Népszava, 2002. szeptember (130. évfolyam, 204–228. sz.)

2002-09-21 / 221. szám

­ A NÉPSZAVA TÁRSADALOMPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLETE SZÉP SZÓ i­s JL Kossuth Lajos­ 1884. augusztus 7-én az olasz Alpokban lévő Al­a di Sturából a következő levelet írta Madame Juliette Adamnak Párizsba: „Kedves Asszonyom! Itt, a piemonti Alpok legvadabb völgyének ma­gányában kaptam meg szíves levelét. Annál na­gyobb, annál kellemesebb meglepetés volt ez, mi­vel soha nem merészeltem volna azt remélni, hogy’ Ön az emlékei között a legkisebb helyet is fenn­tartja számomra. Köszönöm. A válaszomat Torinóba küldöm, hogy onnan postázzak. Kóborlásaim megfosztottak mostanáig attól a gyönyörűségtől, hogy az Ön „Magyar Haza”já­ból többet olvassak el, mint az első négy cikket, abban a formában, ahogy azt a budapesti újságok átvették. Magyarként hízeleg a hiúságomnak az a jóin­dulatú figyelem, amellyel Ön van szíves megtisz­telni országomat, mélységesen hálás vagyok Ön­nek azért a rokonszenvért, amelyet irányában ta­núsít, és csodálom azt az éleslátást, amellyel meg­ragadta Magyarország intézményeinek speciális jellegét. Néhány történelmi adaléka talán apró helyesbítésre szorulna, de ez egyáltalán nem árt annak a képnek, amit az Ön mesteri keze megraj­zol. Az a cikk, amelyikben az én szegény személyem­ről van szó, még nem érkezett meg hozzám, így az­tán egyáltalán nem ismerem az Ön fenntartásait. De higgye el nekem, Asszonyom, nincs senki, aki inkább megvádolhatna engem azzal, hogy nem feleltem meg ama helyzet követelményeinek, amelyben találtattam, mint jómagam; még ked­vem sincs arra, hogy enyhítsem ezt az elégtelensé­get azzal a megfontolással, hogy a helyzet súlyos­sága gyakran arra kötelezett, hogy alkalmazkod­jam a körülmények kényszerítő erejéhez, amelyek­nek részletei és gyakorlati kihatása túlmegy a tör­ténészek ismeretén és elméleti érvelésén. Végül is tudom, hogy azoknak, akiknek nem sikerült, soha sincs igazuk, és sem eléggé hiú, sem eléggé pöffe­­teg nem vagyok ahhoz, hogy Victor Hugóval ír­jam: »A siker komisz szó­­ hamis hasonlósága az érdemhez becsapja az embereket.« Így aztán, ha az Ön fenntartásai a képességei­met illetik, előre elfogadom őket, sőt magam aka­rom jelezni Önnek legfontosabb hibáim egyikét, amelyik abban a helyzetben, amelyben találtat­tam, végzetes hiba volt; ez az, hogy én azok közül az emberek közül való vagyok, akiknek Machia­velli szemükre veti, hogy jobban tudnak a legke­vésbé sem elkövetni egy rossz cselekedetet, mint az ilyesmit másnál megbüntetni. »Hoc fonte deri­­vata clades.« (Latinul a szövegben: »Ebből a for­rásból eredő csapás«, azaz: innen származtak a bajok.) Csak azt találnám igazságtalannak, ami szán­dékaim tisztaságát, érzelmeimnek egyenességét és önzetlen hazaszeretetemet vonná kétségbe. Sűrű köszönetekkel fogom elfogadni az Ön könyvét, mely számomra nagyon-nagyon értékes lesz. Ami azt a látogatást illeti, amelyikkel Torinóban volt kedves megtisztelni engem, igen hálás vagyok Önnek, amiért erről jó emlékeket őriz. Nekem ez a látogatás nagyon-nagyon kedves volt, de éppen azért, mert ennyire kedves volt, természetesnek fogja találni azt, hogy az én figyelmem olyannyira Önre és az Ön szavaira összpontosult, hogy arra, amit én mondtam, egyáltalán nem emlékszem, így aztán a legkevésbé sem tudom, mit mondhattam Önnek az antiszemita mozgalomról, erről a rend­kívül bonyolult kérdésről, amellyel nehéz lett vol­na számomra olyan terjedelemben foglalkozni, amilyent megérdemel, az alatt a rövid idő alatt, amikor is abban a megtiszteltetésben volt részem, hog­’ Önt láttam. Ám mindenképpen az, amit erről mondtam, bi­zonyossággal annak a meggyőződésemnek a tükre volt, amit nem szokásom elkendőzni olyankor, amikor a közélet kérdéseiről van szó, s így a leg­kisebb ellenvetésem sincs az ellen, hogy gondola­taim publikáltassanak, ha Ön esetleg azt hinné, hogy ezt érdemes megtennie. Fogadja el, kedves Asszonyom, hogy a legtelje­sebb megbecsülésemmel adózzam, ami Önnek ki­jár az Ön őszinte csodálójától és odaadó szolgá­jától, Kossuth ” A levél létezéséről tudtam. 