Népszava, 2000. május (128. évfolyam, 101–126. sz.)

2000-05-13 / 111. szám

A Vezúv és a Csalogány 150 éve született Blaha Lujza és Jászai Mari A Jászai Mari tér és a Blaha Lujza tér között húzódik Budapest tengelye, a körút. Színházi életünk tengelyé­nek pólusain e két csodálatos asszonynak művészi in­karnációja és egyénisége is jó messze esett egymástól. Az már a számmisztika birodalmába tartozik, hogy ugyanabban az évben, 150 évvel ezelőtt gyújtották meg az angyalok életük gyertyáját és ugyanabban az­ évben fújták el a két lángot, háromnegyed évszázaddal ezelőtt. Jászai nem sokra tartotta a nemzet csalogányát. („Bá­jos, de igen egyoldalú színésznő. ”) Nem sokra értékelte Blaha Lujza katalizátori szerepét, aki a népszínművek­­ dalaiból népdalt varázsolt és ismeretlen népdalokat köz­kinccsé tett. (Magasan repül a daru, Nincsen annyi ten­gercsillag... Lehullott a rezgő nyárfa.) Mikor Jászait 1900-ban egy évre a Vígszínházba sodorta a szerepéh­ség, Gál Gyulával játszott együtt, aki később így jelle­mezte: „ Vulkán volt”. Rédey Tivadar szerint: „szinte egymaga szította a szent lángot”. A szent láng nevében aztán Jászai akkora pofont kent le egy fiatal színésznek, aki a próbák szünetében enni merészelt a szent színpa­don, hogy csak úgy nyekkent. Ami mégis közös volt bennük: az a stigma, amit a sors már születésükkor homlokukra rajzolt, az elhivatottság, a küldetés stigmája. Jászait anyagilag segítette az indu­lásban az a pénz, amit a königrätzi csatában mint mar­­kotányosnő (!!!) keresett. Mindketten siheder korukban szöktek el titokban hazulról, hogy egy színházi társulat­hoz csapódjanak. És 16 éves korukban férjhez mentek. Szerelemből? A színészi karrier érdekében? Sosem fog­juk megtudni. Blaha Lujzát Ady és Jókai sara mellé temették. Jászai előre elkészítette sírhelyét. Babits ezt írta egyikük halála alkalmából: „ „­láttad homlokán a csillagot”. Mindkettőjük életét egy szent predesztináció csillaga vezérelte. Amikor az ember Blaha Lujza régi gramofonfelvéte­leit hallgatja, a szív megtelik melegséggel, ugyanakkor a hátán végigfut a hideg. Ennek a hangnak szexepilje van. Dankó Egy cica című csárdáját olyan vad tempó­ban énekli, hogy egy fiatalnak is becsületére válna. Pe­dig a felvétel idején már több lehetett 70 évesnél. Sok­szor csak egy zongora kíséri, de az intonáció kristály­­tiszta, a magasságokkal sincs gondja. Magasan repül a daru... Búzaföldön, dűlőúton... Ez az én szeretőm... - a múlt század úgymond slágerlistája. Egyszerre megért­jük, miért nevezték csalogánynak! Jászai Mari hangját rögzíteni senkinek nem jutott eszébe e hazában. Talán egy ma élő 85 éves ember még hallhatta diák korában. Lelkében még megszólal az öb­lös, tengeri vihar zúgású hang. Aztán mikor az öregek is meghalnak, már csak a képzeletünkben! Lelkes Péter Blaha Lujza Jászai Mari Magyaros halleluja Az OsterKlang 2000 fesztivál Bécsben Negyedik alkalommal rendezték meg Bécsben a nagyheti OsterKlang fesztivált, amelyről immáron el­mondható, hogy az osztrák főváros kulturális-idegenforgalmi életének egyik állandó és fontos tényezője. Idén a húsvét hagyományos téma­körét a 2000. év mágikus vonzatai, valamint jelentős jubileumok is gaz­dagították. Mert - ha szabad a tudósítónak élményeit időben