Népszava, 2008. január (135. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-04 / 3. szám

6 Vékás Magdolna kiállítása Vékás Magdolna három évtizedes munkássá­gát bemutató tárlat február 20-ig látogatható a Mai Manó Házban. A kiállításon egyéninek és archaikusnak számító fotóeljárásokkal készített fényképeket láthatnak az érdeklődők, a művész az ablakokat és bérházbelsőket állí­totta fókuszba. Különös atmoszférájú a tárlat, ugyanis Vékás húsz évvel ezelőtt fedezte fel magának az eljárást, amely révén a napfény hívja elő a képet. A felvételek így régies és álomszerű jellegűekké lesznek. Fények című sorozatában bérházak enteriőrjeit mutatja be. Ezeken a képeken a negatívot filmre nagyította, és még tükröt is helyezett a nagyított képek alá, elkészítve a fénykép pozitív és negatív változatát. (Népszava) Élő záróra a Katonában Szombaton viszi színre a Katona József Szín­ház a Rendhagyó Zárórát. A darab formája az MTV 2-es csatornájának Záróráját követi, a rendezője Pelsőczy Réka. A mű a századfor­duló nagy tragikus színészét, Szacsvay Imrét idézi meg, aki a maiakhoz hasonló színházi problémákkal találkozott. A színészt Lengyel Ferenc személyesíti meg, és ott lesz Szacsvay László is, a színészóriás rokona. (Népszava) Első A balek A Fókusz Könyváruház decemberi összesített si­kerlistáján a szépirodalmi művek élén Hugh Laurie A balek című könyve áll. Az érett férfikorba lépő, sármos író decemberben ugyanis visszavette a dobogó legfelső fokát, az így a második helyre visszaesett Varró Dániel Szívdesszert című verses­kötetétől. A dobogó harmadik fokát a kará­csonyra megjelent Méhes György-regény, az Emmi foglalta el. Az összesített ismeret­­terjesztő sikerlistát továbbra is és töretlen népszerűséggel Müller Péter Örömkönyv című munkája vezeti. A második helyen a Felsőoktatási felvételi tájékoztató - 2008. szeptemberben induló képzések című kiad­vány áll, mely azt sejteti, hogy idén sokan jó előre tájékozódni kívánnak a továbbtanulás kérdésének döntése előtt. A harmadik helyet a különc lélekbúvár, a korábbi tévésorozatából közismertté lett dr. Csernus Imre A nő című írása foglalta el. (Népszava) Háy Ágnes a Millenárison Háy Ágnes grafikusművész, animációs film­készítő eddigi életművének legfontosabb „mozgó képeit” láthatják az érdeklődők jövő szerdától a budapesti Millenárison, a Pixel Galériában. A március 2-ig megtekinthető tár­lathoz kapcsolódóan a Londonban élő művész workshopokat is tart a magyar fővárosban. Háy Ágnes 1952-ben született Budapesten. Formális művészi képzésben nem részesült, de az újító „nagy generáció” tanítványává, tagjává vált. Munkásságának két nagy területe a grafika és a film: grafikáit 1968 óta közlik lapok, animációs filmmel 1969-ben kezdett el foglalkozni. Nagy sikere volt a Gyurma című filmmel, amelyben úttörőként képlékeny anyagot alkalmazott animációihoz. (MTI) TÉVÉNÉZŐ Bemutatkozás A bemutatkozás rövid volt, egyet pillogtunk, egyet sóhajtottunk, az­tán kész, jött a stáblista. De köz­ben mégis valami kiderült arról, mi is a felsőok­tatás bolognai átalakítása. A színek és formák jó ritmusú változásaival illusztrált mondandó veleje lejött a képernyőről, az ugyanis, hogy a bolognai rendszerben megszerzett diploma nemcsak itthon, hanem az EU-országokban is érvényes. A Modern képmesék című 80, azaz nyolcvanrészes animációs sorozat tehát bemu­tatkozott, s rögtön ki is derült, hogy három perc egyrészt nagyon kevés, másrészt csodálatra méltóan elegendő a közérdekű téma lényegé­nek