Népszava, 2004. január (132. évfolyam, 1–26. sz.)

2004-01-03 / 2. szám

2004. JANUÁR 3., SZOMBAT NÉPSZAVA 19 Szorosabbra húzzák a német nadrágszíjat Miután a német kormánykoalíció és az ellenzék első számú vezetői kompro­misszumra jutottak egy gazdasági­szociális reformcsomag ügyében, arra áldását adta a parlament két háza is. A csomag, amely helyenként igencsak kemény megszorító intézkedéseket tartalmaz, lökést adhat a már évek óta stagnáló német gazdaságnak. Önma­gában azonban - mondják a szakem­berek - még messze nem elegendő az üdvösséghez. A megszorítások természetesen kiáltó ellentétben állnak a német szociálde­mokrácia évszázadosnál is régebbi ha­gyományaival. Hogy mégis Gerhard Schröder, az SPD kancellárja kezdemé­nyezte őket, azt csak egy dolog magya­rázhatja: a kemény gazdasági tények rá­­­­szorították. Nézzük hát, melyek is ezek a tények. Az Európai Unió legnagyobb gazda­ságának teljesítőképességével nincsen semmi baj: kivitelének volumenét te­kintve Németország a nála háromszor népesebb Egyesült Államokkal verse­nyez, és a legújabb adatok szerint némi­képp vezet is. Ez a gazdaság azonban gyakorlatilag már évek óta stagnál, mi több, a szakemberek attól tartanak, hogy idei teljesítménye alacsonyabb lesz a ta­valyinál. A jövő évtől a kormány 1,5-2 százalékos növekedést remél, ám ez még a jövő zenéje. Addig viszont marad a borús valóság: a 10,5 százalékos mun­kanélküliség, ami azt jelenti, hogy több mint négymillió ember van állás nélkül,­ s a félelmek, hogy ez a szám a jövő év elejére az ötmilliós lélektani határ fölé emelkedik. Ami a keresők átlagjövedel­mét illeti, az immár elmarad mind a bri­teké, mind pedig a franciáké mögött, holott negyedszázada még messze meg­haladta azokat. Nem használ a németek önbizalmá­nak az sem, hogy országuk képtelen tel­jesíteni az európai stabilitási szerződés egyik fontos előírását: költségvetési hiá­nya immár második éve meghaladja a felső határként előírt három százalékot. S mindezt az után, hogy ez az előírás leginkább éppen német kívánságra ke­rült be az egyezménybe. Az azt kitárgya­ló német politikusok ugyanis attól fél­tek, hogy az általuk megbízhatatlannak ítélt gazdaságok - főként a mediterrán országoké - nem lesznek képesek garan­tálni a bevezetendő euró stabilitását. Amely stabilitást most - a franciák mel­lett - leginkább éppen a németek veszé­lyeztetik. S hogy ezért nem részesültek megalázó megrovásban, azt csak a többi tagállam opportunizmusának köszönhe­tik. A bajoknak sok oka van: a vállalkozá­sokat fékező hatalmas adók és az állami­társadalmi szervezetek bürokráciája, to­vábbá a túlburjánzó, a gazdaság teljesí­tőképességét immár meghaladó szociá­lis juttatások. Az állástalanok jelentős része inkább otthon marad, mert ha munkát vállalna, akkor a levonások mi­att kevesebb maradna a zsebében, mint amennyit munkanélküli-segélyként kap. A bürokrácia, a pazarlás és a túlságosan is nagyvonalú szociális vívmányok foly­tán az egekbe szöktek a beteg- és a nyugdíjbiztosítás költségei. A hatalmas adók és járulékok miatt milliók hagyják el a legális munkapiacot és lépnek át az árnyékgazdaságba. Ez csökkenti a be­szedett adók mennyiségét, s arra kény­szeríti az államot, hogy a különbözetét azokon hajtsa be, akik még legálisan dolgoznak - újabb ösztönzést adva ezzel az árnyékgazdaságnak. Az adók és a magas német jövedelmek ugyanakkor