Népszava, 2010. november (137. évfolyam, 254-278. szám)

2010-11-13 / 264. szám

SZÉP SZÓ 2010. NOVEMBER 13., SZOMBAT Szomorú vasárnap Bernáth László Seress Rezső nem egyedüli szerzője a Szomorú vasárnapnak, mint azt pél­dául egy német film ábrázolja, de jó lenne, ha ezt tudomásul vennék min­den alkalommal, amikor a világsikerű dal szóba kerül, írásban, vagy éppen a képernyőn. A napokban ismételték például Siklósi Szilveszter 1999-ben készült Rudi című dokumentumfilmjét - lehet, hogy a felvételek még koráb­ban készültek, különben nem maradt volna a falon egy Lenin-kép a nyilat­kozó tudós háta mögött -, amelyben szintén elfelejtették, hogy a dalnak nemcsak a szövegét írta Jávor László, hanem valójában ő kérte meg Seresst a zene szerzésére. (Nem mellesleg Jávor élete a maga nemében érdekesebb, ka­landosabb volt, mint Seressé.) Jávor, aki akkor rendőri riporter volt, a Szomorú vasárnap című, 1937-ben még itthon megjelent könyvében leírja, hogy szerelmes volt egy táncosnőbe, aki valamelyik lokálban szórakoztatta a közönséget, és egyszer csak közölte vele, hogy külföldre szerződik. (Előbb Törökországba, majd Olaszországba került és ott élt, legalábbis 1985-ig, amikor engem hívott telefonon, tehát még élt.) Jávor két nap és két éjszaka bolyongott szerelmi bánatában az ut­cákon és a kávéházakban, majd nekiült a nevezetes verset megírni. „Szomorú vasárnap száz fehér vi­rággal / Vártalak kedvesem templomi imával / Álmokat kergető vasárnap délelőtt / Bánatom hintája nélküled visszajött / Azóta szomorú mindig a vasárnap / Könny csak az italom, ke­nyerem a bánat... Szomorú vasárnap” Ám nem ez a strófa volt a cigány­­zenekarok elutasításának legfőbb oka. Jávor ezt személyes beszélgetésünk so­rán a Nizza melletti Brianconban így mondta el: korán árván maradt, nagy­szülei egy Kálvin téri kávéház tulajdo­nosai voltak, ahol őt gyerekkorában az ott dolgozó zenekar prímása hegedülni tanította, ezért először a kávéházi ze­nekaroknál próbálkozott a versével. Nekik azonban nem tetszett az ötlet, különösen azok a sorok, hogy „Vi­rágos fák alatt utam az utolsó / Nyit­va lesz a szemem, hogy még egyszer lássalak / Ne félj a szememtől, holtan is áldalak...” - Hogy képzeled Laci, hogy mi egy nyitott szemű halottról bazseváljunk? - hangzott az elutasítás. Hiába próbálkozott a korabeli zenekar­ok koronázatlan királyánál, XXXVI. Rác Lacinál is, amikor valaki azt taná­csolta, menjen el a Kulacsba Seresshez - akkor még ott énekelt, zongorázott vannak saját dalai is. Felkereste hát — egyszer már írt is a lapjában —, Seressnek tetszett a versezet, bár meg­jegyezte, hogy ebből szerinte nem lesz sláger, de elvállalta a megzenésítését. Elhúzta sokáig, de aztán meghívta Já­vort és eljátszotta a dal zenéjét, ami nagyon tetszett a szerzőnek. Lelke­sen várták, hogy a kor legnépszerűbb dalénekese, Kalmár Pál elénekelje a Rádióban, de óriási pechjükre a mű­sor napján meghalt a Rádió igazgatója és aznap nem sugároztak semmilyen zenét. Előzőleg persze egy zeneaka­démiai hallgatóval öt pengőért - fütty nyomán - lekottáztatták a zenét, mert Seress kottát sem tudott olvasni, nem­hogy leírni, és Jávor költségén ki­nyomtatták a Szomorú vasárnapot. Egyikük sem állt valami jól anyagilag, ezért örültek, amikor Jávornak sikerült „örökáron” eladni