Népszava, 2021. március (148. évfolyam, 50-75. szám)
2021-03-01 / 50. szám
VELEMENY Mit ér a bér? Nem szükséges nemzeti konzultációt tartani, anélkül is sejthetjük, vajon a bérből és fizetésből élők elhiszik-e: 2020 decemberében már közel 450 ezer forint volt az alkalmazásban állók havi, bruttó átlagkeresete. Legalábbis a KSH szerint. Borítékolható, hogy a válaszadók többsége kételkedik ebben. Persze a statisztikusok előadhatják, hogy ők csak azokat vették figyelembe, akik teljes munkaidőben, vagyis napi 8 órán át dolgoznak, egy legalább ötfős munkahelyen. S ha ez a valóság, amiben aligha kételkedhetünk, akkor a kormány által sokat hangoztatott négy és fél millió alkalmazottból 750 ezren akadnak olyanok, akiknek a havi keresményét korántsem jótékony homály fedi. Az viszont közelebb járhat az igazsághoz, hogy a kedvezmények nélkül számolt éves, nettó átlagkereset - vagyis az, amennyi a többnyire már csak virtuálisan létező fizetési borítékban megtalálható - havi 268 400 forint körül járhatott. Viszont ha telhetetlenek vagyunk, és még közelebb kívánunk jutni a teljes igazsághoz, akkor nem árt kézbe venni a KSH-nak a napokban egy közérdekű adatigénylésre adott válaszát, amelyből kiderült, hogy egy évvel korábban, tehát 2019-ben 75 480 forinttal volt magasabb az átlagos bruttó bér, mint a médián. Vagyis az az érték, amely azt mutatja, hogy ha minden keresőt sorba állítanának, akkor a középen állónak mennyi lenne a havi bére. Azóta már hozzávetőleg 82 ezer forint lehet a különbség, ami nem kevés, hiszen tíz esztendővel ezelőtt még csak 50 ezer volt. Mindebből az következik, hogy ma a legtöbb munkavállaló havonta 300 ezer forint körül kereshet, ám Magyarország legszegényebb megyéiben ez még a 200 ezer forintot sem éri el. A tavaly karácsony körüli, a megszokottnál jóval rosszabb kiskereskedelmi forgalom viszont óvatosságra int a bérstatisztikát illetően. Mert azt bizonyítja, hogy a jövedelmek növekedése és az elkölthető pénzek mennyisége mintha elvált volna egymástól. Hiszen a hitelmoratórium miatt több pénz maradhatott a családoknál, de az ünnepekre nem költötték el. A járvány miatti óvatosság felülkerekedett még az ajándékozási szokásokon is. A munkavállalók idén úgy érezhetik, romlottak a béralku-pozícióik. A válság miatt kritikus helyzetbe került cégek dolgozóinak egy része már másutt keresi a boldogulását, úgy, hogy az új munkahelyén a korábban megszerzett rutinja ellenére pályakezdőnek számít, ezért a bére is kisebb lett. A 2021-es esztendő nagy kérdése az is, hogy az elmúlt években a megszokottnál jóval kisebb mértékű béremelést nem falja-e majd fel az infláció. Azt most még mintegy „lesimítja” az ingyenes parkolás vagy az a tény, hogy az éttermek, szállodák szűkre szabott működésük miatt aligha képesek árat emelni, de a korlátozások megszűntével ez egy csapásra megváltozhat, ahogy a 2020-as strandszezonban is történt. Aligha tévedünk: a mutációk árnyékában második esztendejébe lépett világjárvány, a munkaadók szűkmarkúsága és a jelentősen megemelkedő árak évadja áll előttünk. És ezen az sem változtat, ha a bérstatisztika majd havi félmilliós fizetésekről beszél. BONTA MIKLÓS Azt már tudjuk, hogy az ellenzéki pártszövetség moslékkoalíció, azt is, hogy ők a halál vámszedői, sőt, hogy a halálkampányukkal az életmentő kínai oltóanyag ellen agitálnak, mert nekik csak Brüsszel számít. A járvány alaposan felforgatta az amúgy is viharosnak ígérkező választási kampányt, és a kormánypártok láthatóan