Népszava, 2002. április (130. évfolyam, 76–100. sz.)

2002-04-06 / 80. szám

SZÉP SZÓ , NÉPSZAVA 2002. ÁPRILIS 6., SZOMBAT Apróságok Ahogy az aprópénz csendült a kassza melletti üvegtálcán. Négy­zet alakú, vastag üveg, peremes, a peremek között macskaköves útra emlékeztet a felület, persze kicsi­ben: domború, árkok szabdalják. Körömnyi, alumínium ötfilléres perdül rajta, hivatalos fizetőeszköz, némely árba bekalkulálva: tollszár - lásd lejjebb - egy forint huszonöt fillér. A búzakalászos hátú húszfil­léres halkan zizeg, a legmarkán­sabb hangja az ezüst ötforintosnak van, bizony, mert még az is haszná­latos, nem vált gyűjtők féltett kin­csévé, mi több, valódi értékénél, te­hát az öt forintnál sokkalta drágáb­bá. Mindazonáltal irtózatos nagy pénz már akkor is, öt forint! Akár ezüst, akár normál, mindkettőn Kossuth apánk feje, öt forint! Egy hétévesnek annyi pénz nincs is, lásd Wagner urat a sok ezer font­jával. Volt ilyen tálca patikában, kocsmában, közértben, akárhol­­ egyentálcák, díszítetlenek; színt csak a kasszírnő vörös körmei, azok az obuigát vörös körmök ad­tak, természetesen rosszhírű he­lyen: a Csanády utca sarkán, a kocsmában, ahova forró nyarakon a kancsóval sörért küldte Polgárt Apu. Tálca ma is van, egyediek: patikában valami orvosságot vagy gyógyszergyártót reklámoz a szí­nes lógó; a közértben, azaz shop­­ban, szupermarketben üdítőital-gi­gász hirdeti magát ily módon is; krimóban a sörösök, valamely a sok tucat közül, Istenkém, sok tucat fajta sör! - ott, a Csanády utcában olykor napokig egyféle sem volt. Fregoli először a Bulcsúban ke­rült, a Kresz Géza utcai fürdőszoba annyira apró volt, hogy olyan mé­retű ruhaszárítót sehol nem lehetett kapni. A Bulcsúban még a helye is elő volt készítve, az előző lakók otthagyták a kád fölött a plafonba fúrt két gurigát, Anyu legnagyobb gaudiumára. Mert Anyu nagyon szeretett volna egy fregolit: a kon­­tr­­szolidáltság valami szimbólumá­nak tartotta, hogy a helyükön, tehát valami vizes helyiségben szárad­nak a ruhák és nem a szobában, mint eladdig. Vett hát fregolit, a Rákóczi úton, az Otthon Áruház melletti Vasedényben, s ahogy ci­pelték haza Polgárral a hatos meg a hármas villamoson, mindenki mor­­gott: az ormótlan jószág kekecül akaszkodott kabátokba, táskákba. Polgár Gyula hamar megutálta a szerkentyűt: colos kamasz lévén ahányszor fürdeni, zuhanyozni akart, feje mindig belekeveredett a lógó ruhákba, harisnyákba, fehér­neműkbe, amelyek ugyebár ott csö­pögtek, a fregoli azért fregoli, hogy a száradó ruhák csöpögjenek. Hi­degen csöpögtek - már ahogy az nedves cihák szokása - Polgár fris­sen mosott, forró víztől gőzölgő fe­jére. Nevezetes kínai kínzási mód­szer - Polgár megtanult villám­gyorsan zuhanyozni, ennek ma is hasznát látja. Fregolija pedig nincs, egyemberes háztartásba minek; olyan kis szétnyitható szárítóállvá­nya van, amelyet a falra barkácsolt, onnét harmonikamód lehet kihúzni, rá két pár zokni, két trikó, két ga­tya, ennyi Polgár mosási tudo­mánya egy alkalomra - elég is ma­napság. Az iskolai füzetek kis címkéit apróra metélte Anyu, úgy ragasz­totta a piros keretes papírlapokat befőttjeire, előtte gondosan rájuk írva: Cseresznye, 1953. május 7. Anyu régebben szeretett befőzni, mint ahogy sok egyebet is szívesen főzött - csak nem igazán tudott. Szépen mutattak a befőttesüveg-so­­rok, a cseresznye, a rumos meggy, a körte, az őszibarack a mindenko­ri spájzok színes, virágmintás pa­pírral borított polcain. Látványnak