Népújság, 2003. július-december (47. évfolyam, 26-51. szám)

2003-10-02 / 39. szám

• HORIZONT Czóbel Minka, az elfeledett irodalmár 1943-ban, a második világháború rémségeinek és szorongásainak kellős közepén észrevétlenül és rég elfeledetten meghalt egy nyolcvankilenc éves, Sza­bolcs megyei öregasszony, akit Czóbel Minkának hívtak. Igaz, körülbelül egy évvel előbb Debrecenben egyetemi disszertáció jelent meg életéről, művei­ről és jelentőségéről, de természetesen a legszűkebb szakmaiakon kívül ezt sem vette észre senki. Czóbel Minkáról akkor már évtizedek óta nem beszéltek, nem írtak, verseit nem olvasták. S nem szok­tunk visszaemlékezni rá, hogy a modern magyar költészetnek az egyik legfonto­sabb előfutára volt, sok olyasmit kezde­ményezett a XIX. század végén, ami ab­ban az időben merőben új volt. Czóbel Minka túlélte kortársait, túlélte utódait, túlélte utódainak utódait, és úgy halt meg, hogy szinte már senki sem tudott arról a hajdani lobogó leányról, aki ma­gyarul, franciául, angolul, németül ver­selt, magyar klasszikusokat fordított nyu­gati nyelvekre, nyugati moderneket for­dított magyarra. Helye a klasszikusok között volna­­ és már életében ismeret­lenné öregedett. A nagyon igazságtalan kritika és igazságot nehezen tevő iroda­lomtörténet is kevés jelentékeny költővel volt oly méltánytalan, mint Czóbel Minkával. A XIX. században a kultúra­beli kezdeményezés a nagybirtokos főura­ké. És ekkor lép be az irodalomba egy arisztokráciával rokon, nagybirtokos fa­mília leánya, a Szabolcs megyei Anarcs­­puszta úri kisasszonya, aki egyenes déd­unokája volt báró Orczy Lőrincnek, a hajdani generális­ költőnek. Anarcs­pusz­­ta úri kastélyában Minka kisasszony a legjobb nevelést kapta. A falusi gyerekek­től tanulta a magyar anyanyelv ízeit, ár­nyalatait, miközben a szüleivel németül és franciául beszélt, de mire felcsepere­dett, megtanult angolul is. Amint felnö­vekedett, világot is láthatott. Élt Auszt­riában, utazgatott Franciaországban, ahol hosszasabban időzött Provence-ban, ismerte az olasz tájak és városok szépsé­geit. És otthon is, külföldön is szüntele­nül olvasott, tanult. Sógora, Mednyánsz­­ky László, a nagy festő volt, de irodalom­ban jártas ember is, aki báró létére meg­­hasonlott a maga úri világával, és rész­véte egészével fordult a szegények szen­vedései felé. Az otthoni nevelés és Mednyánszky művészeti-irodalmi-világ­­nézeti hatása együtt formálta Czóbel Minka egyéniségét. Ifjúkorától fogva ver­selt, és kedvtelve fordított idegenből ma­gyarra, magyarról idegen nyelvekre. Amikor már felnőtt volt, Mednyánszky megmutatta a verseit Jókainak. Jókait elbűvölte a jól verselő leány, és biztatta, folytassa, ahogy kezdte. Czóbel Minka jókedvvel és jó reményekkel került irodal­mi körökbe, és összebarátkozott Justh Zsigmonddal. Közös témájuk volt a mo­dern francia irodalom. A nagyon jó ízlésű Justh igen nagyra tartotta mindazt, amit Czóbel Minka az irodalomban csinált. Ver­­laine-t Czóbel Minka fedezte fel a magyar olvasók számára. De Verlaine mellett a kor más divatos­ modern költőit is tolmácsol­ja. Lefordította Az ember tragédiáját né­metre és Petőfi jónéhány versét angolra. Ha csak ennyit tett volna, akkor is jobban kellene emlékeznünk rá. De Czóbel Minka mindenekelőtt költő volt. Helye közvetle­nül a Nyugat költői előtt lehetne, törekvé­sei már a Nyugat irányába mutatnak. A nagyvilági úri kisasszony nem kellett a vidéki és görcsösen vidékies úri világnak. De a gazdag földesúrnő idegen maradt az irodalmat formáló nyomorgó poéták szá­mára. így történt, hogy amikor végre Ady szellemi vezérségével és Ignotus irányítá­sával megindult a Nyugat - még csak ész­re sem vették, hogy az ő legközvetlenebb elődjük az akkor már ötvennégy éves köl­tőnő. Ettől kezdve