közlésére. M. Tóth Géza Oscar-díjra jelölt animációs rendező neve eleve biztosíték, hogy a vezetésével fiatal animációs művészek keze nyomán készülő sorozat színvonala az igényes fokozatban mozog, gondolom, ezen belül bizo­nyos szóródással. Az első részből még csak az látszik, hogy valóban modern képi nyelven szó­lalt meg a sorozat, nem túl bonyolult, de kellően játékos szimbolikákat használt, kíváncsiságunk tehát felfokozva. De arról nem szól a fáma, hogy ismétlést kapnak-e az esti epizódok. Ha már ennyi szellemi és anyagi erőt áldoz a köz­tévé egy közérdekű sorozatra, vajon miért nem találja meg a módját, hogy egyszer, kétszer, sőt akár háromszor megismételjék azt a három percet a nap különböző szakaszában. Egyrészt aki többször látja, ideje nincs megunni, úgy jön és már szelet is tovább a kis epizódocska, hogy bámulhatunk utána, másrészt a képi ötleteket és játékosságot is lenne idő részletesebben felfe­dezni. Ha már... Bársony Éva ★ ★ ★ ★ ★ KULTÚRA 2008. JANUÁR 4., PÉNTEK NÉPSZAVA Stephen Mottram angol bábos az Organillo tengereit ma mutatja be a Trafóban A születés titka verkliszóra A bábosszakma egyik fejedelme, Stephen Mottram a születés titkát kutatja ma és holnap esti, trafó­beli előadásában. Az alig dohány­­zóasztalnyi területen virtuózan mozgatott, saját maga által készí­tett marionettbábjaival egy régi olasz vásári verkli zenéjére kelti életre... Mit is? Magát az életet. A bábszínház legtöbbünknek talán csak a vásári bábjátékosok vaskos tréfáit, Vitéz László palacsinta­­sütőjét vagy gyerekeknek szóló önfeledt mulatságot jelent. Ám aki látta 2000-ben Stephen Mottram a Maghordozók című előadását vagy megnézi ma és holnap este a Trafó Kortárs Művészetek Házában a ma­gyar közönség elé most először ke­rülő Organillo tengerei című show-t, annak garantáltan megváltoznak az elképzelései a műfajról. Mottram világa egyszerre intim és kozmikus. Intim, hiszen alig dohányzóasztalnyi térben „történik” az előadás, és ih­lető forrásai is mélyen személyesek. A Maghordozók előadást például édesapja hirtelen halála ihlette: „El kellett gondolkoznom az életen, azon, hogy alighogy megszületünk különválunk, bezárkózunk” - mond­ta a művész lapunknak az előadás előtt. Ezért szerepel a Maghordozók legtöbb bábja egyfajta burokban. Ám a burok nemcsak megvéd, hanem el is rekeszt bennünket másoktól és a külvilágtól. Amint aztán elkészült az előadás, hónapokig csak kis csónakocskák kerültek ki a művész bábműhelyé­ből, „ekkor döbbentem rá, hogy arról akarok beszélni, hogy az ember fel­bonthatja saját páncélját”. De hogy a születésről fog szólni a darab, az csak 2000-ben derült ki alkotója szá­mára is, amikor megtudta, hogy fele­sége várandós a kisfiúkkal. Amikor aztán öt évvel ezelőtt a kislányuk is megszületett, megint változott a da­rab. „Szebb lett, finomabb, lágyabb, személyesebb” - vallotta Mottram. A kritika a Maghordozóknak épp depresszív voltát hánytorgatta fel, az Organilla tengereit addig hidegnek, túlságosan férfiközpontúnak tartot­ták, mintha ebből a teremtésből hiá­nyozna a nő. Mottram bepillantást enged az alkotói folyamatba is: „Először moz­gásokat, mozgássorokat próbálok ki. Ezek folyamán készítem el a bábokat saját magam. Hónapokig, akár évekig csiszolódnak a mozgások és a mario­nettfigurák. Az előadást installációk sorozataként fogom fel, olyan, mint egy kiállítás, ahol képeket, objekteket nézünk. Az már a nézőktől függ, hogy összeállnak-e számukra egés­­­szé, történetté” - mondja a művész. „A