Népszava, 2004. január (132. évfolyam, 1–26. sz.)
2004-01-03 / 2. szám
De Gaulle időszerűsége A történelemformáló személyiségek gondolatai, cselekedetei - bizonyos szempontból - mindig aktuálisak, tanulságosak. Nem azért, mert tértől és időtől függetlenül örökké érvényes, másolásra, szolgai utánzásra érdemes tetteket hajtottak végre vagy eszméket fogalmaztak meg. Nagyságuk, maradandóságuk és időszerűségük abban áll, hogy krízishelyzetekben, nagy átalakulások, változások idején nem maradnak a pillanat rabjai, hanem hosszú távon gondolkodnak, cselekedeteik jövőre orientáltak, a változásra leginkább megérett elemeket képesek megragadni, egyszerre gondolkodnak és cselekednek országban, hazában és világban. S ennek megfelelően a hatalomgyakorlást is a közérdek szem előtt tartása dominálja, azt valóban szolgálatnak tekintik. Magabiztosságukat nem a pökhendiség, hanem a méltóság jellemzi. Képesek olyan politikai döntések meghozatalára, amelyek olykor ellentétesek személyes attitűdjükkel vagy esetleg a köz pillanatnyi érdekeivel, hangulatával. Kétségtelenül közéjük tartozott Charles de Gaulle tábornok (1890-1970), az V. Francia Köztársaság megalkotója és több mint tíz évig vezetője, néhány hónapig 1958-ban miniszterelnöke, majd államfője (1959-1969). Tevékenységének ismerete nélkül nehezen vagy alig érthető a hidegháború időszakának - különösen az 1960-as éveknek - a világ-, de főként európai története. Franciaország jelenkori külpolitikájának számos lényeges és döntő jellemzője pedig egyáltalán nem. A Franciaország élén eltöltött idejének első, legkritikusabb éveit bemutató és taglaló, közelmúltban megjelent emlékiratainak olvasása bonyolult, feszültségekkel teli világunkban hasznosnak és időszerűnek tűnik. A háromkötetesre tervezett, A reménység emlékiratai című műnek az első kötete Az újjászületés (1958-1962) címet viseli. A második (Az erőfeszítés 1963-1965) és a harmadik (A vég 1966-1968) kötet elkészítését magakadályozta a tábornok-elnök halála. Az emlékiratok címe egyik legközvetlenebb munkatársával, kulturális miniszterével, a jeles íróval, André Malraux-val folytatott beszélgetéseinek egyike során született meg. A tábornok-elnök ekkor jegyezte meg, hogy a reménytelenségbe és kétségbeesésbe zuhant Franciaországnak kétszer adta vissza a hitet és a reményt. Először 1940-ben, amikor Londonból ellenállásra szólította honfitársait a hitleri megszállókkal szemben. Ennek történetét a Háborús emlékiratokból ismerhetjük meg. Másodszor 1958-ban, amikor a polgárháború szélére sodródott ország politikai rendszerét megreformálta, stabilizálta, a társadalmát pedig a kornak megfelelő modernizáció útjára állította. Új, szuverén külpolitikát alakított ki, amellyel helyreállította Franciaország tekintélyét a nemzetközi életben, különösen Európában és a sikeres afrikai dekolonizáció nyomán a harmadik világban. 1958 tavaszán Franciaország a teljes gazdasági, politikai, morális összeomlás szélére került, a köztársaság intézményei a sorozatos kormányválságok következtében működésképtelenné váltak. A négy éve tartó algériai háború - „kiút nélküli dráma”, ahogyan De Gaulle nevezte - a közvélemény szemében teljesen aláásta a parlamentáris demokrácia tekintélyét, s ez tette lehetővé, hogy jobboldali katonatisztek Algírban a köztársasági rendszer megdöntésére szólítottak fel. A lázadó tisztek De Gaulle-t - akivel többségük együtt harcolt az ellenállásban - hívták a hatalomba. De így tett a pártok és politikusok többsége is (a Mitterand vezette, szocialista