hát­rafelé fölidéznie - a húsvéthétfői záró­­hangverseny nem is szentelődhetett volna másnak, mint éppen Johann Sebastian Bachnak, jóllehet ugyanitt, egy 1773- ból való, zseniálisan szertelen „hamburgi” szimfónia erejéig, a legeredetibb fiú, Carl Philipp Emanuel is képviseltette magát. Mégis: a főszerepet a nagy Bach zongoraversenyei játszották, s ezek­nél kétségtelenül megkapó hatást keltett, ahogyan a francia-baszk test­vérpár, Katia és Marielle Labégue lobogó hajjal, a barokk férfiöltözetet stilizáló ruhában, a közönségnek háttal ülve két 1746-os, Silbermann Clavier nyomán újonctan készíttetett kópiahangszereiket bűvölték, mi­közben a Musikverein nagytermé­nek közönsége igencsak fülelt, hogy meghallja, miért lehettek a lipcsei mesternek kedvencei ezek az instru­mentumok. Ám zongora ide, csem­­balló oda, a lényeg a kíséreten volt, amelyet a Giovanni Antonini vezet­te, szenzációs - és mint hírlik, sze­rencsére a közeljövőben Budapesten is meghallgatható­­, milánói II Giar­­dino Armonico látott el. Mesés, sőt máris legendás régizenei társaság ez, amelyet sugárzó tehetségű kon­certmestere, Enrico Onofri Vivaldi „Pisendel” melléknevű, d-moll he­gedűversenyében produkált, külön is lenyűgözőt. Nagypéntek estéjén az Oster­klang fesztivál azután más passió­val szolgált, nevezetesen a Jeanne d'Arcéval . Carl Theodor Dreyer 1927-ben készült, a hősnőhöz ha­sonlóan lángok martalékává lett, majd a nyolcvanas években rekonst­ruált némafilm remekén, a csodála­tos Maria Falconetti főszereplésé­vel szinte kizárólag csak az emberi arcok játékát megörökítő, celluloid műalkotáshoz az 1952-es születésű Richard Einhorn írt részint közép­­koriasan archaizáló, részint popha­tást sejtető, de mindenképpen szép és mindenképpen moll zenét. Az elő­adók a Bécsi Kamara­­zenekar és a Chorus sine nomine, valamint az Anonymus 4 nevű, amerikai énekes kvar­tett voltak, s e nagy­szabású apparátust egy Bernstein-tanít­vány, az ugyancsak amerikai Marin Alsop irányította figyelemre méltón. Ám ha lehetséges némafilmhez évtize­dekkel később zenét írni, miért ne volna lehetséges film­zenét írni soha is nem forgatott fil­mekhez? Legalábbis helyenként ez a kérdés tolulhatott fel az angol Gustav Holst 1916-os nagyzenekari alkotásának, a Planétáknak hallga­tójában nagycsütörtök estéjén, a London Philharmnics Sir Roger Norrington vezényel­te hangversenyén. És hogy Sir Roger Isten kegyelméből való karmester, az is nyil­vánvalóvá lett mind­járt Schumann Tava­szi szimfóniájának kezdetekor. Nagysze­rű egy zenekar ez a londoni filharmo­nikus, mint ahogy nagyszerű volt az ezt megelőző koncertjén is, noha akkor a Don’t worry, be happy! szá­mával világhírűvé vált, afroameri­kai Bobby McFerr­in állt az élén. Mert ugyan a capella-improvizáció­­ival a Jess McFerrin most is zseniá­lis vokálartistának bizonyult, kar­mesternek azonban, amint azt Bernstein-, Gershwin- és főként Bi­­zet-interpretációi mutatták, igazán csapnivaló. Katartikus élményt hozott viszont a száz éve született Ernst Krenek hí­resen nehéz kórusműve, a Jeremiás próféta sirámai a Marcus Creed ve­zette, világhírű RIAS-kamarakórus előadásában. A dodekafon technikát meghatározott pontokon gregorián modalitással ötvöző, aszkétikusan kifejező mű Krenek amerikai emig­rációjában