Népszava, 2003. január (131. évfolyam, 1-26. sz.)

2003-01-25 / 21. szám

SZÉP SZÓ 28 NÉPSZAVA 2003. JANUÁR 25., SZOMBAT A könnyű siker félmegoldás Mit ér az ember, ha művész és ta­nár egy olyan korban, amikor a társadalmi rendszer változásával együtt nagyot változott a művé­szet társadalmi szerepe, funkció­ja is, amikor ritka holló és csak keveseknek adatik meg a nagy ál­lami megbízás? A lehetséges vála­szok egyikét Kiss László szob­rászművésztől kaptuk a Deák tér jellegzetes épülete, az Anker-ház tetőterében, a kupola mellett fek­vő műtermében. - A kérdést úgy is feltehetnénk, miből él a szobrászember, ha a kö­zönség, a társadalom ilyen szűken méri a konkrét feladatot? - Tanári fizetéséből, és mert nem kengurunak alkalmazták, ugrálni nem tud belőle. Nagy változás ezen a téren egyébként nem történt, mondhatni ugyanaz a képlet: aki nem tartozott a „pártfogoltak” kö­zé, annak mindig is csak a tiszta, „pártatlan” művészet maradt, meg­spékelve némi csak-azért-is-meg­­mutatom-nektek művészi önmeg­valósítással. Félretéve a tréfát: nem véletlen, hogy a főiskola, illetve most már egyetem elvégzésekor tá­jirtásra jogosító „művész-tanár” diplomát kapunk. Eleink is tudták jól, a művészetből megélni nem könnyű, jól élni pedig egyenesen művészet. - Létezik-e a megélhetési politi­kus mintájára a megélhetési mű­vész is? •*— Korunk gyermeke mindkettő. Távol álljon tőlem, hogy pálcát tör­jek bárki felett, mondhatnám, ma­gánügy, ki mint él, de nem mon­dom, mert ez így nem igaz. Nem­csak a művésznek, de a társadalom­nak is megvan a maga felelőssége. Közömbösségünk, érdeklődésünk, elfogadásunk, elutasításunk dönt „megélhetésük” fölött, mert ne fe­ledjük: nem annyira értünk, mint amennyire bennünk és belőlünk élnek.­­ Mi számít napjaink Magyar­­országán igazi nagy állami megbí­zásnak? - Például egy köztéri szobor. Erre megbízást kapni nagy megtisztelte­tés, mindennek netovábbja, ha sze­mélyre szól a felkérés. - Ha jól értettem, nem csupán pályázatok útján lehet elnyerni egy megbízást. - Létezik az imént említett egyéni megkeresés, amikor egy művészt közvetlenül felkérnek a műalkotás elkészítésére. A pályázatok általában nyilvánosak, de lehetnek meghívá­sosak is, ilyenkor egy vagy több név szerint megnevezett természetes vagy jogi személy vehet részt a pá­lyázaton.­­ Kapott már ilyen megbízást? - Az a megtiszteltetés ért, hogy szülővárosom, Putnok 1999-ben fel­kért gróf Serényi Béla 1949-ben bar­bár módon ledöntött és ismeretlen helyre elszállított szobrának újbóli megformálására. Egyesek tudni vé­lik, hogy az 1929-ben felavatott ere­deti, Kisfaludy Stróbl Zsig­­mond alkotása, a városháza pincéjében van befalazva, má­sok úgy tudják, fémhulladék­ként a MEH-be szállították, majd beolvasztották. Nem kell mondanom, milyen érzés volt a nagy előd után, hazai pályán, szoborba önteni azt a képet, ami bennem élt erről az ember­ről, akit a helybéliek nagyon tiszteltek, olyannyira, hogy Putnok Széchenyijeként emle­gették. - Hogyan működik a pá­lyáztatási rendszer? - Én csak attól a ponttól fog­va ismerem, ahol én, mint pá­lyázó találkozom vele, tehát amikor a felhívás megjelenik