Népszava, 2002. szeptember (130. évfolyam, 204–228. sz.)
2002-09-21 / 221. szám
A NÉPSZAVA TÁRSADALOMPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLETE SZÉP SZÓ is JL Kossuth Lajos 1884. augusztus 7-én az olasz Alpokban lévő Ala di Sturából a következő levelet írta Madame Juliette Adamnak Párizsba: „Kedves Asszonyom! Itt, a piemonti Alpok legvadabb völgyének magányában kaptam meg szíves levelét. Annál nagyobb, annál kellemesebb meglepetés volt ez, mivel soha nem merészeltem volna azt remélni, hogy’ Ön az emlékei között a legkisebb helyet is fenntartja számomra. Köszönöm. A válaszomat Torinóba küldöm, hogy onnan postázzak. Kóborlásaim megfosztottak mostanáig attól a gyönyörűségtől, hogy az Ön „Magyar Haza”jából többet olvassak el, mint az első négy cikket, abban a formában, ahogy azt a budapesti újságok átvették. Magyarként hízeleg a hiúságomnak az a jóindulatú figyelem, amellyel Ön van szíves megtisztelni országomat, mélységesen hálás vagyok Önnek azért a rokonszenvért, amelyet irányában tanúsít, és csodálom azt az éleslátást, amellyel megragadta Magyarország intézményeinek speciális jellegét. Néhány történelmi adaléka talán apró helyesbítésre szorulna, de ez egyáltalán nem árt annak a képnek, amit az Ön mesteri keze megrajzol. Az a cikk, amelyikben az én szegény személyemről van szó, még nem érkezett meg hozzám, így aztán egyáltalán nem ismerem az Ön fenntartásait. De higgye el nekem, Asszonyom, nincs senki, aki inkább megvádolhatna engem azzal, hogy nem feleltem meg ama helyzet követelményeinek, amelyben találtattam, mint jómagam; még kedvem sincs arra, hogy enyhítsem ezt az elégtelenséget azzal a megfontolással, hogy a helyzet súlyossága gyakran arra kötelezett, hogy alkalmazkodjam a körülmények kényszerítő erejéhez, amelyeknek részletei és gyakorlati kihatása túlmegy a történészek ismeretén és elméleti érvelésén. Végül is tudom, hogy azoknak, akiknek nem sikerült, soha sincs igazuk, és sem eléggé hiú, sem eléggé pöffeteg nem vagyok ahhoz, hogy Victor Hugóval írjam: »A siker komisz szó hamis hasonlósága az érdemhez becsapja az embereket.« Így aztán, ha az Ön fenntartásai a képességeimet illetik, előre elfogadom őket, sőt magam akarom jelezni Önnek legfontosabb hibáim egyikét, amelyik abban a helyzetben, amelyben találtattam, végzetes hiba volt; ez az, hogy én azok közül az emberek közül való vagyok, akiknek Machiavelli szemükre veti, hogy jobban tudnak a legkevésbé sem elkövetni egy rossz cselekedetet, mint az ilyesmit másnál megbüntetni. »Hoc fonte derivata clades.« (Latinul a szövegben: »Ebből a forrásból eredő csapás«, azaz: innen származtak a bajok.) Csak azt találnám igazságtalannak, ami szándékaim tisztaságát, érzelmeimnek egyenességét és önzetlen hazaszeretetemet vonná kétségbe. Sűrű köszönetekkel fogom elfogadni az Ön könyvét, mely számomra nagyon-nagyon értékes lesz. Ami azt a látogatást illeti, amelyikkel Torinóban volt kedves megtisztelni engem, igen hálás vagyok Önnek, amiért erről jó emlékeket őriz. Nekem ez a látogatás nagyon-nagyon kedves volt, de éppen azért, mert ennyire kedves volt, természetesnek fogja találni azt, hogy az én figyelmem olyannyira Önre és az Ön szavaira összpontosult, hogy arra, amit én mondtam, egyáltalán nem emlékszem, így aztán a legkevésbé sem tudom, mit mondhattam Önnek az antiszemita mozgalomról, erről a rendkívül bonyolult kérdésről, amellyel nehéz lett volna számomra olyan terjedelemben foglalkozni, amilyent megérdemel, az alatt a rövid idő alatt, amikor is abban a megtiszteltetésben volt részem, hog’ Önt láttam. Ám mindenképpen az, amit erről mondtam, bizonyossággal annak a meggyőződésemnek a tükre volt, amit nem szokásom elkendőzni olyankor, amikor a közélet kérdéseiről van szó, s így a legkisebb ellenvetésem sincs az ellen, hogy gondolataim publikáltassanak, ha Ön esetleg azt hinné, hogy ezt érdemes megtennie. Fogadja el, kedves Asszonyom, hogy a legteljesebb megbecsülésemmel adózzam, ami Önnek kijár az Ön őszinte csodálójától és odaadó szolgájától, Kossuth ” A levél létezéséről tudtam. 