Népszava, 2007. október (134. évfolyam, 229-254. szám)

2007-10-12 / 239. szám

NÉPSZAVA 2007. OKTÓBER 12., PÉNTEK VÉLEMÉNY publicisztika@nepszava.hu 7 Bolgár György Magyar dráma Színdarabunk első felvonása még tavaly nyáron azzal indult, hogy a miniszterel­nök bejelentette a megszorításokat, majd a dramaturgia szabályai szerint hamaro­san ki is robbant a konfliktus a kicsem­pészett és kiszivárogtatott őszödi be­széddel. Hazudtunk reggel, este, mondta a miniszterelnök, de nem úgy értette, hazudott és hazudik állandóan, mert a vérében van, mondta a Fidesz, de úgy értette. Lángoló autók, fölszedett utca­kövek, vérző rendőrök és vérző tüntetők (provokátorok!): ez a drá­ma könnyen lehetett volna egyfelvonásos. Aztán a miniszterelnök, kormánya és pártja föltápászkodott, az ellenzék vezére pedig bekonferálta a második felvonást. Népszavazáson takarítjuk el a népnyúzó, hazug kormányt. Izgalom, borzongás, függöny. A második felvonásban általában tovább bonyolódik és mélyül a cselekmény, és lám, ez történik a mi drámánkban is. Előfordulhat ugyanis, hogy nem is egy népszavazás lesz, ha­nem több, vagy egyetlen népszavazáson lesz számtalan kérdés. Hogy nemcsak azokat a kérdéseket teszik föl, amelye­ket az ellenzék vezetői az egyik délután pontosan négy óra nulla perckor megis­mételtek (ismétlés a tudás anyja), hanem esetleg azokat is, amelyek csak négy óra egy perckor futottak be a Választási Bizottság számítógépébe egy nyelvész­től, bár a cselekménynek ezt a részét a meglehetősen kiszámíthatatlan (illetve újabban nagyon is kiszámítható) Alkot­mánybíróság írja. A főszereplők persze nem nyugszanak, bele akarnak szólni és nyúlni a cselekményszövésbe, ezért a miniszterelnök is előrántotta a maga népszavazási javaslatait (többek között azért, hogy az ellenzéki vezér népszava­zása még véletlenül se söpörhesse el az ő kormányát), majd az ellenzék is kipattant a színházi deszkákra, hogy újabb nyolc népszavazási kérdéssel próbálja elnémí­tani a kormányfőt. Ebben a második felvonásban tehát nagy a hangzavar és a tülekedés, sok a bizonytalanság, a néző nem igazán tudja, merre fordul a dráma íve, milyen szereplők hullanak ki a cse­lekményből és kik lépnek be a helyükre. A második felvonások már csak ilyenek. A mi kis magyar drámánkban például feltűnnek olyan mellékszereplők, akik láthatóan főszerepre törekszenek. Nem bűn ez, egy drámában végképp nem, elvégre a szereplők harca, konfliktusa még érdekesebb attól, ha egy látszólag jelentéktelen figura egyszer csak kinövi magát, meglepve mindenkit. Látjuk, hogy a miniszterelnök, igazi drámai hőshöz méltó módon, saját pártjával is harcban áll, számos esetben a képvise­lők személyes érdekeit is sértve próbál előremenekülni, hogy magát is és pártját is kirántsa szorult helyzetéből. Azt is látjuk azonban, hogy az utóbbi hetek­ben egyre többször szólal meg korábbi ellenlábasa, a házelnök asszony, aki a jelek szerint elérkezettnek véli az időt ahhoz, hogy markánsabban is kifejezze másfajta véleményét. Nem kell rohanni, nem kell szembefordulni a párttal, nem kell erőszakkal reformokba rántani a társadalmat, nem kell az embereket sokkolni, hanem szépen, lassan, min­denkit meggyőzve kellene továbbmenni vagy éppenséggel egy időre megállni. Valahogy így hangzik a párton belüli alternatíva. Általánosságban, házelnöki szinten, valahonnét a színpad hátteréből egyelőre. Mert konkrétabban valahogy úgy, hogy álljunk már le azzal a rohadt egész­ségügyi reformmal, a magánbiztosítók bevonásával, és ehelyett adjunk egy kicsivel több pénzt a kórházaknak meg az Országos Egészségbiztosítási Pénz­tárnak, mindenki végezze a munkáját egy kicsit jobban, mi is alaposabban odafigyelünk, ígérjük, és akkor minden rendben lesz. Vagy legalábbis kihúzzuk a következő két és fél évet. És hagyjuk már abba azt a nyomorult ingatlanadós ijesztgetést is, ne akarjunk már minden­kitől több adót beszedni, inkább csök­kentsük az adókat, mert nagyon nem fognak