napilapokban, a szakmai köz­lönyök mellékletében, sőt mostanában az interneten is. Alapelv, hogy biztosítani kell az esélyegyenlőséget és a hoz­záférhetőséget. Ez az elmélet, a­ gyakorlat ennél sokkal ár­nyaltabb. A legszebb megbízá­sok pult alatt kelnek el vagy meghívásosak, ha pedig meg­jelenik a pályázati kiírás az új­ságban, a pályamunkák elké­szítésére jó esetben két hét, gyakran még annyi sem áll rendelkezésre. - Feltétlenül szükség van az alkotó munkához konkrét megbízásra, megrendelésre. - Természetesen nem. A kettő így nem függ össze. Saját tapaszta­lataimból kiindulva a meghatáro­zott téma azért jó, mert inspirál. Megindít bennem egy gondolat­sort, hogyan, milyen megformálás­ban, figuratív vagy nonfiguratív módon, milyen kifejezési eszkö­zökkel tudom én a témát megköze­líteni, ábrázolni. - Mi az, ami képzeletét megter­mékenyíti, alkotásra serkenti? - Ha arra gondol, mitől jön az ih­let, azt nem tudom tételesen megha­tározni. Be kell vallanom, olyan nincs, hogy megszáll az ihlet, és ak­kor nekilátok dolgozni, legalább is nálam így nem működik. Viszont például az utcán nézelődve eszembe jut, megfogalmazódik bennem vala­mi, amit másnap, de megesik, hogy csak hosszú idő elteltével dolgozok fel, mégis, már ott munkál bennem. A folyamat az érzékeléstől a „lap­­pangási” időn át vezet el a kidolgo­zásig, pontosan nem tetten érhető szakaszokból áll és akárcsak maga a megformálás, az alkotói folyamat szerves része. - Mi a nehezebb, kitalálni vagy­ „megcsinálni” a művet? - Átültetni azt a valamit, amiről az imént beszéltünk, gondolati síkról a gyakorlatba, azaz megteremteni a semmiből a formát, a dolog másik oldala. Nagyon leegyszerűsítve any­­nyit tesz, mint anyaghoz kötni a for­mát, formához kötni az anyagot. Egyik sem létezhet a másik nélkül, egyformán hozzátartoznak a műhöz. - A művészetnek is megvannak a maga divatirányzatai. Feltétle­nül be kell hódolni a divatnak az érvényesüléshez? - Attól függ, mit értünk érvénye­sülés alatt. Ha művészi önmegvaló­sítást, önérvényesítést, akkor a sze­rintem az értékteremtésében, az őszin­te alkotásban legfontosabb a függet­len szabad szellem és nem az olcsó hatásvadászat. A könnyű siker gyak­ran csak félmegoldás. Ha az érvé­nyesülés piacképességet jelent, a portéka kelendőségéhez inkább a közízlésnek szokás megfelelni. Ki mekkora engedményt hajlandó ten­ni, hajlandó-e rá egyáltalán, azt az egyénisége szabja meg. Viszont sze­rintem itt a határ az áru és művészi alkotás, árutermelő és művész kö­zött. A művészetben pedig nem pia­ci törvények uralkodnak. - Körülnézve műtermében, egyaránt látni figuratív és nonfi­guratív szobrokat. Melyik irány­zat áll szívéhez közelebb? - Mindkettő, és mind a kettő én va­gyok. Hadd mondjam el, hogy első önálló kiállításomon 1979-ben nonfi­guratív szobrokkal mutatkoztam be. Az akkor még elég szokatlan, nem szeretem dolog volt. A nonfiguratív, a még meg nem formált, nyitott struk­túra, több lehetőséget kínál. Ha le­mond az ember az ábrázolás határo­zott figuratív jellegéről, cserébe egy belső jelrendszer segítségével teremt új kifejezési formát. Hozzáteszem, úgy az egyik, mint