végképpen nem volt je­len az irodalomban. És nem is háborgott ellene. Évtizedeken át visszavonultan élt a szabolcsi birtokon. A világ megfeledke­zett róla, ő megfeledkezett a világról. Csak nagyon kevesen tudták, ki volt. A halála óta eltelt öt évtized óta a nevét is alig em­lítették. (folytatjuk) T­átrai Ágnes «5? matíc­a - Hogy érzed magad, te nagy hal? - kérdezte han­gosa. - Én jól érzem magam, a bal kezem rendbejött, és ennivalóm is van annyi, hogy elég lesz éjszakára és a holnapi napra. Húzd hát a csónakot, nagy hal. Azonban nem érezte igazán jól magát, mert a há­tát vágó kötél úgy fájt, hogy szinte már nem is fájt, hanem csak tompán sajgott, ami sehogyan sem tet­szett neki. „De hát volt ez már rosszabbul is, csúnyább dolgokat is kibírtam - gondolta. - A kezemen csak egy kis horzsolás van, a másikból pedig kiállt a görcs. A két lábammal meg nincsen semmi hiba. Ráadásul most már nagy előnyben vagyok vele szemben a táp­lálkozás terén.” Közben beesteledett, mert szeptemberben már gyorsan besötétedik napszállta után. Nekidűlt a csó­nak orrának, a vásott faperemnek, és iparkodott pi­hentetni minden tagját, amennyire csak lehetett. Már feljöttek az első csillagok. Nem tudta a nevét a Rigelnek, az Orion bétájának, ő látta, és tudta, hogy nemsokára feljönnek mind a többiek is, és ott le­gelésznek majd fölötte az égen az ő távoli jó barátai. - Ez a hal is jó barátom - mondta fennhangon. - Ilyen csodálatos halat még soha életemben nem lát­tam, ilyenről még nem is hallottam. Mégis meg kell ölnöm. Örülök, hogy nem kell azon igyekeznünk, hogy megöljük a csillagokat. „Mi volna, ha az embernek naponta azon kellene igyekeznie, hogy megölje a holdat? - gondolta. - A ERNEST HEMINGWAY hold elszökik, elbujdosik. De képzeljük csak el, mi vol­na, ha az embernek mindennap azzal kellene vesződ­nie, hogy megölje a napot? Igazán szerencsénk van" - gondolta. Aztán sajnálni kezdte a nagy halat, hogy nincs mit ennie, de akármennyire is sajnálta, egy pillanatra sem ingott meg az elhatározásában, hogy megöli. „Hány ember lakik majd jól belőle - gondolta. - Ámbár, va­jon megérdemlik-e, hogy ehessenek belőle? Dehogy érdemlik meg, dehogy érdemlik. Egyikük sem méltó arra, hogy megegye, mert olyan nagyszerű ennek a halnak a viselkedése, olyan méltóságos a magatar­tása.” „Nem értek én ezekhez a dolgokhoz - gondolta. - De azért nagyon jó, hogy nem kell igyekeznünk meg­ölni a napot, vagy a holdat, vagy a csillagokat. Elég, ha itt él az ember a tengeren, és megöli igaz testvére­it.” „No­­ gondolta -, most inkább azon járjon az eszem, hogy össze kell kötöznöm az evezőket. Van ennek előnye is, de van veszélye is. Esetleg olyan zsi­nórt kell aztán kiengednem, hogy könnyen elúszhat a hal, ha nekiiramodik, másrészt meg nagyon is helyén­való ez az evezőnehezék, mert véget vet a csónak könnyű futásának. A csónak könnyűsége meg­hosszabbítja a kínlódásunkat, mind a kettőnk kínló­dását, de egyben biztonságot jelent nekem, mert ez a hal nagyon sebesen is tud úszni, amivel eddig még meg sem próbálkozott. De hát mindegy, akárhogyan is lesz, mindenesetre ki kell beleznem a delfint, hogy meg ne romoljon, és ennem kell belőle, hogy erőt gyűjtsék magamnak.” „Most még egy órát pihenek, aztán megtapogatom a zsinórt, hogy elég nyugodtan és egyenletesen úszik­­­ még, mielőtt hátramennék a csónak farába elin­tézni és eldönteni ezeket a dolgokat. Közben majd kiderül, hogy mutatkozik-e valami változás nála, és majd figyelem, hogy miként viselkedik. Nem rossz ez az evezőnehezék, de most már itt az ideje, hogy min­denekelőtt a biztonságot nézzük! Még nagyon eleven, s láttam, hogy a horog a szája szögletében van, és szorosan összecsukja a száját. (folytatjuk) Az öreg halász és a tenger 16 NÉPÚJSÁG 2003. október 2.

Next