Népszava, 2016. április (143. évfolyam, 76-101. szám)
2016-04-02 / 77. szám
I Kint 11 rá SZÉP szó TI ■ I ■ I ■ IlyRi 2016. április 2., szombat Láng György polihisztorhajlamú ember volt, akit nem értékének megfelelően kezeltek Egy kocsmazongorista élete Volt idő, amikor a zseniális fickó tényleg kocsmazongorázásból tengette életét. Nem lett világhírű zongoraművész, mint pályatársa, az ugyancsak bárokban zongorázó Cziffra György, viszont rajzolt, regényt írt, karmesterkedett és volt egy hegedűversenye is. Láng György 40 éve halt meg, április 3-án. BODNÁR JÁNOS Láng György életrajzi feljegyzéseiből tudjuk, „a kedves vendég” (ha volt elég ilyen betérő) egyenlő volt a pénzzel, az ennivalóval a családnak, „a szemét vendég” nyomában viszont a leégés, a nyomor, a dögvész járt. Sikerélménye is csak akkor lehetett, ha egyegy zenéhez értő vendég fel-felbukkant a lebujokban, és ilyenkor elmesélhette, hogy kitűnő zongorajátéka nem véletlen. Volt karnagy, koncerteket adott, zenekritikákat, újságcikkeket írt, itthon és külföldön egyaránt. Pályája szépen emelkedett, de közbejött a háború. Munkaszolgálatos lett, majd deportálták. Öt évet töltött Mauthausenben, pontosabban Günskirchenben, ahol 17 ezrüket akarták egy elaknásított bányában felrobbantani, és csak a táborparancsnok „józan ítélőképessége” mentette meg őket, mert az amerikai csapatok közeledtek, és a parancsnok jobbnak látta még a robbantgatás előtt elhúzni a csíkot. A „vicces" SS-tiszt 1945. május 5-én szabadították fel őket. A 45 kilós Láng Hegedűs Gézával, a polihisztor íróval együtt szabadult, akivel barátság és szellemi rokonság fűzte össze. Géza (bácsi) több ezredmagával, gyalogosan hazafelé vette útját, de indulás előtt még adott Lángnak egy sodrás dohányt. Láng, talán valamiféle bosszúvágytól hajtva, maradt. Fegyvert fogott, és belépett a felső-ausztriai Wels városában az UNRRA („United Relief Rehabilitation Administration”) rendőrségébe. A szervezet az amerikai megszálló parancsnokság hatásköre alá tartozó, fegyveres rendfenntartó és rendet helyreállító alakulat volt, ami belga kezdeményezésre jött létre. Láng sok fegyveres vállalkozásban vett részt. Hol Horthy-katonákat, hol nyilasokat, hol kakastollas tábori csendőröket, Hunyadi-páncélosokat fogdostak össze közelEleve kicsi a színpad, de még azt is telerakta Zöldi Z. Gergely bútorokkal, hogy az Őszi szonáta előadásában érzékeltesse, mennyire szűk a tér a szereplők számára. Alig kapnak levegőt. Elszívják egymás elől, akaratlanul is a másikba ütköznek, belépnek az aurájába, megzavarják, sőt felsebzik, behegedtnek látszó sebeket tépnek fel. Holott szeretetre vágynak, sóvárogják a simogató szavakat, a lágy érintést, a megértést. De menthetetlenül magukba burkolóznak, megkínozzák azt, aki a közelükbe kerül. Ingmar Bergman, az emberi szenvedéstörténetek nagy ismerője 1977-78- ban Golden Globe-díjas, emlékezetes filmet készített Őszi szonáta címmel. Ekkor forgatott utoljára Ingrid Bergman. A lányát sem akárki játszotta, Liv Ullmann. Szerepük szerint anya és lánya szinte lemarják egymásról a bőrt, és még a húsba is beleválnak. Hosszú évekig nem találkoztak, az anyának, Charlotte-nak meghalt a társa, akivel húsz évig együtt élt. Évának a hároméves kisfiát kellett eltemetnie. Szükségük lenne egymásra. Gátlásokkal telien próbálnak is közeledni. De minden szándék ellenére nem megy, nem és nem, valószínűleg végleges eltávolodás lesz az eredmény harcban a különítményével, akiket aztán átadtak az amerikai haditörvényszéknek. Sebesüléseinek száma 17 volt, amelyeket a keleti fronton, a deportálás közben vagy a közelharcokban szerzett. A sok szörnyűséget átélt Láng a legborzalmasabb élményei közé azt az esetet sorolta, amikor Günskirchenben a maguk ásta tábori latrinán (ami két, egymással szemben futó árok volt) egy részeg SS-tiszt azzal szórakozott, hogy a dolgát végző szerencsétleneknek (a menekülésre időt se hagyva) kijelentette, hogy a 20 egymás mellett ülő emberből a páratlanokat lelövi. „Vicces” ötletét beteljesítve Láng mellől, jobbról is és balról is, szétlőtte bajtársai fejét, akik tompán puffanva zuhantak a szennyel teli árokba. Magyarországra túl későn érkezett vissza. Azt tapasztalta, hogy amíg ő tovább