színezetű pártocska és a kommunisták kivételével), kifejezve az ország közvéleményének akaratát. A tábornok szinte akadálytalanul, minden törvényességet figyelmen kívül hagyva ragadhatta volna meg a hatalmat s válhatott volna teljhatalmú diktátorrá - amivel sokan meg is vádolták. Számára azonban a köztársaság, a törvényesség, a parlamenti demokrácia szent és sérthetetlen, a francia tradíciók és identitás szerves része volt. „A köztársaság megújul, de a köztársaság marad” - jelentette ki. Már a válság kezdetén, a rendkívül feszült napokban kijelentette, hogy csak a törvényes eljárásnak megfelelően hajlandó visszatérni a hatalomba. A miniszterelnöki funkcióba történő beiktatása ennek megfelelően történik meg 1958. június 1-jén. A hatalomból való távozásra sem volt hajlandó a törvényes, jogi - ha úgy tetszik formális - keretek mellőzésével, az utca nyomására. Pedig a franciák többsége 1968 májusában inkább azt szerette volna, ha mielőbb lemond az elnöki tisztségről és távozik a hatalomból. Ő azonban előbb stabilizálta a hatalmat, „rendbe tette az országot” (az 1968 nyári parlamenti választásokon elsöprő gaulle-ista győzelem született), majd „megszervezte” távozását. 1969 áprilisában egy olyan problémáról (a szenátus reformja és a decentralizáció) rendez referendumot, amely az ország, a nemzet jövője szempontjából nem életbevágó kérdés, ám mindenki tudja, mindezt azért teszi, hogy méltósággal s egyben a jogi formaságoknak is teljes mértékben megfelelően vonuljon vissza. A referendum eredményében annyira biztos volt, hogy már a szavazás reggelén megírta lemondólevelét. De Gaulle politikai filozófiájának, cselekedeteinek alapja, sarkköve, meghatározó eleme a nemzet, a nemzetállam volt. Ez határozta meg Európa és keleti politikáját, az Egyesült Államokhoz s az atlanti szövetséghez való viszonyát, a nemzetközi krízisekkel kapcsolatos véleményét, Franciaország magatartását. Szinte közhely az a téves beállítás, hogy De Gaulle az európai integráció ellenzője volt. Holott - s ezt politikai megnyilatkozásai egészen a világháborúig visszanyúlóan bizonyítják - valójában Európa egységének a híve volt. Földrészünk egységét a keresztény hitre, a népeit összefűző számtalan gondolkodásbeli, művészeti, tudományos, politikai és kereskedelmi kötelékekre alapozta. Ám úgy vélte, hogy „Európa egységének nem a népek egyesüléséből, hanem azok szisztematikus közeledéséből kellene és kell kialakulnia”. (Nagyon hasonló megfogalmazás található a Közös Piacot létrehozó, 1957-es Római Szerződés preambulumában.) Szerinte ugyanis naivitás és illúzió azt hinni, hogy „a hosszú évszázadok óta sok erőfeszítéssel és fájdalommal formálódó, saját földrajzzal, történelemmel, nyelvvel, hagyománnyal és intézményekkel rendelkező európai nemzetek képesek föladni önazonosságukat és eggyé válni”. Ha az Európai Unió külpolitikai tevékenységét nézzük (délszláv válság, Irak stb.), akkor nem is tűnik olyan időszerűtlennek ez a megállapítás. A tábornok-elnök ugyanakkor nem zárta ki, hogy a mind szorosabb együttműködés elvezethet egy nap a konföderációhoz. Addig is Európának európainak kell lennie, önállónak. Ügyelni kell arra, hogy „bizonyos országok - mindenekelőtt Nagy-Britannia - ne rángassák bele a Nyugatot egy olyan atlanti rendszerbe, amely összeegyeztethetetlen az európai Európa lehetőségeivel”. Ezért MacMillan brit miniszterelnökkel folytatott tárgyalásain nyíltan veti fel a problémát: Nagy-Britanniának választania kell az óceán (a Nemzetközösség és az Egyesült Államok) és a kontinens, az