1996-ban, egy előadásra készülve elolvastam Juliette Adam La Patrie hongroise című, 1884-ben Párizsban megjelent könyvét. (A mű, hála egy magát meg nem nevező fordítónak, előbb hírlapi folytatásokban, majd A magyarok hazája címmel 1885-ben a Révai Testvérek kiadásában könyv alakban magyarul is megjelent.) Ebben a könyvben Madame Adam megemlíti, hogy levelet kapott Kossuthtól, idéz is két passzust a levélből, anélkül, hogy a teljes szöveget közreadná. Álmomban sem gondoltam arra, hogy ez a Kossuth-levél több mint száz esztendő múltával még megvan, lappang valahol. Csodák csodájára egy párizsi kéziratárverésen előkerült. Akkor és ott vettem meg. De a csoda még az előkerülés tényénél is cifrább. 1928-ban egy fiatal magyar történész-irodalmár, Lelkes István felkereste a 90. évén túl járó Adam asszonyt, aki azt mesélte neki, hogy éveken át levelezett Kossuthtal, de a nagy magyar hazafi a halála előtt megkérte: tekintettel arra, hogy nemegyszer szigorú hangon ítélte meg honfitársait, égesse el a leveleit. Ha az idős hölgy emlékezete nem csalt, s valóban sokéveslevelezésben állt Kossuthtal (ami nem egészen biztos), és eleget is tett kérésének, akkor ebből a levélváltásból ez az egyetlen levél, amelyik túlélte a lángokat. Gondoltam, most, Kossuth születésének 200. évfordulója alkalmából nem lesz érdektelen a nyilvánosság elé bocsátani. Mivel Juliette Adam könyvében említés esett róla, ismeretlennek nem nevezhetem; mivel egészében eddig nem jelent meg, így mindmáig kiadatlannak mondható. Három teljes oldal terjedelmű, tökéletesen olvasható, kézírása biztos és határozott, franciasága pontos és választékos; a három oldalon egyetlen javítás, beszúrás, törlés nincsen. Minden levél, még egy néhány soros feljegyzés mögött is egész történet húzódik-húzódhat meg, két ember ilyen vagy olyan viszonya-kapcsolata, regény, anekdota, „Észak-fok, titok, idegenség”, vagy éppen önmegmutatás, igazság és hazugság, őszinteség és álság, szeretet, szerelem, udvarlás, barátság, beteljesülés, szakítás, magánügy, közügy, politika, bölcsesség, ostobaság és még menynyi minden. Valójában csak egy ember érti: az, aki írta. Érti, persze, a címzett is, de az már kérdéses, vajon pontosan, jól érti-e, avagy beleért, belemagyaráz-e valamit. Milyen szép magyar szó az, hogy „félreértés”, vajon hány millióra, milliárdra rúg a félreértett levelek száma? Ami biztos: egy harmadik személy, valaki kívülálló, ráadásul, ha sem a levél íróját, sem a címzettjét nem ismerhette, és a ráadás ráadásául, majdnem 120 év választja el a megírás dátumától - olyan tények mellett, amelyek eleve adottak csak értelmezni, magyarázgatni, találgatni tud. Amatőr történészként erre teszek kísérletet a továbbiakban, teljességgel nyitottan a hivatásos történészek vagy az olvasók kiigazításaira. A címzett A levél íróját nem kell bemutatni. A száműzött Kossuth ekkor már 19 éve Turinban él. 1884 augusztusában nyilván a nagyvárosi hőség elől menekül az Alpesekbe. Néhány hét múlva 82 éves lesz. Az ifjú hölgy, akihez a levél szól, Juliette Adam akkortájt kevésbé számított ifjúnak, mint manapság: 1836 októberében született, tehát hamarosan 48 éves lesz. Mindenesetre Kossuthnál 34 évvel fiatalabb. • Nagyon híres asszony, egyike a leghíresebbeknek Párizsban, írónő, mára teljesen elfelejtett, eléggé gyenge regények szerzője; hírességét már ekkor sem ez adja, hanem az, hogy igen aktívan politizál, és még inkább az, hogy a Rue de Rivoliban lévő, pompás lakásán irodalmi-politikai szalont tart fenn, amelyikben megfordul a francia és nem francia közéleti és művészeti világ színe-java, ahol kormányok bukását és új kormányok megalakítását készítik elő. Mindezt megtoldja azzal, hogy 1879-ben folyóiratot alapít és szerkeszt 17 éven