Népszava, 2010. július (137. évfolyam, 151-177. sz.)

2010-07-08 / 157. szám

NÉPSZAVA2010. JÚLIUS 8., CSÜTÖRTÖKVÉLEMÉNYpublicisztika@nepszava.hu 7 Biztos fülke-ellenforradalmár vagyok, de valahogy eddig az volt bennem, hogy egy forrada­lom például a börtönök kinyi­tásáról ismerszik meg, mert a mindenhol szétterülő, magasztos eszme oly mélyen hat az embe­rek lelkére, hogy szinte azonnal megjavulnak, és egy darabig úgy is maradnak. Történelmileg úgy alakult, hogy most nem lehetett a fülkékből azonnal szabadítani ro­hanni, de a Kegyúr kegyelméből lehetett volna valami amnesztia. Kü lönös tekintettel arra, hogy amúgy is kell a hely a komcsik­nak vagy kiknek. De azt azért nem vártam volna, hogy az új hatalom egyik legelső, valóságos intézkedése az lesz, hogy olyan börtönkörleteket nyit újra, amelyeket amúgy éppen embertelenségük miatt kellett bezárni. És ráadásul azért, mert g egyebek mellett kell a hely az ifjúságnak. Régebben a forradalmak éppen az ifjakra építettek, mert olyan eszméket adtak nekik, amelyek aztán – hogy egy kicsit forra­dalmas, bár annál marxistább fogalommal éljek – termelő erővé váltak. Vagyis a közömbös fia­talok testében fölszaporodott a jót tenni akarás hormonja, és lobogó lélekkel cselekedtek a nép közüdvére. Ez aztán ol yan hatással volt a többnyire meg­rontott életű, bűnben élő ifjakra is, hogy nagyon megjavultak: például betyárból szabadsághar­cossá lettek, és még az életüket is odavetették a zsarnokság elé, élő pajzs gyanánt. Most meg már lassan ott tar­tunk, hogy nemcsak buktatni lehet majd a legszerencsétlenebb gyerekeket, de akár büntetőosz­tályokba is kerülhetnek. Bár talán egyszerűbb lenne, ha Hoffmann Rózsa és Pintér tábornok megál­lapodna, hogy mindjárt az isko­lák pincéjében létesítenek afféle hel yes kis börtönkéket, mert az lenne ám az igazi elrettentő erő. Lehetne csúfolni a rabocskákat, meg a munkára nevelés jegyében a jó levegőn ők söprögethetnék az udvart, például. Biztos, hogy forradalom az, amelyik nem a szabadság kitelje­sedéséről és az emberiesség eljö­veteléről szól? Nem kellene vala­mi eszme, vagy valami afféle? Egyedül nem megy dl A jelenlegi szlovák társadalom abban hasonlít a magyarhoz, hogy a rendszerváltás, illetve az önállóság 1993-as elnyerése óta meg­lehetősen gyanakvóvá vált a politikusokkal szemben. Vladimír Meciar ötéves országlása több szempontból a kommunista dikta­túrákat idézte. Az őt követő, nyolc évig hatalmon lévő Dzurinda­kormány európai politikát folytatott, de sok szlovák úgy érezte: kizsigerelte őket a politikai vezetés. A későbbi fellendülést előse­gítő, súlyos megszorító intézkedések komoly áldozatokat követel­tek az emberektől. Ez a modernizálás épp Robert Fico országlása alatt érte el a várt hatást. Szlovákia gazdasága szárnyalt, Pozsony bevezethette az eurót. Csakhogy a miniszterelnök eközben állami szintre emelte a nacionalizmust, nemegyszer semmibe vette az emberi jogokat. S – ami honfitársainak különösen szemet szúrt – tombolt a korrupció. Ez is az oka annak, hogy Iveta Radicová négypárti koalíciójának megalakulását követően nem tapasztalható az a hurráoptimizmus, mint amikor Meciart váltották le. Sokan azt mondogatják: először bizonyítson a kormány. Másrészt ne feledjük: Fico és eszméi to­vábbra is népszerűek. Nem láthatunk a jövőbe, így nem tudhatjuk, miként alakul a kö­vetkező négy év. De az első lépések máris azt mutatják: Radicová igenis jó viszonyra törekszik Magyarországgal, hiszen júliusban Budapestre látogat. Felesleges az a vita is, magyar párt-e a Híd. Bugár Béla korábban az MKP elnökeként is mindent megtett a magyarokért, s most egy új tömörülés élén is bizonyíthatja, hogy a személyével kapcsolatos vádaskodások teljesen alaptalanok. A szlovákiai magyarok számára persze az lenne a legjobb, ha egységes magyar párt védené az érdekeiket. Ez azonban nem csak Bugárékon múlik. Nagy kérdés, milyen úton indul el az MKP hétvégi tisztújító