Népszava, 2010. július (137. évfolyam, 151-177. szám)

2010-07-07 / 156. szám

6 publicisztika@nepszava.hu VÉLEMÉNY 2010. JÚLIUS 7., SZERDA NÉPSZAVA Brendel Mátyás Lopakodó egyházállam Emlékszünk? Az első kis momentum a nemzeti összetartozás törvényének „preambuluma” volt, amely szó szerint így kezdődik: „Mi, a Magyar Köztár­saság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a tör­ténelem ura, s azok akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni ...” Sok port kavart ez a kis félmondat, de hadd magyarázzam el, miért is problémás! Mert látszólag minden rendben van: a hívőket és nem hívőket egyaránt, egy rangban említik. Akkor mi a gond? A gond először is az, hogy hogy kerül a csizma az asztalra? A nemzeti összetartozásról szóló tör­vénynek miért kell kiemelni a képvi­selők ilyetén való csoportosítását?! Bizonyára valami különös oka van. Képzeljük el, hogy ez a törvény mondjuk sakkozni szerető és nem szerető képviselőkről szólna! Ugye ez valami furcsa jelentőséget adna a sakknak? Mert egyébként mi köze a sakknak a nemzeti összefogáshoz? És mi köze a vallásnak ugyanehhez? Vi­gyázzunk! Mert ha az a válasz, hogy a vallás és a nemzeti öntudat között bizony szoros összefüggés van, akkor máris nem egyenlő módon említi a tör­vény a két csoportot. Ha viszont nincs, akkor teljesen feleslegesen. Vallásokról csak olyan törvényben indokolt szólni, amelynek tényleg tárgya a vallás. Megjegyezzük, legjobb tudomá­sunk szerint Orbán Viktor a jelenlegi alkotmányt technokratának tartja, és a preambulumában is szeretne egy ilyen veretes kitételt. Indoklása szerint azért, „hogy mindenki érezze, ebben a misében, történetben ő is benne van” (Csuhaj Ildikó „Bekerül a Szent Koro­na Orbán új alkotmányába?”. Népsza­badság, 2010.06.17.). A nemzeti össze­tartozás törvénye ebből a szempontból afféle próba volt. A helyzet viszont az, hogy bizony a technokrata alkotmány a mindenki közös nevezője. Még ha nem is a régi alkotmányunk, akkor is egy technokrata alkotmány az, amelyet a legtöbben elfogadhatnak hitvallásuk­tól függetlenül, és bármilyen erősebb ideológia pont, hogy kiűz egy csomó embert „a miséről”. Ugyanez a frázis köszönt vissza, amikor Schmitt Pál nyilatkozott köz­­társasági elnöki jelölésről: „S ha már a Jóisten rám testálja az elnökséget, csi­nálni, bírni fogom, a feleségemmel, a first ladyvel együtt.” Már akkor is biz­tos volt, hogy meg fogják választani. Tehát azzal kell szembesülnünk, hogy a magyar, szekuláris köztársaság rep­rezentatív vezetője azzal kezdi hivatali idejét, hogy istenre esküszik. Apróság, és joga van hozzá, de nem szerencsés, és bizonyára nem véletlen. Aztán a törvénylavina közepette az Országgyűlés elfogadta a 2011-es népszámlálásról szóló törvényt, amely meghatározza, hogy a vallásra is rá­kérdeznek. Ez ártatlan dolognak tűnik, hiszen sok országban vannak ilyen sta­tisztikák. Ha egy országban ez a kérdés régóta szerepel a számba vett adatok között, akkor kevésbé feltűnő a dolog. Ami viszont különössé teszi ezt a tényt, hogy 2001-ben is az Orbán­­kormány tette bele a vallást a népszámlálásba. A nagyob­bik baj, hogy az előző nép­számlálási adatokat Orbán az egyház-finanszírozáshoz akarta felhasználni, ami már eleve egy olyan kérdés, ahol szekuláris szemmel sok-sok kifogás található. Ezek a gondok azonban nem most keletkeztek, hanem