a művet a Csárdás nevű, ugyancsak szegényes kiadónak. Akik hamarosan túladtak rajta, való­színűleg igen szerény haszonnal, és hosszabb vándorút nyomán a szerzői jogok Amerikába kerültek, ahol sokan­­ illegális kiadásokkal is - bizonyára nagyon sokat kerestek rajta. A jogokból szinte semmi nem került a szerzőkhöz. Müller Péter 1983-ban bemutatott Szomorú vasárnap című darabjában pedig az a feltételezés hangzott el, hogy Seress azért nem ka­pott semmit, mert a Nyugaton élő Jávor vett fel minden pénzt. Amiből egy szó sem volt igaz. A világsiker azonban bejött. Az is csak feltételezés, de nincs kizárva, hogy a dal kottáját a szöveg­gel Jávor rendőri tudósító kollégái néhány rendőr barátjuk segítségével odacsempészték előbb egy öngyilkos cselédlány teteme, majd egy öngyil­kos tisztviselő hullája mellé. Aztán megírták, hogy a Szomorú vasárnap az öngyilkosok dala. Itthon ez még nem keltett nagy visszhangot, de ami­kor az uborkaszezonos nyárban egy párizsi újságot tudósító magyar kollé­ga megírta a történetet, ott felkapták és elkezdtek érdeklődni. Hamarosan egy párizsi mulató kis színpadát feke­te drapériával vonták be és ott adták elő a dalt. S az előadók között az évek folyamán - Paul Robsontól Yves Montand-ig - a legnagyobb sztárok és még vagy száz előadó vállalkozott az eléneklésére. Azóta is ez a legnagyobb magyar siker ebben a műfajban, ma is sokfelé játsszák, a Schindler listája című filmben is például, mint háttér­zenét. Amikor bemutatták Müller Péter da­rabját, közös kollégánk, Ritter Aladár - Jávornak a 30-as években, nekem a 60-as években volt kollégám - oly­annyira felháborodott a jogdíj eltulaj­donításának ötletén, hogy perelni is akarta az írót. Amikor kiderült, hogy 1985-ben Cannes-ba mehetek a film­fesztiválra tudósítani, átadott egy te­lefonszámot­­ kikötve, hogy senkinek nem mutathatom meg amin elérhe­tem Jávort, aki Nizza közelében lakik. Ez így is történt és a klasszikussá lett sorok szerzője (nagyon jól sikerült a francia és az angol fordítás is) szívélye­sen vállalkozott arra is, hogy megkeres engem Cannes-ban. Így is történt, a Hotel Palma kis társalgójában talál­koztunk. Alacsony, kicsit hajlott hátú, érdekes profilú öregember volt, akiről azért látszott, hogy ifjú korában kíván­csiak lehettek rá a nők. Le sem ültünk, amikor az övében hordott tárcájából elővett egy fotós leporellót. A festmé­nyeiről készült fényképek voltak ezek, mert mint kiderült, immár réges-rég festőként él. Előkerítette egy okmány kicsinyített fénymásolatát is, ami iga­zolta, hogy ő a francia ellenállás tagja volt Párizs náci megszállása idején. Müller darabjában elhangzó vádjai lát­hatóan nem nagyon érdekelték, szinte kizárólag a festészetéről beszélt és ar­ról, hogy mint az ellenállás igazolt tag­ja, Párizs városa minden évben vásárol tőle egy képet. Kiderült: 1938 óta nem volt Magyarországon és nem is óhajtott még látogatóba sem hazajönni. Engem viszont meghívott magához a Briancon falu közepe táján álló, műtermet, galé­riát és otthont adó házába. Némi rövid Cannes-Nizza közötti vonatozás és egy hegyre vivő autó­buszút után könnyen megtaláltam a házat, amiről azt állította, hogy vagy négyszáz éves. A földszinten volt a galéria, ahol meg lehetett nézni a ké­peit és nyilván vásárolni is ott