kongresszusán. Remélhetőleg, a küldöttek a vá­lasztók fejével gondolkodnak majd… Rónay Tamás,ronayt@nepszava.hu Andrassew Iván, andrassewi@nepszava.hu PÁPAI GÁBOR RAJZA FEJTŐ FERENC 19092008 Főszerkesztő: NÉMETHPÉTER Szerkesztőbizottság: DÉSI JÁNOS, SEBES GYÖRGY Lapszerkesztők: MUZSLAI KATALIN, PODHORÁNYI ZSOLT, TÓTH JENŐBelföldi rovatvezető:SIMON ZOLTÁN,szerkesztők: FÜSI PIROSKA, GYÉMÁNT MARIANN,BALOGH GYULA, BONTA MIKLÓS, MARKOTAYCSABA, PÓR VILMOS Parlamenti stábvezető: FAZEKAS ÁGNESFotórovat-vezető: WEBER LAJOSKülpolitikai rovatvezető:RÓNAY TAMÁSPublicisztika: ANDRASSEWIVÁNSzép Szó: KOZÁR ALEXANDRASportrovatvezető:VARGA T. RÓBERT Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC,SZABÓ IRÉNE, VERESS JENŐVezető tördelőszerkesztő:NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT On-line szerkesztőségvezető: HERPAI ATTILA Kiadja aNÉPSZAVA Lapkiadó Kft.Ügyvezető igazgató:LÁPOSI ELZATechnikai igazgató:TÓTH JENŐTerjesztés: FODRÓCZY ELVIRAHirdetés:VITKOVICS MERCÉDESZMarketing:MENCSER ÉVA Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76.Postacím: 1430 Budapest, Pf. 4.Telefon: 477-9000, központi telefax:477-9020Elektronikus levélcím (e-mail cím):nepszava@nepszava.huHirdetés, telefon: 477-9030,telefax:477-9033 Internet URL-cím:http://www.nepszava.huTerjeszti árusításban a LAPKER. Zrt., elő zetésben a MédiaLOG Zrt.Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 06-46-815-800 Kiadói megrendelés, reklamáció:06/80-200-502, 477-9000/130, 118,telefax: 477-9025.Elő zetési díj egy hónapra 2500 Ft, negyedévre 7500 Ft,fél évre15 000 Ft,egy évre 30 000 Ft. Nyomdai előállítás: Ringier Kiadó Kft. NyomdaFelelős vezető:BERTALAN LÁSZLÓ nyomdaigazgatówww.ringier.hu, kiado@ringier.huISSN Bp 0133-1701ISSN Vidék 0237-3785 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti SZOCIÁLDEMOKRATA NAPILAP ALAPÍTVA 1873-BAN Sajnos nem vagyok levelező viszonyban az új lengyel ál­lamelnökkel. Mert ha módom volna rá, azt tanácsolnám neki, hogy haladéktalanul rendelje el: azt a mondatát, amely választási győzelme után elhangzott, nyomtassák ki díszesen, több színnel cifrázva, keretezzék be, és kötelezően függesszék ki minden közintézményben. Ez a mondat úgy szólt: „A megosztottság nélkülözhetet­len része a demokráciának.” És sajnálom azt is, hogy a magyar iskolarendszer immár évtizedek óta kiik­tatta tanmenetéből a nagy német romantikus költőket, köztük Friedrich Schillert halhatatlan drámájával, a Tell Vilmossal együtt. Ha kötelező tananyag lenne, és ifjú korában Orbán Viktor is bebifl ázhatta volna, va­lószínűleg nem adja rende­letbe kötelezően a Nemzeti Együttműködés Nyilatkoza­tának díszhelyre illesztését. Mielőtt erre a döntésre jut, kétszer is emlékezetébe idézi Hermann Gessler császári helytartó parancsát: a ka­lapját póznára tűzve tegyék közszemlére, és aki arra jár, annak meg kell süvegelnie, ha nem teszi , előbb töm­löc vár rá, majd a halál. A képtelen helyzet olyannyira groteszk, hogy Leuthold, az egyik zsoldos, akit társával együtt az engedetlenkedők lefülelésére rendeltek ki, csöndben annyit jegyez meg komájának: „Egy kalap előtt hajbókolni, ez már/ – Hidd el nekem – bolondos egy parancs” (Vas István fordítása). Eddig idézek csak, mert a Tell Vilmos mégis csak drá­ma, a szabadság apoteózisa, és kizárólag a kalaphason­latért lapoztam föl a kötetet. Egyébként Orbán Viktor csupán félig érdemli ki Gessler említését. A kalapot póznára akasztatja, a süve­gelést is megköveteli, viszont egyelőre sem tömlöc, sem a súlyosabb büntetés nem jár annak, aki parancsszegő. Azoknak viszont, akik vele együtt elrendelték, a nevet­ség. Érdekes megfigyelni, gy, van bizonyos embertípus, ki­vált meghatározott politikai környezetben, amelyikből teljesen hiányzik az öniró­nia képessége. Másokon, főként ellenfeleiken durván, a leggorombább hangnem­ben gúnyolódnak, de ha az ő ostobaságaikat teszik szóvá, amúgy sem rokon­szenves mivoltukból