Népszava, 2004. január (132. évfolyam, 1–26. sz.)
2004-01-03 / 2. szám
2004. JANUÁR 3., SZOMBAT NÉPSZAVA 19 Szorosabbra húzzák a német nadrágszíjat Miután a német kormánykoalíció és az ellenzék első számú vezetői kompromisszumra jutottak egy gazdaságiszociális reformcsomag ügyében, arra áldását adta a parlament két háza is. A csomag, amely helyenként igencsak kemény megszorító intézkedéseket tartalmaz, lökést adhat a már évek óta stagnáló német gazdaságnak. Önmagában azonban - mondják a szakemberek - még messze nem elegendő az üdvösséghez. A megszorítások természetesen kiáltó ellentétben állnak a német szociáldemokrácia évszázadosnál is régebbi hagyományaival. Hogy mégis Gerhard Schröder, az SPD kancellárja kezdeményezte őket, azt csak egy dolog magyarázhatja: a kemény gazdasági tények rászorították. Nézzük hát, melyek is ezek a tények. Az Európai Unió legnagyobb gazdaságának teljesítőképességével nincsen semmi baj: kivitelének volumenét tekintve Németország a nála háromszor népesebb Egyesült Államokkal versenyez, és a legújabb adatok szerint némiképp vezet is. Ez a gazdaság azonban gyakorlatilag már évek óta stagnál, mi több, a szakemberek attól tartanak, hogy idei teljesítménye alacsonyabb lesz a tavalyinál. A jövő évtől a kormány 1,5-2 százalékos növekedést remél, ám ez még a jövő zenéje. Addig viszont marad a borús valóság: a 10,5 százalékos munkanélküliség, ami azt jelenti, hogy több mint négymillió ember van állás nélkül, s a félelmek, hogy ez a szám a jövő év elejére az ötmilliós lélektani határ fölé emelkedik. Ami a keresők átlagjövedelmét illeti, az immár elmarad mind a briteké, mind pedig a franciáké mögött, holott negyedszázada még messze meghaladta azokat. Nem használ a németek önbizalmának az sem, hogy országuk képtelen teljesíteni az európai stabilitási szerződés egyik fontos előírását: költségvetési hiánya immár második éve meghaladja a felső határként előírt három százalékot. S mindezt az után, hogy ez az előírás leginkább éppen német kívánságra került be az egyezménybe. Az azt kitárgyaló német politikusok ugyanis attól féltek, hogy az általuk megbízhatatlannak ítélt gazdaságok - főként a mediterrán országoké - nem lesznek képesek garantálni a bevezetendő euró stabilitását. Amely stabilitást most - a franciák mellett - leginkább éppen a németek veszélyeztetik. S hogy ezért nem részesültek megalázó megrovásban, azt csak a többi tagállam opportunizmusának köszönhetik. A bajoknak sok oka van: a vállalkozásokat fékező hatalmas adók és az államitársadalmi szervezetek bürokráciája, továbbá a túlburjánzó, a gazdaság teljesítőképességét immár meghaladó szociális juttatások. Az állástalanok jelentős része inkább otthon marad, mert ha munkát vállalna, akkor a levonások miatt kevesebb maradna a zsebében, mint amennyit munkanélküli-segélyként kap. A bürokrácia, a pazarlás és a túlságosan is nagyvonalú szociális vívmányok folytán az egekbe szöktek a beteg- és a nyugdíjbiztosítás költségei. A hatalmas adók és járulékok miatt milliók hagyják el a legális munkapiacot és lépnek át az árnyékgazdaságba. Ez csökkenti a beszedett adók mennyiségét, s arra kényszeríti az államot, hogy a különbözetét azokon hajtsa be, akik még legálisan dolgoznak - újabb ösztönzést adva ezzel az árnyékgazdaságnak. Az adók és a magas német jövedelmek ugyanakkor