a másik ugyanazt a célt szolgálja: megértetni a szemlé­lővel valamit létünk titkaiból. - Hadd kérdezzem most a ta­nárt. Ha jól tudom, rajzot tanít a Táncművészeti Főiskolán. - így igaz, és­pedig immár hu­szonöt véve. - Feltételezem, nem csupán a megélhetés tartotta meg ezen a pályán. - Őszinte leszek, szükségem van a rendszeres havi jövedelemre, de az is igaz, hogy szeretek tanítani, gyerekekkel, fiatalokkal foglalkoz­ni. Ebben a korban nagyon fogéko­nyak a művészetek iránt, vágynak a szépre. Kevesebb görccsel, termé­szetesebben közelítenek a művészet jel- és formarendszeréhez, megsej­tik a „titkot”. A rajzolás, festés, mintázás sokszor olyan eszköz­­szá­mukra, amellyel elmondhatják a szavakkal el nem mondhatók A ma­gam műfaján át igyekszem segíteni nekik, hogy meglássák, értsék, érté­keljék környezetükben a szépet. A szépérzék hiányából fakad ugyanis a nemtörődömség, a környeze­tünkkel és önmagunkkal szembeni igénytelenség. - Álmok, vágyak, tervek? - Szeretném megmutatni magam újra egy önálló kiállítással, amihez legalább két-három szobrot bronz­ba kellene öntetni, ennek viszont nincs meg a fedezete. Arra vágyom, hogy ne legyenek mindennapos anyagi gondjaim. Mostanában arról álmodom, hogy nekem is hoz a pos­tás az önkormányzattól egy értesí­tés, amiben az áll, hogy végre meg­­vehetem én is ezt a műterem-lakást. Itt fönt, a tetőtérben három műte­rem van, kettőt megvásárolhattak eddigi bérlői, nekem ez idáig nem válaszoltak a beadványomra. Szabó Katalin Szabad lexikon I., időérzék­­ van, akinek van, másnak meg nincs Persze siettem, mégiscsak az első igazi meghall­gatásom lesz, ahonnan nem szabad elkésni. De azért vagy öt perccel öt után kezdtem el keresni a cipőmet, de akkor még biztos voltam benne, hogy az a másfél óra elég lesz, hogy időben oda­érjek, parkolóhelyet találjak és szép kényelme­sen besétáljak. Azzal kezdődött, hogy elszakadt a cipőfűzőm, nem találtam másikat, kénytelen voltam kötni rá egy nagy bogot, elég hülyén nézett ki. Erre húzo­gatni kezdtem a nadrágom szárát, hogy eltakarja, mire észrevettem, hogy leettem a nadrágomat, egy durva nagy pecsét virított rajta. Gyorsan ki akartam kefélni, de előtte valaki a macska szőrét kefélgethette, mert tele lett minden ronda, vé­kony, fekete izékkel.­ztán valahogy úrrá lettem a helyzeten (vizes cipőkefe), rohantam a kocsihoz, és akkor kide­rült, hogy nem tudom a riasztót kikapcsolni. Vi­sít az a rohadt dög, az autó meg nem indul. Ak­kor visszamentem, kerestem egy jó nagy csavar­húzót, amivel rutinosan hatástalanítottam a szer­kezetet, mire egy rendőrautó fékezett mellettem. Az új szomszéd, aki még nem ismer, hívta ki őket, azt hitte, hogy el akarom lopni a saját jár­művemet. A buzgó barom. Tisztáztuk a félreér­tést, de akkor már egyáltalán nem álltam olyan jól idővel. Még szerencse, hogy tudok egy rövidebb utat. Itt állt meg előttem a kukásautó. Ilyenkor. Szép komótosan rakosgatták a kukákat. Végül is nekik nem sürgős. Nem ők mennek a meghallgatásra. Visszatolatni nem lehet, akkora már a sor mögöt­tem, kikerülni őket reménytelen. Tehát várni és addig is átismételni az anyagot. De hogy mi tart