éppen pokróc természetük miatt, kivetkőznek. Tudtuk korábban is, hogy noha műveltsége ezt fölté­telezni engedné, Navracsics Tibornak sem erőssége a humor. Most, hogy kormá­nya önmaga csapdájába esett bele, féktelen indulattal régi Gyurcsány-ellenes patronjait veszi elő, szatírára válaszul megint „rendőrterrort” emle­get. Föltűnően hiányzik a fan­tázia, az elegáns visszalövés tehetsége. Hasonló változás észlelhető a mindenkori szó­vivő, Szijjártó Péter esetében. Most már személyesen Orbán Viktor nevében viszi a szót: görcsössége, torz arckifejezé­se megmaradt, a támadással lényegét fejezte ki, jelenleg a védekezés volna a hivatása, ami azonban az alkatával sehogyan sem illik össze. Önmagával vívódik, így ter­mészetes, hogy ő marad alul. Az irónia utánozhatatlan klasszikusa, Voltaire mond­ta, hogy a nevetségesség öl. Ha ez igaz napjainkban is (és miért ne volna az), ékesebb példa nincs is rá ennél a nyilatkozatkifüggesztésnél. Semjén Zsolt egy-egy fölszó­lalása (bár Schmitt Pál már túltesz rajta) annak idején a régi parlamentben is derűs perceket okozott. Ő a híres gp szertartásmester, neki jut­nak eszébe ilyen ötletek. De ho gy Orbán Viktort rá tudta venni… Miközben Csehországban a neoliberális társadalom- és gazdaságpolitikát kép­viselő TOP 09 a harmadik legerősebb cseh párttá vált, a szlovákiai választás eredményeként két liberális párt is he­lyet kapott a pozsonyi jobbközép kor­mányban, Lengyelországban pedig a liberális–konzervatív Polgári Platform jelöltje nyerte meg az elnökválasztást, Magyarországon egyelőre sem a gazda­sági és társadalmi válság, sem a kéthar­mados felhatalmazást élvező kormány sajátos hatalomgyakorlási mechanizmusa nem képes fe lrázni a liberális poli­tikát jelenlegi tetszhalott állapotából. A magyar liberalizmus jelenlegi gyengesége nem érthető meg kizárólag az elmúlt két évtized társada­lom-, gazdaság- és politi­katörténete alapján, hanem legalábbis 1918–1919-ig, de még inkább 1867-ig kell visszave­zetni az okok láncolatát. Az SZDSZ 2010-es veresége és a párt agóniája nem az 1990-es évek elejének történéseiből fakad, hiszen már azok is következmé­nyei voltak egy hosszú folyamatnak. A 20. századi magyar történelem fontos tanulsá ga, hogy a magyar liberális pártok soha nem voltak képesek igazán széles társadalmi rétegek érdekeit arti­kuláló gyűjtőpártként működni. A sors iróniája, hogy a magyar történelemben az SZDSZ volt az első olyan polgári liberális párt, amelynek megadatott a történelmi esély, hogy valódi néppárttá váljon . Tévedés volna azt hinni, hogy a nyu­gat- és észak-európai liberális pártok kizárólag a jómódú, magasan iskolázott nagyvárosi rétegek pártjai. Nyugat- és Észak-Európa liberális pártjainak több­gygpjyg sége már évtizedek óta néppártként mű­ködik. A liberális pártok választóbázisa nem ragadható meg egyetlen társadalmi, foglalkozási és jövedelmi csoportban, a ha gyományos választói preferenciák mindinkább elmosódnak. A brit Liberális Demokraták a 2005­ös választáson az Egyesült Királyság legszegényebb régiója, a délnyugati fekvésű, kicsiny Cornwall mind a hat választókerületében nyertek 42–50 szá­zalék közötti eredménnyel. Németor­szágban az FDP munkástámogatóinak aránya 1998 és 2010 között az ötszörö­sére növekedett, köszönhetően annak, hogy a pártvezetés tudatos stratégiát folytatott társadalmi bázisa kiszélesí­tése érdekében. Csak Magyarországon gondolkodnak még sokan úgy, hogy fizikai munkavállaló vagy a paraszt­ember nem szavazhat liberális pártra. Deho gynem. Feltéve, hogy az adott liberális párt vezetése igényli a széles társadalmi támogatást, és rendelkezik hiteles programmal, amelyhez megva­lósítható eszközöket tud rendelni. Magyarországon a polgári liberális pártok ellenkező utat jártak be, mint a kontinens nyugati és északi liberális pártjai, köszönhetően a magyar tör­ténelem hektikusságának. A forrada­lommal és ellenforradalommal terhes 1918–1919-es évek