Népszava, 2002. október (130. évfolyam, 229–254. sz.)

2002-10-05 / 233. szám

Kossuth Worcellékat érezte magához legköze­lebb, nem utolsósorban azért, mert - akárcsak ő - úgy vélekedtek, hogy fel kell lépni az 50-es évek elején Kelet-Közép-Európában terjengő fásultság ellen a forradalmak ügye a legkevésbé sincs el­veszve, hamarosan itt az új felkelések órája. Wor­­cell odáig is elment, hogy a szocialista forradalom hívének vallotta magát - Kossuth ilyen messzire nem követte, de abban egyetértettek, hogy orszá­gaiknak nemcsak függetlenségre, hanem szociális reformokra is szükségük van. Worcellék a hama­rosan kitörni remélt, új forradalmat - az olasz Mazzinihez hasonlóan - konspirációval, helyi, az­az lengyel földön megszervezett összeesküvések­kel akarták előkészíteni, ezt az elképzelést Mie­­roslawski ellenezte, de Kossuth nem állt messze tőle. Ebben a szellemben adott megbízást emig­ráns hívei közül Makk József tüzér ezredesnek egy magyarországi, majd a már említett Gál Sán­dor honvéd ezredesnek egy székelyföldi felkelés előkészítésére (egyikük vállalkozása sem sikerült, alig tudtak hazulról elmenekülni), a fentebb jelzett amerikai pénzgyűjtési-fegyvervásárlási terv mö­gött is ez húzódott meg. Az az ábránd fűtötte, hogy elég lesz, „ha még egyszer azt üzeni”, és az elfogyott regimentek újra megszerveződnek. A krími háború mintha a Worcell-Kossuth-féle felfogást igazolta volna. Szabolcsban például a háború kiszélesedésekor Kossuth nosztalgikus hí­vei már ezt a verset-népdalt terj­esztették: „ Három alma meg egy fél, Jön az angol, mint a szél, És Kossuth a törökkel, Isten segítségével. Huj, huj, nem bánom, Kossuth jő a tavaszon, Huj, huj, vígan leszünk a nyáron. ” A meglepő az volt, hogy éppen akkor, amikor a krími háború - úgy látszott - testközelbe hozta az emigrációs cselekvésnek és a lengyel, valamint a magyar forradalom újbóli kitörésének lehetőségét, Worcellék váratlanul ellenezték azt, ami Kossuth szemében a legsürgetőbb feladatnak számított: egy lengyel és egy magyar emigráns légió felállí­tását Törökország, majd a Törökországgal szövet­ségre lépő Anglia, Franciaország és az olasz Pie­mont oldalán. Tették ezt nem utolsósorban azért, mert nem bíztak az Angliát irányító Palmerston és a Franciaországban trónra lépett III. Napóleon őszinteségében, abban, hogy ezek a politikusok valaha is a magyar és a lengyel függetlenség tá­maszai lesznek. 1Z JL ^Kossuth, anélkül, hogy Worcellhez fűződő barátságát megszakította volna, és anélkül, hogy Palmerston vagy III. Napóleon hívévé szegődött volna - Palmerston ellen agitálva egész­ Angliát bejárta, népgyűléseken is sorozatosan felszólalt­­, ekkor Mieroslawski felé fordult. A tábornok ugyanis - és ebben átmenetileg egyetértett és együttműködött Czartoryski arisztokratáival - úgy látta, hogy a krími háború igenis alkalom a lengyel (és a magyar) álmok valóra váltására, a háború következtében szét fog esni az orosz és az osztrák birodalom - pontosan ez volt Kossuth el­képzelése is. Mieroslawski sokkal komolyabban vette a magyarokat, mint az arisztokraták, fontos­nak tartotta, hogy összehangolja velük a terveit (nem ezt igazolta-e az, hogy „a döntő csata előes­téjén” ő javasolta a szorosabb kapcsolatok megte­remtését