Népszava, 2022. július (149. évfolyam, 151-176. szám)
2022-07-30 / 176. szám
81 SZÉP SZÓ 2022. július 30., szombat M Hiszen korábban is legtöbbször csak szörföztem a számtalan csatorna között, alig fél percet időzve egy-egy helyen. Nem is filmet néztem, csak jeleneteket, nem is műsorokat, csak felvillanásokat. A szörfözés roppant magányos műfaj, a tétlen szemlélet (értsd: a távirányítóhoz nem férőt) csakhamar kiborítja, hogy ő más ritmusban léptetne, máshol maradna hosszabb ideig. És hiába nem találtam magamnak olyan csatornát, ahol számomra értelmes tartalmat sugároztak volna, újra és újra feltúrtam a kínálatot, a pár másodpercek pedig órákká duzzadtak, tompa fejfájássá. Olyan érzetté, amikor az ember pontosan tudja, hogy ezt az időt egyenesen az ördögnek ajándékozta az életéből. A tévé a szem rágógumija, mondta valaki a nagyváradi sajtókollégiumban, talán épp a vendégelőadóként érkező Vitray Tamás, aki képes volt némi distanciával és (ön)kritikai érzékkel viszonyulni a saját munkájához (is). Akkoriban, a kilencvenes évek közepén ráadásul ez még némi értetlenséget szült, túlfogalmazásnak gondoltuk, hiszen még innen voltunk a kereskedelmi tévék okozta mérhetetlen változáson, ami a közízlés formálását illeti, de már láttuk, hogy mire képes a médiaháború. Ma már semmi túlfogalmazást nem látok benne, a tévézés többnyire tényleg minimális élménnyel járó, üres kalória. Nehéz volt elengedni az illúziót, hiszen a királyi tévén nőttünk fel. Azon az egyetlen (majd lassan megkettőződő) csatornán, amely állandó beszédtémát adott. Ha valamiért nem nézhettem meg a vasárnapi filmet, ami néha jobb volt a szombat estinél is, mert épp több rossz fát tettem a tűzre a megengedhetőnél, vagy apámból kijött az orvos, és az alvás elengedhetetlen mennyiségéről tartott előadást, amely az ember egész fejlődését meghatározza, akkor másnap a suliban páriának érezhettem magam, hiszen mindenki annak fordulatait tárgyalta. Az a tévé monopolhelyzetének köszönhetően közösséget teremtett a nézőiből, még akkor is, ha legtöbb műsora nem maradt volna talpon egy maihoz távolról hasonlító versenyhelyzetben. Ki akarta volna megmenteni Isaurát a rabszolgasorstól négy másik szappanopera szorításában? Ki nézte volna Egri János roppant ár egy ideje nincs tévénk. Ezt három-négy éve még elképzelhetetlennek tartottam volna, ma Eldobott rágógumi statikus vetélkedőjét, az Elmebajnokságot, ha több csillogó-villogó vetélkedő szórta volna a pénzt? A királyi tévé nagy magányában megengedhetett magának olyan luxust, mint a főműsoridőben adott Vers mindenkinek, vagy A hét műtárgya. Ma már mindkettő olyan, mint a borostyánkőbe dermedt ősi bogár, Vitrin mögött a helyük. Mára azzal a bárgyú reménnyel is le kellett számolnunk, hogy a konkurencia versenyhelyzete csak az értékeset tartja meg, a többi kihullik a rostán. A tévék ugyanis jó ideje vagy utánozzák egymást, vagy abban vetélkednek, hogy melyik képes jobban alulmúlni a másikat celebdömpinggel meg a valóság különféle sóival. Nincs ebben semmi rendkívüli, régi szabály, hogy sok nézőt csak alulról lehet hatékonyan szerezni és megtartani. Dusi viszont már abba nő bele, hogy a saját csatornáján tévézik. A sportközvetítések miatt ugyanis van internetes tévénk, ahol rajzfilmeket néz, de leginkább a YouTube Kids kisfilmjeit böngészi. Ennek köszönhetően kezdett papírrepülőket hajtogatni, dominókat rakosgatni hosszú kígyókba vagy a Dude Perfect nevű vicces társaság trükkjeit utánozni. Mi szabályozzuk a képernyőidőt és vele együtt próbáljuk kiszűrni a kéretlen tartalmakat. Leginkább pedig azon dolgozunk, hogy a valóságot versenyeztessük a készen kapott, mesterséges világokkal szemben. Azt, ami tele van élménnyel, utánozhatatlan, és szerény véleményem szerint felülmúlhatatlan. Bár Ha valamiért nem nézhettem meg a vasárnapi filmet, ami néha jobb volt a szombat estinél is, másnap a suliban páriának érezhettem magam, hiszen mindenki a fordulatait tárgyalta, az én hátam mögött is hosszú médiafogyasztás áll, mégsem lenne a top öt legjobb pillanat között egy-egy tévésorozat ledarálása vagy az X-Faktor valamelyik évadának kéztördelő(?) izgalma. Sokkal inkább egy-egy távoli hely felfedezése, a bizsergető kíváncsiság, de olyan egyszerű momentumok is, amikor szánkózni tanulunk Dusival a bécsi Türkenschanzpark szelíd lankáin. Amikor elgémberednek az ujjaim a keményre gyúrt hógolyótól. Amikor próbálom kirázni a tengerparti homokot a papucsomból. Amikor törpének érzem magam egy hegy előtt. Az ízek, tájak, hangulatok szövedékét, vagy a kultúra mindig kreativitásra és értelmezésre ösztönző termékeit könnyen nyomja el a televízió, mert azzal az ígérettel lép fel, hogy mindezt lehet pótolni. De igazából csak megkerüli, koptatja vagy épp lehúzza a maga szintjére. Esténként békésen vacsorázunk, nem tör be hozzánk a napközben már amúgy is olvasott hírek zűrzavara, nem alkalmazkodunk egy másik világhoz. Épp elég színes a sajátunk, ahol úgyis mindig történik valami, így legalább van idő észrevenni. Sőt: megélni. És ebbe azért időnként belefér egy-egy közös filmnézés is a laptopon. Vagy mozi, ha Magyarországon vagyunk. Most épp a Minyonok újabb kalandjai várnak minket a világ legnagyobb szívű gonosztevőjével. Utána pedig strand. Bár, bevallom, annak néha örülnék, ha a kánikula speciei nem élő egyenesben menne. A sima tény. És még csak nem is hiányzik. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND A Minyonok újabb kalandjai a világ legnagyobb szívű gonosztevőjével Rutin és tűz A sporttársára várt, köz/■ ben szokás szerint kibá ■mult a reggelije mellől. /----1 Egy tavaszi rétre látott / ■ rá, épp virágzott a fű. A M Nem akart végezni még az evéssel, szórakozottan rágcsálta a maradékot. Szerette a zöldeket, ahogy roppannak a foga alatt, elég sokat evett belőlük. Formában akart maradni, hogy bírja a terhelést. A kalóriadús ételek mindig megfeküdték a gyomrát - volt, hogy még a doktort is kihívták emiatt. Nassolni is leginkább almát választott. Mindenesetre az alakját sokan dicsérték. Ezt kacér büszkeséggel viselte. Ám az első mindig is az erőnléte volt. Kellő rutint szerzett már ahhoz, hogy tudja, mire számítson. A genetikája szinte erre predesztinálta, ez meglátszott az izmain és a rugalmasságán is. Hároméves kora óta ebben élt, habár változó intenzitással. Engedelmesnek nevelték, ugyanakkor örült is, ha végre kiszabadult a szűk falak közül. Legtöbbször a szabad ég alatt edzett, páros felállásban, ahol fontos az összeszokottság. Az edzőjével szerencséje volt, akit nem csupán tisztelt, de a barátjának is tekinthetett. Néhány hónapja új edzéstársat kapott. Egy vele egyidős, érettségi előtt álló ifit, bár korántsem voltak egy súlycsoportban. Ez nem az a sport, ahol a gyors fejlődés garantált. A lány még csak két éve járt ide, de jól együtt tudtak dolgozni. Persze ahhoz, amit az ő évtizedes rutinja rögtön felfog az edző szeme villanásából vagy hangsúlyából, a lány tapasztalata még kevés. Szerencsére közel volt a pálya, most is a szabadtérire jöttek. Bemelegítéssel kezdték, ismétlődő körökben. Ismerte magát, tudta, hogy a kezdéskor még elkalandozik a figyelme. Eleinte még azt nézte, ahogy a behajló faágak árnyéka mozog a talajon. Vagy kisandított az akácfákról ugráló feketerigók pattogására. Vagy a pálya mellett dolgozó fűnyíró zajára fülelt. Inkább, mint az edző instrukcióira vagy a sporttársa kéréseire. Az ismerős teendők azonban lassan beszippantották. Szeretett megfelelni, és örült, ha megdicsérték érte. Úgy látta, az edző elégedetten nyugtázza a feladatokat. Társával kellő lendülettel, jól teljesítették az aznapra kirótt adagot. Mégis, aggódott. Ki tudja, meddig lesz ez így? Hiába egyidős az új lánnyal, hiába a rutin, érzi, hogy nem lehet ezt a végtelenségig csinálni. Közel húsz munkás év nem múlik el nyomtalanul. Egyre több idő kell a bemelegedésre, ropognak az ízületek, fáradnak az izmok, nehezebb a regenerálódás. Bezzeg ez az új lány... Azon kapta magát, hogy hozzá méri saját tulajdonságait. Hiszen közös bennük nemcsak a nemük, de az életkoruk is. Ennek ellenére a lányt sokkal fiatalabbnak és naivabbnak tartotta. Nem csak a gyakorlatlansága miatt. A társas helyzeteket gyengén ismerte fel, néha egyenesen ostobán. Egyszerűen még nem volt képes megkülönböztetni a jót a rossztól, a megbízhatókat a kétes alakoktól. Bár az igaz, a csitri bizonyos tekintetben okosabb volt. Bújta a könyveket, a szakirodalmat, őt viszont az akadémikus tudás hidegen hagyta. Az óra végén kapott tőle egy kis vállon veregetést. A közvetlen gesztusért hálás volt. Persze a levezető séta közben már újra kifele tekintgetett. A pálya mellett készülődtek már az utánuk következők. A látványt azonban jelentéktelenné tompította számára az az átható, tömény zöld felhő, ami a fűnyírás után maradt. Szinte harapni lehetett a levegőt. A fiatal kollégával együtt baktattak vissza a pályáról. Megható igyekezetnek találta, hogy a lány állandóan lófarkas frizurát hordott, talán őt utánozva. Ráadásul mindkettejüké egyforma szalmasárga volt, és lépteikre ugyanabban az ütemben lengett. Remekül mutattak együtt. De azért, ahogy a helyére ért, és már megszabadult a felszereléstől, megint csak egyetlen, visszatérő gondolat járt a fejében. Mikor mehet már át egyszer arra a szomszédos rétre legelni? VAJDA BOGLÁRKA Engedelmesnek nevelték, de örült, ha kiszabadult a szűk falak közül