után a polgári libe­rális pártok szociológiai bázisa Buda­pest és a törvényhatósági jogú városok közép- és kispolgári rétegeire szűkült le. 1918 után reménytelen feladatnak tűnt az agrárlakosság megszólítása, holott a mezőgazdasági népesség súlya indokolttá tette volna a liberális nyitást a parasztság és az agrárproletariátus tömegei felé. Ez annál is üdvösebb lett volna, mert az 1918-as népköztársaság, még inkább a Tanácsköztársaság idősza­kában kiéleződött a falu–város ellentét, ami nyomokban máig is érzékelhető. A korabeli Magyarországhoz hason­lóan a kapitalizmus félperifériás fejlődési útját járó, nagy létszámú paraszti lakos­sággal rendelkező és súlyos társadalmi konfl iktusokkal terhelt Skandináviában a liberális pártok az agrárnépesség érde­keit artikulálták, és – bár a néppártoso­dás tendenciája az elmúlt évtizedekben a skandináv politikai teret is átrajzolta – a mai napig kötődnek az agrárbázishoz. Magyarországon egyrészt a politikai váltógazdaság hiánya, a választójog kor­látozottsága, az országgyűlési választá­sok kimenetelének adminisztratív úton történő befolyásolása, a vidéki egyéni választókerületekben a nyílt szavazás intézménye, másrészt a liberális párto k városias jellege és agrárprogramjának kidolgozatlansága megakadályozta, hogy a liberális ellenzék megtalálja az utat a csendőrszuronyok közé zárt pa­rasztsághoz. A korban egyedül Rassay Károly liberális pártja, a már nevével is jellemzett Függetlenségi Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt tett kísérle­tet a liberális agrárdemokrata irányzat megjelenítésére. 1945 után a liberális politika számára a játéktér még inkább összeszűkült. Tár­sadalmi értelemben a zsidótörvények és a háború, majd 1948-tól a kisipart és kereskedelmet érintő államosítások szétzúzták a liberális politika társa­dalmi alapját alkotó kispolgárság sorait. A rövid demokratikus átmenet időszakában a liberalizmus két ágát a Horthy-korszak elitjé­nek liberális-konzerva­tív csoportjához kötődő Polgári Demokrata Párt és a kispolgári de­mokrata irányultságú Magyar Radikális Párt képviselte, de a két párt csak statiszta­szerepet játszhatott a koalíciós pártok csatározásainak színpadán. A néppártosodás előtt a kapitalista centrumországokban a liberális pártok politikai befolyása a középosztályban gyökerezett (például Nagy-Britanniá­ban, Németországban, Hollandiában), a kapitalizmushoz későn csatlakozó periféria országaiban pedig az agrárné­pesség alkotta a liberális politika alapját (például Dániában, Svédországban). A magyar rendszerváltás idején a liberális politika egyik potenciális hordozója sem volt jelen. Az 1980-as évekre nem maradt a magyar társadalomnak olyan réte ge, amelyik fogékony lehetett volna a liberális politika iránt. A polgárságot több alkalommal megalázták és kifor­gatták javaiból. A létező szocializmus fellazította az agrárnépesség sorait. Így gj történhetett, hogy a liberális politika kialakításában nem a polgári, kispolgári csoportok vagy az agrárrétegek, hanem a demokratikus ellenzék magját alkotó budapesti értelmiség játszott szerepet. A liberalizmus rendszerváltás utáni tör­ténete összefonódott az értelmiséggel. A húszesztendős tapasztalat birtoká­ban kijelenthetjük: nem lehet életképes a 21. század elején az a liberális párt, amelyik csak az értelmiség támogatá­sára alapoz, és nem néppártként műkö­dik. Mindaddig tetszhalott állapotban marad a magyar liberalizmus, ameddig nem lép színre egy olyan új liberális párt, amelyik lehetőséget lát a néppárti identitásban. Paár Ádám Tetszhalott magyar liberalizmus Gessler kalapja Várkonyi Tibor, varkonyit@nepszava.hu Föltűnően hiányzik a fantázia, az elegáns visszalövés tehetsége A szerző elemző (Méltányosság Politikaelemző Központ) Nem maradt a magyar társadalomnak olyan rétege, amelyik fogékony lehetett volna a liberális politika iránt Rabocskák

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék