Népújság, 2005. szeptember (57. évfolyam, 204-229. szám)

2005-09-08 / 210. szám

2005. szeptember 8., csütörtök Ne hagyjuk elveszni! Bizony még kínosan szegényes a turistacsalogató ötlettár, a meglévő lehetőségeket sem ismerjük fel, hasz­náljuk re kellőképpen. Marosvásár­helyen az egyik ilyen potenciális ide­genforgalmi attrakció éppen most van veszendőben. Izsák Márton szobrászművész hagyatékára gondo­lok. Szép, tágas műtermére, abban rég elkészült vagy éppen torzóban maradt munkái értékes együttesére. Még jól emlékezhetünk, két évvel ezelőtt, az alkotó 90. születésnapján gazdag életművét méltatva, a megyei és városi elöljárók milyen nagy gar­­ral és fogadkozással ünnepelték a nemzetközi hírű szobrászt. Bizo­nyos körök korábban még szélső­séges politikai céljaikra is felhasz­nálták egy jelentős alkotását. Az­tán a művész hirtelen elhunyt,, és azóta körülötte néma csend, így szokott ez lenni másokkal is, nem is ezt a jelenséget akarom szóvá tenni. Ami viszont lépésre késztet­hetné a városgazdákat, az az, hogy a külföldön élő örökösei áruba bo­csátják a tulajdonukba jutó ingatlant. Nem meglepő, a messzi idegenből nem tudnak mit kezdeni az épülettel. És biztosak lehetünk, kerül amibe kerül, sokan lesznek, akik kapva kapnak az alkalmon, hogy megsze­rezzék a Marosvásárhely szívében található műteremházat. Kacsalábon forgó kastéllyá varázsolt csodapalo­tának, luxusvendéglőnek, titkos talál­kahelynek, ki tudja minek. Igazán ér­telmes rendeltetésre az épületet a vá­ros állíthatná át Ahhoz azonban neki kellene megszereznie. A Mester egy­kori tanítványa, akitől az eladás híré­ről értesültünk, azt is elmondta, hogy az örökösök felajánlanák Marosvá­sárhelynek Izsák Márton műveinek rájuk maradt gyűjteményét, ameny­­nyiben az ügy egyben válna köz­kinccsé, vagyis gyűjteményként ke­rülne a közönség elé. És hol lehetne erre alkalmasabb helyet találni, ha nem ott, ahol jelenleg is van? Az eléggé elhanyagolt környezet, a ga­zos, bokros parkudvar könnyen rend­be tehető, oda is állíthatók szobrok, az épület is bővíthető, emlékszoba is kialakítható, s talán alkotóházzá is fejleszthető. Évtizedeken át szá­mos leendő szobrász faragott, min­tázott ott, tanulta, leste el művész­tanárától a mesterség titkait, ha­sonló célú tevékenységet a továb­biakban is folytathatnának. És megannyi más életképes ötletet le­hetne kitalálni. De ehhez nyilván kellő akaratra lenne szükség. És per­sze pénzre. Ez a bökkenő. Mert mint mondják, kong a városkassza. Bár az is igaz, hogy sokszor haszontalanabb dologra is bőven telik belőle. Va­gyunk annyira szegények, hogy meg kellene engednünk magunknak egy ilyen kiadást. De minél sürgőseb­ben, mert lehet, hogy máris folya­matban van valamelyik régebbi vagy újgazdaggal az üzletkötés. Az se baj, ha csak a város nyer ez­zel az egyelőre csupán virtuális, de az idelátogatókat is bizonyára von­zó művelődési létesítménnyel. N.M.K. Fotó: Vajda György KULTÚRA Megszokásból így iskolakezdés előtt pár nappal, amikor a legszebben süt a nap, és a nyár nyakra-főre ígérget, még egy­szer megpróbál visszacsábítani a langyos dagonyázásba, nos ilyentájban az ember már akaratla­nul is készülni kezd a tanévre, holott az már ide­s­tova (esetünkben 50 éve) lecsöngött, ugyanis hátrarug­daltuk, elsarkalltuk al1 darab osz­tályt — erről mintha már szólt vol­na tézis e hasábokon —, hallható­an felszusszantunk és nekikezd­ünk egyetemre járni, majd annak végzése után kisvártatva (kb. har­mincéves szünet után) a tanításba is belekaptunk. Ami persze távol­ról sem jelenti