minket szeretni a választók, és az nekünk nagyon rossz lesz. Világos? Ami pedig a miniszterelnök-pártelnök ránk dörrenését illeti, hogy mi összeférhetet­lenek volnánk, az nem igaz, mi nagyon is összeférünk mindennel és mindenkivel. Mellesleg pedig jobb nekünk, ha számla nélkül vehetünk föl költségtérítést, mert ha helyette magas fizetést kapnánk, akkor majd azért utálnának minket a né­pek, viszont ha nem lehetnénk egyszerre polgármesterek és képviselők, akkor a pénzünkön kívül a befolyásunk is jóval kevesebb lenne. Érthető? Szóval nehogy már a mi pénzünkkel legyen olyan nagyvonalú a mi anyagilag jól szituált miniszterelnökünk! Balról belép a színre egy kormány­­párti parlamenti képviselő, volt államtit­kár. Jól, határozottan, néha szándékosan hangzatos kifejezésekkel beszél, karcos megjegyzéseket tesz, harcias üzeneteket küld. Nem ilyen-olyan, futottak még párttagozat elnöke­i, akitől bármiféle hajmeresztő nyilatkozat elhangozhat, hanem a passzivitásra ítélt aktívak egyi­ke. Rendelkezik azzal a képességgel, hogy fel tudja hívni magára a figyelmet, és egy színdarabban ez elengedhetet­len. Pillanatok alatt körül is száguldja a színpadot, feltűnik annak jobboldalán, már-már jobbszélén is, mintha mi sem történne, és visszabeszél balra. Hogy ez a lex Mól nem igazán fáintos. Vagy hogy a miniszterelnök ad­dig miniszterelnök, amed­dig mi akarjuk, ameddig ott állunk mögötte. Az exállamtitkár jelzést ad a többieknek, akikről rész­ben tudunk, részben nem. És jelzést küld a minisz­terelnöknek, hogy van ám itt belső ellenzék is, akkora, hogy már nem is fél megmutatni magát. Hogy az exállamtitkár egyeztet-e a házelnök as­­­szonnyal vagy a cselekmény két külön szálon fut, azt még nem tudjuk. De ez adja a második felvonások izgalmát. A másik oldalon is. Ahol a vezér min­den héten újra és újra kiadja a parancsot, hogy rohamra. Folyamatosan. Egészen addig, amíg a győztes népszavazás után el nem kergetik a hazug, antidemokra­tikus Putyin-pincsikormányt. Ám az egyik alvezér itt-ott már elpöttyenti, hogy azért azt a nyomorult konvergencia­programot tényleg végre kell hajtani. Meg hogy a mai helyzetben nincs igazi alternatíva. És hogy radikális adóre­formra egyszerűen nincs lehetőség. Úgyhogy igen, végezze el a kormány a piszkos munkát, aztán (ezt már nem mondja), mi majd 2010-ben beleülünk a készbe. Mintha ő nem akarna már 2007- ben vagy 2008-ban beleülni, mert még van hátra egy-két kellemetlen feladat. Bízzák csak azt a mostani kormányra. Mintha az egykori főtanácsadó asszony is hasonlóan gondolkodna. Már többször is pedzegette, most pedig az MTI-nek nyilatkozva mondta ki, hogy kiegye­zésre van szükség, nem polgárháborús hangulatra, mert Magyarországnak min­dig akkor ment jól, amikor a politikai elit ki tudott egyezni a társadalommal és önmagával is. A Terror Háza abla­kából kihajoló történész asszony még a Kádár-rendszer 1963 utáni korszakát is példaként említette, és feltehetően nem elsősorban a kormánynak üzent (bár azt szidta), hanem a sajátjainak, akik a polgárháborús hangulatot keltik. Vajon mitől és kitől jött meg a bátorsága? Alakul a második felvonás. A szín továbbra is Magyarország. Nem kell rohanni, nem kell szembefordulni a párttal, nem kell erőszakkal reformokba rántani a társadalmat A szerző újságíró Futball és csőcselék A futballnak csak annyi köze van hozzá, hogy a többezres stadionjai helyszínt, ha úgy tetszik, díszletet adnak Szekeres István újságíró írásos bizonyság került a kezembe a minap: fél évszá­zada már használatos volt nyelvünkben a huligán szó. Nem váltotta fel a vagányt és a csibészt. Azoknak ugyanis volt valamilyen kedves mel­­lékzöngéjük, a csínytevés, a jópofaság kacsintásnyi elis­merése. A huligán egészen mást jelentett. A Magyar értelmező kéziszótár megha­tározása szerint „(munkake­rülő) garázda csirkefogó”, aki a közfelfogásban az önmagát törvényen kívül helyező, kötekedő, gátlástalan - ame­rikai típusú - krakélerrel