a vati­káni szerződéssel, ami most messzire vezetne. Mindez azonban még csak bemelegí­tés volt a letámadáshoz, ami még csak most kezd kibontakozni, és ki tudja, meddig fog elmenni. A médiatörvény ugyanis már nem csupán jelképes ballépésekkel tarkított. Ebből kiderül, hogy a Fidesz egyáltalán nem akarja támogatni azokat, „akik a történelem menetét más forrásokból igyekeznek megérteni”, mert a médiában ezeket a forrásokat gátolni fogják. Ahogy erről Gyenis Balázs a Hírszerzőn beszámol „A kormány harca a vallásszabadság ellen” címmel (2010.06.17.). Mivel Gyenis kritikája részletes, és őszintén szólva ragyogó, ezért csak összefoglalnom kell. Nem helyes, hogy a médiatörvény arról beszél, hogy a közszolgálati média feladata a vallási közösségek megerősödése, hiszen ez ellenkezik a szekuláris alkotmánnyal, ráadásul a vallások diverzifikációja miatt problémás az értelmezése is. Ugyanez a gond azzal a résszel is, amely tiltja az olyan médiatartalmak közzétételét, amelyek sértenek vala­mely vallási csoportot. Ez is alkot­mányellenes, de ráadásul praktikusan is alkalmazhatatlan törvény. Ugyanis - ahogy Gyenis rámutat - vallásból számos lehet, és ezek pont arról isme­retesek, hogy többféle kérdésben egé­szen különféle dolgot hisznek. Azt a példát említeném ennek illusztrálásá­ra, amikor Martin Scorsese „Krisztus utolsó megkísértése” című filmjének bemutatóját Magyarországon elhalasz­tották a tiltakozások hatására. Pedig a film nem ateista, Jézust isten fiának mutatja be. Egy hívő sértett meg más hívőket. Mi több, a médiatörvény különö­sen sérti a nem vallásosokat, akiknek nézetei vélhetően minden vallási fe­­lekezetet sértenek. Magam ezt azzal egészíteném ki, hogy visszafele is igaz ez: természetesen egy ateista érezhet bizonyos mértékig sértőnek minden vallást. Erre a sértődöttségre a Fidesz­­kormány aligha gondolt, az ateistákat ezzel hátrányosan megkülönböztetik. Nem szoktuk az ateistáktól az ilyet ko­molyan venni, talán azért, mert vala­hol mindenki elismeri, hogy ilyeneken megsértődni gyerekesség. No de akkor miért védenénk a vallásos esetben? A „felnőtt” hívőknek joguk van gyere­kesnek lenni?! A kérdés, a vita nem új, ahogy erről beszámol Haszán Zoltán, Czene Gábor „Szükséges-e tiltás és büntetés a hit védelmében?” című írásában (Népsza­badság, 2005.12.3.). Érdekes módon már akkor is Szalai Annamária képvi­selte a Fidesz álláspontját. Semmi sem változott tehát. Sem érvek, sem tények, csak az erőviszonyok. Most úgy tűnik, sajnos, durva túlerővel nyomhatja át a Fidesz azt, ami akkor vitatott volt. És sajnos ezt a despotizmust nem sok felháborodás kíséri. Nem elég. Az utolsó momentum, amiről szólni szeretnék, az egyházügyi törvény át­írásának terve, amelyről olvashattunk (Népszabadság, 2010. június 26.). Két részletet emelnék ki Balog Zoltán­nak, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium társadalmi felzárkózta­tásért felelős államtitkárának nyilat­kozatából. Érdekes módon a politikus nyilatkozatai sokkal „túlbuzgóbbak”, mint az egyházak mérsékeltebb megszólalásai. Az első részlet, amikor Balog arról beszél, hogy az államnak azért érde­ke a vallásokat támogatni, mert azok „úgy foglalkozzanak a magyarországi cigánysággal, ahogyan csak a hívő em­berek tudnak”. Nos, a helyzet az, hogy mivel a cigányok között kiemelke­dően sok a hívő, itt éppen tényleg