Kossuthnak, a Kossuth-fiúk iránti „atyai gondossága” is a tisztelete és a magyarbarátság kézzelfogható jele volt). A tábornok is meg volt győződve arról, hogy lengyel és magyar légiót kell bevetni a törökök és szövetségeseik oldalán, és ezek a légiók aztán a határokon átkelve a belső forradalmak kirobbanásakor részt vesznek majd országaik felszabadításában. Mieroslawski és cso­portja közel állt a bonapartistákhoz, III. Napóleon befolyásos nagybátyjához, Jérome herceghez kü­lönösen szoros szálak fűzték, megbízott bennük, így aztán hitt abban is, hogy a lengyel és a magyar légiók eredményesek lesznek. Álmok és valóság Ezek az előzmények azok, amelyek segítenek megérteni Kossuth 1853. szeptember 29-i levelét Mieroslawskihoz. „A cél magától értetődik”, „az idő sürget” - írja a tábornoknak. Irányi Dánielen keresztül azt javasolja Mieroslawskinak, hogy ő legyen a felállítandó lengyel légió vezetője, és Irá­nyit azzal is megbízza: a lengyel tábornok érdeké­ben járjon közbe Véli pasánál, a párizsi török kö­vetnél azért, hogy a Porta támogassa a lengyel de­mokratákat, mivel a kivívandó független Lengyel­­ország épp úgy érdeke Törökországnak, mint egy független Magyarország. Kossuth lázban ég. Ő maga akar a leendő ma­gyar légió élére állni, Törökországba utazva maga is harcolni akar. Várja a török kormány meghívá­sát, és amikor az nem jön meg, anélkül is elindul­na Konstantinápoly felé. Alaposnak tűnő előkészí­tés után két hajónak kell megérkeznie Amerikából 75 ezer fegyverrel, és számít hatezer angol fontra is. Indulásának időpontja is rögzítve van: Sou­­thamptonban száll hajóra 1853. november 27-én, az Amerikából befutó hajókra Madeirában fog át­­szállni, s onnan megy tovább Törökországba. Egyenruhát, lószerszámokat és nyeregtakarókat is rendel magának és kíséretének, Lontagh Sámuel­nek, Ihász Dánielnek, Fráter Alajosnak, Figyel­­messy Fülöpnek, Reinfeld Dénesnek, Pulszky Fe­rencnek és a lengyel Idzikowski Tádé ezredesnek. Minden tökéletesen elő volt készítve - csak éppen se hajó, se fegyver, se pénz nem jött. Kossuthot nyomasztja ez a kudarc, de hosszabb távra nem szegi a kedvét. Annál kevésbé, mert a háború csak ezután kezd igazán nemzetközivé válni: 1854 májusában 50 ezer francia és 25 ezer angol katona partra száll Gallipolinál, majd Vár­nában, ezt szeptember 14-én követi a krími partra­szállás és - Alma elfoglalása után - szeptember 20-án kezdetét veszi Szevasztopol ostroma. I. Miklós cár egyre szorongatottabb helyzetben van - Ausztriának fel kell adnia semlegességét, az oro­szok segítségére kell sietnie, s ez lesz a vég kez­dete: az orosz és az osztrák birodalom felbomlása. E­­­­­zen a ponton, Ausztria magatartásán bo­rult fel minden. Kossuth elképzeléseinek kiindulópontja - Auszt­ria közeli hadba szállása az őt öt évvel korábban megsegítő Oroszország oldalán - teljesen logikus volt. De politika és logika nem azonos fogalmak, és - mint tudjuk - a hála nem politikai tényező. I. Fe­renc József, aki 1849-ben megalázkodva kunyerált I. Miklósnak a magyarországi beavatkozásért, a­mi később olyannyira szeretett Ferenc Jóskánk, aki bi­rodalma egyben maradását a cárnak köszönhette, most úgy cserbenhagyta minapi jótevőjét, mint 16 évvel később, a francia-porosz háborúban