volt azonos. Alighanem rég kikopott volna mindennapi beszé­dünkből, ha nem tér vissza később új szóösszetételben. A futballhuliganizmusban. A stadionokat és azok környé­két világszerte ostromálla­potba kergető garázdaságok megjelöléseként. Másfél évtizede részt vet­tem egy, már-már társadalmi méretű vitában, amely arról szólt, hogy micsoda alantas sportág a labdarúgás, amely­nek ilyen tábora van és hogy a sportegyesületek most aztán már számolják fel ezt a disznóságot. Szilárdan ki­tartok az akkori álláspontom mellett, miszerint ez nem sportkérdés, hanem súlyos társadalmi világjelenség, a futballnak csak annyi köze van hozzá, hogy a többezres stadionjai helyszínt, ha úgy tetszik, díszletet adnak a randalírozáshoz, az útszéli hangnemhez és korántsem önszántukból. S hogyan is tudná megoldani ezt a kér­dést egy klub néhány fős személyzete, ha még a rend­őrségnek is komoly gondot okoz? Tavaly szeptemberben, el­sőként a tévészékház ostro­makor, végérvényesen eldőlt a vita. A sajtó arról tudósí­tott, hogy a megvadult tö­megben felismerhetők voltak a focipályákon botrányokat okozó kemény magok ismert alakjai. Akik eddig egy stadi­onban kántálták felháborító szerzeményüket („Megy a vonat Auschwitzba”), azok már az utcán is zsidóznak. Ünnepségekbe rondítanak bele. Fütyülnek, kerepelnek, tojást dobálnak. Függetle­nedtek a labdarúgástól, bár az ottani hadállásaikat sem adták fel. A nyíregyházi stadionban az ősellenség­nek számító Debrecen ven­dégjátékakor a két kemény mag felváltva cigányozta egymást és skandált egyéb gorombaságokat a túloldal felé, mígnem megtalálták a közös hangot, s együtt kezdték gyalázni az ország miniszterelnökét. A közelmúltban az egyik fővárosi demonstrációt a szer­vezők befejezettnek nyilvání­tották, amikor - a híradások szerint - csuklyás futballhuli­­gánok jelentek meg közöttük. Az egyre teljesebb ellenérzés és az itt-ott ugyan még bán­tóan hiányos elhatárolódás arra már kellő okot ad, hogy ezt a szélsőséges, erőszakos gyülekezetet végre annak hívjuk, ami. Csőcseléknek. Méltánytalan belekeverni a megnevezésükbe a futballt. Elvégre még a mi zsenge kis focink színvonala is torony­magasan áll felettük. Lufizáporban Nem kell látnoki képesség ahhoz, hogy a miniszterelnök meg­jósolja, nem szűnnek a támadások ellene. Gyurcsány Ferenc­nek az a súlyos és sosem feledhető hibája, hogy Orbán Viktor megérdemelt helyen ül, mi több, ott is akar maradni. Ezt pedig sem a Fidesz, sem elnöke nem bocsátja meg neki. Lapunknak adott legutóbbi interjújában a kormányfő ezt vagdalkozós poli­tikának nevezte, lényege pedig abban áll, hogy lövök mindenre, ami mozog. Gyurcsány még hozzáfűzte, ez szerinte nem vezet sehová. Amiben persze nincs igaza, mert ha a mindennapos kísérletek közül csak egy bejön, már örömtüzeket gyújthatnak az ellenzéki pártnál. Még nem jött be, pedig igazán derekasan kísérleteznek. Folya­matosan napirenden tartják a Zuschlag-ü­gyet (netán mégis ki­derül, Gyurcsány sáros), állandóan emlékeztetnek rá, hogy a szocialisták lopnak (főleg uniós pénzeket, de mást is, ami csak mozdítható, meg ami nem), plusz fel-feleresztenek egy-egy lufit. Hátha valamelyik nem pukkad ki idő előtt. A legújabb a Heti Válasz által kirobbantott székházbotrány, amit a Fidesz gyorsan meg is lovagolt. Most ott tartunk, hogy az MSZP perel, mert a lap szerintük hazudott. Mindez azonban csak a jelenség szintjén érdekes. Mint ahogy az is, hogy a Fidesz nevében nyilatkozó Kósa Lajos - nem akár­ki: pártalelnök, debreceni polgármester - sietve felfedte, ebben a székházügyben is „komoly felelőssége van a pártelnöknek”. Akit történetesen Gyurcsány Ferencnek hívnak. Aki története­sen nem hajlandó feladni a harcot. Sőt minél inkább támadják, annál következetesebben megy előre, és igyekszik megvalósí­tani programját. Ráadásul még az is meggyőződése, hogy ez az ország érdeke is. Már csak ezért is érthető, hogy folyton lőnek rá. Sebes György, sebesgy@nepszava.hu Fedáksári