Népszava, 2004. január (132. évfolyam, 1–26. sz.)

2004-01-03 / 2. szám

De Gaulle időszerűsége A történelemformáló személyiségek gondolatai, cselekedetei - bizonyos szempontból - mindig aktuálisak, tanul­ságosak. Nem azért, mert tértől és időtől függetlenül örökké érvényes, másolásra, szolgai utánzásra érdemes tetteket hajtot­tak végre vagy eszméket fogalmaztak meg. Nagyságuk, maradandóságuk és idő­szerűségük abban áll, hogy krízishelyze­tekben, nagy átalakulások, változások idején nem maradnak a pillanat rabjai, hanem hosszú távon gondolkodnak, cse­lekedeteik jövőre orientáltak, a változás­ra leginkább megérett elemeket képesek megragadni, egyszerre gondolkodnak és cselekednek országban, hazában és vi­lágban. S ennek megfelelően a hatalom­­gyakorlást is a közérdek szem előtt tartá­sa dominálja, azt valóban szolgálatnak tekintik. Magabiztosságukat nem a pök­­hendiség, hanem a méltóság jellemzi. Képesek olyan politikai döntések meg­hozatalára, amelyek olykor ellentétesek személyes attitűdjükkel vagy esetleg a köz pillanatnyi érdekeivel, hangulatával. Kétségtelenül közéjük tartozott Charles de Gaulle tábornok (1890-1970), az V. Francia Köztársaság megalkotója és több mint tíz évig vezetője, néhány hónapig 1958-ban miniszterelnöke, majd államfője (1959-1969). Tevékenységé­nek ismerete nélkül nehezen vagy alig érthető a hidegháború időszakának - kü­lönösen az 1960-as éveknek - a világ-, de főként európai története. Franciaor­szág jelenkori külpolitikájának számos lényeges és döntő jellemzője pedig egy­általán nem. A Franciaország élén eltöltött idejének első, legkritikusabb éveit bemutató és taglaló, közelmúltban megjelent emlék­iratainak olvasása bonyolult, feszültsé­gekkel teli világunkban hasznosnak és időszerűnek tűnik. A háromkötetesre ter­vezett, A reménység emlékiratai című műnek az első kötete Az újjászületés (1958-1962) címet viseli. A második (Az erőfeszítés 1963-1965) és a harma­dik (A vég 1966-1968) kötet elkészítését magakadályozta a tábornok-elnök halála. Az emlékiratok címe egyik legközvet­lenebb munkatársával, kulturális minisz­terével, a jeles íróval, André Malraux-val folytatott beszélgetéseinek egyike során született meg. A tábornok-elnök ekkor jegyezte meg, hogy a reménytelenségbe és kétségbeesésbe zuhant Franciaország­nak kétszer adta vissza a hitet és a re­ményt. Először 1940-ben, amikor Lon­donból ellenállásra szólította honfitársait a hitleri megszállókkal szemben. Ennek történetét a Háborús emlékiratokból is­merhetjük meg. Másodszor 1958-ban, amikor a polgárháború szélére sodródott ország politikai rendszerét megreformál­ta, stabilizálta, a társadalmát pedig a kor­nak megfelelő modernizáció útjára állí­totta. Új, szuverén külpolitikát alakított ki, amellyel helyreállította Franciaország tekintélyét a nemzetközi életben, külö­nösen Európában és a sikeres afrikai de­kolonizáció nyomán a harmadik világban. 1958 tavaszán Franciaország a teljes gazdasági, politikai, morális összeomlás szélére került, a köztársaság intézményei a sorozatos kormányválságok következ­tében működésképtelenné váltak. A négy éve tartó algériai háború - „kiút nélküli dráma”, ahogyan De Gaulle nevezte - a közvélemény szemében teljesen aláásta a parlamentáris demokrácia tekintélyét, s ez tette lehetővé, hogy jobboldali katona­tisztek Algírban a köztársasági rendszer megdöntésére szólítottak fel. A lázadó tisztek De Gaulle-t - akivel többségük együtt harcolt az ellenállásban - hívták a hatalomba. De így tett a pártok és politi­kusok többsége is (a Mitterand vezette, szocialista