Népszava, 2000. május (128. évfolyam, 101–126. sz.)
2000-05-13 / 111. szám
A Vezúv és a Csalogány 150 éve született Blaha Lujza és Jászai Mari A Jászai Mari tér és a Blaha Lujza tér között húzódik Budapest tengelye, a körút. Színházi életünk tengelyének pólusain e két csodálatos asszonynak művészi inkarnációja és egyénisége is jó messze esett egymástól. Az már a számmisztika birodalmába tartozik, hogy ugyanabban az évben, 150 évvel ezelőtt gyújtották meg az angyalok életük gyertyáját és ugyanabban az évben fújták el a két lángot, háromnegyed évszázaddal ezelőtt. Jászai nem sokra tartotta a nemzet csalogányát. („Bájos, de igen egyoldalú színésznő. ”) Nem sokra értékelte Blaha Lujza katalizátori szerepét, aki a népszínművek dalaiból népdalt varázsolt és ismeretlen népdalokat közkinccsé tett. (Magasan repül a daru, Nincsen annyi tengercsillag... Lehullott a rezgő nyárfa.) Mikor Jászait 1900-ban egy évre a Vígszínházba sodorta a szerepéhség, Gál Gyulával játszott együtt, aki később így jellemezte: „ Vulkán volt”. Rédey Tivadar szerint: „szinte egymaga szította a szent lángot”. A szent láng nevében aztán Jászai akkora pofont kent le egy fiatal színésznek, aki a próbák szünetében enni merészelt a szent színpadon, hogy csak úgy nyekkent. Ami mégis közös volt bennük: az a stigma, amit a sors már születésükkor homlokukra rajzolt, az elhivatottság, a küldetés stigmája. Jászait anyagilag segítette az indulásban az a pénz, amit a königrätzi csatában mint markotányosnő (!!!) keresett. Mindketten siheder korukban szöktek el titokban hazulról, hogy egy színházi társulathoz csapódjanak. És 16 éves korukban férjhez mentek. Szerelemből? A színészi karrier érdekében? Sosem fogjuk megtudni. Blaha Lujzát Ady és Jókai sara mellé temették. Jászai előre elkészítette sírhelyét. Babits ezt írta egyikük halála alkalmából: „ „láttad homlokán a csillagot”. Mindkettőjük életét egy szent predesztináció csillaga vezérelte. Amikor az ember Blaha Lujza régi gramofonfelvételeit hallgatja, a szív megtelik melegséggel, ugyanakkor a hátán végigfut a hideg. Ennek a hangnak szexepilje van. Dankó Egy cica című csárdáját olyan vad tempóban énekli, hogy egy fiatalnak is becsületére válna. Pedig a felvétel idején már több lehetett 70 évesnél. Sokszor csak egy zongora kíséri, de az intonáció kristálytiszta, a magasságokkal sincs gondja. Magasan repül a daru... Búzaföldön, dűlőúton... Ez az én szeretőm... - a múlt század úgymond slágerlistája. Egyszerre megértjük, miért nevezték csalogánynak! Jászai Mari hangját rögzíteni senkinek nem jutott eszébe e hazában. Talán egy ma élő 85 éves ember még hallhatta diák korában. Lelkében még megszólal az öblös, tengeri vihar zúgású hang. Aztán mikor az öregek is meghalnak, már csak a képzeletünkben! Lelkes Péter Blaha Lujza Jászai Mari Magyaros halleluja Az OsterKlang 2000 fesztivál Bécsben Negyedik alkalommal rendezték meg Bécsben a nagyheti OsterKlang fesztivált, amelyről immáron elmondható, hogy az osztrák főváros kulturális-idegenforgalmi életének egyik állandó és fontos tényezője. Idén a húsvét hagyományos témakörét a 2000. év mágikus vonzatai, valamint jelentős jubileumok is gazdagították. Mert - ha szabad a tudósítónak élményeit időben hátrafelé fölidéznie - a húsvéthétfői záróhangverseny nem is szentelődhetett volna másnak, mint éppen Johann Sebastian Bachnak, jóllehet ugyanitt, egy 1773- ból való, zseniálisan szertelen „hamburgi” szimfónia erejéig, a legeredetibb fiú, Carl Philipp Emanuel is képviseltette magát. Mégis: a főszerepet a nagy Bach zongoraversenyei játszották, s ezeknél kétségtelenül megkapó hatást keltett, ahogyan a francia-baszk testvérpár, Katia és Marielle Labégue lobogó hajjal, a barokk férfiöltözetet stilizáló ruhában, a közönségnek háttal ülve két 1746-os, Silbermann Clavier nyomán újonctan készíttetett kópiahangszereiket bűvölték, miközben a Musikverein nagytermének közönsége igencsak fülelt, hogy meghallja, miért lehettek a lipcsei mesternek kedvencei ezek az instrumentumok. Ám zongora