Népszava, 2021. március (148. évfolyam, 50-75. szám)

2021-03-01 / 50. szám

VELEMENY Mit ér a bér? N­em szükséges nemze­ti konzultációt tartani, anélkül is sejthetjük, vajon a bérből és fizetés­ből élők elhiszik-e: 2020 decemberében már közel 450 ezer forint volt az alkalmazásban állók havi, bruttó átlagkeresete. Leg­alábbis a KSH szerint. Borítékolha­tó, hogy a válaszadók többsége ké­telkedik ebben. Persze a statisztikusok előadhat­ják, hogy ők csak azokat vették fi­gyelembe, akik telj­es munkaidőben, vagyis napi 8 órán át dolgoznak, egy legalább ötfős munkahelyen. S ha ez a valóság, amiben aligha kételked­hetünk, akkor a kormány által sokat hangoztatott négy és fél millió alkal­mazottból 750 ezren akadnak olya­nok, akiknek a havi keresményét korántsem j­ótékony homály fedi. Az viszont közelebb járhat az igazság­hoz, hogy a kedvezmények nélkül számolt éves, nettó átlagkereset - vagyis az, amennyi a többnyire már csak virtuálisan létező fizetési borí­tékban megtalálható - havi 268 400 forint körül járhatott. Viszont ha telhetetlenek va­gyunk, és még közelebb kívánunk jutni a teljes igazsághoz, akkor nem árt kézbe venni a KSH-nak a napok­ban egy közérdekű adatigénylésre adott válaszát, amelyből kiderült, hogy egy évvel korábban, tehát 2019-ben 75 480 forinttal volt ma­gasabb az átlagos bruttó bér, mint a médián. Vagyis az az érték, amely azt mutatj­a, hogy ha minden keresőt sorba állítanának, akkor a középen állónak mennyi lenne a havi bére. Azóta már hozzávetőleg 82 ezer forint lehet a különbség, ami nem kevés, hiszen tíz esztendővel ezelőtt még csak 50 ezer volt. Mindebből az következik, hogy ma a legtöbb mun­kavállaló havonta 300 ezer forint körül kereshet, ám Magyarország legszegényebb megyéiben ez még a 200 ezer forintot sem éri el. A tavaly karácsony körüli, a meg­szokottnál jóval rosszabb kiskeres­kedelmi forgalom viszont óvatos­ságra int a bérstatisztikát illetően. Mert azt bizonyítja, hogy a jövedel­mek növekedése és az elkölthető pénzek mennyisége mintha elvált volna egymástól. Hiszen a hitelmo­ratórium miatt több pénz maradha­tott a családoknál, de az ünnepekre nem költötték el. A járvány miatti óvatosság felülkerekedett még az ajándékozási szokásokon is. A munkavállalók idén úgy érez­hetik, romlottak a béralku-pozíció­ik. A válság miatt kritikus helyzetbe került cégek dolgozóinak egy része már másutt keresi a boldogulását, úgy, hogy az új munkahelyén a ko­rábban megszerzett rutinja ellenére pályakezdőnek számít, ezért a bére is kisebb lett. A 2021-es esztendő nagy kérdése az is, hogy az elmúlt években a megszokottnál jóval ki­sebb mértékű béremelést nem fal­­ja-e majd fel az infláció. Azt most még mintegy „lesimítja” az ingye­nes parkolás vagy az a tény, hogy az éttermek, szállodák szűkre szabott működésük miatt aligha képesek árat emelni, de a korlátozások meg­szűntével ez egy csapásra megvál­tozhat, ahogy a 2020-as strandsze­zonban is történt. Aligha tévedünk: a mutációk ár­nyékában második esztendejébe lépett világjárvány, a munkaadók szűkmarkúsága és a jelentősen megemelkedő árak évadja áll előt­tünk. És ezen az sem változtat, ha a bérstatisztika majd havi félmilliós fizetésekről beszél. BONTA MIKLÓS A­zt már tudjuk, hogy az ellenzéki pártszövetség moslékkoalíció, azt is, hogy ők a halál vámsze­dői, sőt, hogy a halál­kampányukkal az életmentő kínai oltóanyag ellen agitálnak, mert ne­kik csak Brüsszel számít. A járvány alaposan felforgatta az amúgy is vi­harosnak ígérkező választási kam­pányt, és a kormánypártok látha­tóan