Népszava, 2007. március (134. évfolyam, 51-76. szám)
2007-03-03 / 53. szám
6 SZÉP SZÓ 2007. MÁRCIUS 3., SZOMBAT Animus és Anima Tölgyesi Gábor Az olvasók szórakoztatására időről időre felbukkan a hír, hogy jutányos áron telket lehet vásárolni a Holdon. Mintegy ötven évvel ezelőtt, amikor a szovjet távirati iroda, a TASSZ közölte a világgal, hogy a Szovjetuniónak nincsenek területi követelései a Holdon, a hír hallatán senki sem derült. A Luna-2 űrszonda rakományával, a sarló-kalapácsos zászlóval 1959 szeptemberében érte el a Hold felszínét, tudatva az Egyesült Államokkal, hiába védi két óceán „pajzsa” is, közel az idő, mikor az űrből szovjet rakéták hullhatnak alá. 1945 után nemcsak az atompotenciál növelése érdekében, a kozmosz meghódításáért is versengett a két világhatalom. Utóbbi terén a Szovjetunió hosszú ideig lépéselőnyre tett szert. Sikerét a kényszer szülte. Az Egyesült Államok bízott nehézbombázóiban, szövetségeseiben, később az atom-tengeralattjárókban, ezért éveken keresztül pihenni hagyta a szovjetek orra elől elcsaklizott német rakétatudósokat. Ám a Szovjetuniót már a kezdetektől intenzíven foglalkoztatták a V-2- esben rejlő lehetőségek, a maradékul zsákmányolt német rakétaszakembert a világháború után azonnal munkára fogta. Eredménnyel, bár hosszú ideig az mégsem vált lehetővé, hogy a szovjet rakéták szovjet vagy kelet-európai területről hamarabb érjék el Amerikát, mint az amerikai bombák a Szovjetuniót. Maradt (egy rövid ideig) Kuba és a világűr. A geostratégák újabb elmélete pedig beigazolódni látszott: az kontrollálja a Földet, aki birtokolja a kozmoszt. Élenjárók és eltitkoltak A szovjetek igyekeztek mindig egy lépéssel az amerikaiak előtt lenni. 1957- ben fellőtték a Szputnyikot, majd 1961 áprilisában az első embert juttatták a világűrbe, Jurij Gagarin személyében. Bár alig egy hónappal később felszállt Wernher von Braun óriásrakétája is, az amerikai Alan Shepard „csak” a Föld légkörén jutott túl, rakétája nem állt Föld körüli pályára. Ezt a „fiaskót” szépítette meg a Mercury-terv űrhajósa, John Glenn 1962-ben, mikor egy Atlas rakétán háromszor megkerülte a Földet. Kevésbé ismert azonban, hogy a Mercury csoport mellett a NASA nem hivatalosan 13 nőt is felkészített az űrrepülésre. A Fellow Lady Astronaut Trainees csoport tagjai közül ráadásul többen is alkalmasabbak lehettek volna Glennnél a repülésre. Jerrie Cobb mindenkinél előbb abszolválta az űrrepüléshez szükséges - civileknek első hallásra az emberkínzással felérő keménységű - teszteket. Mary Wallace Funk több fizikai teszten is jobban szerepelt, mint a hivatalos Mercury-csoport jelöltjei, mintegy tízezer repülési órával a háta mögött pedig a legtöbb társánál tapasztaltabb pilóta volt. A NASA mégis Glennt választotta. Feltehetően nem akarta kockáztatni azt a társadalmi felháborodást, amit egy esetleges tragédia kiválthatott volna - ha az űrprogram kezdeti stádiumában férfi lesz a haladás „mártírja”, az talán kevésbé rázza meg az amerikaiakat. Akárhogyan is, Glenn gyászbeszédét előre megírták, az óvatosságot pedig nem sokkal később az élet igazolta. Az „elfelejtett csoportról” hosszú ideig már csak azért sem eshetett szó, mivel a szovjetek e téren bátrabbnak bizonyultak. A Vosztok-6 pilótájaként Valentyina Tyereskova 1963 júniusában első nőként hódította meg a világűrt. Tyereskova tartalékára, az egykori ejtőernyős világbajnok Irina Szolojovára is esett egy kevés reflektorfény, ám azt itt is (több évtizeden át) titkolták, hogy Csillagvárosban 1962- től nem csak két nőt készítettek fel az űrkutatásra. Azonban a további tartalékok, Valentyina Ponomarjova, Tatjana Kuznyecova és Zsanna Jorkina, mint a hadsereg engedelmes katonái, hiába vártak álmaik beteljesülésére. 