európai Európa között. Az egyértelmű választás azonban még mintha napjainkban sem történt volna meg! Ez az európai Európa De Gaulle szerint az Atlanti-óceántól az Urasig terjed, vagyis a kelet-európai országok is beletartoznak! Ez az álláspont gyökeresen szembenállt az amerikaival, amelyet a tábornokelnök megért, de mintha megmosolyogná „azt az amerikaikat fűtő, kissé gyerekes meggyőződést a nagy küldetésről, amely mintegy a gondviselés határozata alapján az Egyesült Államokat illeti meg, és azt, hogy az amerikai túlsúly jogosan jár nekik a világban”. A francia elnök a blokkok szembenállásában messze nem tulajdonít olyan jelentőséget az ideológiának, mint az amerikaiak. Gyakorló hívő ugyan, de a politikában sohasem hivatkozik Istenre vagy a vallásra, s nem is használ arra utaló terminológiát (például keresztes háború). A világi ideológiákhoz is hasonlóképpen viszonyul: „Ideológiák jönnek, ideológiák mennek. A kommunizmus is elmegy, de az orosz nép marad.” Meggyőződése volt - s a történelem őt igazolta -, hogy a nemzeti eszme, a nacionalizmus erősebb, mint bármilyen doktrína, és győzedelmeskedni fog a kommunizmus felett is. A kommunista rendszert zsarnokinak tartotta és mélységesen elítélte. De ugyancsak keményen bírálta, sőt elítélte a tőkés rendszer „erkölcsi romlottságát”, amely „fogaskerék szintjére redukálja az embert”. A két szélsőségesnek nevezett rendszer felett egy harmadik utat javasol: „Mindkét szélsőséges rendszert elítélem, és úgy vélem, minden arra ösztönzi civilizációnkat, hogy gyökeresen átalakuljon. Ebben az új rendben az emberi kapcsolatokat úgy szabályoznák, hogy mindenki közvetlenül részesülne az eredményekből, amelyek saját erőfeszítéseinek is köszönhetően jönnek létre, és saját dicsőségének érezné azt, hogy felelős a kollektív, nemzetet átfogó fejlődésért. Ez ugye nem más, mint a politika terén létező polgári jogok és kötelességek gazdasági síkra való kivetítése.” (Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: mi az eredeti a Tonny Blair által annyira favorizált „harmadik út” koncepcióban?) A kelet-európai országokkal kialakított kapcsolatok folyamán Franciaország példát is akar mutatni ezen népeknek. Azzal, hogy eltávolodik a NATO-tól, kilép katonai szervezetéből, a Varsói Szerződéstől való távolodásra, függetlenségük kivívására ösztönzi a szocialista országokat. De Gaulle - ellentétben egy másik tévhittel - nem az atlanti szövetséget utasította el, hanem a protektorátust, az amerikai dominanciát. Ezt már 1959- ben világosan értésére adta Eisenhower elnöknek: „Bár úgy gondolom, hogy az Egyesült Államok nélkülözhetetlen a világ számára, nem kívánom azt látni, hogy egyetemes bírónak és zsandárnak kiáltja ki magát.” Számos, igen komoly nemzetközi krízis esetében Franciaország nem támogatta az Egyesült Államokat. 1958-ban a libanoni válságban, nem szakította meg kapcsolatait - Washington egyértelmű felszólítása ellenére sem - Kubával. Helytelenítette a Patrice Lumumba radikális nacionalista kormánya elleni kongói akciót, „amelyet az ENSZ közgyűlésének örve alatt visz végbe, és amely a szervezetet arra készteti, hogy - ellentétben saját alapokmányával - erejével és pénzével beavatkozzon az új állam belügyeibe”. Egy szuverén állam belügyeibe való beavatkozást - bármilyen ideológiájú társadalmi rendszer legyen is - elutasította. Megkísérli lebeszélni az 1961- ben Párizsba látogató Kennedy elnököt a vietnami intervencióról. Érvei a francia tapasztalatokon túl elsősorban a nemzeti eszme erejébe vetett hitén