arra késztetik a vállalkozókat, hogy beruházásaikat - és ezzel a munkahelyeket - olcsóbb bérű országokba, Kelet-Európába és Ázsiába helyezzék át. Ami odahaza ismét csak növeli a munkanélküliséget és a német állam terheit. Schröder kancellár — belátva, hogy e folyamatok katasztrófába vezethetnek és semmissé tehetik újraválasztási esélyeit - az év elején cselekvésre szánta el magát. Terveit március 14-én a szövetségi gyűlés előtt tett kormánynyilatkozatában vázolta. Eszerint lerövidítenék a munkanélküli-segély folyósításának idejét, s ennek lejárta után már csak - a jóval kisebb összegű - szociális segély járna a rászorulóknak. Ily módon a munkavállalók a munkában lennének érdekeltek, nem a dologtalanságban. Ugyanezt a célt szolgálta az a terv is, hogy a részmunkaidős foglalatosságot vállaló munkanélküliek segélyéből az eddigieknél kevesebbet vonjanak le. Viszont megint csak a közvetlen dolgozói érdekeket sértette a kancellár azon elgondolása, amely szerint a kis - és különösen a kezdő - vállalkozások esetében meg kell könnyíteni az elbocsátásokat. A gazdasági vezetők - és immár Schröder - szerint ugyanis azért is olyan nagy a munkanélküliség Németországban, mert a vállalkozók - különösen a kicsik - nem mernek új munkaerőt beállítani. Ha ugyanis rosszul megy az üzlet, nem tudnak megszabadulni tőle. A tervezet további részei szerint megkönnyítenék az iparűzési engedély megszerzését, a kisüzemek esetében egyszerűsítenék a könyvelési és adózási szabályokat, az adó összegét pedig radikálisan csökkentenék. Mindezek az elgondolások összefoglalóan az Agenda-2010 nevet kapták, nyilvánvalóan azért, mert céljuk az évtized kormányzati alapvonalainak kijelölése volt. Később - júniusban - vidékre kihelyezett ülésén a kormány ezen felül azt is elhatározta, hogy a gazdasági növekedés felgyorsítása érdekében 2005-ről 2004-re hozza előre a már ugyancsak korábban eltervezett adóreformot. Ez jelentős adócsökkentést irányzott elő. Terveinek valóra váltása kemény próba elé állította a kancellárt. Németországban legfőbbképpen azért nehéz keresztülvinni bármely reformot, mert az óhatatlanul sérti valamely réteg érdekeit. Márpedig minden rétegnek, társadalmi csoportnak, foglakozásnak megvan a maga - többnyire igen hatékonyan működő - lobbija, amely, ha kellőképpen elszánt, minden változást leállíthat. Schrödernek nem is annyira a jobboldali ellenzéki pártokkal gyűlt meg a baja - hiszen azok leginkább azt kifogásolták a reformokon, hogy nem mentek elég messze -, hanem saját táborával. A szakszervezetek és az SPD balszárnya azzal vádolta a kancellárt, hogy átvette a CDU programját és elárulta a szociáldemokrata hagyományokat. Hat SPD-képviselő egyenesen azzal fenyegetődzött, hogy a szövetségi gyűlésben a reformok ellen fog szavazni, és ezzel megakadályozza azokat. Ennek elkerülésére Schröder kénytelen volt engedményeket tenni: például lemondott arról az elképzeléséről, hogy a tartósan munkanélkülieknek mindenfajta állást el kelljen vállalniuk, még olyat is, amely mélyen képzettségük alatt van és amelyért csak minimálbért kapnak. (Ezt az engedményt azután e hónapban, a jobboldali pártokkal kötött kompromisszumos megállapodás keretében visszavette, vagyis mégiscsak eredeti elképzelése válik valóra.) A hat „lázadó” SPD-képviselő a szövetségi gyűlésben végül is igennel