a vírust tolják be a közepébe. Nem is tehetnek mást, ez határozta meg az utóbbi egy évet, és ez határozza meg a következőt is. A kormányzat - és az ország - nagy bajban van, a járvány nem csillapodik, a kabinet kezéből végleg kicsúszni látszik a valóság, amit nemcsak a becsmérlő jelzők mutatnak, hanem a tehetetlenség is. Aligha enyhíthetik a lezárásokat, amik már-már elviselhetetlenné teszik a bezártság szociális feszültségeit, és sötét fellegekbe burkolják a gazdaság jövőjét. A józan ész nagyobb szigort követelne, bármit hozzon is a „nemzeti konzultáció”. Mindezt tetézi a vakcinák beszerzése körüli homály és a kormányzati maszatolás. Mert meglehet, mind az orosz, mind a kínai oltóanyag tökéletes, „csak” egyetlen feltétel nem teljesült: hogy a két vakcinát az Unió szaktestülete engedélyezze. Ami pedig a Moderna beszerzését illeti, a kormány összevissza beszél. Mint most kiderült, az ár miatt nem igényeljük a nekünk jutó uniós mennyiséget, miközben a kínai oltóanyag egyelőre ismeretlen áron érkezik, az orosz meg alig, mert ott is szűkös a gyártási kapacitás. Az oltás felvétele is zűrzavaros. A szervezetlenséget végül is a háziorvosok nyakába tolták, és most fog kiderülni, hogy a lepusztított rendszer elbírja-e ezt a terhelést is. Az már csak habkérdés a vírustortán: mit segít az élet újraindításán egy olyan oltás, amelyet az EU nem fogad el? Lehet persze a propagandában az EU nyakába varrni minden felelősséget, ám a víruskampányban a görcsbe rándult hatalom vesztésre áll. Nem az ellenzék miatt. Víruskampány ** Friss Róbert '«V m NÉPSZAVA 2021. március 1., hétfő 9 A máskor szívesen köpködő megmondóemberek hallgatnak ahelyett, hogy kiállnának honfitársaikért és kritikát fogalmaznának meg kozmopoliták A hungarizmus sem a régi azóta, hogy a Fidesz holdudvara és ez a szubkultúra kisajátította egymást. Tinédzser koromban a magukat tekintő publicisták még azon háborogtak, hogy az emberek magyar filmek helyett hollywoodiakat néznek, manapság viszont inkább az a zúgolódás tárgya, hogy túl sok a fekete színész egyes amerikai filmekben. A magyarságtudat pedig közben mintha elhalványult volna... Az ok egyszerű: könnyebb az angolszász világból importálni a kultúrharcot, lefordított hírekkel és véleményekkel szítani a gyűlöletet a politikai ellentábor, a vallási, etnikai vagy szexuális kisebbségek ellen, mint saját gondolatokat megszülni. Nehéz megítélni, mi a nevetségesebb: amikor baloldali önjelölt nyelvújítók azt hiszik, hogy nyakatekert kifejezések erőltetésével igazságosabbá tehetik társadalmukat, vagy pedig az, amikor az ezen hőbörgő külföldi véleményeket papagájként ismétlik a magyar kormánypárti publicisták. Látszólag elfogadhatatlanabb számukra, hogy futóbolond brit illetékesek a „breastfeeding” (szó szerinti fordításban „melltáplálás”, magyarul szoptatás) helyett a „chestfeeding” (szó szerint „mellkasi táplálás”) kifejezést javasolják, mint például az, hogy a napokban fertőzésveszélyes tömegjelenetek alakultak ki számos itthoni oltópontnál. Az előbbi nem érint minket, utóbbi esetben viszont magyarok egészségéről, életéről van szó. A máskor szívesen köpködő megmondóemberek valamiért mégis hallgatnak ahelyett, hogy kiállnának honfitársaikért, és kritikát fogalmaznának meg. Talán attól félnek, hogy elvesztik busás gázsijukat, vagy esetleg attól, hogy ha jobb teljesítményt várnak el Orbán Viktortól, akkor azzal a csúnya, gonosz ellenzék malmára hajtják a vizet? Bármi legyen is a válasz, az eredmény