1969-ig, csoportjuk feloszlatásáig ugyan gyereket sem vállaltak, űrutazásukat a szovjet hadvezetés mégsem támogatta. Amerikai álmok Az amerikai űrhajósnők - elsősorban Sally Ride - álma másfél évtizeddel később válhatott valóra. Űrrepülőgépprogramjával az Egyesült Államok ekkor tört az élre a versenyben. S bár Sally Ride már nincs a NASA kötelékében, a mai napig annak ellenére is legenda, hogy a sajtónyilvánosságot életéből szinte teljesen kizárta. Igaz, az asztronauták pályafutását legyen férfi vagy nő az illető - amúgy is megkülönböztetett figyelemmel kísérik. Sally Ride-hoz hasonlóan Eileen Collins is nagy példakép Amerikában. Több űrrepülése mellett a Columbia és a Discovery asztronautájaként az első, s ez idáig egyetlen női parancsnoka egy űrrepülőgépnek. Tragikus hősei, hősnői is vannak az űrrepülés történetének. Ronald Reagan elnök 1984-ben hirdette meg a Teacher in Space programot, amelynek keretében a NASA több mint tízezer pedagógus közül választott ki tíz tanárt. Végül Christa McAuliffe-ra esett a választás. Feladatául azt adták, hogy az űrből élő adásban mutassa be a gyerekeknek az űrrepülőgép működését, az asztronauták munkáját. Megrázó képsorok őrzik a Challenger katasztrófáját, amely 1986. január 28-án, felemelkedését követően a 73. másodpercben felrobbant. A legénységnek még egy tagja volt nő: Judith Resnik. Kísérteties a tragédia dátuma: az Apollo-1 majd’ harminc évvel korábban, 1967. január 27-én járt szerencsétlenül. Lehet, hogy a január végi dátum rossz ómen az űrrepülésben. Bár nem voltak babonásak a Columbia pilótái sem, mégis, az űrsikló a Földre való visszatérése során 2003. február 1-jén robbant fel. A két asztronauta között két pilótanő, Kalpana Chawla és Laurel Clark is életét vesztette. Jönnek a tajkonauták Bár a mai napig akadnak olyan vélemények, amelyek a nőket törékenynek tartják az űrrepüléshez, szinte lehetetlen nyomon követni a nők vállalkozó kedvét e téren. Nagy-Britannia első kozmonautája Helen Sharman lett, a francia Claudie Haigneré (korábban: Claudie André-Deshays) pedig második küldetésekor, első európai nőként járt a Nemzetközi Űrállomáson. A világ negyedik űrturistája, az iráni származású amerikai Anoushe Ansari idén tavasszal tesz kirándulást a kozmoszba. A NASA „embert küldünk az űrbe” programját a szomorú események nem vetették vissza, és a nők kedvét sem szegték. A Columbia katasztrófáját követő első űrsiklós repülés Eileen Collins parancsnokságához kötődik, Sunita Williams pedig, eddig mintegy három űrsétát megtéve, jelenleg is a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) tartózkodik. Azt, hogy az űrkutatásnak a mai napig nemcsak tudományos, de szuperhatalmi ambíciók is a hátterében állnak, talán mi sem bizonyítja jobban, hogy 2003-ban Kína az egykori Szovjetunió és az Egyesült Államok után harmadikként küldött saját területéről és saját űreszközeivel embert a kozmoszba. A nők „űrbéli egyenjogúságát” pedig itt is komolyan veszik: 2005-ben kétszázezer, 17-20 év közötti nő közül választották ki azt a 35 hölgyet, akik megkezdhették pilótakiképzésüket. A legjobbakból űrhajós lesz, tajkonauta, nem csak katona. Az eredeti tervek szerint az első kínai űrhajósnő pedig 2010-ben indulhat a világűrbe. Egyébként hölgyek beválogatásának csupán egy kritériuma volt: a szuperszonikus repülésre alkalmas fizikai és pszichés kondíció. Nők szkafanderben Bár a mai napig akadnak olyan vélemények, amelyek a nőket törékenynek tartják az űrrepüléshez, szinte lehetetlen nyomon követni a nők vállalkozó kedvét e téren. A képen Sally Ride Fotó: Népszava-archív Nyolcezer bosnyák lemészárlása hogyan aránylik? (részletek egy internetes naplóból) A héten, a hágai Nemzetközi Bíróság ítélete után megint mutogatták a boszniai népirtás képeit. Nem is annyira tanulság, mint inkább afféle emlékeztetőképpen. Nem is: inkább csak illusztrálták a hírt. A kilencvenes évek közepén, amikor a délszláv háborúk pusztítottak, szinte észre se vettük, mi folyik a közelünkben. Ez bűn volt. Részben a politikusoké, akik alighanem úgy gondolták, hogy távol kell tartanunk magunkat ezektől a konfliktusoktól, és már az is belekeveredés, ha túl sokat beszélünk róluk, hiszen óhatatlanul állást kell foglalni. Az igazi bűn a sajtóé: akkoriban már réges-régen joga volt fölülírni bármilyen politikai akaratot. (így szinte úgy jártunk, mint az egész világ a náci