Népszava, 2015. november (142. évfolyam, 256-280. szám)

2015-11-07 / 261. szám

Gyerekek is nyújthatnak igazi művészi élményt a pódiumon Boros Misi, a megtestesült zene Boros Misi, bár még gyerek, a Virtuózok cí­mű komolyzenei tévés tehetségkutatóban or­szágosan ismert sztár lett. De már a világ má­sik féltekéjén is fellé­pett. Egyáltalán nem felfújt, beképzelt kis fic­kó. Ott van benne a nagy művész ígérete. Jó volt ezt megtapasztalni a Zeneakadémián, ahol Haydn D-dúr zongora­­versenyét játszotta a Győri Filharmonikusok­kal, Berkes Kálmán ve­zényletével. BÓTA GÁBOR H­ittem is meg nem is, hogy Boros Misi így meg Boros Misi úgy, amit úton-útfé­­len beszéltek. Sok rossz tapasz­talat után már kételkedtem ab­ban, ha valaki a temérdek te­hetségkutató vagy annak álcá­zott bombasztikus szórakozta­tó műsor keretében feltűnik. Azt gondoltam, hogy a nézett­ség érdekében mindent és min­denkit „fel lehet fújni”, rövid időre megcsinálni, hirtelen si­keressé tenni, majd eltüntetni a süllyesztőben, ahogy ez a leg­többekkel történt. Az az igaz­ság, hogy bár igen fontosnak tartottam, hogy végre nemcsak könnyűzenében kutatják mo­hón azt a rengeteg tehetséget, vagy nevettetnek ki akár di­rekt, a sikeres műsor érdeké­ben tehetségteleneket, hanem a komolyzene ifjú, sőt gyermek reménységei is összemérik ere­jüket, nem néztem a Virtuózo­kat sem. Ebben Misi nemcsak nyertes volt, hanem országos kedvenc is lett. Bele-belekuk­­kantottam az adásba, de zavar­tak benne a show-elemek, a más csatornák programjaiból átvett hatáskeltő mozzanatok, miközben tudtam, hogy ezekre, ha nem is pontosan így, szük­ség van ahhoz, hogy a klasszi­kus zenét olyanok számára is valamelyest vonzóvá tegyék, akiknek nem mindennapi bete­vőjük. De aztán, amikor meg­láttam, hogy Misi egy teljes zongoraversenyt végigjátszik a Zeneakadémián, ahol nem le­het manipulálni, izgatni kez­dett, hogy akkor hogyan is áll­ja meg a helyét. Olvastam per­sze, hogy Mozart, de akár Vá­sáry Tamás is már nebulóko­rukban milyen meggyőzően koncerteztek, de magam még nem tapasztaltam ilyet. Azt azért jó volt észlelni, hogy a Zeneakadémia közönsége nem csak gyerek-, nem csupán ku­riózumnézőbe jött. A Győri Fil­harmonikus Zenekart már pó­diumra lépésekor szeretetteljes taps fogadta, csakúgy, mint karmesterüket, művészeti veze­tőjüket, Berkes Kálmánt. És ki­mondottan szép sikere volt Mo­zart D-dúr, közismertebb nevén Haffner szimfóniájának. Nem arról volt szó, hogy ez a bemele­gítés, és aztán majd pódiumra lép a sztár, akit már mindenki tűkön ülve oly nagyon vár. Nem és nem. A publikum élvezte Mo­zartot, ezt az áradó, örök moz­gásban lévő, széles érzelmi amplitúdójú zenét, melybe har­­sányság ugyanúgy belefér, mint érzelmesség és fájdalom. De aztán, igaz, ami igaz, mindenki hatványozottan fel­élénkült, amikor Boros Misi a pódiumra lépett. Rögvest meg­hajolt, és már ekkor dübörgött a taps, majd határozott kedves­séggel a kezét nyújtotta a kon­certmesternek, és lehuppant a zongorához. Nem volt a szoká­sos székigazgatás, ő láthatólag már azon nyomban arra gon­dolt, ami még el sem kezdődött, Haydn D-dúr zongoraversenyé­re. Kotta nem volt előtte. Ez ön­magában persze nem érdem, tudjuk, nem kívülről, hanem belülről kell játszani, de vala­hogy egy gyerek esetében már ez is imponáló. Mindig úgy gondoltam, hogy a koncerteken a zene látvány is, ez most hangsúlyosan így volt. Boros arcán, mimikáján akkor is ott tükröződött Haydn muzsikája, ha éppen nem ját­szott, csak hallgatta a zene­kart. Minden kiült az arcára, sőt nemcsak arra, hanem az egész testére, ritmusra ringató­zott a széken, az ujjai szinte külön éltek, olykor a lába is lendületbe jött. Maga volt a megtestesült zene. És így is ját­szott. Nem véletlenül indult be a nemzetközi karrierje, New Yorkban ugyancsak ámulatba ejtette már a közönséget. Kön­­­nyeden virtuóz, ha kell, vadul gyors futamokra képes, de nem önmutogatóan, hanem elegáns játékossággal. Szellemes is ma­gától értetődő természetesség­gel, és akár könnyet tud csalni a szemünkbe. Az oldalerkély pódiumot nem látó helyein többen felálltak, hogy lássák, az a néhány gye­rek, aki a nézőtéren ült, csak­nem transzba esett, hogy jé, ezt tudja a korosztálya. És mind­ehhez Boros nem kis beképzelt sztár, gondosan figyel a kar­mesterre, a zenekarra, összesi­mul, harmóniába kerül a játé­kuk. Aztán persze két ráadás­ban abszolút megmutatja, hogy szólistaként is remek, hogy pél­dául A varázsfuvola világa szin­tén meglehetősen közel áll hoz­zá. Közben