Népszava, 2002. április (130. évfolyam, 76–100. sz.)
2002-04-06 / 80. szám
SZÉP SZÓ , NÉPSZAVA 2002. ÁPRILIS 6., SZOMBAT Apróságok Ahogy az aprópénz csendült a kassza melletti üvegtálcán. Négyzet alakú, vastag üveg, peremes, a peremek között macskaköves útra emlékeztet a felület, persze kicsiben: domború, árkok szabdalják. Körömnyi, alumínium ötfilléres perdül rajta, hivatalos fizetőeszköz, némely árba bekalkulálva: tollszár - lásd lejjebb - egy forint huszonöt fillér. A búzakalászos hátú húszfilléres halkan zizeg, a legmarkánsabb hangja az ezüst ötforintosnak van, bizony, mert még az is használatos, nem vált gyűjtők féltett kincsévé, mi több, valódi értékénél, tehát az öt forintnál sokkalta drágábbá. Mindazonáltal irtózatos nagy pénz már akkor is, öt forint! Akár ezüst, akár normál, mindkettőn Kossuth apánk feje, öt forint! Egy hétévesnek annyi pénz nincs is, lásd Wagner urat a sok ezer fontjával. Volt ilyen tálca patikában, kocsmában, közértben, akárhol egyentálcák, díszítetlenek; színt csak a kasszírnő vörös körmei, azok az obuigát vörös körmök adtak, természetesen rosszhírű helyen: a Csanády utca sarkán, a kocsmában, ahova forró nyarakon a kancsóval sörért küldte Polgárt Apu. Tálca ma is van, egyediek: patikában valami orvosságot vagy gyógyszergyártót reklámoz a színes lógó; a közértben, azaz shopban, szupermarketben üdítőital-gigász hirdeti magát ily módon is; krimóban a sörösök, valamely a sok tucat közül, Istenkém, sok tucat fajta sör! - ott, a Csanády utcában olykor napokig egyféle sem volt. Fregoli először a Bulcsúban került, a Kresz Géza utcai fürdőszoba annyira apró volt, hogy olyan méretű ruhaszárítót sehol nem lehetett kapni. A Bulcsúban még a helye is elő volt készítve, az előző lakók otthagyták a kád fölött a plafonba fúrt két gurigát, Anyu legnagyobb gaudiumára. Mert Anyu nagyon szeretett volna egy fregolit: a kontrszolidáltság valami szimbólumának tartotta, hogy a helyükön, tehát valami vizes helyiségben száradnak a ruhák és nem a szobában, mint eladdig. Vett hát fregolit, a Rákóczi úton, az Otthon Áruház melletti Vasedényben, s ahogy cipelték haza Polgárral a hatos meg a hármas villamoson, mindenki morgott: az ormótlan jószág kekecül akaszkodott kabátokba, táskákba. Polgár Gyula hamar megutálta a szerkentyűt: colos kamasz lévén ahányszor fürdeni, zuhanyozni akart, feje mindig belekeveredett a lógó ruhákba, harisnyákba, fehérneműkbe, amelyek ugyebár ott csöpögtek, a fregoli azért fregoli, hogy a száradó ruhák csöpögjenek. Hidegen csöpögtek - már ahogy az nedves cihák szokása - Polgár frissen mosott, forró víztől gőzölgő fejére. Nevezetes kínai kínzási módszer - Polgár megtanult villámgyorsan zuhanyozni, ennek ma is hasznát látja. Fregolija pedig nincs, egyemberes háztartásba minek; olyan kis szétnyitható szárítóállványa van, amelyet a falra barkácsolt, onnét harmonikamód lehet kihúzni, rá két pár zokni, két trikó, két gatya, ennyi Polgár mosási tudománya egy alkalomra - elég is manapság. Az iskolai füzetek kis címkéit apróra metélte Anyu, úgy ragasztotta a piros keretes papírlapokat befőttjeire, előtte gondosan rájuk írva: Cseresznye, 1953. május 7. Anyu régebben szeretett befőzni, mint ahogy sok egyebet is szívesen főzött - csak nem igazán tudott. Szépen mutattak a befőttesüveg-sorok, a cseresznye, a rumos meggy, a körte, az őszibarack a mindenkori spájzok színes, virágmintás papírral borított polcain. Látványnak maradtak, szinte megbontatlanul. Márminthogy bontatlan maradtak az üvegek: a rumos meggy még csak-csak elfogyott, az sikerült mű volt, de ha nem lett volna jó, Polgár akkor is ette volna rumos! A többi befőtt poshadttá vált, színük megbámult, közöttük a lé zavaros lett, a címkék is fakóbban virítottak a következő befőzésig. Akkor Anyu, mielőtt elindult volna a Lehelre befőznivalóért, titokban, szégyenkezve, Polgár és Apu távollétében a klotyóba öntötte az üvegek levét, a befőttet pedig újságpapírba csomagolva, diszkréten maga vitte le a kapualji szemetesbe. Polgár ma sem szereti a befőttet, kompótot; olykor, ha valami pikáns ízt kíván, távoli földről érkezett ananászkonzervet bont, ezt kedveli, persze, miért ne kedvelné? Az echte, friss ananász ízéről fogalma sincs, ezért hát összehasonlítani sem tud, míg azokat a hajdani befőtteket azért nem szerette, mert hiába volt rájuk írva, hogy cseresznye vagy körte, vagy barack ízük még csak nem is hasonlított a valódi gyümölcsre. Polgár emlékeinek sorában csak apróság az amúgy méretes kucsmák serege, amellyel Apu védte telente fejét. Merthogy akkor még volt ám tél! Repkedtek a mínuszok! A hó, a szél! Apu hat kucsmát húzott, volt neki négy, fene tudja miért e gazdagság és éppen ebből a ruhaneműből. Volt fekete, csúcsos, amolyan Manila bácsi-féle, a Téli berekből. Volt barna szőrméből, de a belső, a bélés fehér prém volt Polgár gyerektudatában megfejthetetlen rejtélyként. Volt neki szürke, fölfelé szélesedő, mint egykori szovjet marsalloké, s Apu sejteni engedte, hogy valóban némi orosz, pardon, szovjet kapcsolat nyomán került birtokába a fejfedő becserélte valamiért úgy negyvenöt elején egy kóbor kozákkal. A negyedik kucsmának is orosz tikkje volt: usánka. Fazonja dacára bizonyíthatóan magyar termék, eredetileg Polgárnak vették, a még egzisztáló Nemzeti Színház mellett, a még eredeti falait őrző Corvinban fázott annak a kölyöknek a füle minden télen piszkosul, az usánka pedig olyan ugyebár, hogy az áll alá lehet kötni leffentyűst, jó meleg prém borítja majd Polgár fagytépte fülét. Borította ám, az egész fejét. Baromi nagy volt az a kucsma, a franc érti, miért nem vásároltak gondosabban a ruházati beszerzésekben amúgy szerfölött precíz szülők. Polgárnak csak mostanában kezdett sejleni: tudatos volt a méretválasztás. Apu akarta azt az usánkát tulajdonképpen, kucsmabuzi lehetett az öreg, aki egy óvatlan pillanatban nagyobb méretűt csempészett a megvásárlandó karácsonyi ajándékok közé, eleve magának szánva Polgár most, utólag sem bánja. Gyűlöl minden fejfedőt, sapkát, kalapot, kucsmát soha nem hordana: abban az usánkában, álla alatt megkötözve a leffentyűt, halálra röhögték volna magukat rajta a többiek, a srácok, a haverok - ma viszont nincs tél, semmiféle mínuszok. El Nino van, üvegházhatás meg globális felmelegedés vagy mi a frász. Az iskolában a fekete, majd a színes (piros és kék, sőt, egyik végén piros, másikon kék) ceruzák után, harmadikban írhatott először tintával. Tintával és tollal. A fából készült, zöldre mázolt iskolapadok lejtős írófelületének tetején jobbról balról egy-egy vályú, középen lyuk, a vályúk tollszárakat, a lyuk tintásüveget várt. Megkapta. A magyar oktatás még az ötvenes évek közepén is mártogatós tollal tanította nebulóit az írásra. A tollszár (lásd feljebb, az egy forint huszonöt filléres) egyenpiros volt, mást nem lehetett kapni; a tollszem, a 10, illetve 15 fillér, már mutatott némi változatosságot: egyikük vékonyabban, másikuk vastagabban írt, ám tinta is csak egyféle: kék. Kék, hiszen tinta! A forradalom ötvenhat után következett: a boltokban, azaz az Ápisznál lakkozott, faszínű (erre nem volt jobb kifejezés, élvezettel üvöltötték hát a kölykök, erős nyomatékot adva a szó elejének, üvöltötték teljesen logikátlan alkalmakkor és helyeken, naná) tollszálak kellették magukat, és Kínából tinta érkezett, mégpedig nem tintaszínű! Kékes- meg zöldesfekete volt - imádták. Ők igen, a pedagógusok nem. Szabály az szabály, a tinta az tinta, ergo kék, és ha valaki mégis megpróbálkozott a távol-keleti csodával, elégtelent, rosszabb esetben intőt kapott - Polgár ma is megborzong az ostoba dirill feneketlen mélységeire gondolva. Az azóta elmúlt negyvenöt évben volt több száz tolla, golyós mindahány, golyós, utólagos és piti lázadásként, merthogy természetesen azt is tiltották az iskolákban. Gyűlölte sokáig a tintát is, mígnem úgy 1990 táján, amikor kissé megszaladt, jól ment a bolt, és ennek folyományaként szerződéseket írt alá - valaki elmagyarázta neki, hogy nemcsak elegánsabb töltőtollal odabiggyesztenie a nevét valami okiratra, de állítólag hasznosabb is: a golyóstollas autogramot hivatalos bizonyításnál, per esetén hajlamosak kétségbe vonni az ítélkezők. Polgár a Váci utcai Mont Blanc boltban vásárolt egy töltőtollat, no nem, azért nem Mont Blanc-t, az még akkor is meghaladta pénztárcájának erejét, meg rühellt kiadni húszezret (ma kétszáz) egy tollért. Diplomát márkáját választott hát, ötezerért: súlyos, vastag, hosszú fekete műremek, Waterman tintapatronokról működik, és természetesen kékesfekete tintával. Azaz: működött. Polgár évek óta nem használta. Minek? Hova? Miért? Állandó munkája nincs, szerződést rég nem köt vele senki; ha olykor alkalmi melót kap, a számlát golyóstollal tölti ki, filléressel: nincs az a töltőtoll, amely átütné a beteg mindhárom példányát. Andai György 14 Szabad lexikon Gy., győzelem - amit nagyon szeretne az ember, aztán ha már majdnem megvan, lehet, nem is olyan fontos.* Kovács János rögtön tudta, hogy az a telt keblű lány kell neki. Kihívó, csöppet szűk ruhácskájában ott ült a pult mögött, és Kovács - aki azt tartotta magáról, hogy nagyon ért a nőkhöz, látta, hogy rákacsint és pajkosan biztatóan ennyit mond: Na, mi lesz már? Kovács gyorsan visszadugta cekkerébe a koszos alsógatyákat, néhány feltűnően női ruhadarabot és csak a térítőkét és némi ágyneműt adott át. A telt keblű pucerájos lány unottan batyuba kötötte a cuccot és faarccal átnyújtotta a cetlit. Kovács még kicsit téblábolt, de mire összeszedte a bátorságát, bejött egy új kuncsaft, hát kioldalgott. A többi holmit még el kellett vinnie egy másik mosodába, hogy a felesége ne fogjon gyanút. Ezzel el is ment a délutánja, pedig megígérte, hogy elmegy biciklizni a gyerekekkel. Másnap eszébe jutott, hogy le kellene ugrania a mosodába. Persze nem túl feltűnően hozakodott elő a dologgal, mert egyszer már lebukott vele, hogy túl lelkesen viszi le a szemetet. Akkor a földszint kettőben lakó lányba volt szerelmes, szintén óriási dudák... Egy-egy gyors csókolódzásra be-beugrott. Aztán egyszer annyira összezavarodott, hogy tévedésből a lány szemetesvödrét vitte haza, viszont rúzsfoltok találtattak az arcán, és akkor vége lett a románcnak. A lány bánatában elment sztriptíztáncosnőnek, legutoljára egy Karib-tengeri szigetről írt egy képeslapot: „Édes kis szemetesem, itt nincsenek akkora kukák, mint te, de azért jól telnek a napok, sokat gondolok rád, főleg, mikor a bennszülöttek takarítanak a tengerparton, néha még utána is. A te kis dudásod, aki megtanulta, hogy két csárdába kevés az egy, főleg, ha az a tied.” Szóval Kovács nem túl feltűnően indult a pucerájba, ott volt már a telt keblű egy szemérmetlenül szűk pólóban és egy gyufaszállal a fogát piszkálta. - Mi kéne? - lökte köszönés helyett Kovácsnak. - A maga szennyesét csak holnapra mossák ki. Kovácsnak olyan volt ez a hang, mint valami gyönyörű melódia. Könnyedén, lazán, ahogy szokta, feldobott egy témát, egy bizonyos fekete macskáról, aki elkódorgott és most őt keresi. Úgy hallotta, hogy az ilyen lánykák szívébe, illetve melle közé az ember egy macskás történettel hamar be tudja topni magát. Hosszan ecsetelte a macska nehéz gyerekkorát, azt, hogy vak szomszédasszonyáé az állat, aki most vigasztalhatatlan, de ő elhatározta, hogy mit sem törődve a nehézségekkel, előkeríti azt a pajkos kis állatot. A lány kiköpte a gyufaszálat, és egy kiegyenesített gemkapoccsal birizgálta tovább a fogait. Kovács áttért a következő biztos témára, hogy ő most áll be szerzetesnek, ez az utolsó napja, aztán kopaszra borotválják a fejét, csuhát húz, mezítláb jár, vége a bilincstelen világi örömöknek, nőkre sem nézhet többé és a tisztítóba is a nővére jön majd a ruhákért. A hibátlanul nagymellű, alabástrom bőrű, érinthetetlennek tűnő, sok férfi álmában szereplő leányzó a gemkapcsot kiköpte, és így szólt: - Na, ne hazudj, egy barátnőm mesélte, hogy te a szemetes vagy, innen a szomszéd házból, mikor kérdeztem tőle, ki az a helyes kis nyámnyila srác. Ötkor végzek, kopogj a hátsó raktárajtónál, azt ott magadévá tehetsz. Ha már annyira akarod. De Kovács akkor már nem is akarta annyira. Dési János Hurka Koporsóban Hát, az utóbbi hetekben, hónapokban mindenhol, mindenkinek nagyon összejött... Ugye, a Barátok közt című sorozatban Hoffer Józsinak gégerákja van (nem akarja kezeltetni magát, lélekben készül a halálra), a Vészhelyzetben Green doktornak agytumora lett (szerencsére kiderült, hogy nem inoperábilis). Erre mit lát a tévében Salamon András számítógépes rendszergazda (hosszú, lófarokba fogott hajú, barna, 33 éves fiatalember)? Hogy egy bizonyos hasonszőrű (év, haj, fazon) egyén az Almássy téri művközpontban, nagy-nagy ráhangolódást követően üvegkoporsóba fekszik. Az üvegkoporsó azonban annyiban különbözik a Hófehérkéétől, hogy itt szó sincs a hét törpéről, még a fehér lovon járó királyfiról, sőt a gonosz mostoháról sem, a mérgezett almáról már nem is beszélve..., illetve helyette egy kongói vipera leend. Ezzel akar az üvegkoporsóba bújni ez a pasi, aki különben mindenféle vadállat befogására szakosodott. Az attrakció ideje talán félóra, óra, tökmindegy, mert mozdulatlanul kell feküdni a kongói vipera mellett, különben a szerencsétlen állat megtámadja a szerencsétlen kísérletezőt, éppen csak meg méltóztatik maji egy kicsit félelemből kifolyólag. Ez persze önmagában is kellemetlen, de különösen akkor az, ha tudjuk: a kongói vipera mérge azonnal öl. Na, és akkor Salamon András azt látja a tévében, hogy az üvegkoporsóba fekszik az állatbefogó, aztán óvatosan mellé teszik a kongói viperát. Ritka ellenszenves állat amúgy is, bár Salamon András most egy kicsit sajnálja, mert mégsem természetes közege a kongói viperának, hogy az állatbefogó bal heréje alatt tekerődzék össze, s nagy-nagy félelmében azon meditáljon, hogy melyik testrészét marja meg. (Különben a műsorból kiderül, hogy az állatbefogó hónapokkal ezelőtt ugyanebben az üvegkoporsóba már egyszer befeküdt, csak akkor skorpiókkal cuccolt össze, s volt egy-két jószág, amelyik nem törődött a nyilvánossággal, s bizony meg-megmarta az állatbefogót. Aki ennek ellenére életben maradt.) Mindenkinek meg van a maga perverziója, gondolta Salamon András. Végtére is nem mindegy, hogy valaki kongói viperával szórakozik vagy férfi létére piros lakkcsizmát, piros műbőr tangát s cipzáras álarcot rejteget kocsija csomagtartójában? Szóval ezen morfondírozott a számítógépes rendszergazda, miközben az úgynevezett MR- vizsgálatra várt egy nem túl kellemes egészségügyi intézetben. Amikor a Hoffer Józsi külsejű asszisztensnő beszólította, hevesebben kezdett verni a szíve, s rögtön végrendelkezett volna, ha éppen lett volna neki miről. Aztán pucérra kellett vetkőznie, majd felöltenie egy halotti lepelhez hasonló hálóinget. Innen már egyenes út vezetett a totál majréig: fölfeküdt egy platóra, azt pedig betolták egy csőbe. A végén kezébe adtak valami pumpaszerűt. - Ezt nyomja meg, ha baj van. Ha nagyon fél, ha úgy érzi, nem bírja már tovább. - És akkor mi lesz? Kiszabadulok? Eltűnik a cső, mint a kámfor? - Leállítom a gépet, és a megmentésére sietek! - mondta a Hoffer Józsi kinézetű asszisztensnő, különben Bakai Annamária. Salamon András ekkor Green dokira gondolt, hogy annak korábbi inoperábilis agydaganata - egyelőre - operábilis, nem kell tehát beszarni. Meg később skorpiókat és kongói viperát érzett a combja között, de akkor már inkább gondoljon Green dokira, vélte, vagy még jobb: (kis önbüntetés) dúdoljon Szandi-slágereket. Néhány perc múlva viszont megint elszontyolodott, mert azon meditált, hogy majd, egyszer, amikor — sajna eljön az ideje, valami hasonló göncben fog heverni az igazi koporsóban, feltámadásra várva, csak éppen akkor nem lesz a kezében a pumpaszerű csengő, ha kellőképpen be lenne tojva, hogy a Jóisten kimenekítse szorult helyzetéből. Az MR annak rendje és módja szerint kattogott, zörgött, szuszogott, aztán Hoffer Józsi, azaz született Bakai Annamária asszisztensnő bejött, rögzítette Salamon András fejét, és mielőtt ráküldte volna a mágneses rezonanciát (?), vagy mit, azt mondta: - Ja, ha erős berregést hall, ne nyeljen, különben nem sikerül a felvétel! - Meddig berreg a berregő? - Három-négy percig. - Maga már hallott olyan emberről, akit ha figyelmeztettek, hogy ne nyeljen, képes volt nem nyelni?! De ezt már Hoffer Józsi, született B. Annamária nem hallotta. Amikor az erős berregés fölhallatszott, Salamon András úgy érezte, á, nem nehéz ez, ura a helyzetnek, fog ez menni. Tizenöt másodperccel később már kiszáradt a szája, elöntötte a hideg veríték, s bizonyos volt benne, ha nem nyelhet, értelmét veszti az MR-vizsgálat, mert akkor ettől halálozik el. Óriási lelkiismeret-furdalása volt, mert azt mondta félhangosan: - Le van szarva! - azzal egy egészségeset és magyarosat nyelt, ahogy csak a gigájától tellett. Amikor is aztán túl lett az egészen, s kiderült, hogy még egy keveset ellehet e földi siralomvölgyben, azaz momentán, rögvest és azonnal nem kell méltóztatni elhaláloznia, akkor elfelé jövet csak úgy magának megjegyezte az utcán: - Ez is volt olyan izgalmas, mint a kongói vipera, banyek! Boros István