haláltáborokkal: le kellett győzni a németeket ahhoz, hogy tudomást kapjon az egetverő embertelenségekről.) Pedig nagyon fontos lett volna tudatosítani akkor, a kilencvenes években is, hogy semmi sem véd meg minket a háború, a háborúság borzalmaitól, ha egyszer belekezdünk vagy belekeveredünk. (Igen, most és itt arra szeretnék figyelmeztetni, hogy mindenki személyesen lesz felelős, ha a magyar népet sikerül belehúzni egy polgárharcba vagy - például a cigányok ellen - pogromokba. Ugyanolyan állat alatti véglények vagyunk, ha fegyveres hatalmat kapunk, mint bármelyik másik nép emberféléi.) A héten néztem egy „hitleres” dokumentumfilmet, talán a Dunán. (A hitleres nálunk egy kategória, műfaj. Ha semmilyen más nézhető nincs a csatornákon, Kata azt mondja, „keress egy hitlereset!” És szinte mindig találok is.) A filmen bemutatták azokat a képeket, amelyek akkor készültek, amikor az amerikaiak egy német város teljes lakosságát bevitték egy koncentrációs táborba, és kegyetlenül végignézették velük a hullahegyeket, a rettenetes állapotban lévő túlélőket, mindent. Hogy tudják, mit cselekedtek a nevükben. Igen tanulságos volt. Őszintén, mélyen megrendültek a németek. És persze undorodtak. (Ha törvénykező lennék, előírnám a bíróságoknak, hogy rasszista bűncselekmények esetén, még a legenyhébb esetekben is, tegyék kötelezővé Auschwitz meglátogatását. Akár erre szakosodott rendőripszichológusi felügyelettel.) Más, csak közbevetőleg: a hitleresben szó volt arról is, hogy az oroszok vagy kétmillió német nőt erőszakoltak meg. Iszonyatos lehetett. De valahogy sohasem hallunk arról, hogy vajon a németek - és a magyarok - mit műveltek az orosz nőkkel. És a zsidókkal például - bár arról itt-ott olvastam, hogy a legszebbeket bordélyokba kényszerítették. Arról is olvastam borzalmakat, hogy a japánok ugyanezt tették például a koreai nőkkel. Ja, és az, ha egy amerikai, mondjuk egy éhező német nőnek, netán anyának akkor adott élelmet, ha szexuális ellenszolgáltatást kapott, nemi erőszaknak számít-e vagy nem? Egyszer majd jó lenne, ha történészek, filozófusok és a közönséges jóemberek összeülnének, és megállapítanák, hogy melyik volt az emberiség legaljasabb cselekedete, és aztán valamiképpen rangsorolhatnák, mondjuk az ezer legkirívóbbat. Az áldozatok száma, a szenvedés mértéke, az elpusztítottak neme és kora szerint, például. Nyilvánvaló: az lenne a vége, hogy nem lehet rangsorolni, és szinte ugyanazok a jelenségek bukkannának föl mindenhol. Nem tudom, hogy nyolcezer bosnyák lemészárlása hogyan aránylik nyolc filippinó élve boncolásához. Élve boncolták fel a magatehetetlen foglyokat 2007. február 27., kedd 5:55 InfoRádió/The Times (...) Akira Makino 1944-ben kisegítő egészségügyi katonaként szolgált a császári haditengerészetben, és a Fülöp-szigetekhez tartozó, akkor a japánok által megszállt Mindanao szigetére vezényelték. A férfi Japán fegyverletétele előtt néhány hónappal, 1945 elején nyolc filippinó foglyot boncolt fel élve, köztük két fiatal lányt. Amputálta a végtagjaikat, felvágta és eltávolította a májukat, veséiket, a nők méhét és a még dobogó szívüket. „Tanulási célja volt. Még ma is, ha orvosokhoz megyek, lenyűgözi őket az emberi testről megszerzett tudásom. De őszintén szólva leginkább meg akartuk bosszulni, hogy ezek az emberek az amerikaiaknak kémkedtek. Ma már persze szörnyen érzem magam a kegyetlenségek miatt, és sokszor gondolok erre. Akkor azonban inkább gyűlöletet, mint sajnálatot éreztem ezek iránt az emberek iránt” - mondta el a japán férfi. Az már korábban is ismert volt, hogy a japán hadsereg különleges titkos alakulata, a 731-es egység kínai és orosz hadifoglyok ezreit ölte meg tudományos kutatásra hivatkozva. Akira Makino vallomása viszont az első, amely a Fülöp-szigeteken, és amely a haditengerészet által elkövetett atrocitásról szól. „Ma már persze szörnyen érzem magam a kegyetlenségek miatt...” Az a baj, vagy az a jó, hogy én is. Mert arra gondolok, hogy talán bennem is lakozik egy Akira Makino, és csak az alkalomra vár, hogy elősunnyogjon.