át La Nouvelle Revue címmel, maga is sokat ír bele, és olyan munkatársai vannak, mint Flaubert, Maupassant, George Sand, Merimée, Pierre Loti, Alphonse Daudet s a zeneszerzők közül Gounod, Saint-Saens, Massenet igén jómódú, s ugyanakkor meggyőződéses szocialista. Úgy is mondhatnék: szabadelvű-radikális-szocialista. kozmopolita és soviniszta egyszerre. Miközben minden, hozzá többé-kevésbé közel álló, hasonló gondolkodású külföldi szívesen látott vendég a házában, politikai és szerkesztői tevékenységének központjában a németellenesség áll. Nem tud beletörődni abba, hogy Bismarck hadai az 1870-71-es háborúban megalázó vereséget mértek Franciaországra, és a frankfurti békével elszakították tőle Elzászt és Lotaringiát. Egész tevékenységét a visszavágás, a reváns gondolata fűti. Szenvedélyes magyarbarát. Rajong a magyar 481ért, amit szinte gyermekként élt át, s igazából a szalonjában sűrűn megforduló magyar emigránsok és Párizsban élő magyarok, Irányi Dániel, Justh Zsigmond, Türr István, Munkácsy Mihály és mások elbeszéléseiből ismer. Egyik közeli barátnője d’Agoult grófnő, a büszke magyar hazafi, Liszt Ferenc nagy szerelme. Az egész Szegedet romba döntő árvíz után Juliette Adam az, aki az árvízkárosultak javára komoly anyagi bevételt - több mint 300 000 frankot - hozó ünnepséget szervez a párizsi Operában; francia középületen először lobog magyar zászló, Juliette asszony fittyet hány az osztrák követség tiltakozására. Magyarországnak el kell szakadnia Ausztriától, Magyarországnak szabaddá, függetlenné, demokratikussá kell válnia, ennek a 48-49-es eszmének fanatikus híve és szószólója. Az előzmény Juliette Adam közelről is meg akarta ismerni azt az országot, amelyet a távolból becsült és szeretett. Hívták is őt, sokan és nem akárkik. A magyar politikai és irodalmi világ legjobbjai. Hálából, amit addig tett, bizakodva abban, amit a magyar ügyért ezután is tenni fog. 1884 kora tavaszán indul el Párizsból. Az útja Észak-Olaszországon, Milánón, Torinón, Velencén át vezet. A Monarchia területén, Laibachban, a mai Ljubljanában már magyar vendéglátóinak delegátusa, Pázmándy Dénes várja a „legfranciább magyar”, ahogyan később Madame Adam írja róla. (Az akkor 36éves politikus - immár a harmadik a Pázmándy Dénesek sorában - az ellenzéki, Kossuth-hívőkből álló Függetlenségi Párt képviselője, a külpolitikában a németellenes, franciabarát irányzat oszlopos tagja. Ez az akkor baloldalinak számító ember lesz 1919-ben a szegedi ellenforradalmi kormány megbízottja Párizsban. Volt ez így, van ez így...) A JL JL Balatont Juliette asszony csak a vonatablakból csodálja meg. Budapestre érkezve a Grand Hotel Hungáriában száll meg - ez az első gyöngyszeme annak a Duna-parti szállodasornak, amelyik a II. világháború martaléka lett. Párizzsal szembeállítva mi az, ami tüstént megragadja a magyar fővárosban? A levegője! „A levegő olyan tiszta - írja majd könyvében -, hogy minden egyes tárgyat körös-körül megvilágít, legyen az - a szállodai balkontól - akármilyen messze is.” (Mintha csak ma volnánk...) Lelkendezve szemléli az egyszerre ősi és modern Budapestet, a Dunát, a Duna-part nyüzsgését, „a búzával teli zsákok piramisait”, a sürgőforgó rakodómunkásokat, akiknek a hangossága a marseille-iekkel és a nápolyiakkal vetekszik, a folyón sikló hajókat, az elegáns üzleteket, a Várat, az Alagutat, a Mátyás-templomot, ezt a „hasonlíthatatlan kő ékszert”, annak az új Operaháznak építését, amelyik a párizsira rímel. A hasonlatai túlzásokra ragadják: a Margitszigetet, amelyik akkor József nádor tulajdona, Monacónak látja, egy 15 méter magas torony tetejére ott feltörő, gőzölgő artézi meleg forrás a Vezúvot juttatja eszébe, s az esti kivilágításban a város olyannak tűnik neki, mint Velence. Méray Tibor Az ifjú hölgy látogatása Bolyongás egy kiadatlan Kossuth-levél körül ött. A Kossuthról készült utolsó kép 2002. SZEPTEMBER 21., SZOMBAT