Népszava, 2010. november (137. évfolyam, 254-278. szám)

2010-11-13 / 264. szám

8 SZÉP SZÓ 2010. NOVEMBER 13., SZOMBAT Indul a licit Kozár Alexandra - Mi indította arra, hogy gyűjteménye egy becses darabját, egy 1938-as Szép Szót, amely egyben József Attila-emlékszám is, árverésre bocsássa a Népszava olvasóinak? - Ismerem a lap 137 éves történetét és meg­döbbentem, hogy 2010-ben, amikor alig van egy kezünkön megszámolható, baloldali üzeneteket hordozó orgánum Magyarországon, külön akció keretében jön csak össze a karácsonyi különszám. Ezért elhatároztam, hogy segíteni fogok. A Szép Szó József Attila-emlékszáma jó felhívó szó, hogy ezt a meghatározó baloldali lapot támogassuk. Li­citáljon mindenki, aki segíteni akar. - Tehát ön megdöbbent azon, hogy a Klubrá­diótól a Beszélőn át a Szombatig — a Népszavát is ideértve természetesen - oda jutott 2010-re a baloldali sajtó, hogy tulajdonképpen már csak és kizárólag az olvasókban bízhat? Hogy majd ők megmentik? - Szerintem a sajtónak nem feltétlenül kell le­képeznie a parlamenti erőviszonyokat, a 2/3-ot is meghaladó hegemóniát. A demokráciát annak is jellemeznie kell, hogy sokszínű vélemények ke­rülnek az olvasók elé és ne piros, vagy fehér, vagy zöld legyen minden, hanem ha lehet, ennek keve­réke. A baloldali sajtó egyébként több mint száz­éves, a Népszava például először Ferenc József uralkodása alatt jelent meg, és aztán megért sok mindent, a Horthy-rendszert, a Rákosi-rendszert, rezsimek jöttek-mentek, és nem gondolom, hogy épp most kellene bajba kerülnie. Én mint egy éppen ráérő és egyszerű baloldali érzésű polgár, meglehetős politikai történettel a hátam mögött, szeretnék mindent megtenni, hogy ismeretségi körömben, az üzleti szférában, mindenütt, ahol kapcsolataim vannak, elérjem azt, hogy segítsük a baloldali orgánumokat. A hatalom is megtehet­né, hogy a saját ellenpólusának is lehetőséget biz­tosít. Nem kérkedni akarok, de amikor a magyar sajtónak a nem privatizált része hozzám tartozott, akkor a Magyar Nemzetet nem engedtem megöl­ni emelt bérleti díjjal és költségekkel. Azt mond­tam, az olvasó dönthet úgy, hogy nem vesz egyet­len Magyar Nemzetet se és az újság ettől megy tönkre, de ne a politika vagy a kormányzat teremt­sen olyan helyzetet, hogy a lap ellehe­tetlenül. Még meg is kérdeztem a ma uralkodó jobboldali politikai vezetőket, kit is szeretnének fő­­szerkesztőnek, mert még azt se szerettem volna rájuk erőltetni, így viselkednek a de­mokraták. Nem úgy, mint az első Orbán-kor­­mány, amely lényegében megszüntette a Kurírt. Akkor persze már hiába mondtam bármit is.­­ Mi nem is a mostani kormányzattól várjuk vagy vártuk volna a támogatást, ugyanannyira felelőssége, ha nem száz százalékban a baloldalnak, hogy ide ju­tottunk.­­ Ezt át kellett volna gon­dolni, hogy egy kormányzó párt miként tudja azokat az orgánumokat legitim mó­don segíteni, amelyek az ő szócsövei. Örökletes ha­talom nincsen, arra gondolni kell, hogy ma leszünk, holnap nem. Én senkit nem vádolok, de hát a Hír TV-től a Magyar Nem­zeten és Magyar Hírlapon át az Echo TV-ig úgy épült fel és úgy erősödött meg a jobboldali sajtó az elmúlt nyolc évben, hogy meg­találta a célközönséget és közvetí­teni tudta a jobboldal üzenetét, és ez végül választási eredményben mutatkozott meg.­­ Még összefogott az elektroni­kus és a print média és nagyon jó, bár agresszív kommunikációjuk volt, amit sajnos nem mondhatunk el a baloldalról. Még akár csak négy évvel ezelőtt is azzal vádolták az összes televíziót és szinte a teljes napi- és hetilappiacot, hogy bal­liberális. Aztán mi lett mára.