Népújság, 2003. július-december (47. évfolyam, 26-51. szám)
2003-10-02 / 39. szám
• HORIZONT Czóbel Minka, az elfeledett irodalmár 1943-ban, a második világháború rémségeinek és szorongásainak kellős közepén észrevétlenül és rég elfeledetten meghalt egy nyolcvankilenc éves, Szabolcs megyei öregasszony, akit Czóbel Minkának hívtak. Igaz, körülbelül egy évvel előbb Debrecenben egyetemi disszertáció jelent meg életéről, műveiről és jelentőségéről, de természetesen a legszűkebb szakmaiakon kívül ezt sem vette észre senki. Czóbel Minkáról akkor már évtizedek óta nem beszéltek, nem írtak, verseit nem olvasták. S nem szoktunk visszaemlékezni rá, hogy a modern magyar költészetnek az egyik legfontosabb előfutára volt, sok olyasmit kezdeményezett a XIX. század végén, ami abban az időben merőben új volt. Czóbel Minka túlélte kortársait, túlélte utódait, túlélte utódainak utódait, és úgy halt meg, hogy szinte már senki sem tudott arról a hajdani lobogó leányról, aki magyarul, franciául, angolul, németül verselt, magyar klasszikusokat fordított nyugati nyelvekre, nyugati moderneket fordított magyarra. Helye a klasszikusok között volna és már életében ismeretlenné öregedett. A nagyon igazságtalan kritika és igazságot nehezen tevő irodalomtörténet is kevés jelentékeny költővel volt oly méltánytalan, mint Czóbel Minkával. A XIX. században a kultúrabeli kezdeményezés a nagybirtokos főuraké. És ekkor lép be az irodalomba egy arisztokráciával rokon, nagybirtokos família leánya, a Szabolcs megyei Anarcspuszta úri kisasszonya, aki egyenes dédunokája volt báró Orczy Lőrincnek, a hajdani generális költőnek. Anarcspuszta úri kastélyában Minka kisasszony a legjobb nevelést kapta. A falusi gyerekektől tanulta a magyar anyanyelv ízeit, árnyalatait, miközben a szüleivel németül és franciául beszélt, de mire felcseperedett, megtanult angolul is. Amint felnövekedett, világot is láthatott. Élt Ausztriában, utazgatott Franciaországban, ahol hosszasabban időzött Provence-ban, ismerte az olasz tájak és városok szépségeit. És otthon is, külföldön is szüntelenül olvasott, tanult. Sógora, Mednyánszky László, a nagy festő volt, de irodalomban jártas ember is, aki báró létére meghasonlott a maga úri világával, és részvéte egészével fordult a szegények szenvedései felé. Az otthoni nevelés és Mednyánszky művészeti-irodalmi-világnézeti hatása együtt formálta Czóbel Minka egyéniségét. Ifjúkorától fogva verselt, és kedvtelve fordított idegenből magyarra, magyarról idegen nyelvekre. Amikor már felnőtt volt, Mednyánszky megmutatta a verseit Jókainak. Jókait elbűvölte a jól verselő leány, és biztatta, folytassa, ahogy kezdte. Czóbel Minka jókedvvel és jó reményekkel került irodalmi körökbe, és összebarátkozott Justh Zsigmonddal. Közös témájuk volt a modern francia irodalom. A nagyon jó ízlésű Justh igen nagyra tartotta mindazt, amit Czóbel Minka az irodalomban csinált. Verlaine-t Czóbel Minka fedezte fel a magyar olvasók számára. De Verlaine mellett a kor más divatos modern költőit is tolmácsolja. Lefordította Az ember tragédiáját németre és Petőfi jónéhány versét angolra. Ha csak ennyit tett volna, akkor is jobban kellene emlékeznünk rá. De Czóbel Minka mindenekelőtt költő volt. Helye közvetlenül a Nyugat költői előtt lehetne, törekvései már a Nyugat irányába mutatnak. A nagyvilági úri kisasszony nem kellett a vidéki és görcsösen vidékies úri világnak. De a gazdag földesúrnő idegen maradt az irodalmat formáló nyomorgó poéták számára. így történt, hogy amikor végre Ady szellemi vezérségével és Ignotus irányításával megindult a Nyugat - még csak észre sem vették, hogy az ő legközvetlenebb elődjük az akkor már ötvennégy éves költőnő. Ettől kezdve végképpen nem