lehetne az egy­házaknak pozitív szerepe. Sajnos az elmúlt évek tanulsága szerint ők sem tudnak jobban segíteni, mint a szekuláris szervezetek és az állam. A másik rész­let szerint az államnak „elemi érdeke, hogy legyenek emberi közösségek, amelyek életben tudják tartani például az erkölcsöt”. Nos, ha itt a vallásokra gondolt, amely az egyetlen esély az erkölcs életben tartására (az idézet csak így értelmes), akkor Balog Zoltán az er­kölcsöt kisajátította a vallásnak, amivel mélységesen nem értek egyet. Viszony­lag kevés statisztika van arról, hogy a vallás és az egyház hogyan függ össze, de az a kevés azt mutatja, hogy a vallá­sos emberek kicsit sem erkölcsösebbek, ha az olyan közös értékeinket nézzük, mint becsületesség és adakozás. De nem feltétlenül kell nekünk itt versenyt rendeznünk abból, hogy ki a becstelenebb. E nélkül is megegyezhe­tünk abban, hogy az emberek erkölcsi tanításának több forrása van. Magam erkölcsi felfogásomat iskoláimból, családomból, könyvekből, filmekből és barátaimtól vettem. Meg kell hogy mondjam - Laplace szállóigéjét hasz­nálva -, istenre nem volt szükségem erkölcsi felfogásom kialakításában. Ha a könyvespolcomról leveszek egy könyvet a modern angolszász etikáról, istennel abban sem találkozom. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nincs joguk a hívőknek istentől eredeztetni az etikai szabályaikat. De ne akarják ezt a lehetőséget mindenki számára kitüntetett, vagy pláne egyetlen lehe­tőségként feltüntetni! Nem véletlenül szavaznak a parla­mentben minden egyes törvényről, amely valamiféle erkölcsi kérdésről szól. Nem egy az egyben fogadnak el egy tanítást, hanem egyesével dön­tenek a kérdésekről, és amennyiben a többség változik, a törvény is vál­tozhat. Nem véletlenül lehet hasonló kérdésekről népszavazást is tartani. Azért, mert a demokrácia megalkotói tudták, hogy erkölcsi kérdésekben nincs objektív igazság. Hasonlítsuk ezt össze azzal, hogy a parlament nem szavaz tudományos kérdésekben, még­pedig azért, mert ott egy objektív igaz­ság létét fogadjuk el, ami nem puszta szavazás kérdése. Kevés modern filozófusról tudok, aki azt gondolná, hogy ismeri a böl­csek kövét, azt a morálfilozófiai rend­szert, amely megfelelő objektivitással mondhatná magáról, hogy rendelkezik a minden ember számára megfelelő ta­nítással. Az a könyv is, amit példaként emlegettem, inkább a metaetika kérdé­seivel foglalkozik. Nem olyan botorok ma már, hogy „egyetlen igaz” etikai rendszereket hirdetnének, hanem csak az etika mibenlétét vizsgálják. És még ebben sem jutottak egyezségre. Én sem gondolom, hogy ismerem az etikai végső igazságot, sőt nem is gondolom, hogy van ilyen. Egyenesen állítom, hogy az az etikai rendszer, me­lyet én követek, nem mindenkinek jó. Ezért még ha volna, se akarnék állami támogatást a terjesztéséhez. Sajnos, a Fidesz bizonyos képviselői viszont azt gondolják, hogy ők tudják az etika mibenlétét, és ismerik az egyetlen igaz etikai rendszert, ami mindenkinek jó, és ezért mindenekfelett támogatni kell. Azt hiszik, ők ismerik a bölcsek kövét. Mi több, ezt a követ le is akarják nyomni a torkunkon. A Magyar Köztársaság Alkotmá­nyának 60. paragrafusában jelenleg többek között ezek állnak: „§ (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. (3) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.” Egyelőre. Ki