­­ Ez volt az áljogalap, azt mond­ták, hogy a magyar sajtó a liberálisok, a liberális baloldal kezében van, és ahhoz, hogy a jobboldal meg tudjon szólalni, nekik is csinál­ni kell valamit, és ezt olyan mesteri fokon adták elő, hogy végül már alig maradt liberális vagy baloldali sajtó. Az meg külön megérne egy mi­sét, hogy a közmédia az új médiatörvényi szabá­lyozást követően milyen helyzetben van. Én azt szeretném, ha azoknak, akik valóban baloldali, szociáldemokrata gondolkodású emberek - mert nem a párt neve a fontos, hanem a baloldali esz­merendszer -, szóval azoknak, akik hisznek eb­ben, azoknak is maradjon orgánumuk, és ennek ékes formája a Népszava, amely teret adna az MSZP-nek, a baloldal meg­­­­határozó pártjának, és minden baloldali gondolkodású értelmisé­ginek.­­ Egy igen mértékadó közgazdász mondta azt, hogy szerinte hosszú távon maximum két balol­dali hetilap fog fennmaradni, az ÉS és a Magyar Narancs, valamint egy napilap, a Népszabadság, ugyanis a magyar társadalom jelenlegi összeté­telében nem tud eltartani többet.­­ Én ezt nem így látom. Alig hisszük el néha, hogy az előttünk álló ünnepen a bevásárlóköz­pontok megint csúcsbevételt érnek el, és kiderül, hogy több pénz van az embereknél, mint amire számítottunk. Ha a sajtó olyan értéket hordoz, amely az olvasók gon­dolkodásához közel áll, akkor ők nem fogják elengedni az általuk kedves új­ságok kezét, venni fogják a lapot. Nyil­ván annak már vége, ami egykor volt, hogy valaki vett egy Szabad Földet és továbbadta a fél utcának, és a hétvégé­re már elolvasta mindenki. De abban, hogy néhány újságra redukálódjon az írott sajtó, nem hiszek, és ennek nem is szabad bekövetkeznie, ez ellen tenni kell. - Ön szerint a Népszava hordoz valami olyan értéket, amit semmi más napilap vagy sajtóorgánum? - Inkább azt mondanám, hogy a Népszabadság és a Népszava az a két lap, ahol a dolgoknak egy más­fajta olvasata is tetten érhető, tehát ahol egy baloldali gondolkodás­­mód nemcsak a konkrét politikai lépések elemzésében, hanem ál­talában is megfigyelhető.­­ Néhány éve még három bal­oldali, illetve liberális na­pilap volt a piacon. El tudja képzelni, hogy va­laha még visszajön az az idő, hogy a magyar tár­sadalom egy igazi libe­rális, senkitől nem függő napilapot is ki tud termel­ni magából, vagy ez már örökre eltemettetett? - Azt gondolom, hogy minél nagyobb a politi­kai prés és minél inkább fitogtatja erejét a hatalom, annál inkább ki fog kris­tályosodni az ellenpólus. Mindig lesznek emberek, akik nem félnek, akik demokraták, akik tudják a világot úgy szemlélni, mint Bibó. Én ebben hiszek, mert ha nem hinnék, akkor már holnap elköltöznék Magyarországról, ak­kor ugyanis az egész­nek semmi értelme nincsen. A hatalom minél inkább elbízza magát, annál gyorsabban ássa meg a saját sírját. 133 nap, vagy húsz év, vagy negyven év, vagy újra húsz év abban a sajátos rendszerváltás utáni demokráciában, amelyet most a fülkeforradalom megdöntött - egyre megy. De melyik az a hatalom, amelyik tudná hozni a több ezer évet, mint az egyiptomi ó-, közép- és újbirodalom? Többet olyan nem lesz, hogy évszázadokban és évezredekben mérjék egy hatalmi struktúra létezését. Vagy akár több kor­mányzati ciklusban, például tizenkét éven át. Megdönthetetlennek hitt politikusok és eszme­­rendszerek dőlnek meg az orrunk előtt. Mióta rendszerváltás van, azóta mondjuk Jugoszlávia, amely alig volt különb, mint a titói, megbukott, szétesett, kész, vége. A világ egyik legnagyobb hatalmával rendelkező Gorbacsov napok alatt semmivé lett a Szovjetunióval együtt. Minden­nel szemben képződik ellenpólus és ez most a baloldal, még akkor is, ha a jelenlegi bizonyít­vány arról szól, hogy osztályismétlésre van ítél­ve, de hát egyszer majd csak letesszük a pótvizs­gát. - Akkor most nincs más dolgunk, mint várni? - Nem, harcolni kell, ezzel nem lehet várni. - Persze az se mindegy, mennyit várunk, négy vagy nyolc évet. - Az emberek fognak úgyis dönteni. Ha úgy érzik, erre adtak felhatalmazást, akkor kitarta­nak. Ha úgy érzik, a kormányzásra adtak, de nem ezekre a konkrét lépésekre, akkor protestálnak. Nyilván az ellenzékre és az ellenzéki orgánu­mokra az a történelmi kihívás vár, hogy be tud­ják mutatni az emberek igazságérzetével egyező és nem egyező tényeket. Ma azt halljuk, hogy az igazságérzet nevében törvénykeznek. De az csak később derül ki, ez kinek az igazságérzete. Min­den politikai szerep fontos egy országban, ha a működés demokratikus. Az ellenzéki feladat nagyon szép. Én 1990-ben tanácsi osztályvezető voltam, a rendszerváltás idején lettem bankigaz­gató és kikerülve az államigazgatásból, igencsak élveztem az ellenzéki szerepet. Az első időszak elég agresszív nyomása után, ’91 táján már való­ban úgy éltünk, mintha demokráciában élnénk. A kormány kormányzott, az ellenzék bírált. Végül annak lett igaza, aki mellé odaállt a nép és nem fordítva.­­De végül is ez húsz éven át tartott többé-kevés­­bé, hogy demokráciában éltünk.­­ Ezért gondolom, hogy ki fog egyenesedni ez a mostani kaotikus állapot. Egyetlen dolgot nem tudok elfogadni, ha diktatórikus üzenete van a ha­talomgyakorlásnak. Ez Európában, az európai kö­zösségben, a XXI. században elfogadhatatlan. Az erős kormányzás, amely kordában tartja a korábbi politikai erőket, nem elvetendő dolog. A bosszú­állás, a koncepciós perek és egyéb antidemokra­tikus intézkedések azonban nem tartoznak bele a játékszabályokba. Ennek felismerése után szinte korlátlan az ellenállás joga. Nagyon rossz üzene­te van annak, amikor bűnü­gyileg elszámoltatunk. Az igazságszolgáltatás rendes menetét nem kell hogy befolyásolja a politika, higgyen abban, hogy a hatalmi ágak megosztása nem mai találmány és mindenki teszi a maga dolgát. A képviselők és a parlament törvényt hoz, a bíróság ítélkezik, a rend­őrség felderít, az ügyészség vádat emel. Ha ezek a dolgok összekeverednek, akkor probléma van. Most azt az időszakot éljük, amikor rövidesen látni fogjuk, a szerelvény leszalad-e a sínről vagy nem. - Mikor szalad le? - Ezt most nem mondom meg. Az elmúlt húsz évben többször éreztem, hogy a frissen megszer­zett hatalom mámorossá teszi annak gyakorlóit az első hetekben, hónapokban, félévben. Ez minden­kin átszalad, vérmérséklet kérdése. Horn Gyula azt mondta nekem, amikor miniszter lettem, ha valamikor alázatos tudtál lenni, akkor most pró­báld meg. Hát ezt üzenem itt a kolléga uraknak, meg mindenfajta utódomnak a kormányban és a parlamentben. Osztályismétlésre ítélve Az 1938-as Szép Szóra, amely eddig Suchman Tamás tulajdonát képezte, s most a volt képviselő bocsátja árverésre, bárki licitálhat. A kikiáltási ár 10 ezer forint. A bevételt a karácsonyi Szép Szó különszámra fordítjuk, melynek tiszteletbeli szerkesztője Ormos Mária akadémikus, történész Fotó: K 2 Press

Next