volt jelen az irodalomban. És nem is háborgott ellene. Évtizedeken át visszavonultan élt a szabolcsi birtokon. A világ megfeledkezett róla, ő megfeledkezett a világról. Csak nagyon kevesen tudták, ki volt. A halála óta eltelt öt évtized óta a nevét is alig említették. (folytatjuk) Tátrai Ágnes «5? matíca - Hogy érzed magad, te nagy hal? - kérdezte hangosa. - Én jól érzem magam, a bal kezem rendbejött, és ennivalóm is van annyi, hogy elég lesz éjszakára és a holnapi napra. Húzd hát a csónakot, nagy hal. Azonban nem érezte igazán jól magát, mert a hátát vágó kötél úgy fájt, hogy szinte már nem is fájt, hanem csak tompán sajgott, ami sehogyan sem tetszett neki. „De hát volt ez már rosszabbul is, csúnyább dolgokat is kibírtam - gondolta. - A kezemen csak egy kis horzsolás van, a másikból pedig kiállt a görcs. A két lábammal meg nincsen semmi hiba. Ráadásul most már nagy előnyben vagyok vele szemben a táplálkozás terén.” Közben beesteledett, mert szeptemberben már gyorsan besötétedik napszállta után. Nekidűlt a csónak orrának, a vásott faperemnek, és iparkodott pihentetni minden tagját, amennyire csak lehetett. Már feljöttek az első csillagok. Nem tudta a nevét a Rigelnek, az Orion bétájának, ő látta, és tudta, hogy nemsokára feljönnek mind a többiek is, és ott legelésznek majd fölötte az égen az ő távoli jó barátai. - Ez a hal is jó barátom - mondta fennhangon. - Ilyen csodálatos halat még soha életemben nem láttam, ilyenről még nem is hallottam. Mégis meg kell ölnöm. Örülök, hogy nem kell azon igyekeznünk, hogy megöljük a csillagokat. „Mi volna, ha az embernek naponta azon kellene igyekeznie, hogy megölje a holdat? - gondolta. - A ERNEST HEMINGWAY hold elszökik, elbujdosik. De képzeljük csak el, mi volna, ha az embernek mindennap azzal kellene vesződnie, hogy megölje a napot? Igazán szerencsénk van" - gondolta. Aztán sajnálni kezdte a nagy halat, hogy nincs mit ennie, de akármennyire is sajnálta, egy pillanatra sem ingott meg az elhatározásában, hogy megöli. „Hány ember lakik majd jól belőle - gondolta. - Ámbár, vajon megérdemlik-e, hogy ehessenek belőle? Dehogy érdemlik meg, dehogy érdemlik. Egyikük sem méltó arra, hogy megegye, mert olyan nagyszerű ennek a halnak a viselkedése, olyan méltóságos a magatartása.” „Nem értek én ezekhez a dolgokhoz - gondolta. - De azért nagyon jó, hogy nem kell igyekeznünk megölni a napot, vagy a holdat, vagy a csillagokat. Elég, ha itt él az ember a tengeren, és megöli igaz testvéreit.” „No gondolta -, most inkább azon járjon az eszem, hogy össze kell kötöznöm az evezőket. Van ennek előnye is, de van veszélye is. Esetleg olyan zsinórt kell aztán kiengednem, hogy könnyen elúszhat a hal, ha nekiiramodik, másrészt meg nagyon is helyénvaló ez az evezőnehezék, mert véget vet a csónak könnyű futásának. A csónak könnyűsége meghosszabbítja a kínlódásunkat, mind a kettőnk kínlódását, de egyben biztonságot jelent nekem, mert ez a hal nagyon sebesen is tud úszni, amivel eddig még meg sem próbálkozott. De hát mindegy, akárhogyan is lesz, mindenesetre ki kell beleznem a delfint, hogy meg ne romoljon, és ennem kell belőle, hogy erőt gyűjtsék magamnak.” „Most még egy órát pihenek, aztán megtapogatom a zsinórt, hogy elég nyugodtan és egyenletesen úszik még, mielőtt hátramennék a csónak farába elintézni és eldönteni ezeket a dolgokat. Közben majd kiderül, hogy mutatkozik-e valami változás nála, és majd figyelem, hogy miként viselkedik. Nem rossz ez az evezőnehezék, de most már itt az ideje, hogy mindenekelőtt a biztonságot nézzük! Még nagyon eleven, s láttam, hogy a horog a szája szögletében van, és szorosan összecsukja a száját. (folytatjuk) Az öreg halász és a tenger 16 NÉPÚJSÁG 2003. október 2.