Népszava, 2022. július (149. évfolyam, 151-176. szám)

2022-07-30 / 176. szám

81 SZÉP SZÓ 2022. július 30., szombat M Hiszen korábban is legtöbbször csak szörföztem a számtalan csatorna között, alig fél percet időzve egy-egy helyen. Nem is filmet néztem, csak jeleneteket, nem is műsorokat, csak felvillanásokat. A szörfözés roppant magányos műfaj, a tétlen szemlélet (értsd: a távirányítóhoz nem férőt) csakhamar kiborítja, hogy ő más ritmusban léptetne, máshol ma­radna hosszabb ideig. És hiába nem ta­láltam magamnak olyan csatornát, ahol számomra értelmes tartalmat sugároz­tak volna, újra és újra feltúrtam a kíná­latot, a pár másodpercek pedig órákká duzzadtak, tompa fejfájássá. Olyan ér­zetté, amikor az ember pontosan tudja, hogy ezt az időt egyenesen az ördögnek ajándékozta az életéből. A tévé a szem rágógumija, mondta valaki a nagyváradi sajtókollégiumban, talán épp a vendégelőadóként érke­ző Vitray Tamás, aki képes volt némi distanciával és (ön)kritikai érzékkel viszonyulni a saját munkájához (is). Akkoriban, a kilencvenes évek köze­pén ráadásul ez még némi értetlenséget szült, túlfogalmazásnak gondoltuk, hi­szen még innen voltunk a kereskedelmi tévék okozta mérhetetlen változáson, ami a közízlés formálását illeti, de már láttuk, hogy mire képes a médiaháború. Ma már semmi túlfogalmazást nem lá­tok benne, a tévézés többnyire tényleg minimális élménnyel járó, üres kalória. Nehéz volt elengedni az illúziót, hi­szen a királyi tévén nőttünk fel. Azon az egyetlen (majd lassan megkettőződő) csatornán, amely állandó beszédtémát adott. Ha valamiért nem nézhettem meg a vasárnapi filmet, ami néha jobb volt a szombat estinél is, mert épp több rossz fát tettem a tűzre a megenged­hetőnél, vagy apámból kijött az orvos, és az alvás elengedhetetlen mennyisé­géről tartott előadást, amely az ember egész fejlődését meghatározza, akkor másnap a suliban páriának érezhet­tem magam, hiszen mindenki annak fordulatait tárgyalta. Az a tévé mono­polhelyzetének köszönhetően közössé­get teremtett a nézőiből, még akkor is, ha legtöbb műsora nem maradt volna talpon egy maihoz távolról hasonlító versenyhelyzetben. Ki akarta volna megmenteni Isaurát a rabszolgasorstól négy másik szappanopera szorításá­ban? Ki nézte volna Egri János roppant ár egy ideje nincs tévénk. Ezt há­rom-négy éve még elképzelhe­tetlennek tartot­tam volna, ma Eldobott rágógumi statikus vetélkedőjét, az Elmebajnok­ságot, ha több csillogó-villogó vetélke­dő szórta volna a pénzt? A királyi tévé nagy magányában megengedhetett ma­gának olyan luxust, mint a főműsoridő­ben adott Vers mindenkinek, vagy A hét műtárgya. Ma már mindkettő olyan, mint a borostyánkőbe dermedt ősi bo­gár, Vitrin mögött a helyük. Mára azzal a bárgyú reménnyel is le kellett számolnunk, hogy a konkuren­cia versenyhelyzete csak az értékeset tartja meg, a többi kihullik a rostán. A tévék ugyanis jó ideje vagy utánozzák egymást, vagy abban vetélkednek, hogy melyik képes jobban alulmúlni a má­sikat celebdömpinggel meg a valóság különféle sóival. Nincs ebben semmi rendkívüli, régi szabály, hogy sok nézőt csak alulról lehet hatékonyan szerezni és megtartani. Dusi