harcolt, már minden hely „foglalt” volt. Hiába szerkesztett újságot „Alpenjäger” címmel a welsi táborban, volt zeneakadémiai végzettsége. KépzőművéA Vörös Róbert által, az Orlai Produkciós Iroda égisze alatt, a Thália Színház Mikroszínpadán rendezett előadásban Udvaros Dorottya és Radnay Csilla anya és lánya. Dermesztőek a csendek közöttük. Metsző, már-már gyilkos tekintettel tudnak egymásra nézni, mint akik belebámulnak a másik veséjébe, sőt, húst is kimetszenek onnan. Egymás inkvizítorai, kérlelhetetlen tükrei, de torz az a kép, amit mutatnak, mert már reménytelenül maguk is eltorzultak. Az anyavilágot járó, híres zongoraművész, aki szinte csak a munkájára tud koncentrálni, az ezzel járó utazásokra, művekre, próbákra, gyakorlásokra. Nyilvánvalóan jelentős a tevékenysége, mert egyik hangversenye követi a másikat. Tehetséges ember, de anyaként csődöt mondott. Ehhez már nem volt türelme, figyelme, ideje. Másik lánya egész életére súlyosan megbetegedett, a történet sejteti, hogy ő is lehet ennek az oka, de nyitva hagyja a kérdést. Éva, amikor vendégségbe hívja magukhoz, eltitkolja, hogy már két éve kivette intézetből a testvérét, és ott él náluk. Tudja, hogy akkor az anyja még karácsonyra se jönne, mert fél a betegségtől, lelkiismeret-furdalástól. Ez rögtön hihetetlen feszültséget okoz közöttük. Valósággal megáll a levegő, kapásból fülledtté, nyomasztóvá, szett Főiskolája, sehol nem kapott képzettségének megfelelő állást, mert azokat már elfoglalták az időben érkezők, az ügyeskedők és karrieristák. Seres a zongoránál kocsmazongorista lett, mégis boldogan állapította meg, hogy szabad emberként térhetett haza az ötéves poklok poklából, életben, egészségben találta a szüleit, emelt fővel járhatott, sárga csillag nélkül. Nem mondhatni, hogy nagy igényeket hajszolt, csak szeretett volna normális, emberi életet élni. De még a zongorázáshoz szükséges engedélyek beszerzése is nehézségekbe ütközött, és ha játszhatott, nem volt elég a felesége és gyerekei eltartására. Így kerülhetett olyan megalázó helyzetbe is, hogy - felhasználva tábori tapasztalatait - jelentkezett a temetkezési vállalatnál hullákat borotválni. Ettől a munkától csak a gondnok műveltsége mentette meg, mert amikor megtudta, hogy Láng György azonos azzal a Láng Györggyel, akinek a könyvét éppen akkor olvasta, elzavarta, és azt mondta: „Azt is felejtse el, hogy valaha itt járt.” És tényleg, ez ugyanaz a Láng György, aki a harmincas években színműveket, zenekritikákat írt, 1940-ben jelent meg legismertebb regénye, a Bach-életrajz „A Tamás-templom kalsót fullasztóvá válik, mert annyira megritkul. Ezen nem segít Éva pap férje, Viktor sem, aki Széll Attila megformálásában maga a halott sápadtság, a színtelenség. Minden jóindulata ellenére némiképp olyan, mint egy élő halott. Mint aki megszerezte magának ezt a nőt, de ezzel menthetetlenül be is zárta szó szerint is szűkös életterébe, egy szigetre. Férfiként nyilván nem tényező, szeretni se nagyon lehet, összeláncolva élnek a reménytelenségben, a látszólagos békében, mert ők igyekeznek egymás közt nagya” címmel. Hazatérte után Bartókról írt tanulmányt, 1959-ben Haydntanulmánnyal, majd Primavera címmel Botticelli életéről szóló regénnyel jelentkezett. Majd újra a zeneművészet témáját választva „Beethoven tavasza” címmel írt regényt. Ha már irodalmi munkáiról van szó, meg kell említenünk azt a „Hanele” című regényét is, amely csak halála után, 1980-ban jelent meg a Magvetőnél. Ortutay Gyula ezt írta róla: „Megrendítő olvasmány, egy délután, együltemben végigolvastam... Ha teli is van néprajzi vonatkozásokkal, ez a kárpátaljai történet irodalmi mű. Irodalmi alkotás a javából.” Múltjához tartozik az is, hogy még a Zeneakadémián, Kodály és Bartók tanítványaként közel került a Mesterekhez (már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt). Azt biztosan tudjuk, hogy Kodály kifejezetten kedvelte, és a dohányzásról is igyekezett leszoktatni. Bartók egyszer átolvasva egy 50 oldalas kottáját (a Symphonie Comique címűt), csak annyit mondott: „Ez jó.” Egy polihisztorhajlamú ember volt, akit messze nem értékének megfelelően kezeltek. Visszatérve a füstös kocsmák világába, az „Egy kocsmazongorista feljegyzései” című könyvéből