lehetett, bár valószínűleg elsősorban nem az ott eladott műveiből élt, hanem a fővárosi vásárlások honoráriumából. Mi fönn ültünk le a lakószobájában, ahol a szó minden értelmében festői volt a rendetlenség. Pizsamát, törlőrongyot, száraz ételeket tartó dobozokat és még ki tudja, miket kellett eltávolítani az asztalról és székekről, hogy le tudjunk ülni. Igaz, a kis asztalt aztán megfordí­totta és megmutatta, hogy valamelyik Lajos király udvari asztalosa készítette. Kiderült, hogy került Párizsba. Mi­után utolérte a siker, meghívást ka­pott a francia dalszerzők szövetségé­től, hogy lépjen fel egy jótékonysági koncerten. Kiutazott, fellépett és nem akart a szaporodó zsidótörvények ha­zájába visszatérni. Elhatározásában valószínűleg az is közrejátszott, hogy nem akart örökké rendőri riporter sem maradni, hiszen a versek mellett raj­zolgatással is próbálkozott. Először azonban meg kellett élni, elfogadta hát egy utazó cirkusz ajánlatát, hogy saját hegedűkíséretével - most jól jött, hogy gyerekként tanulgatott a kávéházban hegedülni - adja elő a Szomorú va­sárnapot. Később a cirkuszműfaj igé­nyeinek megfelelő „Vidám vasárnap” megírására is késztették, de ez nem volt sikeres. Közben tanulgatott rajzolni, festeni, egy sor képe éppen a cirkuszi környezet ihletésére készült. Nagy szerencséjére mint külföldi menekültet felvették egy olyan rajz- és festőiskolába, amit az ál­lam is támogatott, így kiállítottak szá­mára is egy hivatalos diákigazolványt, amelyben - a kor szokásaival ellentét­ben - nem szerepelt a „vallása" bejegy­zés. Ennek köszönhette, hogy Párizs náci megszállása idején számtalan utcai igazoltatást megúszott, és így mert vál­lalkozni arra, hogy a francia ellenállás kérésére okmányokat, főleg hamis ira­tokat közvetítsen rendszeresen az arra rászorulók számára. Ezt a tevékenysé­gét ismerték el 1945 után az ellenállás résztvevőjeként és igazolták papírral is. Kérés nélkül kaptam két kis képet tőle, az egyiket még név szerint is ne­kem dedikálta, de küldött egy harma­dikat is a Nemzeti Galériának, hogy legyen itthon is nyoma az ő festészeté­nek, amit én tisztességgel személyesen adtam át Bereczky Lórántnak, a galé­ria akkori igazgatójának, aki megígér­te, hogy bejegyzik a leltárba. Egy kocsmában, egy pohár sör mel­lett folytattuk a beszélgetést, ahol arról számolt be, hogy a felesége valami be­teg rokonához utazott (a lakás állapota mindenesetre arra utalt, hogy a feleség már jó ideje nem járt odahaza), és mi­közben az egész Szomorú vasárnap­­ügy csak annyira érdekelte, mint egy idős, sikeres embert ifjúkori botlása, egyszer csak elpanaszolta, hogy ráta­lált Olaszországban élő, egykori tán­cosnő múzsája, és zaklatja őt. Idehaza az akkor még létező Képes 7 című lapban beszámoltam találko­zásomról Jávor úrral (jelenlétemben az utcán egy idős asszony Messziő Zsavarnak szólította), és azt is meg­írtam, hogy nem sokkal korábban be­­vérzett a szeme, és ezért nem tud dol­gozni. A lap megjelenése után néhány nappal telefonhívást kaptam Rómából. Egy idős, férfias női hang előbb azt kérdezte: én írtam-e a cikket Jávorról. Igenlő válaszomra és a kérdésemre, hogy kivel is beszélek, nem válaszolt, csak azt kérdezte: Mit tud, hogy van a Laci szeme? Mivel semmivel sem tud­tam többet, mint amit