a vírust tolják be a közepébe. Nem is tehetnek mást, ez határozta meg az utóbbi egy évet, és ez hatá­rozza meg a következőt is. A kormányzat - és az ország - nagy bajban van, a járvány nem csillapodik, a kabinet kezéből vég­leg kicsúszni látszik a valóság, amit nemcsak a becsmérlő jelzők mutat­nak, hanem a tehetetlenség is. Alig­ha enyhíthetik a lezárásokat, amik már-már elviselhetetlenné teszik a bezártság szociális feszültségeit, és sötét fellegekbe burkolják a gaz­daság jövőjét. A józan ész nagyobb szigort követelne, bármit hozzon is a „nemzeti konzultáció”. Mindezt tetézi a vakcinák beszer­zése körüli homály és a kormányza­ti maszatolás. Mert meglehet, mind az orosz, mind a kínai oltóanyag tökéletes, „csak” egyetlen feltétel nem teljesült: hogy a két vakcinát az Unió szaktestülete engedélyezze. Ami pedig a Moderna beszerzését illeti, a kormány összevissza be­szél. Mint most kiderült, az ár miatt nem igényeljük a nekünk jutó uniós mennyiséget, miközben a kínai ol­tóanyag egyelőre ismeretlen áron érkezik, az orosz meg alig, mert ott is szűkös a gyártási kapacitás. Az oltás felvétele is zűrzavaros. A szervezetlenséget végül is a házi­orvosok nyakába tolták, és most fog kiderülni, hogy a lepusztított rend­szer elbírja-e ezt a terhelést is. Az már csak habkérdés a vírustortán: mit segít az élet újraindításán egy olyan oltás, amelyet az EU nem fo­gad el? Lehet persze a propagandában az EU nyakába varrni minden fele­lősséget, ám a víruskampányban a görcsbe rándult hatalom vesztésre áll. Nem az ellenzék miatt. Víruskampány ** Friss Róbert '«V m NÉPSZAVA 2021. március 1., hétfő 9 A máskor szívesen köpködő megmon­dóembe­rek hall­gatnak ahelyett, hogy ki­állnának honfitár­saikért és kritikát fogalmaz­nának meg kozmopoliták A hungarizmus sem a régi azóta, hogy a Fi­desz holdudvara és ez a szubkultúra kisajátítot­ta egymást. Tinédzser koromban a magukat tekintő publicisták még azon há­­borogtak, hogy az emberek magyar filmek helyett hollywoodiakat néz­nek, manapság viszont inkább az a zúgolódás tárgya, hogy túl sok a fe­kete színész egyes amerikai filmek­ben. A magyarságtudat pedig köz­ben mintha elhalványult volna... Az ok egyszerű: könnyebb az angolszász világból importálni a kultúrharcot, lefordított hírekkel és véleményekkel szítani a gyűlö­letet a politikai ellentábor, a vallási, etnikai vagy szexuális kisebbsé­gek ellen, mint saját gondolatokat megszülni. Nehéz megítélni, mi a nevetségesebb: amikor baloldali önjelölt nyelvújítók azt hiszik, hogy nyakatekert kifejezések erőlteté­sével igazságosabbá tehetik társa­dalmukat, vagy pedig az, amikor az ezen hőbörgő külföldi véleménye­ket papagájként ismétlik a magyar kormánypárti publicisták. Látszó­lag elfogadhatatlanabb számukra, hogy futóbolond brit illetékesek a „breastfeeding” (szó szerinti for­dításban „melltáplálás”, magyarul szoptatás) helyett a „chestfeeding” (szó szerint „mellkasi táplálás”) ki­fejezést javasolják, mint például az, hogy a napokban fertőzésveszélyes tömegjelenetek alakultak ki szá­mos itthoni oltópontnál. Az előbbi nem érint minket, utóbbi esetben viszont magyarok egészségéről, életéről van szó. A máskor szívesen köpködő megmondóemberek va­lamiért mégis hallgatnak ahelyett, hogy kiállnának honfitársaikért, és kritikát fogalmaznának meg. Talán attól félnek, hogy elvesztik busás gázsijukat, vagy esetleg attól, hogy ha jobb teljesítményt várnak el Or­bán Viktortól, akkor azzal a csúnya, gonosz ellenzék malmára hajtják a vizet? Bármi legyen is a válasz, az ered­mény ugyanaz: tizenegy kormá­nyon töltött év kozmopolitává tette a fideszes publicistákat. Büszkén pajzsukra emelik az angolszász jobboldal ilyen-olyan sérelmeit, de ahhoz már túl gyávák, hogy hazá­juk, saját honfitársaik érdekében szót emeljenek a hatalom birtoko­saival szemben. ROSTOVÁNYI ANDRÁS A háború elvesztése KÖNYVKARANTÉN múlt heti írásom témá­jául választott kötet, Douglas Adams Gala­xis útikalauza azon ke­vés, mintegy féltucat­nyi könyv közé tartozik, amelyeket én magam adtam gyermekeim ke­zébe, s melyeket mind a hárman el is olvastak. Ilyen még a Hunter S. Thompson által jegyzett Félelem és reszketés Las Vegasban, Örkény István Egyperces novellái, Mihail Bulgakov A Mester és Margaritája és Joseph Hellertől A 22-es csap­dája. Biztos van még egy-két kötet, amely a fenti kategóriába tarto­zik, de most hirtelen ezek jutnak eszembe. Vajon mi köti össze eze­ket a műveket, mitől váltak gyer­mekeim kedvenceivé is? így első blikkre, azt hiszem, egyetlen do­log: a gyilkos, abszurd humor. Épp a humor és jótékony hatá­sa, a nevetés az, amely olyannyira hiányzik a közbeszédből, amelyet a harc, a győzelem-vereség, a há­borús retorika ural. A 22-es csap-Épp a humor és jótékony hatása, a nevetés az, amely olyan­­­nyira hiányzik a közbe­szédből, amelyet a háborús retorika ural dája, Joseph Heller zseniális műve 1961-ben jelent meg angolul, és nyolc év múlva már magyarul is olvasható volt. A birtokomban lévő példányt (2. kiadás, Európa Könyvkiadó, Bp. 1972) a kemény kötés ellenére alig tartja össze valami - Papp Zoltán fordításán mára több generáció nőtt fel. Ez a könyv épp a háborút nevetteti ki, persze olvasás közben sokszor in­kább sírni támad kedve az ember­nek. Nem mennék most bele abba, hogy mi a 22-es csapdája, s nem is az asszír (!) származású főhős, az amerikai hadseregben szolgá­ló Yossarian kalandjaira hívnám fel a figyelmet - aki nem ismeri a regényt, annak kötelező olvas­mányként ajánlom, mondjuk egy jó Herczeg Ferenc vagy egy még jobb Wass Albert helyett. Egyetlen párbeszédből idéznék, amelyet egy római kuplerájban folytat le a II. világháború idején az Olasz­országot a fasizmus és a német megszállás alól „felszabadító” amerikai hadsereg tisztje, Nately­­ Yossarian barátja­­ és a kupleráj 107 éves mindenese, egy „züllött és rút” olasz vénember. „Egyetlen dologban hiszek” - mondja Nately, „mégpedig abban, hogy Amerika megnyeri a háborút. - Túl nagy jelentőséget tulajdonít a háború megnyerésének - csip­kelődött a szurtos, gonosz vénem­ber. - Pedig az igazi trükk a háború elvesztésében rejlik, ha azt tudja valaki, hogy melyik háborút kell el­veszteni. Olaszország évszázadok óta veszti el a háborút, és ennek ellenére, nézze csak meg, milyen jól megvagyunk. Franciaország egyre-másra nyeri a háborúkat, és folyton válsággal küzd. Német­ország folyton veszít, és virágzik. Nézze csak meg, mi történt velünk a közelmúltban. Olaszország há­borút nyert Etiópiában, és azon nyomban súlyos bajok szakadtak ránk. A győzelem a nagyság olyan esztelen tévhitét táplálta belénk, hogy segítettünk elkezdeni egy olyan háborút, aminek megnye­résére fikarcnyi esélyünk se volt. De most, hogy megint vesztésben vagyunk, minden kezd jobbra for­dulni, és egészen biztos talpra is állunk, ha sikerül elérni, hogy le­győzzenek bennünket.” Nately ellenvetéseire a vénem­ber csak annyit mond: „Meg fogják magát ölni, ha nem lesz elővigyá­zatos (...). Miért nem használja az eszét, és miért nem próbál egy kicsit rám hasonlítani? Maga is él­hetne százhét évig.” SIMON ZOLTÁNA

Next