alapulnak: „Az intervenció ebben a térségben elvezet oda, hogy önök reménytelenül beleragadnak ebbe a végeláthatatlan háborúba. Miután egy nemzet felébred, semmiféle külföldi hatalomnak - rendelkezzék bármilyen eszközökkel is - sincs esélye arra, hogy ott kikényszerítse a maga akaratát. Ön is meg fog győződni erről. Ha ugyanis ön talál a helyszínen olyan kormányokat, amelyek önző érdekből készek engedelmeskedni önnek, a népek akkor sem hajlandók térdet hajtani. Ezenkívül pedig a népek nem hívják önt. Az ideológia, amelyre ön hivatkozik, semmit sem változtat a helyzeten. Sőt mi több, a tömegek azonosítani fogják az önök uralmi törekvéseivel. Ezért minél jobban harcolnak majd ott a kommunisták ellen, a kommunisták annál inkább a nemzeti függetlenség harcosaiként fognak szerepelni, annál nagyobb támogatásban részesülnek... Ezt én önnek a mi Nyugatunk nevében mondom." Koncepcionális különbségről van tehát szó, s nem Amerika-ellenességről! Washington a messianisztikus hitből kiindulva a konfrontációt részesítette előnyben. De Gaulle viszont a realitásokra alapozott kooperációt. Ez vezeti többek között a Kínai Népköztársaság elismeréséhez is. Charles de Gaulle külpolitikai lépései a konfrontatív bipoláris világban túl merészek voltak, igazi szövetségesre nem is talált a nyugati táborban. Sőt némelyek már abban is kételkedtek, hogy valóban a Nyugat érdekében cselekszik (a CIA még figyeltette is). Elképzelései közül számosnak az igazsága ma már nyilvánvaló. A nemzetállamokéra vonatkozó mindenképpen. Minden kétséget kizáróan hosszú ideig még ők alkotják az európai integráció fundamentumát. J. Nagy László (A szerző egyetemi tanár) Az aktuális politikus J. Nagy Lászlóval, tanulmányunk és a De Gaulle munkásságát feldolgozó kötet szerzőjével a miértekről és az aktualitásokról beszélgettünk. - Magyar történészként miért vágott bele az emlékiratok megjelentetésébe? - Elsősorban oktató- és kutatómunkám ösztönzött erre, s ennek folyamán Franciaország szerepével hangsúlyozottan kellett foglalkoznom. Azt a véleményt szűrtem le, hogy De Gaulle tevékenységének ismerete nélkül nehezen érthető a hidegháború 1960- as évtizede, Algéria és a dekolonizációs folyamat története pedig egyáltalán nem. De Gaulle személye azért is érdekes és fontos, mert a szocialista országok felé teljesen új külpolitikát valósított meg. - Miért aktuális ma De Gaulle? - Aktualitását adja egyrészt Franciaország külpolitikai tevékenysége, az európai sajátosság, identitás védelme, másrészt a csatlakozó országok számára nem érdektelen annak ismerete, ahogyan De Gaulle a nemzeti érdeket védve is az európai államok mind szorosabb együttműködése mellett állt ki. Hogyan vélekedne ma a volt francia elnök az Európai Unióról, az Egyesült Államok világpolitikai szerepéről? - Bizonyos értelemben igazolva látná magát, elsősorban az Egyesült Államok világpolitikai szerepét illetően, amit az Európai Unió nem tud ellensúlyozni. - Hogyan foglalt állást az integrációs folyamattal kapcsolatban? - Támogatta, de minden olyan lépést, amely a szupranacionalitás felé mutatott, irtózott és elutasított. Híve volt viszont az államok mind szorosabb együttműködésének, amely a távoli jövőben elvezethet a konföderális Európához. Csak olyan lépést fogadott el, amely megfelelt Franciaország érdekeinek. A Közös Piac létrehozását pozitívan ítélte meg, mert az a protekcionista Franciaországot versenyre, modernizálásra kényszerítette. - Összehasonlítható-e Chirac mai és De Gaulle akkori külpolitikája? - Úgy vélem, igen. A