ezen a kukázáson 16 percig, azt nem tudom. Mindegy, a következő sarkon úgyis elkanyaro­dom. De hoppá, itt is egy kukásautó. Hihetetle­nül tiszta ez a város. És hihetetlenül ingerléke­nyek benne a kukások. Ez is itt fejbe akart nyom­ni, mert egy kicsit dudáltam. A fene érti az embe­reket. Na, gyerünk végre tovább. Persze a lámpa pi­ros, aztán nincs parkolóhely. Az soha sincs, amikor kellene. És ha felállok a járdára? Egy­szer egy évben én is megtehetném. Ha már nem állna ott az a bitang nagy Mercedes. De hát ne­kem sietnem kellene, emberek. Na, ott a hely. Kár, hogy még valaki be akar ide állni. Ember, maga itt parkol, amikor a szomszéd utcában ba­nánt osztanak? Régi trükk, de most bejött. El­ment a fenébe. Vagy látta azt a trélert, amelyik most viszi el a rossz helyen álló autókat. A fe­nébe. A lényeg, hogy itt vagyok, alig késtem va­lamit. A portásnak fogalma sincs, melyik terem az enyém. Keresse már meg, igen, én a meghallga­tásra jöttem. „Hogyan osszuk be az erőnket jól és hatékonyan” mestervizsga haladóknak. Negye­dik emelet? A lift rossz. El fogok nagyon késni. Dési János Robin Hood Ez a Robin Hood nem a sherwoodi erdőben, ám egy nem kevésbé veszélyes rengetegben él, a „nyóckerben”. Küllemében sem hasonlított az iga­zi Robin Hoodra, sem a legdögösebb imitátorra, Errol Flynnre, inkább csak egy tornából fölmentett biológiatanárra. Pedig biológiatanár sem volt, mert liberális gondolkodónak tartotta magát, de ez mel­lékes is lenne, ha... A mi Robin Hoodunk éppen egy vendéglátó-ipa­ri egységben múlatta az időt, amikor feltűnt neki, hogy a korábban kiplakatírozott felhívás - misze­rint az egységet zsebtolvajok is látogatják, s ezért a t. nagyérdeműnek tessen vigyázni értékeire - el­tűnt a falról. „Most már vagy nem zsebtolvajolnak itten, vagy ellopták a feliratot is” - töprengett magában, mi­közben teának nevezett cukros-citromos forró vi­zet szürcsölt. Ekkor belépett a helyiségbe egy testes asszony­ság, búzakék kabátot, citromsárga sálat, piros pulóvert viselt. Enyhe Charlie parfüm illata leng­te be. Politikailag korrekt orgánumban nem illik ilyes­mit még csak gondolni sem, de bizony - Robin Hood szerint - kecsua asszony volt pigmeus beütéssel, és volt benne némi amish bágyatagság. Gondolhat­ta volna brutálisan azt is, hogy mesztic, esetleg khmer, de ez a lényegen nem változtat, mert a zseb­tolvaj önmagában való kategória, azaz a zsebtolvaj, zsebtolvaj, még ha papagáj­szerűen tamil is. Ekkor a Charlie-szagú nő megállt a fogas előtt, bizonytalanul körbepillantott, és nem lehetett tud­ni, hogy magának, esetleg a szomszéd asztalnak vagy a levegőégnek mondja: - Miskolczi Kis Edit vagyok, cézé, pontos­­. Azt szeretném megtudakolni, kérem, hogy a fal mellet­ti asztal szabad-e? De úgy látom ezzel itt mostan­ság senki sem törődik... - pedig Miskolczi Kis Edit nagyon is határozottan a kisasztalnál dumcsi­­zó push up cicáknak beszélt, a szájkontúros, egyentetkós kis nőcskéknek, akik pasikról búgtak, pusmogtak gőzerővel. Ám azok csak egy pillanat­ra álltak le a kockáshasú csávók edzőtermi felem­legetésével, így az egyik kiszedett szemöldökű csajszi csak