zene nagyon fontos számomra, a dél-amerikai Se­bastian Castagna zeneszerzővel gyakorlatilag közösen alkottuk a darabot. Azért fontos a zene, mert a látvány csak néhány négyzetméterre korlátozódik, a zene sokat ad hozzá: mélységet és teret - magyarázza Mottram. De mit is jelent a cím, Organillo tengerei? Az organillo eredetileg olasz hangszer, afféle verkliszerű, végtelenül egyszerű alkotmány, a levegő egy kézzel tekert hengeren lévő lyukkártyán áthatolva adja ki az egyszerű dallamokat. „Mexikóban minden utcasarkon szól egy ilyen gép, egymással keveredve úsznak a levegőben a különböző dalfosz­lányok” - mesél a művész. A darab zenéjének jó részét az organillo mu­zsikája és egyéb - számítógéppel ke­vert - zörejei szolgáltatják. A tenger pedig az élet születésének helyszíne és a magzatvíz metaforája. Hiszen a bábok segítségével a magzati létbe is elkalauzolja nézőit a művész. Stephen Mottram szinte hazajár Budapestre. Először 1982-ben egy öt hónapos ösztöndíjnak köszönhetően járt itt. Az Állami Bábszínház akkor élte felívelő korszakát, monumen­tális felnőttelőadásai a szocialista magaskultúra exportcikkeként végig­járták Európa színpadait és feszti­váljait, Mottramra is nagy hatással voltak. De csalódott abban, hogy a legvidámabb barakkban könnyedén megérteti magát oroszul. Itt bizony ha néhányan meg is értették, mit mond, válaszolni szinte senki tudott, meséli. Ezért az előadások látogatásán túl keveset tudott Pesten tanulni, így Prá­gának vette az irányt. Itt találkozott a Drák Bábszínházzal, akik leginkább meghatározták mai stílusát. A művész a Szovjetunióban talál­kozott először a bábművészettel. Ti­zenhét évesen járt itt, amikor az eny­hülés jegyében először látogathattak angol fiatalok a vasfüggönyön túlra. Többször visszatért a Szovjetunióba egyetemistaként is, több ösztöndíj­jal, és meglepődve tapasztalta: a brit propagandának nem minden eleme volt igaz. Bár ekkor még nemzetközi kapcsolatok szakra járt, de szabad­idejében bábszínházakat látogatott. Az Obrazcov bábegyüttes olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy egye­temi tanulmányai végeztével hátat fordított a diplomatakarriernek, és egy hagyományos angol marionett­bábszínházhoz szerződött kitanulni a mesterséget. A nyolcvanas évek közepe óta maga készíti és egyedül adja elő előadásait. Hamvay Péter Stephen Mottram bábfigurái hónapokig,­­ akár évekig csiszolódnak Fotó: Bielik István Kor-képek az ötvenes A Magyar Távirati Iroda 2004-ben indított Kor-képek című fénykép­album-sorozatának legfrissebb, negyedik kötetének címlapján 1949 áprilisában Rákosi Mátyás hatalmas portréját rajzolják a május elsejei ünnepségekre a Képzőművészeti Főiskolán. A rajzolóknál legalább háromszor nagyobb maga az alkotás. Az oldalt elhelyezett óriáslétrák sem érnek el Rákosi feje búbjáig. Rákosi képmása mindent ural, mint ahogy a kötet témájául választott 1948-1955 időszakot is uralta. Az album arra vállalkozik, hogy egy kort vissza­idézzen, mégpedig történelmileg egy nagyon nehéz időszakot hozzon közelebb hozzánk alapvetően a Ma­gyar Távirati Iroda, illetve annak jogelődje, archívuma segítségével. Jól érzékelhető azonban, hogy ezek a képek valóban egy szörnyű diktatú­rában készülhettek. Na nem a képek tartalmából lehet erre következtetni, hanem épp abból, hogy mik hiányoz­nak a fotókról. A képeken ugyanis a jelét sem látni a szovjet megszálló csapatoknak, nem készült kép az ÁVH intézményeiről, a börtönökről, a vezető elit kiváltságos életviszonyai­ról. A