Népújság, 2003. július (55. évfolyam, 150-176. szám)
2003-07-29 / 174. szám
2003. július 29., kedd MEMENTO 1849 Hitt, és nem alkudott A mai napon, a segesvári csata 154. évfordulóján, tragikus kimenetelű harcban elhunyt honvédokra emlékezünk székely katonákra, akik a muszka háromszoros túlerejével néztek farkasszemet Fehéregyháza mezején, és köztük egy költőre, akiben a magyar szabadság halhatatlan géniuszát tiszteljük. Ez az öntörvényű, megszállottságig szenvedélyes és a szabadság szellemének mindhalálig elkötelezett poéta: Petőfi Sándor. Jelenléte a szerencsétlen balfordulatot vett csatában olyan tanulságot fogalmaz meg, amely a megemlékezőt másfél évszázad múltán is igen sajátos öntudat felvállalására kötelezi. Mert a megemlékezésnek csak úgy van jelentősége és értelme, ha célunk következetesen a poéta szellemiségének életben tartása. Megemlékezésünk csak akkor hiteles, ha hagyjuk, hogy a költő sajátítson ki magának. Igaz, nem könnyű megérteni azt a Petőfit, aki 1849. július 31-én Fehéregyháza határában nyomtalanul eltűnt. Vajon miért hagyta el Mezőberényt, majd Tordát és Marosvásárhelyt? Miért szegődött ismét Bem csapataihoz, miután a lengyel tábornok több ízben is megpróbálta távol tartani az ágyúk dörgésétől? Miért nem maradt fiatal felesége és hét hónapos kisfia mellett? Amikor már világos volt, hogy a túlerővel támadó muszkák a székely Hadak fölé kerekednek, miért az utolsók között akarta a csatateret elhagyni, jóllehet még kardot sem hordott az oldalán? A végtelenségig folytathatnánk a kérdések sorát, s csak a könyörtelen fátum miatti keserűségünk sűrűsödne oldhatatlanná. Annyi biztos, hogy hittől ihletett elszántsága nem súlytalan és közhelyszerű olcsó pátosz volt, hanem olyan elvhűség, melynek aligha találnánk párját manapság. S talán ebből kellene kiinduljunk, amikor a csatamezőn eltűnt költőre emlékezünk. Sajnos, a népi emlékezet többször idézi a nyughatatlan természetű fiatalember már-már különcködőnek nevezhető viselt dolgait — a katonai fegyelemre és rendre fittyet hányó magatartását - mint szabadelvű demokrata szemléletét, mely sokszor a naivitás határait súrolja, de mint ilyen, felülemelkedik a kor kicsinyességein és a költészet lendületével Pegazus-szárnyakon röpteti tova a magyar szabadságvágy éltető gondolatát. Gyalokay Lajos, Bem egyik fiatal századosa, akinek kocsiján utazott Petőfi július 30-án Marosvásárhelyről Fehéregyházára, találóan írja a költőről: úgy politikai, mind szociális kérdésekben „majdnem a szabadosság határáig terjedő demokráciának volt a híve”. Megvetett minden konzervatív értéket és hagyományt, ami korlátozta volna az emberi szellem mozgásterét. „Az ő lelki szemeinek látköre magasabban, az emberek és tárgyak felett kezdődött, és az ideálok csillagos egén végződött” - írja Gyalokay, majd így összegzi észrevételeit: „Ebben leli lélektani magyarázatát, hogy ő, ki lábai alá nem nézett, lépten-nyomon valami apró akadályon megbotlott, s magasan hordott homlokával annyi társadalmi szokás és előítéletbe, annyi önzés, irigység és kicsinyes hiúságokba ütközött; ebből lehet megfejteni azt a mindennel elégületlen, folytonosan lázongó pesszimizmust, mely epéjével még meleg szerelmet lehelő költeményeibe is beszivárgott.” De nemcsak bírált, és bírálva rombolni akart, hanem alkotva újjáteremteni a világot. S talán igaza van azoknak, akik Petőfiben ezért nemcsak a forradalmárt látták, hanem a zsenit is, aki maga szab a társadalomnak törvényt. Mint minden zseniális személyiség, úgy ő sem volt szerény, hanem maga ismeri be, hogy rá a hiúság jellemző. S ennek megfelelően öntudatosan vállalta a maga részét és szerepét, melynek a segesvári csata vetett szomorú véget. Petőfi nem volt elfogult nacionalista, annak ellenére sem, hogy buzdító forradalmi verseiből csak úgy árad