Népszava, 2003. január (131. évfolyam, 1-26. sz.)
2003-01-25 / 21. szám
SZÉP SZÓ 28 NÉPSZAVA 2003. JANUÁR 25., SZOMBAT A könnyű siker félmegoldás Mit ér az ember, ha művész és tanár egy olyan korban, amikor a társadalmi rendszer változásával együtt nagyot változott a művészet társadalmi szerepe, funkciója is, amikor ritka holló és csak keveseknek adatik meg a nagy állami megbízás? A lehetséges válaszok egyikét Kiss László szobrászművésztől kaptuk a Deák tér jellegzetes épülete, az Anker-ház tetőterében, a kupola mellett fekvő műtermében. - A kérdést úgy is feltehetnénk, miből él a szobrászember, ha a közönség, a társadalom ilyen szűken méri a konkrét feladatot? - Tanári fizetéséből, és mert nem kengurunak alkalmazták, ugrálni nem tud belőle. Nagy változás ezen a téren egyébként nem történt, mondhatni ugyanaz a képlet: aki nem tartozott a „pártfogoltak” közé, annak mindig is csak a tiszta, „pártatlan” művészet maradt, megspékelve némi csak-azért-is-megmutatom-nektek művészi önmegvalósítással. Félretéve a tréfát: nem véletlen, hogy a főiskola, illetve most már egyetem elvégzésekor tájirtásra jogosító „művész-tanár” diplomát kapunk. Eleink is tudták jól, a művészetből megélni nem könnyű, jól élni pedig egyenesen művészet. - Létezik-e a megélhetési politikus mintájára a megélhetési művész is? •*— Korunk gyermeke mindkettő. Távol álljon tőlem, hogy pálcát törjek bárki felett, mondhatnám, magánügy, ki mint él, de nem mondom, mert ez így nem igaz. Nemcsak a művésznek, de a társadalomnak is megvan a maga felelőssége. Közömbösségünk, érdeklődésünk, elfogadásunk, elutasításunk dönt „megélhetésük” fölött, mert ne feledjük: nem annyira értünk, mint amennyire bennünk és belőlünk élnek. Mi számít napjaink Magyarországán igazi nagy állami megbízásnak? - Például egy köztéri szobor. Erre megbízást kapni nagy megtiszteltetés, mindennek netovábbja, ha személyre szól a felkérés. - Ha jól értettem, nem csupán pályázatok útján lehet elnyerni egy megbízást. - Létezik az imént említett egyéni megkeresés, amikor egy művészt közvetlenül felkérnek a műalkotás elkészítésére. A pályázatok általában nyilvánosak, de lehetnek meghívásosak is, ilyenkor egy vagy több név szerint megnevezett természetes vagy jogi személy vehet részt a pályázaton. Kapott már ilyen megbízást? - Az a megtiszteltetés ért, hogy szülővárosom, Putnok 1999-ben felkért gróf Serényi Béla 1949-ben barbár módon ledöntött és ismeretlen helyre elszállított szobrának újbóli megformálására. Egyesek tudni vélik, hogy az 1929-ben felavatott eredeti, Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotása, a városháza pincéjében van befalazva, mások úgy tudják, fémhulladékként a MEH-be szállították, majd beolvasztották. Nem kell mondanom, milyen érzés volt a nagy előd után, hazai pályán, szoborba önteni azt a képet, ami bennem élt erről az emberről, akit a helybéliek nagyon tiszteltek, olyannyira, hogy Putnok Széchenyijeként emlegették. - Hogyan működik a pályáztatási rendszer? - Én csak attól a ponttól fogva ismerem, ahol én, mint pályázó találkozom vele, tehát amikor a felhívás megjelenik napilapokban, a szakmai közlönyök mellékletében, sőt mostanában az interneten is. Alapelv, hogy biztosítani kell az esélyegyenlőséget és a hozzáférhetőséget. Ez az elmélet, a gyakorlat ennél sokkal árnyaltabb. A legszebb megbízások pult alatt kelnek el vagy meghívásosak, ha pedig megjelenik a pályázati kiírás az újságban, a pályamunkák elkészítésére jó esetben két hét, gyakran még annyi sem áll rendelkezésre. - Feltétlenül szükség van az alkotó munkához konkrét megbízásra, megrendelésre. - Természetesen nem. A kettő így nem függ össze. Saját tapasztalataimból kiindulva a meghatározott téma azért jó, mert inspirál. Megindít bennem egy gondolatsort, hogyan, milyen megformálásban, figuratív vagy nonfiguratív módon, milyen kifejezési eszközökkel tudom