színezetű pártocska és a kom­munisták kivételével), kifejezve az or­szág közvéleményének akaratát. A tábornok szinte akadálytalanul, min­den törvényességet figyelmen kívül hagyva ragadhatta volna meg a hatalmat s válhatott volna teljhatalmú diktátorrá - amivel sokan meg is vádolták. Számára azonban a köztársaság, a törvényesség, a parlamenti demokrácia szent és sérthe­tetlen, a francia tradíciók és identitás szerves része volt. „A köztársaság meg­újul, de a köztársaság marad” - jelentet­te ki. Már a válság kezdetén, a rendkívül feszült napokban kijelentette, hogy csak a törvényes eljárásnak megfelelően haj­landó visszatérni a hatalomba. A minisz­terelnöki funkcióba történő beiktatása ennek megfelelően történik meg 1958. június 1-jén. A hatalomból való távozásra sem volt hajlandó a törvényes, jogi - ha úgy tet­szik formális - keretek mellőzésével, az utca nyomására. Pedig a franciák többsé­ge 1968 májusában inkább azt szerette volna, ha mielőbb lemond az elnöki tiszt­ségről és távozik a hatalomból. Ő azon­ban előbb stabilizálta a hatalmat, „rendbe tette az országot” (az 1968 nyári parla­menti választásokon elsöprő gaulle-ista győzelem született), majd „megszervez­te” távozását. 1969 áprilisában egy olyan problémáról (a szenátus reformja és a de­centralizáció) rendez referendumot, amely az ország, a nemzet jövője szem­pontjából nem életbevágó kérdés, ám mindenki tudja, mindezt azért teszi, hogy méltósággal s egyben a jogi formaságok­nak is teljes mértékben megfelelően vo­nuljon vissza. A referendum eredményé­ben annyira biztos volt, hogy már a sza­vazás reggelén megírta lemondólevelét. De Gaulle politikai filozófiájának, cse­lekedeteinek alapja, sarkköve, meghatá­rozó eleme a nemzet, a nemzetállam volt. Ez határozta meg Európa­ és keleti politikáját, az Egyesült Államokhoz s az atlanti szövetséghez való viszonyát, a nemzetközi krízisekkel kapcsolatos véle­ményét, Franciaország magatartását. Szinte közhely az a téves beállítás, hogy De Gaulle az európai integráció el­lenzője volt. Holott - s ezt politikai meg­nyilatkozásai egészen a világháborúig visszanyúlóan bizonyítják - valójában Európa egységének a híve volt. Földré­szünk egységét a keresztény hitre, a né­peit összefűző számtalan gondolkodás­beli, művészeti, tudományos, politikai és kereskedelmi kötelékekre alapozta. Ám úgy vélte, hogy „Európa egységének nem a népek egyesüléséből, hanem azok szisztematikus közeledéséből kellene és kell kialakulnia”. (Nagyon hasonló meg­fogalmazás található a Közös Piacot lét­rehozó, 1957-es Római Szerződés pream­­bulumában.) Szerinte ugyanis naivitás és illúzió azt hinni, hogy „a hosszú évszáza­dok óta sok erőfeszítéssel és fájdalom­mal formálódó, saját földrajzzal, történe­lemmel, nyelvvel, hagyománnyal és in­tézményekkel rendelkező európai nem­zetek képesek föladni önazonosságukat és eggyé válni”. Ha az Európai Unió kül­politikai tevékenységét nézzük (délszláv válság, Irak stb.), akkor nem is tűnik olyan időszerűtlennek ez a megállapítás. A tábornok-elnök ugyanakkor nem zárta ki, hogy a mind szorosabb együtt­működés elvezethet egy nap a konföde­rációhoz. Addig is Európának európai­nak kell lennie, önállónak. Ügyelni kell arra, hogy „bizonyos országok - minde­nekelőtt Nagy-Britannia - ne rángassák bele a Nyugatot egy olyan atlanti rend­szerbe, amely összeegyeztethetetlen az európai Európa lehetőségeivel”. Ezért MacMillan brit miniszterelnökkel folyta­tott tárgyalásain nyíltan veti fel a problé­mát: Nagy-Britanniának választania kell az óceán (a Nemzetközösség és az Egye­sült Államok) és a