maradtak, szinte megbontatlanul. Márminthogy bontatlan maradtak az üvegek: a rumos meggy még csak-csak elfogyott, az sikerült mű volt, de ha nem lett volna jó, Polgár akkor is ette volna­­ rumos! A töb­bi befőtt poshadttá vált, színük megbámult, közöttük a lé zavaros lett, a címkék is fakóbban virítottak­­ a következő befőzésig. Akkor Anyu, mielőtt elindult volna a Le­helre befőznivalóért, titokban, szé­gyenkezve, Polgár és Apu távollé­tében a klotyóba öntötte az üvegek levét, a befőttet pedig újságpapírba csomagolva, diszkréten maga vitte le a kapualji szemetesbe. Polgár m­a sem szereti a befőttet, kompótot; olykor, ha valami pikáns ízt kíván, távoli földről érkezett ananászkon­zervet bont, ezt kedveli, persze, miért ne kedvelné? Az echte, friss ananász ízéről fogalma sincs, ezért hát összehasonlítani sem tud, míg azokat a hajdani befőtteket azért nem szerette, mert hiába volt rájuk írva, hogy cseresznye vagy körte, vagy barack­­ ízük még csak nem is hasonlított a valódi gyümölcsre. Polgár emlékeinek sorában csak apróság az amúgy méretes kucsmák serege, amellyel Apu védte telente fejét. Merthogy akkor még volt ám tél! Repkedtek a mínuszok! A hó, a szél! Apu hat kucsmát húzott, volt neki négy, fene tudja miért e gaz­dagság és éppen ebből a ruhanemű­ből. Volt fekete, csúcsos, amolyan Manila bácsi-féle, a Téli berekből. Volt barna szőrméből, de a belső, a bélés fehér prém volt­­ Polgár gyerektudatában megfejthetetlen rejtélyként. Volt neki szürke, fölfelé szélesedő, mint egykori szovjet marsalloké, s Apu sejteni engedte, hogy valóban némi orosz, pardon, szovjet kapcsolat nyomán került birtokába a fejfedő­­ becserélte va­lamiért úgy negyvenöt elején egy kóbor kozákkal. A negyedik kucs­mának is orosz tikkje volt: usánka. Fazonja dacára bizonyíthatóan ma­gyar termék, eredetileg Polgárnak vették, a még egzisztáló Nemzeti Színház mellett, a még eredeti falait őrző Corvinban­­ fázott annak a kö­­lyöknek a füle minden télen piszko­sul, az usánka pedig olyan ugyebár, hogy az áll alá lehet kötni leffen­­tyűst, jó meleg prém borítja majd Polgár fagytépte fülét. Borította ám, az egész fejét. Baromi nagy volt az a kucsma, a franc érti, miért nem vásároltak gondosabban a ruházati beszerzésekben amúgy szerfölött precíz szülők. Polgárnak csak mos­tanában kezdett sejleni: tudatos volt a méretválasztás. Apu akarta azt az usánkát tulajdonképpen, kucsmabu­zi lehetett az öreg, aki egy óvatlan pillanatban nagyobb méretűt csem­pészett a megvásárlandó karácsonyi ajándékok közé, eleve magának szánva­­ Polgár most, utólag sem bánja. Gyűlöl minden fejfedőt, sap­kát, kalapot, kucsmát soha nem hordana: abban az usánkában, álla alatt megkötözve a leffentyűt, ha­lálra röhögték volna magukat rajta a többiek, a srácok, a haverok - ma viszont nincs tél, semmiféle mínu­szok. El Nino van, üvegházhatás meg globális felmelegedés vagy mi a frász. Az iskolában a fekete, majd a színes (piros és kék, sőt, egyik vé­gén piros, másikon kék) ceruzák után, harmadikban írhatott először tintával. Tintával és tollal. A fából készült, zöldre mázolt iskolapadok lejtős írófelületének tetején jobb­ról balról egy-egy vályú, középen lyuk, a vályúk tollszárakat, a lyuk tintásüveget várt. Megkapta. A ma­gyar oktatás még az ötvenes évek közepén is mártogatós tollal taní­totta nebulóit az írásra. A tollszár (lásd feljebb, az egy forint huszo­nöt filléres) egyenpiros volt, mást nem lehetett kapni; a tollszem, a 10, illetve 