én a témát megközelíteni, ábrázolni. - Mi az, ami képzeletét megtermékenyíti, alkotásra serkenti? - Ha arra gondol, mitől jön az ihlet, azt nem tudom tételesen meghatározni. Be kell vallanom, olyan nincs, hogy megszáll az ihlet, és akkor nekilátok dolgozni, legalább is nálam így nem működik. Viszont például az utcán nézelődve eszembe jut, megfogalmazódik bennem valami, amit másnap, de megesik, hogy csak hosszú idő elteltével dolgozok fel, mégis, már ott munkál bennem. A folyamat az érzékeléstől a „lappangási” időn át vezet el a kidolgozásig, pontosan nem tetten érhető szakaszokból áll és akárcsak maga a megformálás, az alkotói folyamat szerves része. - Mi a nehezebb, kitalálni vagy „megcsinálni” a művet? - Átültetni azt a valamit, amiről az imént beszéltünk, gondolati síkról a gyakorlatba, azaz megteremteni a semmiből a formát, a dolog másik oldala. Nagyon leegyszerűsítve anynyit tesz, mint anyaghoz kötni a formát, formához kötni az anyagot. Egyik sem létezhet a másik nélkül, egyformán hozzátartoznak a műhöz. - A művészetnek is megvannak a maga divatirányzatai. Feltétlenül be kell hódolni a divatnak az érvényesüléshez? - Attól függ, mit értünk érvényesülés alatt. Ha művészi önmegvalósítást, önérvényesítést, akkor a szerintem az értékteremtésében, az őszinte alkotásban legfontosabb a független szabad szellem és nem az olcsó hatásvadászat. A könnyű siker gyakran csak félmegoldás. Ha az érvényesülés piacképességet jelent, a portéka kelendőségéhez inkább a közízlésnek szokás megfelelni. Ki mekkora engedményt hajlandó tenni, hajlandó-e rá egyáltalán, azt az egyénisége szabja meg. Viszont szerintem itt a határ az áru és művészi alkotás, árutermelő és művész között. A művészetben pedig nem piaci törvények uralkodnak. - Körülnézve műtermében, egyaránt látni figuratív és nonfiguratív szobrokat. Melyik irányzat áll szívéhez közelebb? - Mindkettő, és mind a kettő én vagyok. Hadd mondjam el, hogy első önálló kiállításomon 1979-ben nonfiguratív szobrokkal mutatkoztam be. Az akkor még elég szokatlan, nem szeretem dolog volt. A nonfiguratív, a még meg nem formált, nyitott struktúra, több lehetőséget kínál. Ha lemond az ember az ábrázolás határozott figuratív jellegéről, cserébe egy belső jelrendszer segítségével teremt új kifejezési formát. Hozzáteszem, úgy az egyik, mint a másik ugyanazt a célt szolgálja: megértetni a szemlélővel valamit létünk titkaiból. - Hadd kérdezzem most a tanárt. Ha jól tudom, rajzot tanít a Táncművészeti Főiskolán. - így igaz, éspedig immár huszonöt véve. - Feltételezem, nem csupán a megélhetés tartotta meg ezen a pályán. - Őszinte leszek, szükségem van a rendszeres havi jövedelemre, de az is igaz, hogy szeretek tanítani, gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozni. Ebben a korban nagyon fogékonyak a művészetek iránt, vágynak a szépre. Kevesebb görccsel, természetesebben közelítenek a művészet jel- és formarendszeréhez, megsejtik a „titkot”. A rajzolás, festés, mintázás sokszor olyan eszközszámukra, amellyel elmondhatják a szavakkal el nem mondhatók A magam műfaján át igyekszem segíteni nekik, hogy meglássák, értsék, értékeljék környezetükben a szépet. A szépérzék hiányából fakad ugyanis a nemtörődömség, a környezetünkkel és önmagunkkal szembeni igénytelenség. - Álmok, vágyak, tervek? - Szeretném megmutatni magam újra egy önálló kiállítással, amihez legalább két-három szobrot bronzba kellene öntetni, ennek viszont nincs meg a fedezete. Arra vágyom, hogy ne legyenek mindennapos anyagi gondjaim. Mostanában arról álmodom, hogy nekem is hoz a postás az önkormányzattól egy értesítés, amiben az áll, hogy végre megvehetem én is ezt a műterem-lakást. Itt fönt, a tetőtérben három műterem van, kettőt megvásárolhattak eddigi bérlői, nekem ez idáig nem válaszoltak a beadványomra. Szabó Katalin Szabad lexikon I., időérzék van, akinek van, másnak meg nincs