arra késztetik a vállalkozókat, hogy be­ruházásaikat - és ezzel a munkahelyeket - olcsóbb bérű országokba, Kelet-Euró­pába és Ázsiába helyezzék át. Ami oda­haza ismét csak növeli a munkanélküli­séget és a német állam terheit. Schröder kancellár — belátva, hogy e folyamatok katasztrófába vezethetnek és semmissé tehetik újraválasztási esélyeit - az év elején cselekvésre szánta el ma­gát. Terveit március 14-én a szövetségi gyűlés előtt tett kormánynyilatkozatá­ban vázolta. Eszerint lerövidítenék a munkanélküli-segély folyósításának ide­jét, s ennek lejárta után már csak - a jó­val kisebb összegű - szociális segély jár­na a rászorulóknak. Ily módon a munka­­vállalók a munkában lennének érdekel­tek, nem a dologtalanságban. Ugyanezt a célt szolgálta az a terv is, hogy a rész­­munkaidős foglalatosságot vállaló mun­kanélküliek segélyéből az eddigieknél kevesebbet vonjanak le. Viszont megint csak a közvetlen dolgozói érdekeket sértette a kancellár azon elgondolása, amely szerint a kis - és különösen a kez­dő - vállalkozások esetében meg kell könnyíteni az elbocsátásokat. A gazda­sági vezetők - és immár Schröder - sze­rint ugyanis azért is olyan nagy a mun­kanélküliség Németországban, mert a vállalkozók - különösen a kicsik - nem mernek új munkaerőt beállítani. Ha ugyanis rosszul megy az üzlet, nem tud­nak megszabadulni tőle. A tervezet további részei szerint meg­­könnyítenék az iparűzési engedély meg­szerzését, a kisüzemek esetében egysze­rűsítenék a könyvelési és adózási szabá­lyokat, az adó összegét pedig radikálisan csökkentenék. Mindezek az elgondolá­sok összefoglalóan az Agenda-2010 ne­vet kapták, nyilvánvalóan azért, mert céljuk az évtized kormányzati alapvona­lainak kijelölése volt. Később - júniusban - vidékre kihe­lyezett ülésén a kormány ezen felül azt is elhatározta, hogy a gazdasági növeke­dés felgyorsítása érdekében 2005-ről 2004-re hozza előre a már ugyancsak korábban eltervezett adóreformot. Ez je­lentős adócsökkentést irányzott elő. Terveinek valóra váltása kemény pró­ba elé állította a kancellárt. Németor­szágban legfőbbképpen azért nehéz ke­resztülvinni bármely reformot, mert az óhatatlanul sérti valamely réteg érdeke­it. Márpedig minden rétegnek, társadal­mi csoportnak, foglakozásnak megvan a maga - többnyire igen hatékonyan mű­ködő - lobbija, amely, ha kellőképpen elszánt, minden változást leállíthat. Schrödernek nem is annyira a jobbol­dali ellenzéki pártokkal gyűlt meg a ba­ja - hiszen azok leginkább azt kifogásol­ták a reformokon, hogy nem mentek elég messze -, hanem saját táborával. A szakszervezetek és az SPD balszárnya azzal vádolta a kancellárt, hogy átvette a CDU programját és elárulta a szociálde­mokrata hagyományokat. Hat SPD-kép­­viselő egyenesen azzal fenyegetődzött, hogy a szövetségi gyűlésben a reformok ellen fog szavazni, és ezzel megakadá­lyozza azokat. Ennek elkerülésére Schröder kénytelen volt engedményeket tenni: például lemondott arról az elkép­zeléséről, hogy a tartósan munkanélküli­eknek mindenfajta állást el kelljen vál­lalniuk, még olyat is, amely mélyen kép­zettségük alatt van és amelyért csak mi­nimálbért kapnak. (Ezt az engedményt azután e hónapban, a jobboldali pártok­kal kötött kompromisszumos megálla­podás keretében visszavette, vagyis mégiscsak eredeti elképzelése válik va­lóra.) A hat „lázadó” SPD-képviselő a szövetségi gyűlésben végül is