született, oly korban, mi­dőn a szerző még csak nem is gon­dolhatott arra, hogy kompozícióját hallhassa. „De hát így van ez akkor is, amikor a középkor zenéjét tanul­mányozzuk - írta Krenek. - Hisz gyakran az a benyomásunk, hogy ez nem is földi halandók számára ké­szült, hanem különlegesen tehetsé­ges emberek Istennek tett, különle­ges fölajánlásaként. ” A Jeremiás sirámai apokaliptikus időben keletkezett, Franz Schmidt 1938-ból való oratóriuma, a Hétpe­csétes könyv viszont egyenesen a Jelenések könyvét választotta té­májául, a Luther-fordította Biblia alapján. „Egy hihetetlen szöveg hi­hetetlen megzenésítése” — mondta az­­Osterklang nyitóhangversenyé­nek dirigense, Nikolaus Harnon­court, s az előadás­­ a Bécsi Filhar­monikusok és a Singerverein kóru­sának közreműködésével, valamint neves szólisták, köztük János apos­tol tenor szólamában az amerikai Kurt Streit brillírozásával - megerősített egy korábbi sejtésünk­ben, abban nevezete­sen, hogy a pozsonyi születésű, félig né­met, félig magyar Schönberg-kortárs, Franz Schmidt vizio­­nárius erejű alkotása igazi remekmű. Mert ezt, a német hagyo­mányt Bachtól Wag­nerig összefoglaló, mégis hallatlanul eredeti oratóriu­mot akkor is érdemes lenne idehaza­­is játszani, ha Schmidt zenéje­­ a monumentális darabnak talán épp leghangsúlyosabb Halleluja-kóru­­sában - nem volna oly félreismer­hetetlenül magyaros lejtéssel meg­komponálva. " Mesterházi Máté Negyedik alkalommal rendezték meg Bécsben a nagyheti Osterklang fesztivált, amelyről immáron elmondható, hogy az osztrák főváros kulturális­­idegenforgalmi életének egyik állandó és fontos tényezője A Jeremiás sirámai apokaliptikus időben keletkezett, Franz Schmidt 1938-ból való oratóriuma, a Hétpecsétes könyv viszont egyenesen a Jelenések könyvét választotta témájául Ú­jraolvastam Babits Jónás könyvét, ismét hallani akartam a költő szem­élyes hangját, úgy is mondhat­nám, megerősítésre vágytam: igaz-e, amit gondolok, hogy „hallgatni arany”, ez bölcses­ség, de vétkesek közt némának maradni: cinkosság. Újra gyö­nyörűségem lettem mondatai­ban, elringatóztam szövege rit­musán, fülembe muzsikáltak rímei, de új üzene­teket is fedeztem föl benne, olyanokat, melyek eddig elkerülték a figyelmemet. Mindaz, ami másnak talán morális evidencia, Babits számá­ra viszony volt: hívő ember viszonya az Úrhoz. Nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy valaki el­kötelezettséget érezzen az üldözöttek, a szegé­nyek, a kijátszottak, a szenvedők mellett; empá­tiát és szolidaritást is; hogy elutasítsa az erő­szakot, hogy felelősséget­ viseljen embertársai iránt és embertársai színe előtt. Mindehhez elég a puszta ráció, ésszerű fölismerése annak, hogy anélkül amit erkölcsnek nevezünk, nemcsak, hogy nem jöhet létre emberi társadalom, de ma már a természet olyan zabolátlan erőit szabadí­totta föl az emberiség, hogy ezek nélkül a morá­lis korlátok nélkül záros határidőn belül elpusz­títja önmagát. És ebbe még az önzés is belefér. Bárki megér­heti a végső katasztrófát (magam is), nem szólva szeretteiről, gyerekeiről, összes ivadékairól. Nem így Babits. Ő, miképp Jónás, „rühelte a prófétaságot, félt a várostól, sivatagba vágyott, hol magány és békesség övezte, semhogy a fe­dett nép őt megkövezze ”. Ez Babits an sich, ön­magában, katolikus hite nélkül, egészen addig, amíg parancsot nem kap az Úrtól, hogy „Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a Város ellen! Nagy ott a baj, megáradott a gonoszság. ” Babits, mint magánember, mint poéta nem cselekedni akar, hanem elmélkedni és imádkoz­ni, számára kiáltani a város ellen nem eviden­cia, hanem kínos föladat, mely elől menekül „futván az Urat, mint tolvaj a hóhért”. Babits a cethal gyomrának poklában jön rá, hogy „De böjt és imádság néked, mint a példa, mert vét­kesek közt cinkos, aki néma. Atyjafiáért számot ad a testvér: nincs mód nem menni ahova te s­üldtél”. A hívő nem „öröm-katona”, nem hivatásos forradalmár. A nem hívő progresszív író szá­mára magától értetődik a publicista hevület, hogy szüntelen ostorozza népét, osztályát, nem­zetét szabadsága, akár az élete árán is, hogy kiállt a város ellen, ha nagy ott a baj, megára­dott a gonoszság, nem várja meg, míg az Úr Ninivébe küldi, addig a hívőnek nagyon meg kell kínlódnia azért a fölismerésért, hogy vét­kesek közt cinkos, aki néma. B­abits sem pusztán hívő, ha­nem mélyen morális lélek is volt, kezdődő antisze­mitizmusát kiirtotta belőle a kurzus, több ízben tanúságot tett tisztességéről. A Mi a magyar? című tanulmányában ízekre szedte és a helyére tette Németh Lászlónak a kisebbség­ben leírt tévedéseit a „mélymagyarról” és a „hígmagyarról”, és hangot adott a gyanújá­nak, hogy tán nem is az a kérdés itt: Mi a ma­gyar?, hanem hogy ki a magyar? - vagyis hogy ki lehet magyar mivoltának haszonélvezője és kinek a rovására, azaz kit kell eltávolítani a­­köz­életből? Mindez számomra tudott dolog volt eddig is. Amiért azonban belekezdtem ebbe a dolgozat­ba, azt a Jónás könyvét olvasgatva nemrég fe­deztem föl. Hányszor fogott el a hiábavalóság tudatának keserűsége! Az ember gyötri az agyát, ír, rájön valamire, nagy keservesen formába önti, ki­mondja, de minek? Kinek? „Fáj a szívem, a szó kihűl. De hát kinek is szólanék...” Babits is meg­írta a Jónás könyvét, mi változott? Kit győzött meg? Mégis ő fogalmazza meg itt minden írástu­dó számára, mi a dolga. Karinthy is így kesereg: „Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé — miért puffadnak hát hullák a víz fenekén? /Én mindenre megfeleltem - de ki kér­dezett? (...) Ne kérdezd (...) - ordítsd magad a kérdést, és hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld. ” Babits, a hívő, az Úr szavával válaszol: „ A szó tied, a fegyver az enyém. ” Persze ez így egyetlen kiraga­dott mondatként nem igazán meggyőző, de Babits végigviszi a gondolatot, bemutatja, hogy ju­tunk el idáig — vagyis ő maga hogy jutott idáig, hisz a saját két­ségeire felel. Mindenesetre az Úr­­nak úgy kellett ellökdösni Ninivé­be, megleckéztetve a viharral és a Cettel, hogy a Cet gyomrában, negyednap fölismerve az Űr igazát, teljesítse az Űr parancsát. Elment hát a Városba prédikálni, ahol körülröhögték, de ő tudván a dolgát, másnap még nagyobb hévvel folytatta. Ott Jónás a magas üléssorok csúcsára hágván, olyat bődült bozontos szája, hogy azt hitték, a színre bika lép. Mohón hökkenve né­­mul fel a nép, míg Jónásból az Úr ekképpen dör­­gött: „Rettegj, Ninive, s tarts bűn­bánya böjtöt. Harminckilencszer megy le még a nap, s Ninive