Persze siettem, mégiscsak az első igazi meghallgatásom lesz, ahonnan nem szabad elkésni. De azért vagy öt perccel öt után kezdtem el keresni a cipőmet, de akkor még biztos voltam benne, hogy az a másfél óra elég lesz, hogy időben odaérjek, parkolóhelyet találjak és szép kényelmesen besétáljak. Azzal kezdődött, hogy elszakadt a cipőfűzőm, nem találtam másikat, kénytelen voltam kötni rá egy nagy bogot, elég hülyén nézett ki. Erre húzogatni kezdtem a nadrágom szárát, hogy eltakarja, mire észrevettem, hogy leettem a nadrágomat, egy durva nagy pecsét virított rajta. Gyorsan ki akartam kefélni, de előtte valaki a macska szőrét kefélgethette, mert tele lett minden ronda, vékony, fekete izékkel.ztán valahogy úrrá lettem a helyzeten (vizes cipőkefe), rohantam a kocsihoz, és akkor kiderült, hogy nem tudom a riasztót kikapcsolni. Visít az a rohadt dög, az autó meg nem indul. Akkor visszamentem, kerestem egy jó nagy csavarhúzót, amivel rutinosan hatástalanítottam a szerkezetet, mire egy rendőrautó fékezett mellettem. Az új szomszéd, aki még nem ismer, hívta ki őket, azt hitte, hogy el akarom lopni a saját járművemet. A buzgó barom. Tisztáztuk a félreértést, de akkor már egyáltalán nem álltam olyan jól idővel. Még szerencse, hogy tudok egy rövidebb utat. Itt állt meg előttem a kukásautó. Ilyenkor. Szép komótosan rakosgatták a kukákat. Végül is nekik nem sürgős. Nem ők mennek a meghallgatásra. Visszatolatni nem lehet, akkora már a sor mögöttem, kikerülni őket reménytelen. Tehát várni és addig is átismételni az anyagot. De hogy mi tart ezen a kukázáson 16 percig, azt nem tudom. Mindegy, a következő sarkon úgyis elkanyarodom. De hoppá, itt is egy kukásautó. Hihetetlenül tiszta ez a város. És hihetetlenül ingerlékenyek benne a kukások. Ez is itt fejbe akart nyomni, mert egy kicsit dudáltam. A fene érti az embereket. Na, gyerünk végre tovább. Persze a lámpa piros, aztán nincs parkolóhely. Az soha sincs, amikor kellene. És ha felállok a járdára? Egyszer egy évben én is megtehetném. Ha már nem állna ott az a bitang nagy Mercedes. De hát nekem sietnem kellene, emberek. Na, ott a hely. Kár, hogy még valaki be akar ide állni. Ember, maga itt parkol, amikor a szomszéd utcában banánt osztanak? Régi trükk, de most bejött. Elment a fenébe. Vagy látta azt a trélert, amelyik most viszi el a rossz helyen álló autókat. A fenébe. A lényeg, hogy itt vagyok, alig késtem valamit. A portásnak fogalma sincs, melyik terem az enyém. Keresse már meg, igen, én a meghallgatásra jöttem. „Hogyan osszuk be az erőnket jól és hatékonyan” mestervizsga haladóknak. Negyedik emelet? A lift rossz. El fogok nagyon késni. Dési János Robin Hood Ez a Robin Hood nem a sherwoodi erdőben, ám egy nem kevésbé veszélyes rengetegben él, a „nyóckerben”. Küllemében sem hasonlított az igazi Robin Hoodra, sem a legdögösebb imitátorra, Errol Flynnre, inkább csak egy tornából fölmentett biológiatanárra. Pedig biológiatanár sem volt, mert liberális gondolkodónak tartotta magát, de ez mellékes is lenne, ha... A mi Robin Hoodunk éppen egy vendéglátó-ipari egységben múlatta az időt, amikor feltűnt neki, hogy a korábban kiplakatírozott felhívás - miszerint az egységet zsebtolvajok is látogatják, s ezért a t. nagyérdeműnek tessen vigyázni értékeire - eltűnt a falról. „Most már vagy nem zsebtolvajolnak itten, vagy ellopták a feliratot is” - töprengett magában, miközben teának nevezett cukros-citromos forró vizet szürcsölt. Ekkor belépett a helyiségbe egy testes asszonyság, búzakék kabátot, citromsárga sálat, piros pulóvert viselt. Enyhe Charlie parfüm illata lengte be. Politikailag korrekt orgánumban nem illik ilyesmit még csak gondolni sem, de bizony - Robin Hood szerint - kecsua asszony volt pigmeus beütéssel, és volt benne némi amish bágyatagság. Gondolhatta volna brutálisan azt is, hogy mesztic, esetleg khmer, de ez a lényegen nem változtat, mert