ide, csemballó oda, a lényeg a kíséreten volt, amelyet a Giovanni Antonini vezette, szenzációs - és mint hírlik, szerencsére a közeljövőben Budapesten is meghallgatható, milánói II Giardino Armonico látott el. Mesés, sőt máris legendás régizenei társaság ez, amelyet sugárzó tehetségű koncertmestere, Enrico Onofri Vivaldi „Pisendel” melléknevű, d-moll hegedűversenyében produkált, külön is lenyűgözőt. Nagypéntek estéjén az Osterklang fesztivál azután más passióval szolgált, nevezetesen a Jeanne d'Arcéval . Carl Theodor Dreyer 1927-ben készült, a hősnőhöz hasonlóan lángok martalékává lett, majd a nyolcvanas években rekonstruált némafilm remekén, a csodálatos Maria Falconetti főszereplésével szinte kizárólag csak az emberi arcok játékát megörökítő, celluloid műalkotáshoz az 1952-es születésű Richard Einhorn írt részint középkoriasan archaizáló, részint pophatást sejtető, de mindenképpen szép és mindenképpen moll zenét. Az előadók a Bécsi Kamarazenekar és a Chorus sine nomine, valamint az Anonymus 4 nevű, amerikai énekes kvartett voltak, s e nagyszabású apparátust egy Bernstein-tanítvány, az ugyancsak amerikai Marin Alsop irányította figyelemre méltón. Ám ha lehetséges némafilmhez évtizedekkel később zenét írni, miért ne volna lehetséges filmzenét írni soha is nem forgatott filmekhez? Legalábbis helyenként ez a kérdés tolulhatott fel az angol Gustav Holst 1916-os nagyzenekari alkotásának, a Planétáknak hallgatójában nagycsütörtök estéjén, a London Philharmnics Sir Roger Norrington vezényelte hangversenyén. És hogy Sir Roger Isten kegyelméből való karmester, az is nyilvánvalóvá lett mindjárt Schumann Tavaszi szimfóniájának kezdetekor. Nagyszerű egy zenekar ez a londoni filharmonikus, mint ahogy nagyszerű volt az ezt megelőző koncertjén is, noha akkor a Don’t worry, be happy! számával világhírűvé vált, afroamerikai Bobby McFerrin állt az élén. Mert ugyan a capella-improvizációival a Jess McFerrin most is zseniális vokálartistának bizonyult, karmesternek azonban, amint azt Bernstein-, Gershwin- és főként Bizet-interpretációi mutatták, igazán csapnivaló. Katartikus élményt hozott viszont a száz éve született Ernst Krenek híresen nehéz kórusműve, a Jeremiás próféta sirámai a Marcus Creed vezette, világhírű RIAS-kamarakórus előadásában. A dodekafon technikát meghatározott pontokon gregorián modalitással ötvöző, aszkétikusan kifejező mű Krenek amerikai emigrációjában született, oly korban, midőn a szerző még csak nem is gondolhatott arra, hogy kompozícióját hallhassa. „De hát így van ez akkor is, amikor a középkor zenéjét tanulmányozzuk - írta Krenek. - Hisz gyakran az a benyomásunk, hogy ez nem is földi halandók számára készült, hanem különlegesen tehetséges emberek Istennek tett, különleges fölajánlásaként. ” A Jeremiás sirámai apokaliptikus időben keletkezett, Franz Schmidt 1938-ból való oratóriuma, a Hétpecsétes könyv viszont egyenesen a Jelenések könyvét választotta témájául, a Luther-fordította Biblia alapján. „Egy hihetetlen szöveg hihetetlen megzenésítése” — mondta azOsterklang nyitóhangversenyének dirigense, Nikolaus Harnoncourt, s az előadás a Bécsi Filharmonikusok és a Singerverein kórusának közreműködésével, valamint neves szólisták, köztük János apostol tenor szólamában az amerikai Kurt Streit brillírozásával - megerősített egy korábbi sejtésünkben, abban nevezetesen, hogy a pozsonyi születésű, félig német, félig magyar Schönberg-kortárs, Franz Schmidt vizionárius erejű alkotása igazi remekmű. Mert ezt, a német hagyományt Bachtól Wagnerig összefoglaló, mégis hallatlanul eredeti oratóriumot akkor is érdemes lenne idehazais játszani, ha Schmidt zenéje a monumentális darabnak talán épp leghangsúlyosabb Halleluja-kórusában - nem volna oly félreismerhetetlenül magyaros lejtéssel megkomponálva. " Mesterházi Máté Negyedik alkalommal rendezték meg Bécsben a nagyheti Osterklang fesztivált, amelyről immáron elmondható, hogy az osztrák főváros kulturálisidegenforgalmi életének egyik állandó és fontos tényezője A Jeremiás sirámai