kontinens, az európai Európa között. Az egyértelmű választás azonban még mintha napjainkban sem történt volna meg! Ez az európai Európa De Gaulle szerint az Atlanti-óceántól az Urasig terjed, vagy­is a kelet-európai országok is beletartoz­nak! Ez az álláspont gyökeresen szemben­­állt az amerikaival, amelyet a tábornok­­elnök megért, de mintha megmosolyogná „azt az amerikaikat fűtő, kissé gyerekes meggyőződést a nagy küldetésről, amely mintegy a gondviselés határozata alapján az Egyesült Államokat illeti meg, és azt, hogy az amerikai túlsúly jogosan jár ne­kik a világban”. A francia elnök a blok­kok szembenállásában messze nem tulaj­donít olyan jelentőséget az ideológiának, mint az amerikaiak. Gyakorló hívő ugyan, de a politikában sohasem hivatko­zik Istenre vagy a vallásra, s nem is hasz­nál arra utaló terminológiát (például ke­resztes háború). A világi ideológiákhoz is hasonlóképpen viszonyul: „Ideológiák jönnek, ideológiák mennek. A kommu­nizmus is elmegy, de az orosz nép ma­rad.” Meggyőződése volt - s a történelem őt igazolta -, hogy a nemzeti eszme, a na­cionalizmus erősebb, mint bármilyen doktrína, és győzedelmeskedni fog a kommunizmus felett is. A kommunista rendszert zsarnokinak tartotta és mélységesen elítélte. De ugyancsak keményen bírálta, sőt elítélte a tőkés rendszer „erkölcsi romlottságát”, amely „fogaskerék szintjére redukálja az embert”. A két szélsőségesnek nevezett rendszer felett egy harmadik utat javasol: „Mindkét szélsőséges rendszert elítélem, és úgy vélem, minden arra ösztönzi civi­lizációnkat, hogy gyökeresen átalakul­jon. Ebben az új rendben az emberi kap­csolatokat úgy szabályoznák, hogy min­denki közvetlenül részesülne az eredmé­nyekből, amelyek saját erőfeszítéseinek is köszönhetően jönnek létre, és saját di­csőségének érezné azt, hogy felelős a kollektív, nemzetet átfogó fejlődésért. Ez ugye nem más, mint a politika terén léte­ző polgári jogok és kötelességek gazda­sági síkra való kivetítése.” (Önkéntele­nül is felvetődik a kérdés: mi az eredeti a Tonny Blair által annyira favorizált „har­madik út” koncepcióban?) A kelet-európai országokkal kialakí­tott kapcsolatok folyamán Franciaország példát is akar mutatni ezen népeknek. Azzal, hogy eltávolodik a NATO-tól, ki­lép katonai szervezetéből, a Varsói Szer­ződéstől való távolodásra, függetlensé­gük kivívására ösztönzi a szocialista or­szágokat. De Gaulle - ellentétben egy másik tévhittel - nem az atlanti szövetsé­get utasította el, hanem a protektorátust, az amerikai dominanciát. Ezt már 1959- ben világosan értésére adta Eisenhower elnöknek: „Bár úgy gondolom, hogy az Egyesült Államok nélkülözhetetlen a vi­lág számára, nem kívánom azt látni, hogy egyetemes bírónak és zsandárnak kiáltja ki magát.” Számos, igen komoly nemzetközi krí­zis esetében Franciaország nem támogat­ta az Egyesült Államokat. 1958-ban a li­banoni válságban, nem szakította meg kapcsolatait - Washington egyértelmű felszólítása ellenére sem - Kubával. Helytelenítette a Patrice Lumumba radi­kális nacionalista kormánya elleni kon­gói akciót, „amelyet az ENSZ közgyűlé­sének örve alatt visz végbe, és amely a szervezetet arra készteti, hogy - ellentét­ben saját alapokmányával - erejével és pénzével beavatkozzon az új állam bel­­ügyeibe”. Egy szuverén állam belügyei­­be való beavatkozást - bármilyen ideoló­­giájú társadalmi rendszer legyen is - el­utasította. Megkísérli lebeszélni az 1961- ben Párizsba látogató Kennedy elnököt a vietnami intervencióról. Érvei a francia tapasztalatokon túl elsősorban a nemzeti eszme erejébe vetett hitén