azt, hogy az ember az iskola, sokkal inkább a megszokás rabja. Csak úgy megszokásból az ember rájön arra, hogy szeret tanítani, vár­ja a tanítványokkal való találkozást, és a szemináriumi termek hűvösét, a feszült csendet egy kérdés elhangzá­sa után, arra gondol, hogy egykor maga is sunyított és sajnálta, hogy nincs egy még utolsóbb pad, egy legeslegeldugottabb, ahol a pad alatt lehet enni, olvasni, ha­jót kilőni, verset írni stb., hogy a pajzánabb históriákat most ne is érintsük Csak úgy megszokásból ceruzá­kat, radírt, füzetet vásárol (évről év­re szebbet és drágábbat), eszébe jut, hogy egykor az anyja kötötte be kék papírral a füzeteit és könyveit, maga is próbálkozott a művelettel, de gya­lázatosan rossz a kézügyessége vagy inkább kitűnő kézügyetlenséggel verte meg a génbeli örökség, és fel­­teszi magában a kérdést (ebből tet­szik ki járatlansága, ui. kisgyereke már, unokája még nincs), vajon árulnak-e még kék papírt és diktan- Csütörtöki kimenet - Sebestyén Mihály rovata - I­ dófü­zetet, vajon vannak még olyan kék keretes címkék (vignetták), mint valamikor? És persze ugyanúgy a megszokás hatalmától vezettetve, elsétál az is­kolák felé, szemével megkeresi osztályait, a földszinten a tanárit, a második emeleti rajztermet, ahonnan L. tanár úr lerugdalta Sz. J.-t az első emeletre, majd kis­sé fújtatva visszatért és azt mondta az osztálynak ,jujj, hogy türtőztet­tem magamat”. Eszébe jut, hogy M. tanár elvtárs rendszeresen leselke­dett a fiúvécék környékén, s midőn megpillantotta az ablakon át ki­áramló fehér füstöt, nem hitte azt, hogy megválasztották a szentatyát, hanem tisztában volt a ténnyel, hogy a nyolcadikosok már megint rápi­páltak, szeme fehérje vérbe borult, berontott és csapkodott, ehhez ké­pest tüdőrákban hunyt el nem egész tíz évvel később. Mendegél az ember az iskolája fe­lé, tudja, hogy nincs már soha többé órája, a lába keresi a régi repedése­ket a járdán, nehogy reájuk lépjen, felnéz, hátha jő a mérges doktor úr, akinek egyszer a hasába fejelt, mert leszegett fejjel igyekezett kémiaórá­ra és az öreg elátkozta, aztán évek­kel később a doktor állandó olvasója lett, és sokat beszélgettek derék férfi­akról és kiváló művekről, versekről és régi pesti egyetemi tanárokról. És látja, hogy nem jön, sőt senkit sem ismer abból az utcából, nem jön szembe egyetlen ismerős sem, bár soha ki sem költözött ebből a jó ki­csi városból, ő már csak itt akar meghalni, ha hagyják. Ugyan, megszokásból legyint, be­néz a kapu alá, miért késik ma olyan sokat Berecki Kuki vagy Mátyás Hanni, akiket minden reggel meg­vár. Késnek, elmaradoznak, kisza­ladnak a határba, a határon túlra, elszegődnek keresztnek, fejfának, kőszálnak, jeltelen dóm­, bocskának. Diákok és tanárok a legnagyobb egyetértésben. Hallga­tásba burkolóznak. Ködöt falnak hajnalonta. Nem, szól ki valaki az ablakon, mint régen. Kuki, Hanna, Péter, Pál ma nem megy iskolába, beteg, elutazott, felelős állásban van, megbukott a vállalkozása, majd írok holnap igazolást, mondd meg a tanárnak.. Az iskolában már senki sincs azok közül, kik őt oktatták. Azt az ablakot befalazták, azt a falat levakolták azt az emléket elfelejtették, azt a vérfol­tot, melyet vérző orrából a tornate­rem falára kent, letörölték trendd, emlékszik még rátok vala­ki? Csakúgy, megszokásból... Erdőszentgyörgyi Híradó Az erdőszentgyörgyi líceum október 29-én ünnepli öt­venéves évfordulóját, melyre hazavárja hajdani diákjait és azok egykori tanárait. Ha sikerül a bürokratikus akadá­lyok elhárítása, az intézmény fölveszi gróf