apokaliptikus időben keletkezett, Franz Schmidt 1938-ból való oratóriuma, a Hétpecsétes könyv viszont egyenesen a Jelenések könyvét választotta témájául Újraolvastam Babits Jónás könyvét, ismét hallani akartam a költő személyes hangját, úgy is mondhatnám, megerősítésre vágytam: igaz-e, amit gondolok, hogy „hallgatni arany”, ez bölcsesség, de vétkesek közt némának maradni: cinkosság. Újra gyönyörűségem lettem mondataiban, elringatóztam szövege ritmusán, fülembe muzsikáltak rímei, de új üzeneteket is fedeztem föl benne, olyanokat, melyek eddig elkerülték a figyelmemet. Mindaz, ami másnak talán morális evidencia, Babits számára viszony volt: hívő ember viszonya az Úrhoz. Nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy valaki elkötelezettséget érezzen az üldözöttek, a szegények, a kijátszottak, a szenvedők mellett; empátiát és szolidaritást is; hogy elutasítsa az erőszakot, hogy felelősséget viseljen embertársai iránt és embertársai színe előtt. Mindehhez elég a puszta ráció, ésszerű fölismerése annak, hogy anélkül amit erkölcsnek nevezünk, nemcsak, hogy nem jöhet létre emberi társadalom, de ma már a természet olyan zabolátlan erőit szabadította föl az emberiség, hogy ezek nélkül a morális korlátok nélkül záros határidőn belül elpusztítja önmagát. És ebbe még az önzés is belefér. Bárki megérheti a végső katasztrófát (magam is), nem szólva szeretteiről, gyerekeiről, összes ivadékairól. Nem így Babits. Ő, miképp Jónás, „rühelte a prófétaságot, félt a várostól, sivatagba vágyott, hol magány és békesség övezte, semhogy a fedett nép őt megkövezze ”. Ez Babits an sich, önmagában, katolikus hite nélkül, egészen addig, amíg parancsot nem kap az Úrtól, hogy „Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a Város ellen! Nagy ott a baj, megáradott a gonoszság. ” Babits, mint magánember, mint poéta nem cselekedni akar, hanem elmélkedni és imádkozni, számára kiáltani a város ellen nem evidencia, hanem kínos föladat, mely elől menekül „futván az Urat, mint tolvaj a hóhért”. Babits a cethal gyomrának poklában jön rá, hogy „De böjt és imádság néked, mint a példa, mert vétkesek közt cinkos, aki néma. Atyjafiáért számot ad a testvér: nincs mód nem menni ahova te süldtél”. A hívő nem „öröm-katona”, nem hivatásos forradalmár. A nem hívő progresszív író számára magától értetődik a publicista hevület, hogy szüntelen ostorozza népét, osztályát, nemzetét szabadsága, akár az élete árán is, hogy kiállt a város ellen, ha nagy ott a baj, megáradott a gonoszság, nem várja meg, míg az Úr Ninivébe küldi, addig a hívőnek nagyon meg kell kínlódnia azért a fölismerésért, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. Babits sem pusztán hívő, hanem mélyen morális lélek is volt, kezdődő antiszemitizmusát kiirtotta belőle a kurzus, több ízben tanúságot tett tisztességéről. A Mi a magyar? című tanulmányában ízekre szedte és a helyére tette Németh Lászlónak a kisebbségben leírt tévedéseit a „mélymagyarról” és a „hígmagyarról”, és hangot adott a gyanújának, hogy tán nem is az a kérdés itt: Mi a magyar?, hanem hogy ki a magyar? - vagyis hogy ki lehet magyar mivoltának haszonélvezője és kinek a rovására, azaz kit kell eltávolítani aközéletből? Mindez számomra tudott dolog volt eddig is. Amiért azonban belekezdtem ebbe a dolgozatba, azt a Jónás könyvét olvasgatva nemrég fedeztem föl. Hányszor fogott el a hiábavalóság tudatának keserűsége! Az ember gyötri az agyát, ír, rájön valamire, nagy keservesen formába önti, kimondja, de minek? Kinek? „Fáj a szívem, a szó kihűl. De hát kinek is szólanék...” Babits is megírta a Jónás könyvét, mi változott? Kit győzött meg? Mégis ő fogalmazza meg itt minden írástudó számára, mi a dolga. Karinthy is így kesereg: „Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé — miért puffadnak hát hullák a víz fenekén? /Én mindenre megfeleltem - de ki kérdezett? (...) Ne kérdezd (...) - ordítsd magad a kérdést, és hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld. ” Babits, a hívő, az Úr szavával válaszol: „ A szó tied, a fegyver az enyém. ” Persze ez így egyetlen kiragadott mondatként nem igazán meggyőző, de Babits végigviszi a gondolatot, bemutatja, hogy jutunk el idáig — vagyis ő maga hogy jutott idáig, hisz a saját kétségeire felel. Mindenesetre az Úrnak úgy kellett ellökdösni Ninivébe, megleckéztetve a viharral és a Cettel, hogy a Cet gyomrában, negyednap fölismerve az Űr igazát, teljesítse az Űr parancsát. Elment hát a Városba prédikálni, ahol körülröhögték, de ő tudván a dolgát, másnap még nagyobb hévvel folytatta. Ott Jónás a magas üléssorok csúcsára hágván, olyat bődült bozontos szája, hogy azt hitték, a színre bika lép. Mohón hökkenve némul fel a nép, míg Jónásból az Úr ekképpen dörgött: „Rettegj, Ninive, s tarts bűnbánya böjtöt. Harminckilencszer megy le még a nap, s Ninive napja lángba, vérbe kap!" Majd visszarohant a sivatagba egyetlen látomással dúlt szívében: „ kő kövön nem marad Ninivében ”. És a lényeg: „Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra. / Lám megcsúfoltak Egek Alkotója! / Szolgádat pellengére állították / mert gyönge fegyver szózat és igazság. (...) /Harcolj velük hát Uram, sújtsd le őket! /Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket, / mert nem lesz addig igazság, se béke, / míg a gőgös Ninive lángja nem csap az égre!” M mit felel erre az Úr? „...én ne szánjam Ninivét, amely évszázak folytán épült L/ vala fel? (...) Melyben lakott sok százszor ezer ember s rakta fészkét munkálva, türelemmel: ő sem tudta, s ki választja széjjel, mit rakott jobb, s mit rakott balkezével? Bízd azt reám, majd szétválasztom én. A szó tied, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj Jónás, én cselekszem. ” A végére értünk. A két utolsó mondat betűit kivágnám piros papírból, és kigombostűzném a falra a gépem fölé, ahogy régen a kultúrteremben, hogy „ Dolgozni csak pontosan, szépen... ” A szó tied. Te csak prédikálj. Hát igen, az írástudónak ez a dolga, és tilos méricskélnie, hogy most, miután elmondtam, hallották, olvasták, tanulhattak (volna) belőle, most mi változott? És azt is, hallotta-e valaki egyáltalán. Nem ez a dolgom. A szó tied. Te csak prédikálj, én cselekszem. Ennyi... Kertész Ákos A szó a tied, a fegyver az enyém ______________SZÉP Litt 2000. MÁJUS 13., SZOMBAT NÉPSZAVA 1S. Kávé lóháton „Az idő roppant módon kitágul. Hallom, amint a pata egyenként végigropogtatja a csontokat az arcomon. Vérzem, de fel tudok állni. Rézangyalt még bevezetem az istállóba. Egyre gondolok csak: nem a ló, én voltam a hibás. Ismerőseim legyintenek, megszállott. Igazuk van. A gyógyulás utáni első nap kint talál a lovardában. ” Domokos Lajos szakkönyvében olvasom ezeket a sorokat, és már egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy újságíróként mi késztette ennek a napjainkban sem mindenki által űzhető hobbisport rejtelmeinek megírására. Azt hiszem, mindenekelőtt a ló szeretete és az a tény, hogy napjainkban ismét növekszik a szórakozásból lovagolni vágyók tábora. A szerző azonban Eötvös Loránd mondásával figyelmezteti a kezdőket, miszerint lóval, gyerekkel csak az foglalkozzon, akinek türelme van. A lovasnak ugyanis mindig tudatában kell lennie azzal, hogy élőlénnyel van dolga, aki a szeretetet, a simogatást meghálálja, a durvaságot megtorolja. Az olvasó e könyvből megismerheti a ló fejlődéstörténetét, fajtáit, a lószerszámokat és nem utolsósorban a lovaglás legapróbb mesterfogásait. Tapasztalaton alapuló tanácsokkal látja el a kezdőket és leckét ad a ló viselkedéstanából is. A szerző szerint könyvből nem lehet, megtanulni lovagolni, de szellemileg meg lehet azt alapozni. Minden lovas álma, hogy egyszer úgy száguldjon lovával, mint a szél. Aki e könyvből megismeri a lovaglás alapjait, talán egykor elmondhatja majd lováról, amit egy VII. századi arab lovas vetett papírra: „Futása oly egyenletes, hogy megihatsz hátán ülve egy csésze kávét — bármily szélsebesen száguld, egy csepp sem fog kilöttyenni belőle. ” (Domokos Lajos: A lovaglás alapjai, Mezőgazda Kiadó, 1999) Kaszala Sándor