leírtam, letette a kagylót. Nem lehet vitás, hogy a „múzsa” hívott fel. Valójában még évekig tartottam a kapcsolatot Jávor úrral, levelezett ve­lem, sőt egy verset is küldött, hogy ad­jam valakinek, aki megzenésíti, enyém lehet a jogdíja. Tekintettel arra, hogy közeli és távoli ismeretségi körömben sincs senki, aki zenét szerezne, a vers itt lapul a Jávorról őrzött dokumentumaim között. Aztán elmaradtak a levelek. Né­hány éve írtam egy forgatókönyvfélét Jávor életútjáról, és hogy kerek legyen a történet: levéllel fordultam Briancon polgármesteréhez: mi történt Jávor úr­ral, ha még él, s mi a galériájával, ha már nem, lévén életkora túl a százon. Meglepetésemre a polgármester úrtól azt a választ kaptam, hogy nem tud semmit Jávor úrról és a galériájáról. Rejtélyes az eltűnése, mint ahogy egész élete az volt. Érdekes, hogy az utóbbi hetekben valahogy ál­landóan fölbukkan az életemben Radnóti. Ezen a héten, a halála napján voltunk a cipőknél, ahol találkoztunk a Radnóti-menettel, Donáth Ferenccel az élén. Van nekem attól valami rossz érzésem, hogy valakiről a halála napján emlékezünk. Radnóti­val meg pláne úgy vagyok, hogy gyerekkorom óta azon gondolkozom, mi lett volna, ha túléli. Bennem a gimnáziumban Kipke Tamás mé­lyítette el a Radnóti iránti föltétlen szeretetet. Mindketten a világ legnagyobb költőjének ta­láltuk. (Nem ellentmondás, ha mondjuk József Attilát is a világ legnagyobb költőjének mon­dom, mert ő is az.) Már amikor Radnóti életrajzát először olvas­tam, eszembe jutott, hogy vértanúhalált halt, és ez teljesítette be a költészetét. De volt bennem valami kétség: ha nem halt volna meg, akkor is a legnagyobbak között tartjuk számon? Végigolvastam minden művét, sokat meg is tanultam, és úgy ítéltem, hogy ha nyolcvan évet él, akkor is. A XX. század embertelenségéről senki nem adott a világnak emberhez mél­tóbb képet. És most meg azt gondoltam, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy egy vértanúra ennyien em­lékezünk. Na nem sokan, csak úgy kétszázötve­­nen-háromszázan, de az is csoda, hogy ennyien maradtunk. Megdöbbentő persze, hogy alig volt fiatal. Nem is értem. Nem tudják, ki az a Radnó­ti? Nem tudják, mi történt a Dunánál? A cipők­nél? Hogy József Attila Dunájával mit tettek? Nem tudják, hogy miért vannak ott a cipők? írtam erről egy haikut. Az a megtiszteltetés ért, hogy ezt a verset Rózsa Pál zeneszerző az egyik művének elejére idézte. Az a címe, hogy Cipők a parton: Nem ám a Halál, hanem emberek éltek jókedvvel, önként. Jöttek fiatalok vörös zászlókkal. Valahogy nem illettek oda, és erre néhányan föl is hívták a figyelmüket. Mondjuk a szo­kottnál kicsit erőteljesebben. Az a baj a vörös zászlóval, hogy értem én, hogy szép is, meg lelkesítő is, de embereket sért. Vannak itt még olyanok, akiket nem a vörös és horog­keresztes, hanem az egyszerű, esetleg kicsit csillagos vörös zászló alatt vittek el, kínoztak meg, vertek agyon, vagy persze a rokonaikat, a barátaikat. Sok­szor olyanokat, akiket a vörös csillagosok mentettek ki a horog­­meg nyilaskeresztesek karmaiból. Találkoztam zsidókkal, akik vidáman mesélték, hogy „azért siettek haza a haláltáborból, hogy a recski csat­lakozást le ne késsék”. Vagy a hortobágyi kitele­pítést. Sokan vannak még, akiket megkínoztak Rákosi