15 fillér, már mutatott némi változatosságot: egyikük vé­konyabban, másikuk vastagabban írt, ám tinta is csak egyféle: kék. Kék, hiszen tinta! A forradalom öt­venhat után következett: a boltok­ban, azaz az Ápisznál lakkozott, fa­színű (erre nem volt jobb kifejezés, élvezettel üvöltötték hát a kölykök, erős nyomatékot adva a szó elejé­nek, üvöltötték teljesen logikátlan alkalmakkor és helyeken, naná) tollszálak kellették magukat, és Kí­nából tinta érkezett, mégpedig nem tintaszínű! Kékes- meg zöldesfeke­te volt - imádták. Ők igen, a peda­gógusok nem. Szabály az szabály, a tinta az tinta, ergo kék, és ha valaki mégis megpróbálkozott a távol-ke­leti csodával, elégtelent, rosszabb esetben intőt kapott - Polgár ma is megborzong az ostoba dirill fene­ketlen mélységeire gondolva. Az azóta elmúlt negyvenöt évben volt több száz tolla, golyós mindahány, golyós, utólagos és piti lázadás­ként, merthogy természetesen azt is tiltották az iskolákban. Gyűlölte so­káig a tintát is, mígnem­­ úgy 1990 táján, amikor kissé megszaladt, jól ment a bolt, és ennek folyománya­ként szerződéseket írt alá - valaki elmagyarázta neki, hogy nemcsak elegánsabb töltőtollal odabiggyesz­tenie a nevét valami okiratra, de ál­lítólag hasznosabb is: a golyóstol­las autogramot hivatalos bizonyí­tásnál, per esetén hajlamosak két­ségbe vonni az ítélkezők. Polgár a Váci utcai Mont Blanc boltban vá­sárolt egy töltőtollat, no nem, azért nem Mont Blanc-t, az még akkor is meghaladta pénztárcájának erejét, meg rühellt kiadni húszezret (ma kétszáz) egy tollért. Diplomát már­káját választott hát, ötezerért: sú­lyos, vastag, hosszú fekete műre­mek, Waterman tintapatronokról működik, és természetesen ké­kesfekete tintával. Azaz: működött. Polgár évek óta nem használta. Mi­nek? Hova? Miért? Állandó mun­kája nincs, szerződést rég nem köt vele senki; ha olykor alkalmi melót kap, a számlát golyóstollal tölti ki, filléressel: nincs az a töltőtoll, amely átütné a beteg mindhárom példányát. Andai György 1­4 Szabad lexikon Gy., győzelem - amit nagyon szeretne az em­ber, aztán ha már majdnem megvan, lehet, nem is olyan fontos.* Kovács János rögtön tudta, hogy az a telt keblű lány kell neki. Kihívó, csöppet szűk ruhácskájá­ban ott ült a pult mögött, és Kovács - aki azt tar­totta magáról, hogy nagyon ért a nőkhöz­­, lát­ta, hogy rákacsint és pajkosan biztatóan ennyit mond: Na, mi lesz már? Kovács gyorsan visszadugta cekkerébe a ko­szos alsógatyákat, néhány feltűnően női ruhada­rabot és csak a térítőkét és némi ágyneműt adott át. A telt keblű pucerájos lány unottan batyuba kötötte a cuccot és faarccal átnyújtotta a cetlit. Kovács még kicsit téblábolt, de mire össze­szedte a bátorságát, bejött egy új kuncsaft, hát kioldalgott. A többi holmit még el kellett vinnie egy másik mosodába, hogy a felesége ne fogjon gyanút. Ezzel el is ment a délutánja, pedig meg­ígérte, hogy elmegy biciklizni a gyerekekkel. Másnap eszébe jutott, hogy le kellene ugra­nia a mosodába. Persze nem túl feltűnően hoza­kodott elő a dologgal, mert egyszer már lebu­kott vele, hogy túl lelkesen viszi le a szemetet. Akkor a földszint kettőben lakó lányba volt szerelmes, szintén óriási dudák... Egy-egy gyors csókolódzásra be-beugrott. Aztán egy­szer annyira összezavarodott, hogy tévedésből a lány szemetesvödrét vitte haza, viszont rúzs­foltok találtattak az arcán, és akkor vége lett a románcnak. A lány bánatában elment sztriptíz­táncosnőnek, legutoljára egy Karib-tengeri