fotókon visszatérő motívum viszont a vezető politikusok a munká­sok között munkacímmel ellátható momentum. Nem ritkák a bírósági tárgyalási képek, „a nép ellenségeit”, „a rendszer árulóit” ugyanis lencse­végre lehetett, sőt nyilván kellett kapni. Drámai erejű az a kép is, ame­lyik 1948. augusztus 5-én készült, és Rajk Lászlót, valamint Kádár Jánost ábrázolja, akkor, amikor a külügymi­niszterré kinevezett Rajktól Kádár átvette a belügyminiszteri posztot. Rajk és Kádár nem néz egymásra. Rajk tekintetében tétova bizonyta­lanság, miközben Kádár előreszegett fejjel bámul maga elé. Olyan, mint­ha ez az elkapott pillanat pontosan előrevetítené a két politikus későbbi, tragikus fordulatokkal teli viszonyát. Rendkívül találóak a hétköznapi élet pillanatait rögzítő, a plakátokra kívánkozó események mögé tekintő epizódokat dokumentáló felvételek. Ilyen például egy lovas hóekét mu­tató kép, amely a fővárosban készült vagy egy másik, amelyen egy kissé riadtnak tűnő, idős házaspárt mu­tat egy pesti cukrászdában. Persze a pártpropaganda elvárásainak is meg kellett felelni, tehát a Magyar Fotó dokumentálja, amint Kisfaludi Strobl Zsigmond formázza Sztálin évekből szobrát, csupán egyet kell hajtani a kötetben, és ott Pátzay Pál látható Rákosiról készült mellszobrával. Egy másik felvételen pedig a békéscsabai baromfifeldolgozó vállalat mun­kásnői az üzem új fürdőhelyiségét próbálják ki, persze a kordivatnak megfelelő fürdőruhában. A kultúra és a sport jeles szemé­lyiségei sem hiányoznak a kötetből. Néhányan szokatlan szerepkörben is láthatóak, ilyen például Horváth Teri színésznő, aki a Kovács-brigád tagjaival beszélget a mezőn. A csaknem háromszáz fekete-fe­hér fotót Féner Tamás fotóművész gyűjtötte egy kötetbe, a kiadványt Rainer M. János történész tanulmá­nya egészíti ki. Balogh Gyula Randevú a művésszel Pénteken az előadás után Stephen Mottram mutatja be bábjainak működését, majd Bodnár Zoltán bábművész beszélget vele bábokról, művészetről, a munkáiról, az életéről a Trafó kávézójában. Gyűlik Győr vizuális történelme Már több mint kétszáz film látható A győri filmek archívumában - mondta lapunknak Hartyándi Je­nő, a Mediawave fesztivál igazgatója egyedülálló kezdeményezésükről.­­ A gyűjtemény a Mediawave hon­lapján kapott helyet, s folyamatosan gazdagodik az anyag. A sajátos gyűjtemény tisztelgés a győri és egy ideig Győrben alkotó filmkészítők előtt, ugyanakkor érde­kes dokumentáció is, hiszen civil és profi filmesek munkái egyaránt meg­találhatók az anyagban. Hartyándi elmondta, folyamatosan rakják fel a világhálóra a birtokukban lévő műveket, elsőként a győri civil fil­mes szervezetek munkáit a hetvenes évek közepétől egészen napjainkig. A filmek között mindenki kedvére csemegézhet, mert vannak helyi jel­legűek és tágabb áttekintésűek nem csak Győr körzetéről. Az adott korszakok fiatalos életér­zéseit bemutató kisjátékfilmek és kísérleti filmek sorában látható mű­vek több szempontból is érdekesek. Például ma már - 25-30 év távlatából - olyan régi győri környezeteket mutatnak a háttérben, amelyek már jelentősen átalakultak. A zenei és táncfilmek olyan művészportrékat mutatnak fel, mint például Lajkó Félix vagy William Fomin - Az archívum a 15 ezer filmet tartalmazó Mediawave-archívum egy kis szelete - mondta Hartyándi -, egy olyan kezdeményezés, amely­nek keretében a Mediawave szívesen fogadja mindenki jelentkezését, aki a helyi vonatkozású művét szívesen hozná nyilvánosságra ebben a for­mában. B. É.

Next