III. Na­póleont. Mindkét esetben álsemlegességbe burko­lózva csapta be azokat, akik joggal vélték, hogy szá­míthatnak rá. Cserbenhagyta I. Miklóst? Némi hullarablástól sem idegenkedett. Amikor a krími há­borúban az angol-francia beavatkozás meghátrálás­ra kényszerítette az oroszokat és ki kellett üríteniük a Dunai Fejedelemségeket, azokat Ausztria szállta meg. Miközben még javában folytak a hadviselők sok vért megkövetelő összecsapásai, Ausztria, anél­kül, hogy részt vett volna bennük, egyetlen puskalö­vés nélkül elsőnek profitált belőlük. Azzal, hogy elpártolt az oroszok mellől, az oszt­rák császárság de facto Anglia, Franciaország és Törökország oldalára került. És ez a felettébb ügyes húzás egy csapásra véget vetett Kossuth, Mieroslawski és mások álmainak. (Nemcsak a magyarok és a lengyelek, hanem románok és cse­hek is ábrándoztak az orosz és az osztrák biroda­lom felbomlásáról.) Ausztria nem vált a krími há­ború vesztesévé, nem gyengült meg, nem adott al­kalmat új lengyel és magyar felkelésre. /­V. A Kossuth-levél befejező része: „A döntő csata előestéjén vagyunk... f----­f ~ ~r~ Az életművész Tíz-egynéhány éves fiú húzta a kiskocsit fölfelé a kapaszkodón. A roz­zant kocsi tele volt mindenféle limlommal. A fiúról dőlt a verejték. Li­hegett, kapkodva vette a levegőt. Végre fölért a csúcsra. A szekeret a járda mellé kormányozta, aztán végigdőlt a járdán. Nemsokára egy má­sik kiskocsi is érkezett, az ellenkező irányból. Azt is egy kölyökforma gyerek húzta. Megállt a járdán fekvő mellett, üdvözölte: „Szevasz, Je­nő!” A másik fölpislantott: „Mi van?” - kérdezte. Aztán hozzátette: „Mitől vagy ilyen vidám?” „Attól, hogy jóllaktam. Bableves, jó sok kolbásszal.” „Reggelire?” - csodálkozott a társa. „Mindig finomat ka­pok. Ebédre is” - dicsekedett a fiú. A másik fölpattant a járdáról. A düh majd szétvetette. „Engem meg híg leveseken tart a gazdám - mondta -, tegnap este még vacsorát sem kaptam. Na, nekem ebből elég. Azt ígér­te, megtanulom az asztalosmesterséget, de csak a műhelyt söprögethe­­tem - kiabálta. - Otthagyom.” „Mikor?” - faggatta a barátja. „Most, rögtön!” - kiáltotta a gyerek, és már indult is. „És a kocsival mi lesz?” - kiáltotta utána a barátja. „Ott egye a fene” - kapta Jenőtől a választ. Hát így kezdődött. Hogy aztán mi történt a szökevénnyel, azt nehéz néhány szóval elmondani. Volt újságkihordó, jegyszedő, ügynök, de a nehéz mun­kát kerülte, könnyen akart pénzhez jutni. Az életét eldöntő változás­hoz egy élmény segítette. A vurstliban sétálgatott. Hallgatta a kiki­áltókat, elnézegette a bohócokat. Ez aztán a könnyű élet, gondolta, ilyesmit kéne csinálni. Egy liliputin akadt meg a szeme. Ott ült a ki­kiáltó alatt a földön. Megszólította. „Társaid nincsenek?” - kérdez­te tőle. „Dehogy nincs - felelte a törpe fiúcska­­, heten vagyunk.” Nem akarom szaporítani a szót, rövidre fogom. Hamarosan megalakult a Sirály együttes, merthogy így nevezték magukat, aztán Jenő vezényletével elutaztak Olaszországba. A gye­rekek kitűnő akrobaták voltak, nagyszerűen tornáztak, így­ aztán a cirkuszok szívesen fogadták őket. Különösen tehetséges volt Piros­ka, a csoport egyetlen lánytagja, meg Dönci, a társa. Ők házastársak voltak. Jól kerestek, jól éltek. De legjobban „Jenő