viszont már abba nő bele, hogy a saját csatornáján tévé­zik. A sportközvetítések miatt ugyanis van internetes tévénk, ahol rajzfilme­ket néz, de leginkább a YouTube Kids kisfilmjeit böngészi. Ennek köszönhe­tően kezdett papírrepülőket hajtogatni, dominókat rakosgatni hosszú kígyókba vagy a Dude Perfect nevű vicces társa­ság trükkjeit utánozni. Mi szabályoz­zuk a képernyőidőt és vele együtt pró­báljuk kiszűrni a kéretlen tartalmakat. Leginkább pedig azon dolgozunk, hogy a valóságot versenyeztessük a ké­szen kapott, mesterséges világokkal szemben. Azt, ami tele van élménnyel, utánozhatatlan, és szerény vélemé­nyem szerint felülmúlhatatlan. Bár Ha valamiért nem nézhettem meg a vasárnapi filmet, ami néha jobb volt a szombat estinél is, másnap a suliban páriának érez­hettem magam, hiszen mindenki a fordulatait tárgyalta, az én hátam mögött is hosszú média­fogyasztás áll, mégsem lenne a top öt legjobb pillanat között egy-egy tévéso­rozat ledarálása vagy az X-Faktor vala­melyik évadának kéztördelő(?) izgal­ma. Sokkal inkább egy-egy távoli hely felfedezése, a bizsergető kíváncsiság, de olyan egyszerű momentumok is, ami­kor szánkózni tanulunk Dusival a bé­csi Türkenschanzpark szelíd lankáin. Amikor elgémberednek az ujjaim a ke­ményre gyúrt hógolyótól. Amikor pró­bálom kirázni a tengerparti homokot a papucsomból. Amikor törpének érzem magam egy hegy előtt. Az ízek, tájak, hangulatok szövedékét, vagy a kultúra mindig kreativitásra és értelmezésre ösztönző termékeit könnyen nyomja el a televízió, mert azzal az ígérettel lép fel, hogy mindezt lehet pótolni. De iga­zából csak megkerüli, koptatja vagy épp lehúzza a maga szintjére. Esténként békésen vacsorázunk, nem tör be hozzánk a napközben már amúgy is olvasott hírek zűrzavara, nem alkalmazkodunk egy másik világhoz. Épp elég színes a sajátunk, ahol úgyis mindig történik valami, így legalább van idő észrevenni. Sőt: megélni. És ebbe azért időnként belefér egy-egy közös filmnézés is a laptopon. Vagy mozi, ha Magyarországon vagyunk. Most épp a Minyonok újabb kalandjai várnak minket a világ legnagyobb szívű gonosztevőjével. Utána pedig strand. Bár, bevallom, annak néha örülnék, ha a kánikula speciei nem élő egyenesben menne. A sima tény. És még csak nem is hiányzik. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND A Minyonok újabb kalandjai a világ legna­gyobb szívű gonosztevőjével Rutin és tűz A sporttársára várt, köz­/■ ben szokás szerint kibá­­ ■­mult a reggelije mellől. /----1 Egy tavaszi rétre látott / ■ rá, épp virágzott a fű. A M Nem akart végezni még az evéssel, szórakozottan rágcsálta a ma­radékot. Szerette a zöldeket, ahogy rop­pannak a foga alatt, elég sokat evett belő­lük. Formában akart maradni, hogy bírja a terhelést. A kalóriadús ételek mindig megfeküdték a gyomrát - volt, hogy még a doktort is kihívták emiatt. Nassolni is leginkább almát választott. Mindeneset­re az alakját sokan dicsérték. Ezt kacér büszkeséggel viselte. Ám az első mindig is az erőnléte volt. Kellő rutint szerzett már ahhoz, hogy tudja, mire számítson. A geneti­kája szinte erre predesztinálta, ez meg­látszott az izmain és a rugalmasságán