tudtam meg, hogy három évtizedes barátság fűzte Seres Rezsőhöz. Húszas éveiben, akadémistaként ismerte meg, amikor a Csárdás nevű Zeneműkiadónál „fütyülő komponistáknak” jegyezte le idétlen, dilettáns számaikat. Ugyanis ott a Csárdásban fütyülés (innen a név), dúdolás után, öt pengőért készítette el a zongorakivonatot. Ide járt be Seres Rezső is, akinek Láng tanította be az új slágereket, hallás után. Mert a húszegynéhány éves korára népszerű zeneszerző nem ismerte a kottát, és ekkor még csak fél kézzel tudott valami kevéskét játszani. Több délután kellett a fejébe kalapálni az akkori nagy slágereket. Láng - és ezt el kell hinnünk - minden elfogultság nélkül írta, hogy rettenetes volt, amit a zongoránál művelt. Jobb kézzel, suta ujjakkal kalimpálta a dallamot, csetledezett-botladozott, elnyomorította a ritmust, bal kezével a basszus helyett hadonászott, gesztikulált, a nóták szövegét rekedten rikácsolta, mert semmi énekhangja nem volt. De nem ezért szerették. Őrjöngtek érte, sokan csak őmiatta telepedtek be a kocsmákba. Játszott a Kubékét mímelni, miközben a mélyben temérdek fájdalom lappang. Ezek törnek fel mind-mind, az anya látogatásakor. És ezt erősen fokozza, hogy Viktor betámogatja a Fodor Annamária alakította Helene-t, a beteg lányt, aki egyedül már képtelen járni, hevesen rángatózik csaknem mindene, a hangja remegően, élesen sipító, állandóan ismételgeti a mama szót, és karját hevesen nyújtja felé. Szakács Györgyi olyan jelmezt tervezett neki, ami hasonlít egy nagy pólyára, így olyan, mint egy óriáscsecsemő. Maga az elesett, szeretethiányos ellacsban, a Kék Fiaskóban, a Kis Pipában. És persze Láng a tárgyilagos jellemzés után kiemeli, hogy „Te bohém, drága gavallér haver, aki sokszor istennővé emeltél egy loncsos kis kirúgott cselédmázit, és bálványozva szórtad rá egész éjszakai kereseted, zseni voltál. Még ha semmi közöd nem volt a zenéhez, de mint zeneszerző-szövegíró ráéreztél a nép szájízére, a mellükbe tudtál markolni, és el tudtad szorítani a torkukat.” És amikor Seres megírta a „Szomorú vasárnap” című dalt, olyan mértékű öngyilkossági hullámot indított el, amihez foghatót csak a 100 évvel korábban íródott Goethe-regény, „Az ifjú Werther szenvedései” tudhatott magáénak. Egy telefon döntött Saját zongorázásáról ezt írta: „Olyan voltam, mint egy kimeríthetetlen moslékos hordó. Ki nem fogytam a hülyeségekből, a kedvesebb örökzöldekből és az örökzöldségekből.” És eközben egyre többször fogta el a halálvágy, és ott ólálkodott körülötte az öngyilkosság gondolata. Nem Seres hatására, hanem a kilátástalanság miatt. Ekkor történt, hogy a füstös kocsma zongorája mellől a telefonhoz hívták. Felesége hívei eldöntötték további sorsát. Elfogadták Beethoven regényét, a szerződést is küldték, és a Müncheni Rádiónál eldöntötték, hogy ősbemutatót csinálnak hegedűversenyéből. A hegedűversenyt, a Concerto Ebraicót jegyzetei szerint nagyon gyorsan leírta. De a zongorához (a telefon után) visszaülve gondolatban felidézte azt az 1942-es téli éjszakát, amikor a marhavagonban a fagyoskodó deportáltak a sötétedés előtt igyekeztek valahogy rendbe szedni magukat. Mert ünnepnap közeledett, és ezt akarták még ebben a borzalmas környezetben is megünnepelni. A halk imából lassan zümmögés lett, és ez a dallam ébresztette rá Lángot a zsidó rituális ének különös szerkezetére, a rokonságát a különböző tájakon honos arab népzenével, kelet dallamkincsével. Ekkor határozta el, hogy ha túléli a szörnyűségeket, komponál egy hegedűversenyt. Néha bemutatják. A 90. születésnapjakor a Zeneakadémián hallottam Szabadi Vilmos hegedűművész és az Alba Regia zenekar csodálatos tolmácsolásában. árvultság. Dermesztő. Aztán amikor újra és újra előkerül, és ismét ilyen, az kissé monoton, valamit még ki kellene találni ennek a kórképnek az árnyalására. Nem egyenletes hőfokú, nem mindig elég feszült a produkció, de tele van lidércesen szép pillanatokkal, komoly színészi teljesítményekkel. Bergman költőiséget kever kegyetlenséggel. Megmutatja, hogy az ember sárkányfogvetemény, de azt is, hogy mekkora szeretet van benne. Csak hát, sajnos, ez gyakran benne is marad. Egymás inkvizítorai BÓTA GÁBOR Udvaros Dorottya és Radnay Csilla fotó: takács attila