francia geopolitikai érdekek védelmén túl Párizs az Európai Unió önálló, autonóm külpolitikájának kialakítására törekedett és törekszik. A szövetségesi viszonyt az Egyesült Államokkal nem kérdőjelezi meg, azt, hogy Washington diktáljon, viszont igen! Törésként élte-e meg, hogy híres kijelentése - Algéria, Franciaország után mégis önállósult a francia gyarmat? Miniszterelnöki beiktatása, azaz 1958. június 1. után néhány nappal Algériába utazik, s nyilvánvaló volt már ekkor a számára, hogy Algéria gyarmati státusa nem tartható, mivel a nemzeti eszme mélyen áthatotta az őslakos muzulmánok társadalmát. Olyan független Algériát szeretett volna, amely minden területen szoros kapcsolatot ápol továbbra is Franciaországgal. De Gaulle, amint arra maga is többször utalt, nem könynyen élte meg a nagy gyarmatbirodalom elmúlását, ám tudomásul vette a világban végbemenő változásokat, és főként azt, hogy ezekben az országokban uralkodó lett az általa legerősebbnek tartott nemzeti eszme. - Milyen volt a viszonya az iszlámhoz és az arab világhoz? - Az iszlámot az emberiség egyik legjelentősebb civilizációjának tartotta. Az algériai háború befejeztével nagyon aktív és eredményes arab politikát folytatott. Az arab-izraeli konfliktusban elutasította az Izrael létét megkérdőjelező, szélsőséges arab nézeteket éppúgy, mint Izrael expanzív, területszerző politikáját. Hogyan alakultak regnálása idején a francianémet kapcsolatok? De Gaulle a kibékülésre és az együttműködésre törekedett Németországgal. Tisztában volt azzal, hogy a francia—német együttműködés szükséges feltétele az európai békének és integrációnak is. Támogatta a német újraegyesítést, de csak békés úton. Az NDK-t nem volt hajlandó elismerni, még a nevét sem ejtette ki, szovjet kreatúrának tartotta. - Mit gondolt a kommunizmusról és a keleti blokkról, különös tekintettel Magyarországra? - A kommunista rendszert zsarnokinak, a kommunizmust, mint minden ideológiát, múló jelenségnek tartotta. A keleti blokk szerinte a jaltai rendszer következménye. Ugyanakkor az volt a véleménye, hogy országai Európához tartoznak. Intézményes kapcsolatok kialakítására törekedett a Szovjetunióval. Keleti politikájának az is célja volt, főként Lengyelország és Románia esetében, hogy rábírja őket: lazítsák kapcsolataikat Moszkvával. Magyarország tekintélye akkor nőtt meg Franciaországban, amikor az új gazdaságirányítási rendszert bevezették 1968-ban. - Hová volt sorolható politikailag? - Konzervatív politikus volt. Világképe, amely a nemzeti eszmén, a népek önrendelkezési jogán alapult, szilárd volt és nem változott. De mindig számot vetett a változásokkal és képes volt továbblépni. Politikája alakításakor mindig a realitásból indult ki és nem voltak prekoncepciói. - Vannak-e követői vagy csak a nimbuszát használja a mai francia jobboldal? - A francia külpolitika, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali kormány van-e hatalmon, ma is alapvetően gaulle-ista. - Milyen volt De Gaulle mint ember? - Nagyon határozott, világosan fogalmazó, lényegre törő, érzelmeit nehezen kimutató, bizonyos értelemben távolságtartó, de nem lekezelő. Magas fokú öntudattal rendelkezett, meggyőződése volt, hogy Franciaországnak szüksége volt rá, hogy tekintélyét helyreállítsa. Az 1968-as események után azonban már úgy látta, hogy a franciák nem képesek újabb erőfeszítésekre, nem érdekli őket a „nagyság”. „A francia grandeumek vége... az ország a rákot választotta. Mit tehetek?” - mondta Malraux-nak 1969 decemberében. Besenyei Zsolt