Népszava, 2016. április (143. évfolyam, 76-101. szám)

2016-04-02 / 77. szám

I Kin­t 11 rá SZÉP szó TI ■ I ■ I ■ IlyRi 2016. április 2., szombat Láng György polihisztorhajlamú ember volt, akit nem értékének megfelelően kezeltek Egy kocsmazongorista élete Volt idő, amikor a zseniális fickó tényleg kocsmazongo­rázásból tengette életét. Nem lett világhírű zongora­­művész, mint pályatársa, az ugyancsak bárokban zon­gorázó Cziffra György, viszont rajzolt, regényt írt, kar­mesterkedett és volt egy hegedűversenye is. Láng György 40 éve halt meg, április 3-án. BODNÁR JÁNOS L­áng György életrajzi feljegyzései­ből tudjuk, „a kedves vendég” (ha volt elég ilyen betérő) egyenlő volt a pénzzel, az ennivalóval a családnak, „a szemét vendég” nyomában viszont a leégés, a nyomor, a dögvész járt. Siker­élménye is csak akkor lehetett, ha egy­­egy zenéhez értő vendég fel-felbukkant a lebujokban, és ilyenkor elmesélhette, hogy kitűnő zongorajátéka nem vélet­len. Volt karnagy, koncerteket adott, ze­nekritikákat, újságcikkeket írt, itthon és külföldön egyaránt. Pályája szépen emelkedett, de közbejött a háború. Munkaszolgálatos lett, majd deportál­ták. Öt évet töltött Mauthausenben, pontosabban Günskirchenben, ahol 17 ezrüket akarták egy elaknásított bányá­ban felrobbantani, és csak a táborpa­rancsnok „józan ítélőképessége” men­tette meg őket, mert az amerikai csapa­tok közeledtek, és a parancsnok jobb­nak látta még a robbantgatás előtt el­húzni a csíkot. A „vicces" SS-tiszt 1945. május 5-én szabadították fel őket. A 45 kilós Láng Hegedűs Gézával, a po­lihisztor íróval együtt szabadult, akivel barátság és szellemi rokonság fűzte ös­­­sze. Géza (bácsi) több ezredmagával, gyalogosan hazafelé vette útját, de in­dulás előtt még adott Lángnak egy sod­rás dohányt. Láng, talán valamiféle bosszúvágytól hajtva, maradt. Fegyvert fogott, és belépett a felső-ausztriai Wels városában az UNRRA („United Relief Rehabilitation Administration”) rend­őrségébe. A szervezet az amerikai meg­szálló parancsnokság hatásköre alá tar­tozó, fegyveres rendfenntartó és rendet helyreállító alakulat volt, ami belga kez­deményezésre jött létre. Láng sok fegy­veres vállalkozásban vett részt. Hol Horthy-katonákat, hol nyilasokat, hol kakastollas tábori csendőröket, Hunya­di-páncélosokat fogdostak össze közel­E­leve kicsi a színpad, de még azt is telerakta Zöldi Z. Gergely búto­rokkal, hogy az Őszi szonáta elő­adásában érzékeltesse, mennyire szűk a tér a szereplők számára. Alig kapnak le­vegőt. Elszívják egymás elől, akaratla­nul is a másikba ütköznek, belépnek az aurájába, megzavarják, sőt felsebzik, behegedtnek látszó sebeket tépnek fel. Holott szeretetre vágynak, sóvárogják a simogató szavakat, a lágy érintést, a megértést. De menthetetlenül maguk­ba burkolóznak, megkínozzák azt, aki a közelükbe kerül. Ingmar Bergman, az emberi szenve­déstörténetek nagy ismerője 1977-78- ban Golden Globe-díjas, emlékezetes filmet készített Őszi szonáta címmel. Ekkor forgatott utoljára Ingrid Berg­man. A lányát sem akárki játszotta, Liv Ullmann. Szerepük szerint anya és lá­nya szinte lemarják egymásról a bőrt, és még a húsba is beleválnak. Hosszú évekig nem találkoztak, az anyának, Charlotte-nak