tudja, meddig... A vallásos emberek kicsit sem erkölcsösebbek, ha az olyan közös értékeinket nézzük, mint becsületesség és adakozás A szerző közíró Mészáros Sándor Merre tart Tajvan? Tajpejben minden olyan, amint elképzeltem: modern városkép, rend, szervezettség, üzletek, villogó reklámokkal díszített utcák, jól öltözött járókelők, hívogató éttermek lépten-nyomon. Gondosan megtervezett és karbantartott mauzó­leum őrzi Csang Kaj-seknek, az egykori államfő­nek, a Kuomintang vezetőjének emlékét. A nap vakítóan csillog a katonák acélsisakján, miközben bonyolult koreográfiájú őrségváltásukat mutatják a turisták tömegeinek. A fővároson kívül is mindenütt kifogástalan inf­rastruktúrával lehet találkozni. A 2008-ban elnökké választott Ma Jingcsiu, ígéreteinek megfelelően, határozott és széles körű kapcsolat­­építésbe kezdett Pekinggel, a folya­mat számos eredményt hozott máris, a helyiek a változások dinamikájának erősödésére számítanak. A sziget exportjának közel a fele bonyolódik a szárazfölddel, ugrásszerűen meg­nőttek a tajvani beruházások Kínában, a szóban forgó összegek hatalmasak. Az utazási igényeket hetente több mint másfél száz légi járat igyekszik kielégíteni, tavaly ugyanis egymilliónyi népi kínai látogatott a szigetre, s a tajvaniak is rend­szeresen keresik fel a korábban tiltott területnek számító Kínát. Tajvani kísérőink sokszor érdeklődnek, lát­­ható-e a különbség a helyi lakosok és a népes szárazföldi turistacsapatok tagjai között. Az öltözékben aligha fedezhető fel lényeges eltérés, ám az otthonosan mozgó szárazföldi kínaiak hangoskodása és szüntelen fényképezése árul­kodik. A tajvaniak büszkék udvarias viselkedési kultúrájukra, felfogásuk szerint ők testesítik meg a hagyományos kínai magatartási értékeket, igaz, ismerik el, náluk nem kellett szembenézni az egykori kulturális forradalom erkölcsi és anyagi pusztításaival. Jogos az itt élők büszkélkedése gazdasági eredményeik, az informatikában, elektronikában kivívott vezető pozícióik, s nem utolsósorban a felhalmozott valutatartalékok nagysága miatt. A néhai Mao elnök által kezde­ményezett kulturális forradalom szóba kerül a tajpeji palotamúzeum csodálatos műkincseinek megtekintésekor is. A tajvaniak meggyőződéssel állítják, hogy óriási szolgálatot tettek a kínai és az egyetemes civilizációnak a pekingi császári pa­lota értékeinek Tajvanra „menekítésével”, hiszen így azok nem estek áldozatul a vörös gárdisták irtó hadjáratának. A Kínában töltött évtizedek alatt sokszor próbáltam elképzelni a menekülést, amikor mintegy kétmillió, a bukott Kuomintang rendszerhez kötődő személy áthajózott Tajvanra. Külügyi kísérőnk szerint ez nem minden esetben történt önkéntesen: az ő apját az utcán lökték be egy arra vonuló katonai oszlopba, évtizedekre elszakítva őt rokonságától, barátaitól. Üzletem­berekkel, hivatalos személyiségekkel, kutatókkal folytatott beszélgetéseinken olyan benyomást szereztem, hogy legtöbbjük vagy éppen vis­­­szaérkezett Kínából, vagy oda tart. Az egyik, a világ élvonalába tartozó elektronikai cég vezetője néhány percnyi csevegés után udvariasan kimenti magát: indulnia kell Sanghajba. Valamennyi partnerünk szinte kizárólag csak a jelenről beszél, a múltat ritkán emlegetik, a jövőt firtató kérdésekre inkább csak talányos mosolyokkal válaszolnak. Kínával elindult egy széles