a hazafiasság és a nemzet iránti elkötelezett szeretet. Több európai nyelvet ismert, beszélt és mesterien fordított. A lengyel nemzetiségű Bem tábornok iránti elfogult rajongása közismert. Petőfi szabadelvűségét igazolja vonzódása a „kutyarcú vénemberhez”, aki közismerten monarchista volt és távolról sem olyan szabadelvű demokrata, mint a költő. Ellenben minden bizonnyal megnyerő volt Petőfi előtt Bem hajlíthatatlan és megtörhetetlen ellenállása az osztrákokkal szemben (...) Alighanem a szenvedélyes szabadságszeretet volt az, ami a tapasztalt és kemény idők által megpróbált Bem tábornokot a fiatal Petőfi Sándorhoz szinte apai érzelmekkel kötötte. Ugyanúgy, a kölcsönösség elve alapján e szabadságszeretet vonzotta és kötelezte le az elfogultságig a költőt a tábornok iránt. Megkockáztatom megfogalmazni: Petőfi annyira volt nacionalista, amennyire a magyar nemzet elkötelezte magát a kicsinyességeken és konzervatív értékeken felülemelkedő szabadság mellett. Petőfi hitt a jólét lehetőségében és az egyenlőség elvében, ebből nem alkudott, s addig volt magyar, míg nemzete ezeket a szabadelvű értékeket fel tudta vállalni. Közismert, hogy nem támogatta, sőt vehemensen támadta, bírálta és gúnynyal karikírozta a magyar kormány azon intézkedéseit, melyek kompromisszumkötésre tendáltak. (...) Nehéz eldönteni, kinek volt igaza, s ma már kell annyi józanság legyen bennünk, hogy igazat adjunk Gyalokaynak, aki azt mondja Petőfiről a legnagyobb tisztelettel, de mint később Deák-párti és a kiegyezés híve: „Alig lehetne naivabb gyermekes tudatlanságot képzelni, mint amivel ő, dacára viszontagságos életének, lángeszének és széles körű - bár inkább enciklopédikus, mint alapos - ismereteinek, sokszor az élet gyakorlati szükségei, kötelességei és feladatairól nyilatkozott.” Azért tartom fontosnak mindezt elmondani és felidézni ezen az ünnepségen, mert az a gyanúm, hogy olykor illetéktelenül, személyiségét és eszmeiségét félreértve sajátítjuk ki magunknak Petőfi Sándort. Az őt körülvevő kultusz gyakran csak egyoldalú és szélsőséges képet alkot róla, mely megtévesztően hasonlít rá, mégis valami hiányzik belőle. Éppen itt, Fehéregyházán kell kimondjuk: Petőfi nem olcsó ripacs és forradalmast játszó szájhős volt, mint amilyent gyakran kultusza farag belőle, hanem a szabadságnak elkötelezett elvhűség szimbóluma. Nem volt pragmatikus, hanem idealista, s mint ilyen képviselt rendkívüli és időtálló értékrendet, melyet örökségként elfogadni és tovább hordozni számunkra létfontosságú. Valahogy úgy, amint Bem tábornok is tette: a kemény ütközetek előtt futárszolgálatot bízva rá, a csatatértől távol tartotta, majd ismét keblére ölelte „mon fils, mon fils, mon fils!” (fiam, fiam, fiam!). Csak egyszer nem engedelmeskedett az „öregnek”, s akkor is vesztét látta Fehéregyházán. Szelleme azonban ránk maradt, s fiunkként öleljük magunkhoz és fiunkként féltsük a kicsinyesség ágyúinak gyilkos tüzétől! Petőfitől kell megtanuljuk, hogy a szabadság mindig magasabb rendű, mint kicsinyes és pillanatnyi érdekeink. Illesse dicsőség Petőfi és a '48-as honvédek emlékét! Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének ügyvezető elnöke (Elhangzott a fehéregyházi Múzeumkertben 2003. július 27-én rövidített változat) Székelykeresztúri Petőfi-emlékmű Segesvári Petőfi-szobor Emlékezzünk a fehéregyházi csatára! Európa csendes, újra csendes Elzúgtak forradalmai... Szégyen reá! lecsendesült és Szabadságát nem vívta ki. Petőfi Sándor A fehéregyházi síkon ma minden csendes, 154 éve véget értek a csaták, az ágyúdörgések, csak néhány emlékoszlop, szobor jelzi, hogy itt kemény harcot vívtak eleink a szabadság védelmében. A 2002-ben felszentelt millenniumi unitárius templom tornyából szemügyre vehetjük az 1849. július 31-i csaták színhelyét és felidézhetjük