napja lángba, vérbe kap!" Majd visszarohant a sivatagba egyetlen látomással dúlt szívében: „ kő kövön nem marad Ninivében ”. És a lényeg: „Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra. / Lám megcsúfoltak Egek Alkotója! / Szolgádat pel­lengére állították / mert gyönge fegyver szózat és igazság. (...) /Harcolj velük hát Uram, sújtsd le őket! /Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedé­ket, / mert nem lesz addig igazság, se béke, / míg a gőgös Ninive lángja nem csap az égre!” M mit felel erre az Úr? „...én ne szánjam­­ Ninivét, amely év­százak folytán épült L/ vala fel? (...) Melyben lakott sok százszor ezer ember s rakta fészkét munkálva, türelemmel: ő sem tudta, s ki választja széjjel, mit rakott jobb­­, s mit rakott balkezével?­­ Bízd azt reám, majd szétválasztom én. A szó tied, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj Jónás, én cselekszem. ” A végére értünk. A két utolsó mondat betű­it kivágnám piros papírból, és kigombostűz­­ném a falra a gépem fölé, ahogy régen a kul­túrteremben, hogy „ Dolgozni csak pontosan, szépen... ” A szó tied. Te csak prédikálj. Hát igen, az írástudónak ez a dolga, és tilos mé­ricskélnie,­ hogy most, miután elmondtam, hallották, olvasták, tanulhattak (volna) belő­le, most mi változott? És azt is, hallotta-e va­laki egyáltalán. Nem ez a dolgom. A szó tied. Te csak prédikálj, én cselekszem. Ennyi... Kertész Ákos A szó a tied, a fegyver az enyém ______________SZÉP Litt 2000. MÁJUS 13., SZOMBAT NÉPSZAVA 1S. Kávé lóháton „Az idő roppant módon kitá­gul. Hallom, amint a pata egyenként végigropogtatja a csontokat az arcomon. Vérzem, de fel tudok állni. Rézangyalt még bevezetem az istállóba. Egyre gondolok csak: nem a ló, én voltam a hibás. Ismerőseim legyintenek, megszállott. Iga­zuk van. A gyógyulás utáni első nap kint talál a lovardában. ” Domokos Lajos szakkönyvé­ben olvasom ezeket a sorokat, és már egyáltalán nem csodál­kozom azon, hogy újságíróként mi késztette ennek a napjaink­ban sem mindenki által űzhető hobbisport rejtelmeinek meg­írására. Azt hiszem, mindenek­előtt a ló szeretete és az a tény, hogy napjainkban ismét növek­szik a szórakozásból lovagolni vágyók tábora. A szerző azon­ban Eötvös Loránd mondásá­val figyelmezteti a kezdőket, miszerint lóval, gyerekkel csak az foglalkozzon, akinek türel­me van. A lovasnak ugyanis mindig tudatában kell lennie azzal, hogy élőlénnyel van dol­ga, aki a szeretetet, a simoga­­tást meghálálja, a durvaságot megtorolja. Az olvasó e könyvből megis­merheti a ló fejlődéstörténetét, fajtáit, a lószerszámokat és nem utolsósorban a lovaglás legap­róbb mesterfogásait. Tapasztala­ton alapuló tanácsokkal látja el a kezdőket és leckét ad a ló vi­selkedéstanából is. A szerző sze­rint könyvből nem lehet, megta­nulni lovagolni, de szellemileg meg lehet azt alapozni. Minden lovas álma, hogy egyszer úgy száguldj­on lová­val, mint a szél. Aki e könyvből megismeri a lovaglás alapjait, talán egykor elmondhatja majd lováról, amit egy VII. századi arab lovas vetett papírra: „Fu­tása oly egyenletes, hogy meg­ihatsz hátán ülve egy csésze ká­vét — bármily szélsebesen szá­guld, egy csepp sem fog ki­­löttyenni belőle. ” (Domokos Lajos: A lovaglás alapjai, Mezőgazda Kiadó, 1999) Kaszala Sándor

Next