Népszava, 2007. március (134. évfolyam, 51-76. szám)

2007-03-03 / 53. szám

6 SZÉP SZÓ 2007. MÁRCIUS 3., SZOMBAT Animus és Anima Tölgyesi Gábor Az olvasók szórakoztatására időről időre felbukkan a hír, hogy jutányos áron telket lehet vásárolni a Holdon. Mintegy ötven évvel ezelőtt, amikor a szovjet távirati iroda, a TASSZ közöl­te a világgal, hogy a Szovjetuniónak nincsenek területi követelései a Hol­don, a hír hallatán senki sem derült. A Luna-2 űrszonda rakományával, a sarló-kalapácsos zászlóval 1959 szep­temberében érte el a Hold felszínét, tudatva az Egyesült Államokkal, hiába védi két óceán „pajzsa” is, közel az idő, mikor az űrből szovjet rakéták hullhat­nak alá. 1945 után nemcsak az atompotenciál növelése érdekében, a kozmosz meg­hódításáért is versengett a két világ­hatalom. Utóbbi terén a Szovjetunió hosszú ideig lépéselőnyre tett szert. Sikerét a kényszer szülte. Az Egyesült Államok bízott nehézbombázóiban, szövetségeseiben, később az atom-ten­­geralattjárókban, ezért éveken keresz­tül pihenni hagyta a szovjetek orra elől elcsaklizott német rakétatudósokat. Ám a Szovjetuniót már a kezdetek­től intenzíven foglalkoztatták a V-2- esben rejlő lehetőségek, a maradékul zsákmányolt német rakétaszakembert a világháború után azonnal munkára fogta. Eredménnyel, bár hosszú ideig az mégsem vált lehetővé, hogy a szov­jet rakéták szovjet vagy kelet-európai területről hamarabb érjék el Amerikát, mint az amerikai bombák a Szovjet­uniót. Maradt (egy rövid ideig) Kuba­­ és a világűr. A geostratégák újabb elmélete pedig beigazolódni látszott: az kontrollálja a Földet, aki birtokolja a kozmoszt. Élenjárók és eltitkoltak A szovjetek igyekeztek mindig egy lé­péssel az amerikaiak előtt lenni. 1957- ben fellőtték a Szputnyikot, majd 1961 áprilisában az első embert juttatták a világűrbe, Jurij Gagarin személyében. Bár alig egy hónappal később felszállt Wernher von Braun óriásrakétája is, az amerikai Alan Shepard „csak” a Föld légkörén jutott túl, rakétája nem állt Föld körüli pályára. Ezt a „fiaskót” szépítette meg a Mercury-terv űrhajó­sa, John Glenn 1962-ben, mikor egy Atlas rakétán háromszor megkerülte a Földet. Kevésbé ismert azonban, hogy a Mercury csoport mellett a NASA nem hivatalosan 13 nőt is felkészített az űrrepülésre. A Fellow Lady Astronaut Trainees csoport tagjai közül ráadásul többen is alkalmasabbak lehettek volna Glenn­­nél a repülésre. Jerrie Cobb mindenki­nél előbb abszolválta az űrrepüléshez szükséges - civileknek első hallásra az emberkínzással felérő keménységű - teszteket. Mary Wallace Funk több fizikai teszten is jobban szerepelt, mint a hivatalos Mercury-csoport jelölt­jei, mintegy tízezer repülési órával a háta mögött pedig a legtöbb társánál tapasztaltabb pilóta volt. A NASA mégis Glennt választotta. Feltehetően nem akarta kockáztatni azt a társadal­mi felháborodást, amit egy esetleges tragédia kiválthatott volna - ha az űr­program kezdeti stádiumában férfi lesz a haladás „mártírja”, az talán kevésbé rázza meg az amerikaiakat. Akárho­gyan is, Glenn gyászbeszédét előre megírták, az óvatosságot pedig nem sokkal később az élet igazolta. Az „elfelejtett csoportról” hosszú ideig már csak azért sem eshetett szó, mivel a szovjetek e téren bátrabbnak bizonyultak. A Vosztok-6 pilótája­ként Valentyina Tyereskova 1963 jú­­­­niusában első nőként hódította meg a világűrt. Tyereskova tartalékára, az egykori ejtőernyős világbajnok Irina Szolojovára is esett egy kevés reflek­torfény, ám azt itt is (több évtizeden át) titkolták, hogy Csillagvárosban 1962- től nem csak két nőt készítettek fel az űrkutatásra. Azonban a további tartalé­kok, Valentyina Ponomarjova, Tatjana Kuznyecova és Zsanna Jorkina, mint a hadsereg engedelmes katonái, hiába vártak álmaik beteljesülésére. 