a zsebtolvaj önmagában való kategória, azaz a zsebtolvaj, zsebtolvaj, még ha papagájszerűen tamil is. Ekkor a Charlie-szagú nő megállt a fogas előtt, bizonytalanul körbepillantott, és nem lehetett tudni, hogy magának, esetleg a szomszéd asztalnak vagy a levegőégnek mondja: - Miskolczi Kis Edit vagyok, cézé, pontos. Azt szeretném megtudakolni, kérem, hogy a fal melletti asztal szabad-e? De úgy látom ezzel itt mostanság senki sem törődik... - pedig Miskolczi Kis Edit nagyon is határozottan a kisasztalnál dumcsizó push up cicáknak beszélt, a szájkontúros, egyentetkós kis nőcskéknek, akik pasikról búgtak, pusmogtak gőzerővel. Ám azok csak egy pillanatra álltak le a kockáshasú csávók edzőtermi felemlegetésével, így az egyik kiszedett szemöldökű csajszi csak úgy odavakkantotta neki: - Felőlem. A mi Robin Hoodunk agyában ekkor (???) Miskolczi Kis Edit és a korábban a zsebtolvajlásra figyelmet felhívó plakát képe összekapcsolódott, s bizony nem éppen hibátlan látásával - gyermekkorában kancsal volt - az asszony bal karját követte zötyögő tekintettel. Az volt az érdekes, hogy miközben Miskolczi Kis Edit a presszó közepén hablatyolt, sőt élénk tekintetét a műmájer macák szemébe fúrta, de delejesen, addig baljával egy drapp télikabát belső zsebében kotort - igen nagy szakértelemmel. - No-no! - csattant fel erre Robin Hood. - Mit keres maga abban a belső zsebben? - de Miskolczi Kis Edit csak a vállát vonogatta, mint egy orbitális tévedés a Nazca fennsíkról, majd balját lazán kihúzta a belső zsebből, kicsit hezitált, majd ráérősen megfordult, és elcsoszogott. - Zsebtolvaj! - csattant föl erre a nyóckerből Robin, s bár légvonalban is négy méterre volt Miskolczi Kis Edittől, azért gyorsan végigtapogatta zsebeit, nem hiányzik-e valamilye. Hogy appercipiálta, ő bizony nem vált a zsebtolvajlás áldozatává, a közösség megmentése érdekében kezdett tevékenykedni. A bal hármas asztalnál egy latin szerelem bimbózott, erős torokműtéttel, és virtuálisnak nem nevezhető pettinggel súlyosbítva. - Öreg! - érintette meg a hősszerelmes vállát tiéd a lakó? A pesti flaszter amorosója (Ludovico il Moro kései leszármazottja) bár nem értett egy kukkot sem az egészből, de azért határozottan bólogatott: - És ha igen? - Zsebes! - mondta száraz izgatottsággal Robin, és a távozó Miskolczi Kis Edit felé bökött szemkontaktusilag, egyben meg is nyugodva, hogy ő emberileg megtette, ami megtehető. A hősszerelmes felpattant, máris kabátja zsebében rovancsolt, s imigyen az erotika virágos mezejéről a vérvalóságba visszazökkenve csak annyit tudott kinyögni: - Ki kutatott benne? - Jöjjön csak vissza! - mondta Robin, mint egy polgárőr, és szúrósan nézett Miskolczi Kis Editre, aki enyhe Charlie-szagában mozdulni sem bírt, mert. Bár vélhetőleg, ha eltulajdonítja a hősszerelmes Ludovico il Moro tárcáját (hitelkártyák, igazolványok, készpénzről már nem is beszélve), úgy futva menekül. Ám bizonytalan papagájlépésekkel visszatotyogott a tett színhelyére, újfent hangsúlyozva, hogy ő Miskolczi Kis Edit, cézé, pontos, s bizony nem tulajdonított el semmit. Az volt benne a gyanús, hogy tényleg nem lopott el semmit, miközben persze az előre megfontolt szándék fennforgott, de ez Robint nem érdekelte, hanem felemelte a hangját, s a fisztulás régióban visítani kezdett (némileg megrettenve tulajdon bátorságától): - "..", igen... El lehet menni a picsába! És Miskolczi Kis Edit el is ment, az elmebetegek szent felháborodásával pufogott, mert hogy ő cézé pontos i-vel írja a nevét. A latin amorosó tovább pettingelt, de fél szemmel a lakója zsebét leste, a butikmacák a Való Világ kapcsán az análszexről értekeztek, Robin Hood a nyóckerből, a liberális gondolkodó tornából fölmentve a liberalizmus diszkrét bájáról töprengett. Mindhiába. Nem ment neki. De azért dagadt a keble, hogy jól elbánt egy pápua új-guineai zsebessel. Boros István