a végbement eseményeket. Lelki szemeink előtt megjelenik a marosvásárhelyi Vártér, Bem altábornagy főhadiszállása, ahonnan 1849. július 30-án elindult a honvédsereg Segesvár irányába, hogy megküzdjön Lüdersz több mint kilencezer fős s 32 löveget számláló hadával, mely néhány napja a Nagy- Küküllő völgyét és Segesvárt tartotta megszállva. Bem a Vácmányon, Kelementelkén, Erdőszentgyörgyön, Bözödön és a Gagy keresztjén át érkezett Székelykeresztúrra, ahol pihenőt rendelt el, és eligazítást tartott a tisztikarnak a másnapi csatára vonatkozóan. Ide érkezett meg éjfél után Sepsiszentgyörgyről a 27. zászlóalj négy százada, de hiába várták Kemény és Dobai seregét, mellyel nyolcezer főré emelkedett volna a magyar sereg létszáma is. Ilyen körülmények között Bem kora reggel csak 3700 honvéddel, 14 ágyúval és 2 tarackkal indulhatott az ütközetbe... Fehéregyházát az oroszoktól mentükben visszafoglalták, és sor került a hadsereg harcrendbe való felállítására. A millenniumi templom tornyából 154 év távlatából követhetjük Bem intézkedéseit, aki a lovasságot az országút mentén, az ágyúkat a Rogyina nevű réten, a gyalogságot az Ördögvölgyi erdő szélére és a Livádára, míg a parancsnokságot a Monostorikert nyugati részére helyezte el. Az orosz gyalogság és tüzérség a segesvári erdő szélén, a lovasság a livadai részen várta a csata kezdetét. .. 11 órakor Bem a segesvári erdőt, ahol nagyszámú cári gyalogság és a hadseregstáb tartózkodott, heves ágyútűz alá vette és halálosan megsebesítette Szkarjatyint, Lüdersz 5. hadtestének tábori főnökét. Talán ez volt az a lélektani pillanat, amikor egy fergeteges rohammal eldönthették volna a csata sorsát... De nem így történt, mert az orosz emberfölény letörésére a bátorság, az elszántság kevésnek bizonyult. A küzdelem délután 4 óra tájban mind öldöklőbbé vált, Bem csapatának ereje egyre lankadt, s így az utolsó roham után megkezdték a visszavonulást a rogyinai részről Héjjasfalva irányába. Közben az orosz bal szárnyon, a Küküllő mentén a bekerítést célzó kozák lovasroham teljesen felborította a magyar sereg rendjét, minek következtében a zűrzavar lett úrrá a csatatéren. Mindenki menekült a kozák dzsidások támadása elől, köztük volt Petőfi Sándor is, aki feltehetőleg az Ispán-kút mellett esett el... Ma csendes a fehéregyházi sík. Itt nyugszanak közös sírban az 1849. július 31-én a szabadságért küzdő hősök. Az utókor nem feledkezett meg a fehéregyházi csata résztvevőiről. Gróf Haller Lujza 1898-ban turulmadaras emlékművel, emlékparkkal és múzeummal adózott annak a 400 honvédnak az emlékére, akik a Monostori-kertben nyugszanak. 1999. július 31-én a kiskunfélegyháziak Máthé István szobrászművész Petőfi Sándor egész alakos bronzszobrával, míg a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület számos műalkotással tisztelgett a hősök emlékének. Az utóvédharcok elesettjeit, köztük Zeyk Domokos századost Héjjástalván temették el, s obeliszk őrzi emléküket. Annál fájóbb, hogy a hatalom 1980-ban a Csonta-kertben nyugvó honvédsírokat eldózerolta és felszántotta. Hasonlóan fájó, hogy az Ispánkútnál Hunyadi László szobrászművész Petőfit ábrázoló emlékművét ismeretlen tettesek többször megcsonkították. Több figyelmet érdemelne a Szkarjatyin-emlékmű gondozása is, mely ugyancsak utal az 1849. július 31 -i eseményekre.* Fehéregyháza kegyeleti hely. Az itt lezajlott csatákról és az elesettekről először 1898. július 17-én emlékeztek meg. Azóta a csata évfordulóján minden évben virág díszíti a hősök sírjait. Többször tartottak országos jellegű megemlékezéseket is. Az 1989-es fordulat után a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület magára vállalta az évenkénti megemlékezések szervezését, amit példamutatóan, magas szinten meg is valósított. Fodor Sándor (S.) NÉPÚJSÁG