börtöneiben, az ávónál, és még többen, akik Kádár alatt senyvedtek. Teljesen mindegy, hogy össze lehet-e hasonlítani a kommunizmust a nácizmussal, teljesen fölösleges a számítgatás, mert ha egyetlenegy embert jogosan sértenek a kommunista jelképek, akkor arra az egy ember­re is tekintettel kell lenni. Sajnálom az amúgy nyilván becsületes és jóakaratú, sőt bátor fiatal kommunistákat, de ez van. Más, új jelképeket kell keresni. Ja és nem illik olyan rendezvényre előzetes egyeztetés nélkül rátelepedni, amit nem ők szerveztek. Jut eszembe, ma kaptam egy levelet, sürgőset, hogy a Roma Holokauszt Emlékmű megint be van kenve valamivel. Gondolom, kutyaszarral. Azt hiszem, föl fogom hívni ebben az ügyben Tarlós Istvánt. Mert meg vagyok arról győződve, hogy ezt ő nem tűri. Ha meg tűri, akkor majd me­gyünk lemosni, megint. Mondjuk, nem bánnám, ha cigány testvéreink megelőznének minket. Erről meg az jut eszembe, hogy voltam a Ráday Könyvesházban egy esten, ahol Furman Imrére emlékeztünk. Zseniális ötlet, akinek kedve volt, fölolvasott tőle egy verset. Ebből egy nagyon jó műsor lett. Mert ha valaki szeretettel mond egy verset, a költő iránti személyes szeretettel, akkor azt nem mondhatja rosszul, akkor se, ha dadog. És még megnéztünk egy filmet, ami az utolsó volt, ami róla készült, és mi voltunk az elsők, akik belenézhettünk Kaczvinszky Barbara jó­voltából. Aki persze elmondta, hogy csekély a remény arra, hogy valaha is igazi film készülhet az ötórás felvételből. Pedig járna ez Imrének. Nekünk. Nem a barátainak, hanem az ország népének. Márta, a felesége mesélte, hogy a szülővárosá­ban, Nyékládházán kultúrházat neveznek el róla, és ez az, amire Imre nagyon büszke lenne, mert ott van a szülőházával átellenben. És ez igazán nagy előrelépés, mert Imre úgy gondolta, hogy az is nagy dolog lenne, ha a buszmegálló kapná a dicsőséges Furman Imre nevét. (Jelzem, hogy azért Budapesten kaphatna legalább egy megállót. Na ezt is megemlítem Tarlós István­nak. Biztos tudja, ki volt Imre. Ha nem tudja, akkor megmondom neki, hogy ő volt az, aki sze­rette volna megírni azt a könyvet, amelyiknek a címlapján ez áll: „A világirodalom legszebb versei - írta Furman Imre”. Csak nem volt rá ideje, mert korán meghalt, és előtte meg elvette az idejét a cigányokkal meg a sápadtarcúakkal való sok vesződség.­ Azért volt ám jó ez az est, mert tudtunk és mer­tünk nevetni. Volt egy ember, akinek a közelé­ben nem lehetett hazudni. Erről az egyik kedves munkatársával beszélgettünk. Tényleg ilyen volt. Aki belépett az aurájába, az nem mert hazudni. Másrészt viszont a közelében nem lehetett nem röhögni, ha olyan kedve, vagy kedvünk volt. De nem nevetgélni ám, hanem röhögni, hentergésig, ha a körülmények engedték, és ehhez illő volt az öltözék. Na most egy ilyen embert nem szabad szomorúan gyászolni. Ő is utálná. Én még a filmbéli - és majdnem életbéli - utol­só szavainál is nevettem, pedig közben meg szin­te sírtam is, mert láttam az én elesett barátomat végjátékban, de azért cigizve rendületlenül. Mert riporteri kérdésre elmondta a legjelentősebb köl­teményét. Legyen itt, másodszor is ebben a napló­ban, mert annyira jó. Az a címe, hogy Horror: Boci, boci tarka. Se füle se farka. Horror, tényleg részletek egy internetes naplóból

Next