igennel szavazott — nem annyira a kancellár en­gedményei miatt, hanem inkább attól való félelmében, hogy ellenkező esetben megbukik a kormány és a helyébe lépő jobboldal az általuk elvetettnél is sokkal szigorúbb megszorításokat érvényesít. Arról nem is szólva, hogy hosszú évek­re megkérdőjeleződött volna az SPD kormányképessége. Mivel a szóban forgó törvények több­ségét nemcsak a szövetségi gyűlésnek, hanem a tartományokat képviselő Szö­vetségi Tanácsnak is jóvá kell hagynia, és mivel ez utóbbi grémiumban a jobb­oldali ellenzék van többségben, szüksé­gessé vált a két szembenálló tábor meg­állapodása. Ez sokáig csak az egészség­­ügyi törvény esetében történt meg - eze­ket a törvényhozás két háza szeptember­ben, illetve októberben meg is szavazta. A többi jogszabály esetében azonban a CDU, a CSU és a liberális FDP megma­kacsolta magát. A jobboldal táborában voltak olyan politikusok, akik zsigerből megtorpedóztak volna mindent, amit Schröder eltervezett, ám ez végül járha­tatlan útnak bizonyult. Hiszen így szem­bekerültek volna a gazdaság alapvető ér­dekeivel. Angela Merkel, a kereszténydemok­raták elnök asszonya más utat válasz­tott: egyrészt elérte, hogy Schröder csak olyan mértékben csökkentse az adókat, hogy ahhoz ne kelljen túlságosan meg­növelni az államadósságot, másrészt pe­dig azt, hogy több meghozandó törvény még szorosabbra húzza a munkaválla­lók nadrágszíját. Más törvények eseté­ben - különösen, ha azok saját bázisuk érdekeit érintették - viszont szociáli­­sabbnak bizonyult még a szociáldemok­ratáknál is. Merkelék taktikája mögött nem nehéz felfedezni a jól felfogott politikai érde­ket. A szigorú intézkedések egyrészt ki­fejezik a jobboldal által képviselt vállal­kozói réteg érdekeit, másfelől viszont nem idegenítik el túlságosan a CDU, a CSU és az FDP „közrendűbb” szavazóit sem. Merőben más a helyzet az SPD és részben a Zöldek hagyományos támoga­tóival. A kompromisszum árán elért tör­vényeket elsősorban ezek a rétegek fog­ják megszenvedni, s ezért nem kizárt, hogy szembefordulnak e két párttal. Ar­ról nem is beszélve, hogy az antiszociá­lisnak érzett intézkedések újabb éket vernek a szociáldemokrata vezetés és a párt baloldala közé. Nyilvánvalóan en­nek jele volt, hogy a szövetségi gyűlés­­ben a kormánykoalíció tizenkét képvise­lője nem szavazta meg a Schröderék ál­tal kitárgyalt kompromisszumos reform­csomagot. Mindennek nyomán az SPD egysége megrendülhet, tömegbázisa lemorzso­lódhat, és a 2006-os választásokkal megnyílhat az út a jobboldal szövetségi szintű hatalomátvétele előtt. (A tartomá­nyi választásokat már ebben az évben is rendre a CDU-CSU nyerte.) Különösen Angela Merkel esélyei növekedtek meg. A CDU elnök asszonya volt az, aki a jobboldal irányvonalát kemény kézzel érvényesítette, és aki eleinte sokfelé hú­zó pártját is e mögé sorakoztatta fel. Bár a lakosság körében még mindig kevésbé népszerű, mint Edmund Stoiber CSU-el­­nök és bajor miniszterelnök, immár egy­általán nem lehetetlen, hogy a keresz­tény pártok következő közös kancellár­jelöltjét - a 2002-es helyzettel ellentét­ben - immár nem Stoibernek, hanem Merkelnek hívják majd. Schröder és a szociáldemokrata veze­tés nyilvánvalóan érzékeli a veszélyt, de nem tehetett mást: a hónap közepén tar­tott csúcsszintű egyeztető tárgyaláson bele kellett mennie a számára előnytelen kompromisszumba. Mert ha nem