bácsi”, a főnök. Este a cirkuszban nézte a „gyerekeit”, napközben meg a kávéház­ban lebzselt és szivarozott. Életében először csináltatott szabóval ruhát, és nagyon meg volt elégedve az élettel. Belépett a fasiszta pártba. Mert azt már jó korán megtanulta, hogy pártfogók kellenek az életben. A párt révén meghívták őket a dopo lavoro rendezvényei­re is. Fürödtek a sikerben. Aztán megtörtént a baj. Egyszerre kettő is. A csoport legjobbja, Peti, nőni kezdett. Jenő hétről hétre vonalat húzott a fiú feje fölött, hogy ellenőrizze, nem tévedett-e. De bele kellett nyugodni a változ­­tathatatlanba. Peti boldog volt, Jenő kevésbé. De a csoport együtt maradt, és így is boldogultak. Egy nap futár érkezett, aki közölte, hogy a városházára hívatják őket. Jobban mondva a törpebrigádot. Megjelentükkor Jenő kísérte őket. Hamarosan kiderült, miért hívták őket. „Arra vagyunk kíváncsiak - mondta egy vigyorgó alak -, hogy miként szeretkeznek a törpék.” „Úgy, mint mások” - felelte a tör­pék helyett Jenő. „De mutassák meg!” - erősködött a férfi. Társai röhögtek. Piroska elsápadt. Ennek fele sem tréfa, gondolta, és kiro­hant az ajtón, Dönci utána. „Visszahozom őket” - ígérte Jenő. De nem mentek vissza. „Ezek bosszúállók - mondta Jenő -, mentsük az irhánkat.” Összepakoltak és elutaztak Palermóba. Közeledett a háború, és vele a félelem, hogy mint idegeneket, in­ternálni fogják őket. Hazamentek, és a csoport szétszéledt. Jenő nem volt már fiatal. Betegeskedett is. Pest ostromát egy pin­cében húzódva vészelte át. Amikor véget ért az ostrom és feljött a pin­céből, körülnézett. Hogyan tovább? - gondolkodott. Az utca egy ha­talmas zsibvásár volt. Forrt akkor is. Megpróbálom, ötlötte ki. Kerí­tett egy kis kocsit, és feltört egy vasüzletet. Mindenféle lakatot, zárat, vasárut pakolt a kocsira. Először arra gondolt, hogy nyit egy kis üzle­tet. De ezt az ötletet elvetette, és az utcán árulta a lakatokat. Heteken át ebből élt. Belépett a kommunista pártba, a szocdemekhez és a ra­dikálisokhoz is. A tagkönyveket más-más zsebébe tette, nehogy összekeverje őket. Aztán megint meditált, mit lehetne tenni. A kom­munisták által fenntartott menzán kapott ebédet. A szociáldemokra­táknál ruhát. A radikális pártból semmit. Sógornője lakásában élt. Tél lévén, naphosszat égette a gázt, hogy ne fázzon, de nem fizetett egy fillért sem. Egy nap egy sorstársától hallotta, hogy létezik egy katoli­kus otthon, ahol törődnek az öregekkel. Jelentkezett. Kedvesen fo­gadták. „A bácsi katolikus?” - kérdezte egy nővér. „Hogyne - felelte -, gyerekkoromban sokat ministráltam is.” Ez ugyan nem volt igaz, de hát mit nem tesz az ember azért, hogy boldoguljon. Az otthonban jól érezte magát. Nem kellett többé ebédért kujtorogni. Meleg is volt. Egy nap megtört, görnyedt hátú öreget kísért le az egyik nővér. Az öreg mellé ült és megszólította. A hangja ismerős volt, a neve is: „Jancsi, te vagy az?” - kérdezte. „Igen” - felelte a másik. Egymást faggatták, hogy telt az életük. „Én szobafestő voltam. Segéd. Güriz­tem egész életemben” - panaszolta Jancsi. - És te?” - kérdezte ba­rátját. Jenő gondolkodott. Most mesélje el az életét? „Én jól éltem, ésszel éltem” - felelte. Jancsi szerette volna megkérdezni, hogy csinálta. De aztán