Hipán innen, hipán túl Azzal, hogy tegnap állást foglalt végre az Európai Közösségek Bírósága a magyar iparűzési adó sorsáról, eloszlott egy fe­kete felhő a hazai önkormány­zatok - mint az államháztartás egyik alrendszerének - feje fölül. De valójában nem is csak a helyhatóságok köre, hanem egyszersmind az államháztar­tás és a konvergenciaprogramot betartani igyekvő pénzügyi kormányzat is legalább egy pil­lanatra fellélegezhet. A döntés szerint ugyanis a magyar ipar­űzési adó összeegyeztethető a közösségi joggal, így a helyi adókról szóló törvény szerint Magyarország önkormányzatai illetékességi területükön helyi iparűzési adót vezethetnek be. Ellenkező esetben bizony az önkormányzatok s így az ál­lamkassza helyzete még tovább romlott volna. Nem elég ugyan­is, hogy a jövőben ugyancsak korlátozottá válnak az önkor­mányzatok hitelfelvételi lehető­ségei, s a nyakukon egy halom, folyamatosan lejáró kötvény (amelyeket vissza kell fizetni), az iparűzésiadó-bevételekre - mint önrészre - alapozták a helyhatóságok mintegy 330 milliárdos hitelállományukat is. Arról már nem is beszélve, hogy egyes becslések szerint ezer milliárd forint nagyságren­dű az az összeg, amit a magyar államnak vissza kellett volna fizetnie az adóalanyoknak, ha a jogtudósok elmarasztalják a szóban forgó helyi adót. Persze ugyanez a döntés a másik oldalnak, vagyis azoknak az adóalanyoknak, akik majd fizethetik a helyi iparűzési adót, cseppet sem kedvező. S az ő álláspontjukon vannak az adó­szakértők is, akik úgy tartják: a közkeletű nevén csak hipának becézett adónem a legkevésbé hatékony, a vállalkozások jöve­delmi viszonyait nem veszi figyelembe, erősen torzítja a versenyt, sőt még Magyaror­szág versenyképességét is hát­rányosan befolyásolja. Nem is adják fel; a hozzáértő nagyok kijelentették: szorgalmazzák az iparűzési adó gyökeres átdolgo­zását vagy eltörlését. Szakértői vélemények ide vagy oda, valójában az uniós bíróság csak ugyanúgy döntött - ahogy sokan várták is -, mint az egyik alapító, Olaszország hasonló adójának kérdésében. A procedúra szabályosan lezaj­lott. És pont. Horváth Éva, horvathe@nepszava.hu NÉPSZAVA SZOCIÁLDEMOKRATA NAPILAP ALAPÍTVA 1873-BAN Tiszteletbeli főszerkesztő: FEJTŐ FERENC Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Szerkesztőbizottság: HORVÁTH ISTVÁN, DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, MUZSLAI KATALIN, TÓTH JENŐ ■ Belföldi rovatvezető: SEBES GYÖRGY, helyettese: HORVÁTH ÉVA, SIMON ZOLTÁN, szerkesztők: FÜSI PIROSKA, GYÉMÁNT MARIANN, BALOGH GYULA, PÓR VILMOS ■ Fotórovat-vezető: WEBER LAJOS ■ Külpolitikai rovatvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Publicisztika, Szép Szó: ANDRASSEW IVÁN, KOZÁR ALEXANDRA ■ Sportrovatvezető: VARGA T. RÓBERT A sportrovat partnere: MobilPress Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ, VERESS JENŐ ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tördelőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Ügyvezető igazgató: RAJOSNÉ BUJNYIK ÉVA ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Terjesztés: FODRÓCZY ELVIRA ■ Hirdetés: VITKOVICS MERCÉDESZ ■ Marketing: MENCSER ÉVA Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 Budapest, Pf. 4. Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Elektronikus levélcím (e-mailcím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés, telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu ■ Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a MédiaLOG Fiege Zrt. Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 207-82­ 07 ■ Kiadói megrendelés, reklamáció: 06/80-200-502,477-9000/130, 118, telefax: 477-9025. ■ Előfizetési díj egy hónapra 1980 Ft, negyedévre 5799 Ft, fél évre 11 430 Ft, egy évre 22 524 Ft. Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ www.hirnyomda.hu ■ ISSN Bp 0133-1701 ISSN Vidék 0237-3785 ■ A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti MŰTESZ prtai­ ai­ílt

Next