellett öt honvédeket és mindjárt Kaposvárra kellett állítani, csak a mozgókat Toponárba. A honvédeknek minden egynek 5 pengő forintokat kellett fizetni a helység pénzéből, az mozgóknak pedig kellett minden egynek egy fegyvert és egész öltözet ruhát és lábbelit az helységnek állítani vagy venni. Negyedszer parantsoltatott a népfelkelés és ki is állott a nép. El is mentek a Hárságyig, de onnan visszaparantsoltatott az egész sereg, hogy az Dráva szélén lakók álljanak őrt a Dráva szélén. Hogy az ellenség át ne jöjjön Magyarországra. Addig az ideig a magyarok mindig győztek, de amikor Görgei átadta seregét a muszkának, mindjárt vége lett a magyar győzelemnek. Kossuth Lajos és Bem elmentek mint mondják 80 ezer néppel Törökországba, onnan elmentek Kisázsiába. Aztán hatalmat verett a Német és mindjárt elszedte a fegyvereket, szuronyokat, evvel mutatta meg, hogy ő győzelmes lett Magyarországba. Azután 50-dikbe (értsd: 1850- ben — a szerk.) a zászlókat (sic!), dobokat, minden helységekbe összeszedette, mint győzedelem jeleit, úgy vitette Bécsbe. Ezeket kívántam jegyzésbe venni, mert én Rákóczi József bíró voltam ebben az esztendőben. Bizony sokat szenvedtem akkor, mert a rátzok is által ütöttek Bartsnál Magyarországra, és Bartsot jól el is pusztították. De a magyar népfölkelők Noszlopi Gáspár vezetésével visszaverték őket, két ember elesett a harcban. A rátzok közül sokan elvesztek azon az ütközetben, sokan a Drávába fulladtak. 1850-dikben bíró volt Papp Dávid. De itt már békesség volt, csak az 1851-ben három katonát kellett állítani a császár számára. Az időket és a termést is jegyzésbe veszem...” (A tér végül viszsza Rákóczi uram az élet számára talán mégiscsak fontosabb, de legalábbis mindenképpen átláthatóbb dolgainak a taglalásához...) M. G. Forradalom ide vagy oda, azért a termés a legfontosabb