Rhédey Claudia nevét. Az alkalomra emlékkönyv készül. * Bara­bás Mihály vállalkozó saját költségén nyomatta újra Kosáryné Réz Lola Rhédey Claudia című regényét. * Új székházba költözik a polgármesteri hivatal, mégpedig a Dózsa György utcába, a sasipari szövetkezet székházába. Az avatásra az átalakítási munkálatok befejezése után ke­rülhet sor. * Másfél milliárd lejért végezték el az erdőszentgyörgyi kórház javítását. Az összeg nagy részét a svájci testvértelepülés, Plan-les-Ouates állta, a Maros Megyei Tanács 500 millió régi lejjel járult hozzá a befeje­zéshez. * Hatvanmillió régi lejbe került a bözödi­­kultúr­otthon rendbetétele. Az összeget alyafcfestésre,­­üvegezésre, falburkolásra és meszelésre fordították. * Könyvadományokkal gazdagodott az iskola dokumentá­ciós központja: Ráduly János 16 saját kötetével ajándé­kozta meg az iskolát, a kolozsvári Fodor Zoltán 17, Kovrig,Magdolna 160, Nemes Anna 450 kötettel gazda­gította az állományt. Szépen gyarapodik a Bodor Péter Művelődési Egyesület könyvtára is, Baja városából száz, Celldömölkről mintegy hatszáz, Belük Ibolya részéről pedig szintén hatszáz kötet érkezett. Szovátai Hírmondó Az elmúlt időszakban hozzánk eljutott visszajelzések azt bizonyítják, hogy szükség van egy helyi vonatkozású újságra, amely nekünk szól - úja Molnos Ferenc főszer­kesztő. - Próbálunk megfelelni a kiadó szándékának: ön­­kormányzati tájékoztató arcélét megőrizve havonta meg­jelenő kiadványunkat olvasható, talán egyszer még meg­kedvelhető lappá fejleszteni. * Szeptember 1-jétől indult az első nemzetközi képzőművészeti tábor Szovátán. Ha­zai és anyaországi művészek mellett távolabbi, köztük tá­vol-keleti tájak alkotói is fellelhetőek a kis létszámú csa­patban. Az ott készült munkákból szeptember 9-én, pén­teken 18 órakor nyílik kiállítás a Danubius Szálló elő­csarnokában. * A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház bérletet hirdet a szovátai Domokos Kázmér Mű­velődési Házban tartandó előadásokra. Íme a címek: Moliére-től Scapin fu­rfangjai (rendező Béres László), Feydeau Zsákbamacska című bohózata (rendezi Kövesdy István m.v.), Láng Zsolt Télikert című színmű­ve (ősbemutató, rendezi Patkó Éva m.v.), Láng Zsolt a színház felkérésére ír darabot. A bérlet ára három elő­adásra 15 új lej (százötvenezer régi lej), nyugdíjasoknak és diákoknak 7,5 új lej (hetvenötezer régi lej). A bérletek Kiss Jánosnál rendelhetők meg a polgármesteri hivatal­ban. b.d. Lapozó A tévézés (indiszkrét) bája és (diszkrét) bajai Izgalmas évadkezdet ígérkezik a televíziózásban is: miközben a köz­média ragaszkodna kinyilvánított függetlenségéhez, egyre inkább bele­bonyolódik a pártok közötti viszá­lyokba, ugyanis ma már senki sem lehet „pártatlan”, legfeljebb parttalan, másrészt pedig a magántelevíziók (kereskedelmi adók), a bulvársajtó olyan erőteljesen tör előre a piacon, és persze „profitorientált” módon te­szi azt, hiszen pénzre megy minden, hogy a közmédia is egyfelől erőtelje­sen politizálódik, másfelől pedig­­ bulvárosodik. Nem nagyon tehet mást, ha élni akar. Miként tudná né­zettségben felülmúlni a látványos baleseteket, háborúkat, mentéseket élőben közvetítő reality show-kat, a témaorientált talk show-kat, vagy a mára elavult, úgynevezett hagyomá­nyos információs magazinokat maga­san überelő bulvármagazinokat, ame­lyek a tájékoztatás szórakoztató for­máját művelik, és ezzel elhódítják, valósággal magukhoz láncolják a né­zőt. Ezek a kis színes - többnyire es­téli - pletyós műsorocskák elképesz­tően magas nézősereget vonzanak, hiszen