1969-ig, csoportjuk feloszlatásáig ugyan gyere­ket sem vállaltak, űrutazásukat a szov­jet hadvezetés mégsem támogatta. Amerikai álmok Az amerikai űrhajósnők - elsősorban Sally Ride - álma másfél évtizeddel később válhatott valóra. Űrrepülőgép­programjával az Egyesült Államok ekkor tört az élre a versenyben. S bár Sally Ride már nincs a NASA kötelé­kében, a mai napig annak ellenére is legenda, hogy a sajtónyilvánosságot életéből szinte teljesen kizárta. Igaz, az asztronauták pályafutását­­ legyen férfi vagy nő az illető - amúgy is megkülönböztetett figyelemmel kísé­rik. Sally Ride-hoz hasonlóan Eileen Collins is nagy példakép Amerikában. Több űrrepülése mellett a Columbia és a Discovery asztronautájaként az első, s ez idáig egyetlen női parancsnoka egy űrrepülőgépnek. Tragikus hősei, hősnői is vannak az űrrepülés történetének. Ronald Reagan elnök 1984-ben hirdette meg a Teacher in Space programot, amelynek kereté­ben a NASA több mint tízezer pedagó­gus közül választott ki tíz tanárt. Végül Christa McAuliffe-ra esett a választás. Feladatául azt adták, hogy az űrből élő adásban mutassa be a gyerekeknek az űrrepülőgép működését, az asztronau­ták munkáját. Megrázó képsorok őr­zik a Challenger katasztrófáját, amely 1986. január 28-án, felemelkedését kö­vetően a 73. másodpercben felrobbant. A legénységnek még egy tagja volt nő: Judith Resnik. Kísérteties a tragédia dátuma: az Apollo-1 majd’ harminc évvel korábban, 1967. január 27-én járt szerencsétlenül. Lehet, hogy a január végi dátum rossz ómen az űrrepülésben. Bár nem voltak babonásak a Columbia pilótái sem, mégis, az űrsikló a Földre való visszatérése során 2003. február 1-jén robbant fel. A két asztronauta között két pilótanő, Kalpana Chawla és Laurel Clark is életét vesztette. Jönnek a tajkonauták Bár a mai napig akadnak olyan véle­mények, amelyek a nőket törékenynek tartják az űrrepüléshez, szinte lehetet­len nyomon követni a nők vállalkozó kedvét e téren. Nagy-Britannia első kozmonautája Helen Sharman lett, a francia Claudie Haigneré (korábban: Claudie André-Deshays) pedig má­sodik küldetésekor, első európai nő­ként járt a Nemzetközi Űrállomáson. A világ negyedik űrturistája, az iráni származású amerikai Anoushe Ansari idén tavasszal tesz kirándulást a koz­moszba. A NASA „embert küldünk az űr­be” programját a szomorú események nem vetették vissza, és a nők kedvét sem szegték. A Columbia katasztrófá­ját követő első űrsiklós repülés Eileen Collins parancsnokságához kötődik, Sunita Williams pedig, eddig mintegy három űrsétát megtéve, jelenleg is a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) tartóz­kodik. Azt, hogy az űrkutatásnak a mai na­pig nemcsak tudományos, de szuperha­talmi ambíciók is a hátterében állnak, talán mi sem bizonyítja jobban, hogy 2003-ban Kína az egykori Szovjetunió és az Egyesült Államok után harma­dikként küldött saját területéről és sa­ját űreszközeivel embert a kozmoszba. A nők „űrbéli egyenjogúságát” pedig itt is komolyan veszik: 2005-ben két­százezer, 17-20 év közötti nő közül választották ki azt a 35 hölgyet, akik megkezdhették pilótakiképzésüket. A legjobbakból űrhajós lesz, tajkonauta, nem csak katona. Az eredeti tervek szerint az első kínai űrhajósnő pedig 2010-ben indulhat a világűrbe. Egyéb­ként hölgyek beválogatásának csupán egy kritériuma volt: a szuperszonikus repülésre alkalmas fizikai és pszichés kondíció. Nők szkafanderben Bár a mai napig akadnak olyan vélemények, amelyek a nőket törékenynek tartják az űrrepüléshez, szinte lehetetlen nyomon követ­ni a nők vállalkozó kedvét e téren. A képen Sally Ride Fotó: Népszava-archív Nyolcezer bosnyák lemészárlása hogyan aránylik? (részletek egy internetes naplóból) A héten, a hágai Nemzetközi Bíróság ítélete után megint mutogatták a boszniai népirtás képeit. Nem is annyira tanulság­, mint inkább afféle emlékezte­tőképpen. Nem is: inkább csak illusztrálták a hírt. A kilencvenes évek közepén, amikor a délszláv há­borúk pusztítottak, szinte észre se vettük, mi folyik a közelünkben. Ez bűn volt. Részben a politikuso­ké, akik alighanem úgy gondolták, hogy távol kell tartanunk magunkat ezektől a konfliktusoktól, és már az is belekeveredés, ha túl sokat beszélünk ró­luk, hiszen óhatatlanul állást kell foglalni. Az igazi bűn a sajtóé: akkoriban már réges-régen joga volt fölülírni bármilyen politikai akaratot. (így szinte úgy jártunk, mint az egész világ a náci