szavazott — nem annyira a kancellár engedményei miatt, hanem inkább attól való félelmében, hogy ellenkező esetben megbukik a kormány és a helyébe lépő jobboldal az általuk elvetettnél is sokkal szigorúbb megszorításokat érvényesít. Arról nem is szólva, hogy hosszú évekre megkérdőjeleződött volna az SPD kormányképessége. Mivel a szóban forgó törvények többségét nemcsak a szövetségi gyűlésnek, hanem a tartományokat képviselő Szövetségi Tanácsnak is jóvá kell hagynia, és mivel ez utóbbi grémiumban a jobboldali ellenzék van többségben, szükségessé vált a két szembenálló tábor megállapodása. Ez sokáig csak az egészségügyi törvény esetében történt meg - ezeket a törvényhozás két háza szeptemberben, illetve októberben meg is szavazta. A többi jogszabály esetében azonban a CDU, a CSU és a liberális FDP megmakacsolta magát. A jobboldal táborában voltak olyan politikusok, akik zsigerből megtorpedóztak volna mindent, amit Schröder eltervezett, ám ez végül járhatatlan útnak bizonyult. Hiszen így szembekerültek volna a gazdaság alapvető érdekeivel. Angela Merkel, a kereszténydemokraták elnök asszonya más utat választott: egyrészt elérte, hogy Schröder csak olyan mértékben csökkentse az adókat, hogy ahhoz ne kelljen túlságosan megnövelni az államadósságot, másrészt pedig azt, hogy több meghozandó törvény még szorosabbra húzza a munkavállalók nadrágszíját. Más törvények esetében - különösen, ha azok saját bázisuk érdekeit érintették - viszont szociálisabbnak bizonyult még a szociáldemokratáknál is. Merkelék taktikája mögött nem nehéz felfedezni a jól felfogott politikai érdeket. A szigorú intézkedések egyrészt kifejezik a jobboldal által képviselt vállalkozói réteg érdekeit, másfelől viszont nem idegenítik el túlságosan a CDU, a CSU és az FDP „közrendűbb” szavazóit sem. Merőben más a helyzet az SPD és részben a Zöldek hagyományos támogatóival. A kompromisszum árán elért törvényeket elsősorban ezek a rétegek fogják megszenvedni, s ezért nem kizárt, hogy szembefordulnak e két párttal. Arról nem is beszélve, hogy az antiszociálisnak érzett intézkedések újabb éket vernek a szociáldemokrata vezetés és a párt baloldala közé. Nyilvánvalóan ennek jele volt, hogy a szövetségi gyűlésben a kormánykoalíció tizenkét képviselője nem szavazta meg a Schröderék által kitárgyalt kompromisszumos reformcsomagot. Mindennek nyomán az SPD egysége megrendülhet, tömegbázisa lemorzsolódhat, és a 2006-os választásokkal megnyílhat az út a jobboldal szövetségi szintű hatalomátvétele előtt. (A tartományi választásokat már ebben az évben is rendre a CDU-CSU nyerte.) Különösen Angela Merkel esélyei növekedtek meg. A CDU elnök asszonya volt az, aki a jobboldal irányvonalát kemény kézzel érvényesítette, és aki eleinte sokfelé húzó pártját is e mögé sorakoztatta fel. Bár a lakosság körében még mindig kevésbé népszerű, mint Edmund Stoiber CSU-elnök és bajor miniszterelnök, immár egyáltalán nem lehetetlen, hogy a keresztény pártok következő közös kancellárjelöltjét - a 2002-es helyzettel ellentétben - immár nem Stoibernek, hanem Merkelnek hívják majd. Schröder és a szociáldemokrata vezetés nyilvánvalóan érzékeli a veszélyt, de nem tehetett mást: a hónap közepén tartott csúcsszintű egyeztető tárgyaláson bele kellett mennie a számára előnytelen kompromisszumba. Mert ha nem teszi, olyan