meghalt a társa, akivel húsz évig együtt élt. Évának a három­éves kisfiát kellett eltemetnie. Szüksé­gük lenne egymásra. Gátlásokkal teli­en próbálnak is közeledni. De minden szándék ellenére nem megy, nem és nem, valószínűleg végleges eltávolodás lesz az eredmény­ harcban a különítményével, akiket az­tán átadtak az amerikai haditörvény­széknek. Sebesüléseinek száma 17 volt, amelyeket a keleti fronton, a deportálás közben vagy a közelharcokban szer­zett. A sok szörnyűséget átélt Láng a leg­borzalmasabb élményei közé azt az ese­tet sorolta, amikor Günskirchenben a maguk ásta tábori latrinán (ami két, egymással szemben futó árok volt) egy részeg SS-tiszt azzal szórakozott, hogy a dolgát végző szerencsétleneknek (a menekülésre időt se hagyva) kijelentet­te, hogy a 20 egymás mellett ülő ember­ből a páratlanokat lelövi. „Vicces” ötle­tét beteljesítve Láng mellől, jobbról is és balról is, szétlőtte bajtársai fejét, akik tompán puffanva zuhantak a szennyel teli árokba. Magyarországra túl későn érkezett vissza. Azt tapasztalta, hogy amíg ő to­vább harcolt, már minden hely „foglalt” volt. Hiába szerkesztett újságot „Alpen­jäger” címmel a welsi táborban, volt ze­neakadémiai végzettsége. Képzőművé­A Vörös Róbert által, az Orlai Pro­dukciós Iroda égisze alatt, a Thália Színház Mikroszínpadán rendezett elő­adásban Udvaros Dorottya és Radnay Csilla­­ anya és lánya. Dermesztőek a csendek közöttük. Metsző, már-már gyilkos tekintettel tudnak egymásra nézni, mint akik belebámulnak a másik veséjébe, sőt, húst is kimetszenek on­nan. Egymás inkvizítorai, kérlelhetet­len tükrei, de torz az a kép, amit mutat­nak, mert már reménytelenül maguk is eltorzultak. Az anya­világot járó, híres zongoraművész, aki szinte csak a mun­kájára tud koncentrálni, az ezzel járó utazásokra, művekre, próbákra, gya­korlásokra. Nyilvánvalóan jelentős a tevékenysé­ge, mert egyik hangversenye követi a másikat. Tehetséges ember, de anyaként csődöt mondott. Ehhez már nem volt türelme, figyelme, ideje. Másik lánya egész életére súlyosan megbetegedett, a történet sejteti, hogy ő is lehet ennek az oka, de nyitva hagyja a kérdést. Éva, amikor vendégségbe hívja magukhoz, eltitkolja, hogy már két éve kivette in­tézetből a testvérét, és ott él náluk. Tud­ja, hogy akkor az anyja még karácsony­ra se jönne, mert fél a betegségtől, lelki­­ismeret-furdalástól. Ez rögtön hihetetlen feszültséget okoz közöttük. Valósággal megáll a le­vegő, kapásból fülledtté, nyomasztóvá, szett Főiskolája, sehol nem kapott kép­zettségének megfelelő állást, mert azo­kat már elfoglalták az időben érkezők, az ügyeskedők és karrieristák. Seres a zongoránál kocsmazongorista lett, mégis boldogan állapította meg, hogy szabad emberként térhetett haza az ötéves poklok poklá­ból, életben, egészségben találta a szü­leit, emelt fővel járhatott, sárga csillag nélkül. Nem mondhatni, hogy nagy igényeket hajszolt, csak szeretett volna normális, emberi életet élni. De még a zongorázáshoz szükséges engedélyek beszerzése is nehézségekbe ütközött, és ha játszhatott, nem volt elég a felesége és gyerekei eltartására. Így kerülhetett olyan megalázó helyzetbe is, hogy - fel­használva tábori tapasztalatait - jelent­kezett a