is. Hároméves kora óta ebben élt, habár változó intenzitással. Engedelmesnek nevelték, ugyanakkor örült is, ha vég­re kiszabadult a szűk falak közül. Leg­többször a szabad ég alatt edzett, páros felállásban, ahol fontos az összeszo­kottság. Az edzőjével szerencséje volt, akit nem csupán tisztelt, de a barátjá­nak is tekinthetett. Néhány hónapja új edzéstársat ka­pott. Egy vele egyidős, érettségi előtt álló ifit, bár korántsem voltak egy súly­csoportban. Ez nem az a sport, ahol a gyors fejlődés garantált. A lány még csak két éve járt ide, de jól együtt tud­tak dolgozni. Persze ahhoz, amit az ő évtizedes rutinja rögtön felfog az edző szeme villanásából vagy hangsúlyából, a lány tapasztalata még kevés. Szerencsére közel volt a pálya, most is a szabadtérire jöttek. Bemelegítés­sel kezdték, ismétlődő körökben. Is­merte magát, tudta, hogy a kezdéskor még elkalandozik a figyelme. Eleinte még azt nézte, ahogy a behajló faágak árnyéka mozog a talajon. Vagy kisan­dított az akácfákról ugráló feketeri­gók pattogására. Vagy a pálya mellett dolgozó fűnyíró zajára fülelt. Inkább, mint az edző instrukcióira vagy a sporttársa kéréseire. Az ismerős teen­dők azonban lassan beszippantották. Szeretett megfelelni, és örült, ha meg­dicsérték érte. Úgy látta, az edző elégedetten nyug­tázza a feladatokat. Társával kellő len­dülettel, jól teljesítették az aznapra ki­rótt adagot. Mégis, aggódott. Ki tudja, meddig lesz ez így? Hiába egyidős az új lánnyal, hiába a rutin, érzi, hogy nem lehet ezt a végtelenségig csinálni. Közel húsz munkás év nem múlik el nyomta­lanul. Egyre több idő kell a bemelege­­désre, ropognak az ízületek, fáradnak az izmok, nehezebb a regenerálódás. Bezzeg ez az új lány... Azon kapta magát, hogy hozzá méri saját tulajdonságait. Hiszen közös ben­nük nemcsak a nemük, de az életkoruk is. Ennek ellenére a lányt sokkal fiata­­labbnak és naivabbnak tartotta. Nem csak a gyakorlatlansága miatt. A társas helyzeteket gyengén ismerte fel, néha egyenesen ostobán. Egyszerűen még nem volt képes megkülönböztetni a jót a rossztól, a megbízhatókat a kétes alakoktól. Bár az igaz, a csitri bizonyos tekintetben okosabb volt. Bújta a köny­veket, a szakirodalmat, őt viszont az akadémikus tudás hidegen hagyta. Az óra végén kapott tőle egy kis vállon veregetést. A közvetlen gesztusért hálás volt. Persze a levezető séta közben már újra kifele tekintgetett. A pálya mellett készülődtek már az utánuk következők. A látványt azonban jelentéktelenné tompította számára az az átható, tömény zöld­ felhő, ami a fűnyírás után maradt. Szinte harapni lehetett a levegőt. A fiatal kollégával együtt baktattak vissza a pályáról. Megható igyekezet­nek találta, hogy a lány állandóan lófar­kas frizurát hordott, talán őt utánoz­va. Ráadásul mindkettejüké egyforma szalmasárga volt, és lépteikre ugyanab­ban az ütemben lengett. Remekül mu­tattak együtt. De azért, ahogy a helyére ért, és már megszabadult a felszerelés­től, megint csak egyetlen, visszatérő gondolat járt a fejében. Mikor mehet már át egyszer arra a szomszédos rétre­­ legelni? VAJDA BOGLÁRKA Engedelmesnek nevelték, de örült, ha kiszabadult a szűk falak közül

Next