1996-ban, egy elő­adásra készülve elolvastam Juliette Adam La Pat­­rie hongroise című, 1884-ben Párizsban megjelent könyvét. (A mű, hála egy magát meg nem nevező fordítónak, előbb hírlapi folytatásokban, majd A magyarok hazája címmel 1885-ben a Révai Test­vérek kiadásában könyv alakban magyarul is megjelent.) Ebben a könyvben Madame Adam megemlíti, hogy levelet kapott Kossuthtól, idéz is két passzust a levélből, anélkül, hogy a teljes szö­veget közreadná. Álmomban sem gondoltam arra, hogy ez a Kossuth-levél több mint száz esztendő múltával még megvan, lappang valahol. Csodák csodájára egy párizsi kéziratárverésen előkerült. Akkor és ott vettem meg. De a csoda még az előkerülés tényénél is cif­rább. 1928-ban egy fiatal magyar történész-irodal­már, Lelkes István felkereste a 90. évén túl járó Adam asszonyt, aki azt mesélte neki, hogy éveken át levelezett Kossuthtal, de a nagy magyar hazafi a halála előtt megkérte: tekintettel arra, hogy nem­egyszer szigorú hangon ítélte meg honfitársait, égesse el a leveleit. Ha az idős hölgy emlékezete nem csalt, s valóban sokéves­­levelezésben állt Kossuthtal (ami nem egészen biztos), és eleget is tett kérésének, akkor ebből a levélváltásból ez az egyetlen levél, amelyik túlélte a lángokat. Gondol­tam, most, Kossuth születésének 200. évfordulója alkalmából nem lesz érdektelen a nyilvánosság elé bocsátani. Mivel Juliette Adam könyvében említés esett róla, ismeretlennek nem nevezhetem; mivel egészében eddig nem jelent meg, így mindmáig ki­adatlannak mondható. Három teljes oldal terjedel­mű, tökéletesen olvasható, kézírása biztos és hatá­rozott, franciasága pontos és választékos; a három oldalon egyetlen javítás, beszúrás, törlés nincsen. Minden levél, még egy néhány soros feljegyzés mögött is egész történet húzódik-húzódhat meg, két ember ilyen vagy olyan viszonya-kapcsolata, regény, anekdota, „Észak-fok, titok, idegenség”, vagy éppen önmegmutatás, igazság és hazugság, őszinteség és álság, szeretet, szerelem, udvarlás, barátság, beteljesülés, szakítás, magánügy, köz­ügy, politika, bölcsesség, ostobaság és még meny­nyi minden. Valójában csak egy ember érti: az, aki írta. Érti, persze, a címzett is, de az már kérdéses, vajon pontosan, jól érti-e, avagy beleért, belema­­gyaráz-e valamit. Milyen szép magyar szó az, hogy „félreértés”, vajon hány millióra, milliárdra rúg a félreértett levelek száma? Ami biztos: egy harmadik személy, valaki kí­vülálló, ráadásul, ha sem a levél íróját, sem a cím­zettjét nem ismerhette, és a ráadás ráadásául, majdnem 120 év választja el a megírás dátumától - olyan tények mellett, amelyek eleve adottak csak értelmezni, magyarázgatni, találgatni tud. Amatőr történészként erre teszek kísérletet a to­vábbiakban, teljességgel nyitottan a hivatásos tör­ténészek vagy az olvasók kiigazításaira. A címzett A levél íróját nem kell bemutatni. A száműzött Kossuth ekkor már 19 éve Turinban él. 1884 au­gusztusában nyilván a nagyvárosi hőség elől me­nekül az Alpesekbe. Néhány hét múlva 82 éves lesz. Az ifjú hölgy, akihez a levél szól, Juliette Adam akkortájt kevésbé számított ifjúnak, mint manap­ság: 1836 októberében született, tehát hamarosan 48 éves lesz. Mindenesetre Kossuthnál 34 évvel fiatalabb. • Nagyon híres asszony, egyike a leghíresebbek­nek Párizsban, írónő, mára teljesen elfelejtett, eléggé gyenge regények szerzője; hírességét már ekkor sem ez adja, hanem az, hogy igen aktívan politizál, és még inkább az, hogy a Rue de Rivo­­liban lévő, pompás lakásán irodalmi-politikai szalont tart fenn, amelyikben megfordul a fran­cia és nem francia közéleti és művészeti világ színe-java, ahol kormányok bukását és új kormá­nyok megalakítását készítik elő. Mindezt meg­toldja azzal, hogy 1879-ben folyóiratot alapít és szerkeszt 17 éven át La