szi­getről írt egy képeslapot: „Édes kis szemete­sem, itt nincsenek akkora kukák, mint te, de azért jól telnek a napok, sokat gondolok rád, fő­leg, mikor a bennszülöttek takarítanak a tenger­parton, néha még utána is. A te kis dudásod, aki megtanulta, hogy két csárdába kevés az egy, főleg, ha az a tied.” Szóval Kovács nem túl feltűnően indult a pu­­cerájba, ott volt már a telt keblű egy szemérmet­lenül szűk pólóban és egy gyufaszállal a fogát piszkálta. - Mi kéne? - lökte köszönés helyett Kovács­nak. - A maga szennyesét csak holnapra mos­sák ki. Kovácsnak olyan volt ez a hang, mint valami gyönyörű melódia. Könnyedén, lazán, ahogy szokta, feldobott egy témát, egy bizonyos fekete macskáról, aki elkódorgott és most őt keresi. Úgy hallotta, hogy az ilyen lánykák szívébe, illetve melle kö­zé az ember egy macskás történettel hamar be tudja topni magát. Hosszan ecsetelte a macska nehéz gyerekkorát, azt, hogy vak szomszéd­­asszonyáé az állat, aki most vigasztalhatatlan, de ő elhatározta, hogy mit sem törődve a nehéz­ségekkel, előkeríti azt a pajkos kis állatot. A lány kiköpte a gyufaszálat, és egy kiegyene­sített gemkapoccsal birizgálta tovább a fogait. Kovács áttért a következő biztos témára, hogy ő most áll be szerzetesnek, ez az utolsó napja, aztán kopaszra borotválják a fejét, csuhát húz, mezítláb jár, vége a bilincstelen világi örömök­nek, nőkre sem nézhet többé és a tisztítóba is a nővére jön majd a ruhákért. A hibátlanul nagymellű, alabástrom bőrű, érinthetetlennek tűnő, sok férfi álmában szerep­lő leányzó a gemkapcsot kiköpte, és így szólt: - Na, ne hazudj, egy barátnőm mesélte, hogy te a szemetes vagy, innen a szomszéd házból, mikor kérdeztem tőle, ki az a helyes kis nyám­nyila srác. Ötkor végzek, kopogj a hátsó raktár­ajtónál, azt ott magadévá tehetsz. Ha már annyi­ra akarod. De Kovács akkor már nem is akarta annyira. Dési János Hurka Koporsóban Hát, az utóbbi hetekben, hónapokban mindenhol, mindenkinek nagyon összejött... Ugye, a Barátok közt című sorozatban Hoffer Józsinak gégerákja van (nem akarja kezeltetni magát, lélekben készül a halálra), a Vészhelyzetben Green doktornak agy­tumora lett (szerencsére kiderült, hogy nem inope­­rábilis). Erre mit lát a tévében Salamon András számító­­gépes rendszergazda (hosszú, lófarokba fogott ha­jú, barna, 33 éves fiatalember)? Hogy egy bizo­nyos hasonszőrű (év, haj, fazon) egyén az Almássy téri művközpontban, nagy-nagy ráhangolódást kö­vetően üvegkoporsóba fekszik. Az üvegkoporsó azonban annyiban különbözik a Hófehérkéétől, hogy itt szó sincs a hét törpéről, még a fehér lovon járó királyfiról, sőt a gonosz mostoháról sem, a mérgezett almáról már nem is beszélve..., illetve helyette egy kongói vipera leend. Ezzel akar az üvegkoporsóba bújni ez a pasi, aki különben mindenféle vadállat befogására szakoso­dott. Az attrakció ideje talán félóra, óra, tökmin­degy, mert mozdulatlanul kell feküdni a kongói vi­pera mellett, különben a szerencsétlen állat megtá­madja a szerencsétlen kísérletezőt, éppen csak meg méltóztatik maji egy kicsit félelemből kifolyó­lag. Ez persze önmagában is kellemetlen, de külö­nösen akkor az, ha tudjuk: a kongói vipera mérge azonnal öl. Na, és akkor Salamon András azt látja a tévében, hogy az üvegkoporsóba fekszik az állatbefogó, az­tán óvatosan mellé teszik a kongói viperát. Ritka ellenszenves állat amúgy is, bár Salamon András most egy kicsit sajnálja, mert mégsem természetes közege a kongói viperának, hogy