teszi, olyan gazdasági katasztrófát kockáztat, amely azonnali bukásával járhat. Az igazság az, hogy Schröderék rész­ben saját maguknak köszönhetik, hogy kényszerhelyzetbe kerültek: túlságosan hosszú ideig halasztották azokat a refor­mokat, amelyek már korábban is sürgő­sek lettek volna, így most zsarolhatókká váltak és meg is zsarolták őket. A szoci­áldemokraták egyetlen reménye az le­het, hogy a reformok 2006-ig meghoz­zák gyümölcseiket, és akkor ők ismét nagyobb reményekkel állhatnak a vá­lasztók elé. Ebben azonban a legtöbb gazdasági szakember kételkedik, mond­ván, hogy ahhoz sokkal messzebbmenő reformokra és főként több időre lenne szükség. Számítások szerint a most megszüle­tett kompromisszum ad ugyan némi len­dületet a gazdaságnak, ám ez a jövő év­ben csupán 0,2-0,3 százalékos pótlóla­gos gazdasági növekedést jelent. S ennél nyilvánvalóan többre van szükség. Nem csak német szempontból. Az, hogy az Európai Unió legnagyobb gazdasága hogyan teljesít, nagymértékben megha­tározza a szervezet egészének fejlődését. Magyarországét pedig - bár még nem teljes jogú tag - még annál is inkább. Kepecs Ferenc A németországi reformok két karmestere: Joschka Fischer, a Zöldek és Gerhard Schröder kancellár, a szociáldemokraták vezetője a reformcsomag megszavazása után Fotó: népszava-archív Ebben maradtak a pártvezérek A december 15-én, hajnalban elért kompromisszum némi csorbát ejt az évtizedekkel ezelőtt kiépült német jóléti ál­lamon. S ezen az sem változtat, hogy a megállapodás ér­telmében 2004. január elsejére előrehozzák az eredetileg későbbre ígért adócsökkentést. A legmagasabb adókulcs 48,5 százalékról 45-re csökken (a kormánykoalíció még 42 százalékot irányzott elő), a legalacsonyabb pedig az eddigi 19,9 helyett 16 százalék lesz (és nem 15, ahogy a kormány javasolta). A polgárok így jövőre összesen 7,8 milliárd eurót takaríthatnak meg (az eredetileg elképzelt 15,6 milliárd helyett). A feketeleves, a lakásépítők kedvezményeit harminc százalékkal csökkentik (kevesebbel, mint ahogy a kor­mány szerette volna), és zsugorodik a távolról munkába járóknak juttatandó adókedvezmény is. Ezentúl a maxi­mum tíz főt foglalkoztató cégeknél is bonyodalmak nél­kül fel lehet mondani a munkavállalóknak (eddig csak az öt fő alattiaknál lehetett). A tartósan munkanélküliek segélyét a szociális segély szintjére csökkentik, a folyósítás fejében pedig arra köte­lezik a munkanélkülieket, hogy képzettségük alatti vagy minimálbéres munkát is elvállaljanak. Az ellenzék szeret­te volna elérni az országrésznyi érvényű kollektív szerző­dések rendszerének felülvizsgálatát, ám ezt nemcsak a szakszervezetek, de egyes munkaadói szövetségek is elle­nezték, így Merkelék elálltak tőle. A kormány lemondott arról a tervéről, hogy a jobboldal egyik bázisát jelentő szabadfoglalkozásúakkal (orvosok, ügyvédek) is megfizettesse a kommunális adót, ami nyil­vánvaló igazságtalanság, hiszen az ezeknél sokszor sok­kal szegényebb kisiparosok továbbra is fizetnek. Ez utób­biak több mint fele mentesül viszont a mestervizsga köte­lezettsége alól, és az eddigieknél hamarabb válhat önálló­vá. Korlátozzák a vállalkozók azon lehetőségét, hogy ko­rábbi veszteségeikre hivatkozva leírjanak az adójukból. Azok az adócsalók, akik külföldre menekítették a pénzü­ket, lehetőséget kapnak arra, hogy e pénzt hazahozva és leadózva amnesztiát kapjanak.

Next