le­gyintett. Most már késő tanulni. Előbb kellett volna. És ültek egy­más mellett szótlanul. Csatár Imre a Epilógus Egy Kossuth-levélhez fűzött, különben is vázlatos jegyzetnek nem lehet a feladata az, hogy a továb­bi eseményekről is szóljon. Történészek sora már megtette, és sok minden van, ami regényírók tol­lára volna méltó: emberi sorsok, tragédiák, árulá­sok, titkos ügynökök mindegyik oldalon (a ma­gyar emigráció esetében főleg osztrák spiclik szinte mindennapos tevékenysége), kiváló haza­fiak tőrbe csalása (elég gróf Teleki László esetére utalnunk) - valójában Jókai Mór és az idősebb Dumas tollára volna szükség ennek a kornak, töb­bek közt a kor nemzetközi bonyodalmainak érzé­keltetésére. Röviden, néhány alapténynél marad­nék. 1. A magyar és a lengyel légió felállításából semmi sem lett. A franciák és az angolok egyebek közt éppen Ausztriára való tekintettel ellenezték, a törökök nem engedélyezték. 2. A krími háború végeztével, Oroszország le­győzése után a győztes hatalmaknak eszükbe sem jutott az, hogy az 1856-os békekötésnél akárcsak szóba is kerüljön Lengyelország és Magyaror­szág függetlensége. A Kossuth-emigrációnak, a lengyel emigráció három csoportjának vágyai, olykor egymáshoz kapcsolódó, olykor egymással ellentétes tervei kivétel nélkül füstbe mentek. 3. Ausztria sem örülhetett sokáig a maga nagy ügyességének. Hiába kürtölte világgá Bud­ gróf, osztrák miniszterelnök és külügyminiszter 1855- ben, hogy „a Dunai Fejedelemségek a kezünkben vannak”, hiába kezdtek neki osztrák politikusok és közgazdászok olyan tervek kidolgozásának, amelyek Moldvából és a Havasalföldről kiindul­va az egész Balkánt a gyarmatukká alakították volna át, az 1856-os párizsi békeszerződés értel­mében Ausztriának ki kellett ürítenie az alig két éve megszállt fejedelemségeket. Tíz év múlva a poroszok Sadowánál tönkreverték az osztrák hadsereget. Ezután megkezdődött a nagy kör­tánc, az európai szövetségek átrendezése. A fran­ciák a németektől elszenvedett vereségük, 1870- 71 után egyre szorosabbra fonták kapcsolataikat korábbi ellenségeikkel, az oroszokkal és az an­golokkal, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig - elsősorban gróf Andrássy Gyula buzgólkodásá­­nak eredményeként - az őt keményen meglec­­kéztető német birodalommal. Ennek az utóbbi összefogásnak lett jutalma Bosznia és Hercego­vina megszállása, majd bekebelezése a Monar­chiába, az a mérgezett ajándék, amelyik egyene­sen vezetett el az I. világháborúhoz és - szá­munkra - Trianonhoz. Semmi sem történt úgy - sem akkor, sem ké­sőbb -, ahogyan Kossuth 1853-ban illusztris szám­űzetésbéli lengyel testvéréhez írt levelében kép­zelte: sem fiai sorsának alakulása, sem a két or­szágé, sem a világé. Hacsak most, 150 év elmúltá­val, Európa egyesülésének küszöbén nem fog va­lóra válni sok minden az államférfiúi reményeik­ből. De nem azokat nevezik-e prófétáknak, akik nagyon messzire látnak előre? Köszönetek: A szerző köszönetet mond Nyulásziné Straub Évának (Országos Levéltár), Varga Katalinnak és Nagy Csabának (Petőfi Irodalmi Múzeum), Vár­as­­yay Andreának (Országgyűlési Könyvtár) és Murányi Gábornak a munkájához nyújtott szíves segítségükért. _________________SZÉP SZÓ 2002. OKTÓBER 5., SZOMBAT \ÉPSZAK\ 13

Next