temetkezési vállalatnál hullá­kat borotválni. Ettől a munkától csak a gondnok műveltsége mentette meg, mert amikor megtudta, hogy Láng György azonos azzal a Láng Györggyel, akinek a könyvét éppen akkor olvasta, elzavarta, és azt mondta: „Azt is felejt­se el, hogy valaha itt járt.” És tényleg, ez ugyanaz a Láng György, aki a harmincas években szín­műveket, zenekritikákat írt, 1940-ben jelent meg legismertebb regénye, a Bach-életrajz „A Tamás-templom kal­sót fullasztóvá válik, mert annyira meg­ritkul. Ezen nem segít Éva pap férje, Viktor sem, aki Széll Attila megformálásában maga a halott sápadtság, a színtelenség. Minden jóindulata ellenére némiképp olyan, mint egy élő halott. Mint aki megszerezte magának ezt a nőt, de ez­zel menthetetlenül be is zárta szó sze­rint is szűkös életterébe, egy szigetre. Férfiként nyilván nem tényező, szeret­ni se nagyon lehet, összeláncolva élnek a reménytelenségben, a látszólagos bé­kében, mert ők igyekeznek egymás közt nagya” címmel. Hazatérte után Bar­tókról írt tanulmányt, 1959-ben Haydn­­tanulmánnyal, majd Primavera cím­mel Botticelli életéről szóló regénnyel jelentkezett. Majd újra a zeneművészet témáját választva „Beethoven tavasza” címmel írt regényt. Ha már irodalmi munkáiról van szó, meg kell említe­nünk azt a „Hanele” című regényét is, amely csak halála után, 1980-ban jelent meg a Magvetőnél. Ortutay Gyula ezt írta róla: „Megrendítő olvasmány, egy délután, együltemben végigolvastam... Ha teli is van néprajzi vonatkozások­kal, ez a kárpátaljai történet irodalmi mű. Irodalmi alkotás a javából.” Múltjához tartozik az is, hogy még a Zeneakadémián, Kodály és Bartók ta­nítványaként közel került a Mesterek­hez (már amennyire ez egyáltalán le­hetséges volt). Azt biztosan tudjuk, hogy Kodály kifejezetten kedvelte, és a dohányzásról is igyekezett leszoktatni. Bartók egyszer átolvasva egy 50 olda­las kottáját (a Symphonie Comique cí­műt), csak annyit mondott: „Ez jó.” Egy polihisztorhajlamú ember volt, akit messze nem értékének megfelelő­en kezeltek. Visszatérve a füstös kocsmák világá­ba, az „Egy kocsmazongorista feljegy­zései” című könyvéből tudtam meg, hogy három évtizedes barátság fűzte Seres Rezsőhöz. Húszas éveiben, akadé­­mistaként ismerte meg, amikor a Csár­dás nevű Zeneműkiadónál „fütyülő komponistáknak” jegyezte le idétlen, dilettáns számaikat. Ugyanis ott a Csárdásban fütyülés (innen a név), dú­­dolás után, öt pengőért készítette el a zongorakivonatot. Ide járt be Seres Re­zső is, akinek Láng tanította be az új slágereket, hallás után. Mert a húsz­egynéhány éves korára népszerű zene­szerző nem ismerte a kottát, és ekkor még csak fél kézzel tudott valami ke­véskét játszani. Több délután kellett a fejébe kalapálni az akkori nagy slágere­ket. Láng - és ezt el kell hinnünk - minden elfogultság nélkül írta, hogy rettenetes volt, amit a zongoránál mű­velt. Jobb kézzel, suta ujjakkal kalim­pálta a dallamot, csetledezett-botlado­­zott, elnyomorította a ritmust, bal ke­zével a basszus helyett hadonászott, gesztikulált, a nóták szövegét rekedten rikácsolta, mert semmi énekhangja nem volt. De nem ezért szerették. Őr­jöngtek érte, sokan csak őmiatta tele­pedtek be a kocsmákba. Játszott a Ku­békét