egyáltalán nem tű­nik koravénnek, egy felszaba­dult kölyök, aki kedvvel spor­tol, nyilván focizik a haverok­kal, és amikor meginterjúvol­ják, akár már fontos dolgokat is megfogalmaz. Ráadásul a zenei tehetség va­lószínűleg nem illan tova, ha­nem kimondottan fejleszthető. A gyerekszínész, még ha nagy sztár is volt, egyáltalán nem biztos, hogy később megállja a helyét a deszkákon vagy a vász­non. Kovács Krisztiánt például jó néhány filmben láthattuk, kedvesen rakoncátlan, huncut kölyökként, például a Hahó, Öcsi!, a Hahó, a tenger!, a Ke­mény kalap és krumpliorr című alkotásokban. Még a színész­zseni, Latinovits Zoltán mellett is játszott az operettszínház­ban, a Kutya, akit Bozzi úrnak hívnak című produkcióban. Az­tán járt a Vörösmarty Gimnázi­umba színész-dráma tagozatra. Majd eltűnt a szemünk elől, in­formatikussá válva. Czinkóczi Zsuzsát Ranódy László ötezer gyerek közül 6 évesen választotta ki az Árvács­ka című film főszerepére, ami­től egy csapásra országos is­mertségre tett szert. Nem lett belőle se színész, bár Mészáros Márta visszacsalogatja a filmje­ibe. Pár éve feltűnt a Karinthy Színházban, éppen Mészáros rendezésében, a Cabiria éjsza­káiban utcalányt alakítva, de nem állítható, hogy újra felfede­zésszámba ment, jótékonyan belesimult a nem különösebben sikerült előadásba. Hosszan lehetne folytatni a sort, akár Oszvald Marikáig, aki néhány évesen már színpa­don volt, és szerencsére ott is maradt, de hát neki már a szü­lei is ott voltak. Ahogy például Kemény Henrik is, a későbbi Kossuth-díjas bábművész, már 6 évesen édesapja népligeti színházában játszott Vitéz Lászlót. A színészdinasztiák sorsa külön eset, ahogy az ar­tistadinasztiáké is, melyekben szinte automatikusan belenő a gyerekek egy része a szülei mesterségébe. Az egyik Buda­pesti Nemzetközi Cirkuszfeszti­válon komoly vita kerekedett arról, hogy egy tíz év körüli kí­nai gyerkőcnek lehet-e első dí­jat adni. Aztán csak muszáj volt, mert hihetetlen, amit len­gő kötélen produkált. Felte­szem, hogy belőle artista lett. Ahogy valószínűsíthető, hogy Boros Misiből messze földön hí­res, jeles zongoraművész válik. Jó volt a kezdeteknél megta­pasztalni a leendő nagyságot. Utána jó volt még meghallgatni Beethoven I. szimfóniáját. Eb­ben is érződik már az a zsenia­litás, amit később ebben a mű­fajban ez az óriás produkált. • Minden kiült az arcára • Nem beképzelt kis sztár • Magam még nem tapasztaltam ilyet Boros Misi a Zeneakadémián a Győri Filharmonikusokkal, a koncert próbáján forrás: győri filharmonikusok % KÖZELKÉP Párizst ostromolja a Saul fia H­ a a Szajna partjára beszökik az ősz, az irodalmi díjakról, a Goncourt-ról, a Re­­naudot-ról írnak a lapok. Velük egyen­rangú esemény volt a párizsi mozik e heti be­mutatója, Nemes Jeles László Saul fia című filmje. A nemzetközi díjeső után hónapokkal valamennyi napilap, hetilap ezt méltatta. A Libération művészi címlapján ezzel indult, majd két teljes oldalát szentelte neki. Vitatha­tatlan remekmű, írta róla, és visszaemlékezett, hogy húsz éve a „Schindler listája” indulatos vitákat provokált. Ma a Saul fia körül semmi hasonló, tapsvihar és elismerés. A Le Monde azt a kérdést tette föl, lehet-e bármit is hozzá­tenni a Nemes Jeles-film sikeréhez? Megrázó, lélekbe markoló. A Le Figaro is arra emlékez­tet, hogy egyértelmű a tisztelet. Csak annyi mondható el az alkotásról, hogy csodálatos. A L’Express szerint a történet egyszerű, ugyan­akkor sokrétegű. Olyan, amelyet az emberi em­lékezetnek meg kell őriznie. Egy mondható el róla, megnézni, megnézni és mindig megnéz­ni. A L’Obs keserűséggel azt regéli el, hogy az egyébként a világ filmművészetének élvonalát jelentő francia műtermek kétbalkezesen nem­zetközi sikert szalasztottak el. Nemes Jeles Pá­rizsban, a Politikai Tudományok egyetemén szerezte a diplomáját, Clara Royer, a forgató­­könyv írója a Sorbonne professzora, de Buda­pesten él. Mindketten francia kultúrájúak, és elsőként az évi kétszáz filmet gyártó ottani mű­helyeknek kínálták föl a Saul fia forgatását, onnan reméltek anyagi hátteret. Eltanácsolták őket. Kényszerből tértek vissza Magyarország­ra, ahol tárt karokkal fogadták jelentkezésü­ket, összejött a pénz, és sokkal szerényebb gaz­dasági körülmények között készült el a film. Az idén májusban, Cannes-ban pedig össze­jött a nagy­díj. Keserűen és fejet hajtva fűzte hozzá a történethez a nagy tekintélyű párizsi politikai és kulturális hírmagazin, a Szajna­­parti bemutató napján. ►várkonyi tibor

Next