alapulnak: „Az intervenció ebben a térségben elve­zet oda, hogy önök reménytelenül bele­ragadnak ebbe a végeláthatatlan háború­ba. Miután egy nemzet felébred, semmi­féle külföldi hatalomnak - rendelkezzék bármilyen eszközökkel is - sincs esélye arra, hogy ott kikényszerítse a maga aka­ratát. Ön is meg fog győződni erről. Ha ugyanis ön talál a helyszínen olyan kor­mányokat, amelyek önző érdekből ké­szek engedelmeskedni önnek, a népek akkor sem hajlandók térdet hajtani. Ezenkívül pedig a népek nem hívják önt. Az ideológia, amelyre ön hivatkozik, semmit sem változtat a helyzeten. Sőt mi több, a tömegek azonosítani fogják az önök uralmi törekvéseivel. Ezért minél jobban harcolnak majd ott a kommunis­ták ellen, a kommunisták annál inkább a nemzeti függetlenség harcosaiként fog­nak szerepelni, annál nagyobb támoga­tásban részesülnek... Ezt én önnek a mi Nyugatunk nevében mondom." Koncep­cionális különbségről van tehát szó, s nem Amerika-ellenességről! Washington a messianisztikus hitből kiindulva a konfrontációt részesítette előnyben. De Gaulle viszont a realitásokra alapozott kooperációt. Ez vezeti többek között a Kínai Népköztársaság elismeréséhez is. Charles de Gaulle külpolitikai lépései a konfrontatív bipoláris világban túl me­részek voltak, igazi szövetségesre nem is talált a nyugati táborban. Sőt némelyek már abban is kételkedtek, hogy valóban a Nyugat érdekében cselekszik (a CIA még figyeltette is). Elképzelései közül számosnak az igazsága ma már nyilván­való. A nemzetállamokéra vonatkozó mindenképpen. Minden kétséget kizáró­an hosszú ideig még ők alkotják az euró­pai integráció fundamentumát. J. Nagy László (A szerző egyetemi tanár) Az aktuális politikus J. Nagy Lászlóval, tanulmányunk és a De Gaulle munkásságát feldolgozó kötet szerzőjével a miér­tekről és az aktualitásokról beszélgettünk. - Magyar történészként miért vágott bele az em­lékiratok megjelentetésébe? - Elsősorban oktató- és kutatómunkám ösztönzött erre, s ennek folyamán Franciaország szerepével hangsúlyozottan kellett foglalkoznom. Azt a véle­ményt szűrtem le, hogy De Gaulle tevékenységének ismerete nélkül nehezen érthető a hidegháború 1960- as évtizede, Algéria és a dekolonizációs folyamat tör­ténete pedig egyáltalán nem. De Gaulle személye azért is érdekes és fontos, mert a szocialista országok felé teljesen új külpolitikát valósított meg. - Miért aktuális ma De Gaulle? - Aktualitását adja egyrészt Franciaország külpoli­tikai tevékenysége, az európai sajátosság, identitás védelme, másrészt a csatlakozó országok számára nem érdektelen annak ismerete, ahogyan De Gaulle a nemzeti érdeket védve is az európai államok mind szorosabb együttműködése mellett állt ki.­­ Hogyan vélekedne ma a volt francia elnök az Európai Unióról, az Egyesült Államok világpoliti­kai szerepéről? - Bizonyos értelemben igazolva látná magát, el­sősorban az Egyesült Államok világpolitikai szere­pét illetően, amit az Európai Unió nem tud ellensú­lyozni. - Hogyan foglalt állást az integrációs folyamat­tal kapcsolatban? - Támogatta, de minden olyan lépést, amely a szupranacionalitás felé mutatott, irtózott és elutasított. Híve volt viszont az államok mind szorosabb együtt­működésének, amely a távoli jövőben elvezethet a konföderális Európához. Csak olyan lépést fogadott el, amely megfelelt Franciaország érdekeinek. A Kö­zös Piac létrehozását pozitívan ítélte meg, mert az a protekcionista Franciaországot versenyre, modernizá­lásra kényszerítette. - Összehasonlítható-e Chirac mai és De Gaulle akkori külpolitikája? - Úgy vélem, igen. A francia geopolitikai érdekek védelmén túl Párizs az Európai Unió önálló, autonóm külpolitikájának kialakítására törekedett és törekszik. A szövetségesi viszonyt az Egyesült Államokkal nem kérdőjelezi meg, azt, hogy Washington diktáljon, vi­szont igen!­­ Törésként élte-e meg, hogy híres kijelentése - Algéria, Franciaország­­ után mégis önállósult a francia gyarmat?­­ Miniszterelnöki beiktatása, azaz 1958. június 1. után néhány nappal Algériába utazik, s nyilvánvaló volt már ekkor a számára, hogy Algéria gyarmati stá­tusa nem tartható, mivel a nemzeti eszme mélyen átha­totta az őslakos muzulmánok társadalmát. Olyan füg­getlen Algériát szeretett volna, amely minden területen szoros kapcsolatot ápol továbbra is Franciaországgal. De Gaulle, amint arra maga is többször utalt, nem köny­­nyen élte meg a nagy gyarmatbirodalom elmúlását, ám tudomásul vette a világban végbemenő változásokat, és főként azt, hogy ezekben az országokban uralkodó lett az általa legerősebbnek tartott nemzeti eszme. - Milyen volt a viszonya az iszlámhoz és az arab világhoz? - Az iszlámot az emberiség egyik legjelentősebb civilizációjának tartotta. Az algériai háború befejezté­vel nagyon aktív és eredményes arab politikát folyta­tott. Az arab-izraeli konfliktusban elutasította az Izra­el létét megkérdőjelező, szélsőséges arab nézeteket éppúgy, mint Izrael expanzív, területszerző politiká­ját.­­ Hogyan alakultak regnálása idején a francia­német kapcsolatok?­­ De Gaulle a kibékülésre és az együttműködésre törekedett Németországgal. Tisztában volt azzal, hogy a francia—német együttműködés szükséges fel­tétele az európai békének és integrációnak is. Támo­gatta a német újraegyesítést, de csak békés úton. Az NDK-t nem volt hajlandó elismerni, még a nevét sem ejtette ki, szovjet kreatúrának tartotta. - Mit gondolt a kommunizmusról és a keleti blokkról, különös tekintettel Magyarországra? - A kommunista rendszert zsarnokinak, a kommu­nizmust, mint minden ideológiát, múló jelenségnek tartotta. A keleti blokk szerinte a jaltai rendszer követ­kezménye. Ugyanakkor az volt a véleménye, hogy or­szágai Európához tartoznak. Intézményes kapcsola­tok kialakítására törekedett a Szovjetunióval. Keleti politikájának az is célja volt, főként Lengyelország és Románia esetében, hogy rábírja őket: lazítsák kapcso­lataikat Moszkvával. Magyarország tekintélye akkor nőtt meg Franciaországban, amikor az új gazdaság­­irányítási rendszert bevezették 1968-ban. - Hová volt sorolható politikailag? - Konzervatív politikus volt. Világképe, amely a nemzeti eszmén, a népek önrendelkezési jogán ala­pult, szilárd volt és nem változott. De mindig számot vetett a változásokkal és képes volt továbblépni. Poli­tikája alakításakor mindig a realitásból indult ki és nem voltak prekoncepciói. - Vannak-e követői vagy csak a nimbuszát hasz­nálja a mai francia jobboldal? - A francia külpolitika, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali kormány van-e hatalmon, ma is alapvetően gaulle-ista. - Milyen volt De Gaulle mint ember? - Nagyon határozott, világosan fogalmazó, lényeg­re törő, érzelmeit nehezen kimutató, bizonyos érte­lemben távolságtartó, de nem lekezelő. Magas fokú öntudattal rendelkezett, meggyőződése volt, hogy Franciaországnak szüksége volt rá, hogy tekintélyét helyreállítsa. Az 1968-as események után azonban már úgy látta, hogy a franciák nem képesek újabb erőfeszítésekre, nem érdekli őket a „nagyság”. „A francia grandeumek vége... az ország a rákot válasz­totta. Mit tehetek?” - mondta Malraux-nak 1969 de­cemberében. Besenyei Zsolt

Next