Nouvelle Revue címmel, maga is sokat ír bele, és olyan munkatársai van­nak, mint Flaubert, Maupassant, George Sand, Merimée, Pierre Loti, Alphonse Daudet s a zene­szerzők közül Gounod, Saint-Saens, Massenet i­­gén jómódú, s ugyanakkor meggyőződéses szocialista. Úgy is mondhatnék: szabadelvű-radi­­kális-szocialista. kozmopolita és soviniszta egy­szerre. Miközben minden, hozzá többé-kevésbé közel álló, hasonló gondolkodású külföldi szíve­sen látott vendég a házában, politikai és szerkesz­tői tevékenységének központjában a németelle­­nesség áll. Nem tud beletörődni abba, hogy Bis­marck hadai az 1870-71-es háborúban megalázó vereséget mértek Franciaországra, és a frankfurti békével elszakították tőle Elzászt és Lotaringiát. Egész tevékenységét a visszavágás, a reváns gon­dolata fűti. Szenvedélyes magyarbarát. Rajong a magyar 481ért, amit szinte gyermekként élt át, s igazából a szalonjában sűrűn megforduló magyar emigrán­sok és Párizsban élő magyarok, Irányi Dániel, Justh Zsigmond, Türr István, Munkácsy Mihály és mások elbeszéléseiből ismer. Egyik közeli barát­nője d’Agoult grófnő, a büszke magyar hazafi, Liszt Ferenc nagy szerelme. Az egész Szegedet romba döntő árvíz után Juliette Adam az, aki az árvízkárosultak javára komoly anyagi bevételt - több mint 300 000 frankot - hozó ünnepséget szervez a párizsi Operában; francia középületen először lobog magyar zászló, Juliette asszony fit­­­tyet hány az osztrák követség tiltakozására. Ma­gyarországnak el kell szakadnia Ausztriától, Ma­gyarországnak szabaddá, függetlenné, demokrati­kussá kell válnia, ennek a 48-49-es eszmének fa­natikus híve és szószólója. Az előzmény Juliette Adam közelről is meg akarta ismerni azt az országot, amelyet a távolból becsült és szere­tett. Hívták is őt, sokan és nem akárkik. A magyar politikai és irodalmi világ legjobbjai. Hálából, amit addig tett, bizakodva abban, amit a magyar ügyért ezután is tenni fog. 1884 kora tavaszán indul el Párizsból. Az útja Észak-Olaszországon, Milánón, Torinón, Velen­cén át vezet. A Monarchia területén, Laibachban, a mai Ljubljanában már magyar vendéglátóinak delegátusa, Pázmándy Dénes várja­­ a „legfran­ciább magyar”, ahogyan később Madame Adam írja róla. (Az akkor 36­­éves politikus - immár a harmadik a Pázmándy Dénesek sorában - az el­lenzéki, Kossuth-hívőkből álló Függetlenségi Párt képviselője, a külpolitikában a németellenes, fran­ciabarát irányzat oszlopos tagja. Ez az akkor bal­oldalinak számító ember lesz 1919-ben a szegedi ellenforradalmi kormány megbízottja Párizsban. Volt ez így, van ez így...) A JL JL Balatont Juliette asszony csak a vonatab­lakból csodálja meg. Budapestre érkezve a Grand Hotel Hungáriában száll meg - ez az első gyöngy­szeme annak a Duna-parti szállodasornak, ame­lyik a II. világháború martaléka lett. Párizzsal szembeállítva mi az, ami tüstént megragadja a magyar fővárosban? A levegője! „A levegő olyan tiszta - írja majd könyvében -, hogy minden egyes tárgyat körös-körül megvilágít, legyen az - a szállodai balkontól - akármilyen messze is.” (Mintha csak ma volnánk...) Lelkendezve szemléli az egyszerre ősi és mo­dern Budapestet, a Dunát, a Duna-part nyüzsgé­sét, „a búzával teli zsákok piramisait”, a sürgő­forgó rakodómunkásokat, akiknek a hangossága a marseille-iekkel és a nápolyiakkal vetekszik, a fo­lyón sikló hajókat, az elegáns üzleteket, a Várat, az Alagutat, a Mátyás-templomot, ezt a „hasonlít­­hatatlan kő ékszert”, annak az új Operaháznak építését, amelyik a párizsira rímel. A hasonlatai túlzásokra ragadják: a Margitszigetet, amelyik ak­kor József nádor tulajdona, Monacónak látja, egy 15 méter magas torony tetejére ott feltörő, gőzöl­gő artézi meleg forrás a Vezúvot juttatja eszébe, s az esti kivilágításban a város olyannak tűnik neki, mint Velence.­­ Méray Tibor Az ifjú hölgy látogatása Bolyongás egy kiadatlan Kossuth-levél körül­ ött. A Kossuthról készült utolsó kép 2002. SZEPTEMBER 21., SZOMBAT

Next