a kisember (vagyis a nézők ja­va része) a hétköznapi szenzációra kíváncsi, nem a tárgyilagos tényfeltá­rást jutalmazza, hanem a szenzációs leleplezést, nem az érvelést kedveli, hanem a sokkolást, a lerohanást; nem annyira az információ, a hír maga ér­dekli, hanem a borzongás gyönyöre. Ezért virágzik a katasztrófaturizmus, amott sebesültek jajgatnak, folyik a vérük, emitt, „a mi kameraállásunk­­ból” nézve csak megtörténik egy lát­vány, nincs személyes közünk hozzá, de milyen szörnyű ugyebár. (És be­nyúlunk a hűtőbe újabb fagyiért, dinnyéért, sörért.) A világon rendkí­vül megugrott a magántelevíziók szá­ma, Kelet-Közép-Európában is a bő­ség zavarával küszködik a néző, mi­kor képernyő elé ül. Magyarorszá­gon - tudom meg Rácz Éva magvas tanulmányából, közli a a Romániai Magyar Sajtó legfrissebb, 2005. júli­us-augusztusi kiadványa, melyet munkatársaim szerkesztenek - 160 ___Telenéző__ rádióadó létezik, megszámlálhatatlan helyi kistévé, de persze a prímet nem a két közszolgálati csatorna, az MTV vagy az M2 viszi, és nem is a szintén közszolgálatinak számító Duna TV, hanem (a kommerszdömping sikerét igazolva) a piac 70 %-át uraló két magántévé, az RTL Klub és a TV2. Az utóbbi évtizedben a tévénézésre fordított idő megkétszereződött, írja Rácz Éva. Míg sportműsorokat kb. ugyanannyian néznek, mint tíz éve, megugrott a filmek és a sorozatok né­zettsége. Nincs ez másképp Románi­ában sem, a jelenség a globalizáció velejárója, minálunk a vidék nagyjá­ból még mindig a TVR1-et nézi, ezt tartják a legtárgyilagosabbnak, de fej­lettebb vidékeken és a városi környe­zetben elterjedt a kábeltelevíziózás, ott az Antena 1 és a Pro TV vezet, és feljövőben a CNN-hez hasonló hírte­levízió, a Realitatea TV. No persze van egy rakás akármi más is, gyakor­latilag éjjel-nappal tévézhetnek a ro­mán állampolgárok. A fentebb idé­zett kiadványban találtam több más igen értékes dolgozat mellett a Simonffy Katalin elemzését is, mely­ben az áll, hogy „a romániai magyar nyelvű közszolgálati adások bizo­nyos értelemben kirakatműsorok, amelyeket a politikai akarat tart vagy sem életben. Labdáznak velük, ke­vésbé nézett sávokban tartják, hosz­­szas huzavona után sikerül értékes műsorperceket szerezni, de sportköz­vetítés, parlamenti ülésszak kitúrja őket, nemzeti ünnepen, karácsony vagy új év első napján gyakran elma­radnak, ám a szerkesztőségek nem kapják vissza az elveszett perceket. A közszolgálati tévéműsoroknak nem a nézettség az egyetlen fokmérője. Ha viszont alacsony, nem vonz reklámo­kat. Ami pedig nem hoz pénzt a kasz­­szába, minek kerüljön jobb idősávba? Ilyenkor persze az sem kizárt, hogy a nézettségi mutató a műsor színvona­lát jelzi. A televízióadások nézettsé­gét minőségi műsorokkal lehet növel­ni, ’jó mozit kell csinálni’. A buka­resti magyar adásból, amióta lecsök­kentették a háromórás műsoridőt, sorra kihaltak a nagyobb lélegzetű műfajok, a színházi közvetítések, önálló tévéjátékok, vetélkedők. Túl­teng a riport, a rögzített beszélgetőműsor, kevés a dokumen­tumfilm, a szórakoztatás!” Bajnak ennyi is sok. Kongatják a harangot a közszolgálati médiának. Úgy tűnik, szerepét - nem önzetle­nül - a kereskedelmi csatornák „vállalják át”. Addig is azonban lehet korszerűsödni, újítani, ha van miből. Ezt tette az M2 Kultúrház című mű­sora, új jelentést is adva egyszer­smind ennek a nálunk is igencsak le­járatott tartalmú fogalomnak. Izgalmas lesz az ősz, újraindultak a (magyar) folytatásos filmek, a Hungarian-soap sorozatok. Én spéci kedvelem őket. B.D. NÉPÚJSÁG 5

Next