az állatbefogó bal heréje alatt tekerőd­zék össze, s nagy-nagy fé­lelmében azon meditáljon, hogy melyik testrészét marja meg. (Különben a műsorból kiderül, hogy az állatbefogó hónapokkal ezelőtt ugyanebben az üvegkoporsóba már egyszer befeküdt, csak akkor skorpiókkal cuccolt össze, s volt egy-két jószág, amelyik nem törődött a nyilvánossággal, s bizony meg-megmarta az állatbefogót. Aki ennek ellenére életben maradt.) Mindenkinek meg van a maga perverziója, gon­dolta Salamon András. Végtére is nem mindegy, hogy valaki kongói viperával szórakozik vagy fér­fi létére piros lakkcsizmát, piros műbőr tangát s cipzáras álarcot rejteget kocsija csomagtartójában? Szóval ezen morfondírozott a számítógépes rendszergazda, miközben az úgynevezett MR- vizsgálatra várt egy nem túl kellemes egészségügyi intézetben. Amikor a Hoffer Józsi külsejű asszisz­tensnő beszólította, hevesebben kezdett verni a szí­ve, s rögtön végrendelkezett volna, ha éppen lett volna neki miről. Aztán pucérra kellett vetkőznie, majd felöltenie egy halotti lepelhez hasonló háló­inget. Innen már egyenes út vezetett a totál maj­­réig: fölfeküdt egy platóra, azt pedig betolták egy csőbe. A végén kezébe adtak valami pumpaszerűt. - Ezt nyomja meg, ha baj van. Ha nagyon fél, ha úgy érzi, nem bírja már tovább. - És akkor mi lesz? Kiszabadulok? Eltűnik a cső, mint a kámfor? - Leállítom a gépet, és a megmentésére sietek! - mondta a Hoffer Józsi kinézetű asszisztensnő, különben Bakai Annamária. Salamon András ekkor Green dokira gondolt, hogy annak korábbi inoperábilis agydaganata - egyelőre - operábilis, nem kell tehát beszarni. Meg később skorpiókat és kongói viperát érzett a comb­ja között, de akkor már inkább gondoljon Green dokira, vélte, vagy még jobb: (kis önbüntetés) dú­doljon Szandi-slágereket. Néhány perc múlva viszont megint elszontyolo­dott, mert azon meditált, hogy majd, egyszer, ami­kor — sajna­­ eljön az ideje, valami hasonló gönc­ben fog heverni az igazi koporsóban, feltámadásra várva, csak éppen akkor nem lesz a kezében a pumpaszerű csengő, ha kellőképpen be lenne toj­va, hogy a Jóisten kimenekítse szorult helyzetéből. Az MR annak rendje és módja szerint kattogott, zörgött, szuszogott, aztán Hoffer Józsi, azaz szü­letett Bakai Annamária asszisztensnő bejött, rög­zítette Salamon András fejét, és mielőtt ráküldte volna a mágneses rezonanciát (?), vagy mit, azt mondta: - Ja, ha erős berregést hall, ne nyeljen, különben nem sikerül a felvétel! - Meddig berreg a berregő? - Három-négy percig. - Maga már hallott olyan emberről, akit ha fi­gyelmeztettek, hogy ne nyeljen, képes volt nem nyelni?! De ezt már Hoffer Józsi, született B. Annamária nem hallotta. Amikor az erős berregés fölhallatszott, Salamon András úgy érezte, á, nem nehéz ez, ura a hely­zetnek, fog ez menni. Tizenöt másodperccel ké­sőbb már kiszáradt a szája, elöntötte a hideg verí­ték, s bizonyos volt benne, ha nem nyelhet, értel­mét veszti az MR-vizsgálat, mert akkor ettől halá­­lozik el. Óriási lelkiismeret-furdalása volt, mert azt mondta félhangosan: - Le van szarva! - azzal egy egészségeset és ma­gyarosat nyelt, ahogy csak a gigájától tellett. Amikor is aztán túl lett az egészen, s kiderült, hogy még egy keveset ellehet e földi siralomvölgy­­ben, azaz momentán, rögvest és azonnal nem kell méltóztatni elhaláloznia, akkor elfelé jövet csak úgy magának megjegyezte az utcán: - Ez is volt olyan izgalmas, mint a kongói vipe­ra, banyek! Boros István

Next