ugyanaz: tizenegy kormányon töltött év kozmopolitává tette a fideszes publicistákat. Büszkén pajzsukra emelik az angolszász jobboldal ilyen-olyan sérelmeit, de ahhoz már túl gyávák, hogy hazájuk, saját honfitársaik érdekében szót emeljenek a hatalom birtokosaival szemben. ROSTOVÁNYI ANDRÁS A háború elvesztése KÖNYVKARANTÉN múlt heti írásom témájául választott kötet, Douglas Adams Galaxis útikalauza azon kevés, mintegy féltucatnyi könyv közé tartozik, amelyeket én magam adtam gyermekeim kezébe, s melyeket mind a hárman el is olvastak. Ilyen még a Hunter S. Thompson által jegyzett Félelem és reszketés Las Vegasban, Örkény István Egyperces novellái, Mihail Bulgakov A Mester és Margaritája és Joseph Hellertől A 22-es csapdája. Biztos van még egy-két kötet, amely a fenti kategóriába tartozik, de most hirtelen ezek jutnak eszembe. Vajon mi köti össze ezeket a műveket, mitől váltak gyermekeim kedvenceivé is? így első blikkre, azt hiszem, egyetlen dolog: a gyilkos, abszurd humor. Épp a humor és jótékony hatása, a nevetés az, amely olyannyira hiányzik a közbeszédből, amelyet a harc, a győzelem-vereség, a háborús retorika ural. A 22-es csap-Épp a humor és jótékony hatása, a nevetés az, amely olyannyira hiányzik a közbeszédből, amelyet a háborús retorika ural dája, Joseph Heller zseniális műve 1961-ben jelent meg angolul, és nyolc év múlva már magyarul is olvasható volt. A birtokomban lévő példányt (2. kiadás, Európa Könyvkiadó, Bp. 1972) a kemény kötés ellenére alig tartja össze valami - Papp Zoltán fordításán mára több generáció nőtt fel. Ez a könyv épp a háborút nevetteti ki, persze olvasás közben sokszor inkább sírni támad kedve az embernek. Nem mennék most bele abba, hogy mi a 22-es csapdája, s nem is az asszír (!) származású főhős, az amerikai hadseregben szolgáló Yossarian kalandjaira hívnám fel a figyelmet - aki nem ismeri a regényt, annak kötelező olvasmányként ajánlom, mondjuk egy jó Herczeg Ferenc vagy egy még jobb Wass Albert helyett. Egyetlen párbeszédből idéznék, amelyet egy római kuplerájban folytat le a II. világháború idején az Olaszországot a fasizmus és a német megszállás alól „felszabadító” amerikai hadsereg tisztje, Nately Yossarian barátja és a kupleráj 107 éves mindenese, egy „züllött és rút” olasz vénember. „Egyetlen dologban hiszek” - mondja Nately, „mégpedig abban, hogy Amerika megnyeri a háborút. - Túl nagy jelentőséget tulajdonít a háború megnyerésének - csipkelődött a szurtos, gonosz vénember. - Pedig az igazi trükk a háború elvesztésében rejlik, ha azt tudja valaki, hogy melyik háborút kell elveszteni. Olaszország évszázadok óta veszti el a háborút, és ennek ellenére, nézze csak meg, milyen jól megvagyunk. Franciaország egyre-másra nyeri a háborúkat, és folyton válsággal küzd. Németország folyton veszít, és virágzik. Nézze csak meg, mi történt velünk a közelmúltban. Olaszország háborút nyert Etiópiában, és azon nyomban súlyos bajok szakadtak ránk. A győzelem a nagyság olyan esztelen tévhitét táplálta belénk, hogy segítettünk elkezdeni egy olyan háborút, aminek megnyerésére fikarcnyi esélyünk se volt. De most, hogy megint vesztésben vagyunk, minden kezd jobbra fordulni, és egészen biztos talpra is állunk, ha sikerül elérni, hogy legyőzzenek bennünket.” Nately ellenvetéseire a vénember csak annyit mond: „Meg fogják magát ölni, ha nem lesz elővigyázatos (...). Miért nem használja az eszét, és miért nem próbál egy kicsit rám hasonlítani? Maga is élhetne százhét évig.” SIMON ZOLTÁNA