gazdasági katasztrófát kockáztat, amely azonnali bukásával járhat. Az igazság az, hogy Schröderék részben saját maguknak köszönhetik, hogy kényszerhelyzetbe kerültek: túlságosan hosszú ideig halasztották azokat a reformokat, amelyek már korábban is sürgősek lettek volna, így most zsarolhatókká váltak és meg is zsarolták őket. A szociáldemokraták egyetlen reménye az lehet, hogy a reformok 2006-ig meghozzák gyümölcseiket, és akkor ők ismét nagyobb reményekkel állhatnak a választók elé. Ebben azonban a legtöbb gazdasági szakember kételkedik, mondván, hogy ahhoz sokkal messzebbmenő reformokra és főként több időre lenne szükség. Számítások szerint a most megszületett kompromisszum ad ugyan némi lendületet a gazdaságnak, ám ez a jövő évben csupán 0,2-0,3 százalékos pótlólagos gazdasági növekedést jelent. S ennél nyilvánvalóan többre van szükség. Nem csak német szempontból. Az, hogy az Európai Unió legnagyobb gazdasága hogyan teljesít, nagymértékben meghatározza a szervezet egészének fejlődését. Magyarországét pedig - bár még nem teljes jogú tag - még annál is inkább. Kepecs Ferenc A németországi reformok két karmestere: Joschka Fischer, a Zöldek és Gerhard Schröder kancellár, a szociáldemokraták vezetője a reformcsomag megszavazása után Fotó: népszava-archív Ebben maradtak a pártvezérek A december 15-én, hajnalban elért kompromisszum némi csorbát ejt az évtizedekkel ezelőtt kiépült német jóléti államon. S ezen az sem változtat, hogy a megállapodás értelmében 2004. január elsejére előrehozzák az eredetileg későbbre ígért adócsökkentést. A legmagasabb adókulcs 48,5 százalékról 45-re csökken (a kormánykoalíció még 42 százalékot irányzott elő), a legalacsonyabb pedig az eddigi 19,9 helyett 16 százalék lesz (és nem 15, ahogy a kormány javasolta). A polgárok így jövőre összesen 7,8 milliárd eurót takaríthatnak meg (az eredetileg elképzelt 15,6 milliárd helyett). A feketeleves, a lakásépítők kedvezményeit harminc százalékkal csökkentik (kevesebbel, mint ahogy a kormány szerette volna), és zsugorodik a távolról munkába járóknak juttatandó adókedvezmény is. Ezentúl a maximum tíz főt foglalkoztató cégeknél is bonyodalmak nélkül fel lehet mondani a munkavállalóknak (eddig csak az öt fő alattiaknál lehetett). A tartósan munkanélküliek segélyét a szociális segély szintjére csökkentik, a folyósítás fejében pedig arra kötelezik a munkanélkülieket, hogy képzettségük alatti vagy minimálbéres munkát is elvállaljanak. Az ellenzék szerette volna elérni az országrésznyi érvényű kollektív szerződések rendszerének felülvizsgálatát, ám ezt nemcsak a szakszervezetek, de egyes munkaadói szövetségek is ellenezték, így Merkelék elálltak tőle. A kormány lemondott arról a tervéről, hogy a jobboldal egyik bázisát jelentő szabadfoglalkozásúakkal (orvosok, ügyvédek) is megfizettesse a kommunális adót, ami nyilvánvaló igazságtalanság, hiszen az ezeknél sokszor sokkal szegényebb kisiparosok továbbra is fizetnek. Ez utóbbiak több mint fele mentesül viszont a mestervizsga kötelezettsége alól, és az eddigieknél hamarabb válhat önállóvá. Korlátozzák a vállalkozók azon lehetőségét, hogy korábbi veszteségeikre hivatkozva leírjanak az adójukból. Azok az adócsalók, akik külföldre menekítették a pénzüket, lehetőséget kapnak arra, hogy e pénzt hazahozva és leadózva amnesztiát kapjanak.