mímelni, miközben a mélyben te­mérdek fájdalom lappang. Ezek törnek fel mind-mind, az anya látogatásakor. És ezt erősen fokozza, hogy Viktor be­támogatja a Fodor Annamária alakítot­ta Helene-t, a beteg lányt, aki egyedül már képtelen járni, hevesen rángatózik csaknem mindene, a hangja remegően, élesen sipító, állandóan ismételgeti a mama szót, és karját hevesen nyújtja fe­lé. Szakács Györgyi olyan jelmezt ter­vezett neki, ami hasonlít egy nagy pó­lyára, így olyan, mint egy óriáscsecse­mő. Maga az elesett, szeretethiányos el­lacsban, a Kék Fiaskóban, a Kis Pipá­ban. És persze Láng a tárgyilagos jel­lemzés után kiemeli, hogy „Te bohém, drága gavallér haver, aki sokszor isten­nővé emeltél egy loncsos kis kirúgott cselédmázit, és bálványozva szórtad rá egész éjszakai kereseted, zseni voltál. Még ha semmi közöd nem volt a zené­hez, de mint zeneszerző-szövegíró rá­­éreztél a nép szájízére, a mellükbe tud­tál markolni, és el tudtad szorítani a torkukat.” És amikor Seres megírta a „Szomorú vasárnap” című dalt, olyan mértékű öngyilkossági hullámot indí­tott el, amihez foghatót csak a 100 év­vel korábban íródott Goethe-regény, „Az ifjú Werther szenvedései” tudha­tott magáénak. Egy telefon döntött Saját zongorázásáról ezt írta: „Olyan voltam, mint egy kimeríthetetlen mos­­lékos hordó. Ki nem fogytam a hülye­ségekből, a kedvesebb örökzöldekből és az örök­zöldségekből.” És eközben egy­re többször fogta el a halálvágy, és ott ólálkodott körülötte az öngyilkosság gondolata. Nem Seres hatására, hanem a kilátástalanság miatt. Ekkor történt, hogy a füstös kocsma zongorája mellől a telefonhoz hívták. Felesége hívei el­döntötték további sorsát. Elfogadták Beethoven­ regényét, a szerződést is küldték, és a Müncheni Rádiónál el­döntötték, hogy ősbemutatót csinálnak hegedűversenyéből. A hegedűversenyt, a Concerto Ebrai­­cót jegyzetei szerint nagyon gyorsan le­írta. De a zongorához (a telefon után) visszaülve gondolatban felidézte azt az 1942-es téli éjszakát, amikor a marhava­gonban a fagyoskodó deportáltak a sö­tétedés előtt igyekeztek valahogy rend­be szedni magukat. Mert ünnepnap kö­zeledett, és ezt akarták még ebben a bor­zalmas környezetben is megünnepelni. A halk imából lassan zümmögés lett, és ez a dallam ébresztette rá Lángot a zsidó rituális ének különös szerkezetére, a ro­konságát a különböző tájakon honos arab népzenével, kelet dallamkincsével. Ekkor határozta el, hogy ha túléli a ször­nyűségeket, komponál egy hegedűver­senyt. Néha bemutatják. A 90. születésnapjakor a Zeneakadé­mián hallottam Szabadi Vilmos hege­dűművész és az Alba Regia zenekar csodálatos tolmácsolásában. árvultság. Dermesztő. Aztán amikor újra és újra előkerül, és ismét ilyen, az kissé monoton, valamit még ki kellene találni ennek a kórképnek az árnyalá­sára. Nem egyenletes hőfokú, nem mindig elég feszült a produkció, de tele van li­dércesen szép pillanatokkal, komoly színészi teljesítményekkel. Bergman költőiséget kever kegyetlenséggel. Meg­mutatja, hogy az ember sárkányfogve­­temény, de azt is, hogy mekkora szere­tet van benne. Csak hát, sajnos, ez gyakran benne is marad. Egymás inkvizítorai BÓTA GÁBOR Udvaros Dorottya és Radnay Csilla fotó: takács attila

Next