úgy odavakkantotta neki: - Felőlem. A mi Robin Hoodunk agyában ekkor (???) Mis­kolczi Kis Edit és a korábban a zsebtolvajlásra fi­gyelmet felhívó plakát képe összekapcsolódott, s bizony nem éppen hibátlan látásával - gyermekko­rában kancsal volt - az asszony bal karját követte zötyögő tekintettel. Az volt az érdekes, hogy miközben Miskolczi Kis Edit a presszó közepén hablatyolt, sőt élénk te­kintetét a műmájer macák szemébe fúrta, de dele­jesen, addig baljával egy drapp télikabát belső zse­bében kotort - igen nagy szakértelemmel. - No-no! - csattant fel erre Robin Hood. - Mit keres maga abban a belső zsebben? - de Miskolczi Kis Edit csak a vállát vonogatta, mint egy orbitális tévedés a Nazca fennsíkról, majd balját lazán ki­húzta a belső zsebből, kicsit hezitált, majd ráérő­sen megfordult, és elcsoszogott. - Zsebtolvaj! - csattant föl erre a nyóckerből­ Robin, s bár légvonalban is négy méterre volt Mis­kolczi Kis Edittől, azért gyorsan végigtapogatta zsebeit, nem hiányzik-e valamilye. Hogy apperci­piálta, ő bizony nem vált a zsebtolvajlás áldozatá­vá, a közösség megmentése érdekében kezdett te­vékenykedni. A bal hármas asztalnál egy latin sze­relem bimbózott, erős torokműtéttel, és virtuális­nak nem nevezhető pettinggel súlyosbítva. - Öreg! - érintette meg a hősszerelmes vállát tiéd a lakó? A pesti flaszter amorosója (Ludovico il Moro kései leszármazottja) bár nem értett egy kukkot sem az egészből, de azért határozottan bólogatott: - És ha igen? - Zsebes! - mondta száraz izgatottsággal Robin, és a távozó Miskolczi Kis Edit felé bökött szem­­kontaktusilag, egyben meg is nyugodva, hogy ő emberileg megtette, ami megtehető. A hősszerelmes felpattant, máris kabátja zsebé­ben rovancsolt, s imigyen az erotika virágos meze­jéről a vérvalóságba visszazökkenve csak annyit tudott kinyögni: - Ki kutatott benne? - Jöjjön csak vissza! - mondta Robin, mint egy polgárőr, és szúrósan nézett Miskolczi Kis Editre, aki enyhe Charlie-szagában mozdulni sem bírt, mert. Bár vélhetőleg, ha eltulajdonítja a hősszerel­mes Ludovico il Moro tárcáját (hitelkártyák, iga­zolványok, készpénzről már nem is beszélve), úgy futva menekül. Ám bizonytalan papagájlépésekkel visszatotyogott a tett színhelyére, újfent hangsú­lyozva, hogy ő Miskolczi Kis Edit, cézé, pontos­­, s bizony nem tulajdonított el semmit. Az volt benne a gyanús, hogy tényleg nem lopott el semmit, miközben persze az előre megfontolt szándék fennforgott, de ez Robint nem érdekelte, hanem felemelte a hangját, s a fisztulás régióban visítani kezdett (némileg megrettenve tulajdon bá­torságától): - "..", igen... El lehet menni a picsába! És Miskolczi Kis Edit el is ment, az elmebetegek szent felháborodásával pufogott, mert hogy ő cézé pontos i-vel írja a nevét. A latin amorosó tovább pettingelt, de fél szemmel a lakója zsebét leste, a butikmacák a Való Világ kapcsán az análszexről értekeztek, Robin Hood a nyóckerből, a liberális gondolkodó­­ tornából fölmentve­­ a liberalizmus diszkrét bájáról töprengett. Mindhiába. Nem ment neki. De azért dagadt a keble, hogy jól elbánt egy pápua új-guineai zsebessel. Boros István

Next