körű, mindkét fél érdekeinek megfelelő gazdasági együttműködési folyamat nyomában a turisztikai, oktatási, kulturális kapcsolatok felfu­tásával. Ma mindkét fél az összekötő területekre és kérdésekre, a kölcsönösen előnyös és rendkívül jövedelmező üzletekre összpontosít, a megosztó politikai témákat nem erőltetik, és nem mélyed­nek el abban sem, hová is vezet majd a gyors üte­mű közeledés. Tajvani érvelés szerint számukra égetően fontossá vált a gazdasági együttműködés erősítése Kínával, máskülönben elszigetelődtek volna a térségben. Beszélgetéseinkben többször elhangzik, hogy a két fél közötti közeledés, a gazdasági kapcsolatok szélesítése in­tegrációként fogható fel. Egy gazdasági együttműködési keretmegállapodás vitákat váltott ki, tüntetések, ellenzéki támadások kísérték a kormány tárgya­lásait, a közelmúltban példa nélkül álló tévévitában magyarázta és védte terveit Ma elnök az ellenzék vezérével szemben. A jelek szerint az elnök sikerrel mutatta be és képviselte elképzeléseit, mert a vita nyomán néhány ponttal erősödtek megle­hetősen alacsony népszerűségi mutatói. Ma elnöknek és pártjának természetesen elemi érdeke a többségi támogatás felsorakoztatása a Kínával való együttműködés szélesítése mellett, hiszen az év végén fontos választási megmérette­tések állnak előttük, az ellenzék referendummal fenyegetőzik a gazdasági keretegyezmény ügyé­ben. Az ellenzéki DPP szerint ugyanis a tervezett egyezmény kiszolgáltatja a szigetet Pekingnek. Az utcai tüntetők a gazdaságot féltik a szárazföld hatalmas potenciáljától. Sokakat foglalkoztat, hogy mi történik a továbbiakban, mi lesz a sziget önállóságával, az ott élők identitásával, képesek lesznek-e megvédeni a mezőgazdaságukat, a mind erőteljesebb gazdasági összefonódás nem hoz-e egybeolvadást. A kormánypárt képvise­lői szerint a közeledési folyamat nem jelenti a tajvani önállóság feladását, az érdekérvénye­sítésről való lemondást, de napjainkban nem a függetlenség gondolatának hangoztatásában határozzák meg a célt. Különben is, a modern globalizálódó világban, mosolyog az egyik kül­ügyminiszter-helyettes, nem a hivatalos, állami szintű kapcsolatokra kell csak gondolni, mind nagyobb jelentőséget kapnak az emberek közötti, közvetlen érintkezések. A külügyminisztérium előcsarnokában a színes zászlók, amelyek a Taj­vant hivatalosan elismerő csekély számú országot jelképezik, kifejezik a külügyi tisztviselő gondo­latának időszerűségét. Úgy tűnik, Tajvan világosan érzékeli a nem­zetközi környezetében lejátszódó, fontos vál­tozásokat és azok kényszerítő hatásait: Kína felemelkedését a világ vezető hatalmai közé, az USA és Kína vetélkedéssel áthatott partneri viszonyát, a Kínával való együttműködés erősí­tésének elkerülhetetlenségét. A jelek szerint az egykori ellenségek, a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang, partnerként elindultak egy közös úton: az út végét egyelőre talán egyikük sem látja, feltehetően mindketten másként képzelik el az események távlati alakulását. Biztosra vehető azonban, hogy a rohamosan bővülő kapcsolatok, az emberek közötti érintkezések gyarapodása új helyzetet teremt a Tajvani-szoros mindkét olda­lán élők számára. Világosan érzékeli a nemzetközi környezetében lejátszódó fontos változásokat és azok kényszerítő hatásait A szerző Magyarország volt pekingi nagykövete

Next