haláltáborok­kal: le kellett győzni a németeket ahhoz, hogy tu­domást kapjon az egetverő embertelenségekről.) Pedig nagyon fontos lett volna tudatosítani akkor, a kilencvenes években is, hogy semmi sem véd meg minket a háború, a háborúság borzalmaitól, ha egyszer belekezdünk vagy belekeveredünk. (Igen, most és itt arra szeretnék figyelmeztetni, hogy min­denki személyesen lesz felelős, ha a magyar népet sikerül belehúzni egy polgárharcba vagy - például a cigányok ellen - pogromokba. Ugyanolyan állat alatti véglények vagyunk, ha fegyveres hatalmat kapunk, mint bármelyik másik nép emberféléi.) A héten néztem egy „hitleres” dokumentumfil­met, talán a Dunán. (A hitleres nálunk egy kategó­ria, műfaj. Ha semmilyen más nézhető nincs a csa­tornákon, Kata azt mondja, „keress egy hitlereset!” És szinte mindig találok is.) A filmen bemutatták azokat a képeket, ame­lyek akkor készültek, amikor az amerikaiak egy német város teljes lakosságát bevitték egy kon­centrációs táborba, és kegyetlenül végignézették velük a hullahegyeket, a rettenetes állapotban lévő túlélőket, mindent. Hogy tudják, mit csele­kedtek a nevükben. Igen tanulságos volt. Őszintén, mélyen megren­dültek a németek. És persze undorodtak. (Ha tör­vénykező lennék, előírnám a bíróságoknak, hogy rasszista bűncselekmények esetén, még a legeny­hébb esetekben is, tegyék kötelezővé Auschwitz meglátogatását. Akár erre szakosodott rendőri­pszichológusi felügyelettel.) Más, csak közbevetőleg: a hitleresben szó volt arról is, hogy az oroszok vagy kétmillió német nőt erőszakoltak meg. Iszonyatos lehetett. De valahogy sohasem hallunk arról, hogy vajon a németek - és a magyarok - mit műveltek az orosz nőkkel. És a zsidókkal például - bár arról itt-ott olvastam, hogy a legszebbeket bordélyokba kényszerítették. Arról is olvastam borzalmakat, hogy a japánok ugyan­ezt tették például a koreai nőkkel. Ja, és az, ha egy amerikai, mondjuk egy éhező német nőnek, netán anyának akkor adott élelmet, ha szexuális ellen­szolgáltatást kapott, nemi erőszaknak számít-e vagy nem? Egyszer majd jó lenne, ha történészek, filozó­fusok és a közönséges jóemberek összeülnének, és megállapítanák, hogy melyik volt az emberiség legaljasabb cselekedete, és aztán valamiképpen rangsorolhatnák, mondjuk az ezer legkirívóbbat. Az áldozatok száma, a szenvedés mértéke, az elpusztítottak neme és kora szerint, például. Nyil­vánvaló: az lenne a vége, hogy nem lehet rangsorolni, és szinte ugyanazok a jelenségek buk­kannának föl mindenhol. Nem tudom, hogy nyolcezer bosnyák lemészárlása hogyan aránylik nyolc filippinó élve boncolásá­hoz. Élve boncolták fel a magatehetetlen foglyokat 2007. február 27., kedd 5:55 InfoRádió/The Times (...) Akira Makino 1944-ben kisegítő egészség­­ügyi katonaként szolgált a császári haditengeré­szetben, és a Fülöp-szigetekhez tartozó, akkor a japánok által megszállt Mindanao szigetére ve­zényelték. A férfi Japán fegyverletétele előtt néhány hó­nappal, 1945 elején nyolc filippinó foglyot bon­colt fel élve, köztük két fiatal lányt. Amputálta a végtagjaikat, felvágta és eltávolította a má­jukat, veséiket, a nők méhét és a még dobogó szívüket. „Tanulási célja volt. Még ma is, ha orvosokhoz megyek, le­nyűgözi őket az emberi test­ről megszerzett tudásom. De őszintén szólva leginkább meg akartuk bosszulni, hogy ezek az emberek az amerikaiaknak kém­kedtek. Ma már persze szörnyen érzem magam a kegyetlenségek miatt, és sokszor gondolok erre. Akkor azonban inkább gyűlöle­tet, mint sajnálatot éreztem ezek iránt az emberek iránt” - mondta el a japán férfi. Az már korábban is ismert volt, hogy a japán hadsereg különleges titkos alakulata, a 731-es egység kínai és orosz hadifoglyok ezreit ölte meg tudományos kutatásra hivatkozva. Akira Makino vallomása viszont az első, amely a Fülöp-szige­­teken, és amely a haditengerészet által elkövetett atrocitásról szól. „Ma már persze szörnyen érzem magam a kegyetlenségek miatt...” Az a baj, vagy az a jó, hogy én is. Mert arra gondolok, hogy talán ben­nem is lakozik egy Akira Makino, és csak az al­kalomra vár, hogy elősunnyogjon.

Next