Népújság, 2011. július (63. évfolyam, 150-175. szám)

2011-07-30 / 175. szám

2 NÉPÚJSÁG Hol ebédelt utoljára Petőfi Sándor? (folytatás a július 23-i lapszámból) 5. Érkezés Székelyke­­resztúrra. Kelementelke után a sereg Erdőszentgyörgyig a Kis- Küküllő mellett, majd délkeleti irányba térve a Küsmöd-pataka völ­gyében haladt tovább. A Lóci csár­dánál ismét megálltak, aminek az emlékét Ráduly János jegyezte le egy népmondában (Népújság, 2011. május 24). A csárdalátoga­tást egy újabb - hosszabb, de ke­vésbé meredek - hegyi út követte. A Lóci csárdánál, még Bözödújfalu előtt, az egykori országút délre for­dult, majd a hegytető után Szentábrahám és Székely­­andrásfalva mellett elhaladva ereszkedett be Székelykeresztúrra. Számításaink alapján a tisztek sze­kerei fél kettő és fél három óra kö­zött értek Székelykeresztúrra. Ez az érkezési idő tökéletesen egyezik az egykori szemtanúk vallomásai alap­ján készült leírásokkal. 6. Ebéd Székelykeresztúron. Bem és tisztikara a székelykeresztúri Matskási-féle ud­varházban ebédelt báró Gamerra Gusztáv százados, térparancsnok vendégeként. ,M ebédidő elmúlt már, de a százados meleg ebéddel várta a neves vendégeket” - olvashatjuk Dávid Gyula és Mikó Imre alaposan dokumentált, forrásértékű könyvé­ben. „...egy honvédtiszt jelentette Bemnek Petőfi megérkezését. (Az ereszkedőn a szekerek közti távol­ság megnőtt, Bem szekere első­nek, míg a Petőfiéket szállító az utolsók között érkezett Keresztúr­ra.) E hírt a báró azonnal felesége tudomására hozta, ki kérte férjét, hogy hívja meg a költőt ebédre" - írja Barabás Endre, a szemtanúk vallomásai alapján, a Vasárnapi Új­ságban. „Körülbelül délután 2-3 óra kö­zött az akkori térparancsnok... fel­küldött a piactérre, hogy Petőfi Sándor urat... instáljam meg... délebédre lejönni, mert szívesen látja” - emlékszik vissza az egyik leginkább idézett szemtanú, Sipos Sándor. A fentiek alapján bizonyosnak tűnik, hogy 1849. július 30-án kora délután Bem és Petőfi Székelykeresztúron ebédelt. Viszont a kérdést nem tudjuk ilyen egyszerűen lezárni. Gyalokay visszaemlékezésében olyan tökéle­tes leírását adja a Simén udvarház­nak és a családnak, hogy nagy va­lószínűséggel kijelenthetjük, Bem és tisztikara, köztük Petőfi Sándor valóban járt aznap a Simén udvar­házban: „...Kelementelkén özvegy Simonné úrnőnek ízléssel berende­zett kastélyában állapodtunk meg, hol a vezért és táborkarát a művelt kedves háziasszony és úgy szép­ség, mint kellemekben egymással versenyző négy leánya igazán lel­kes magyar vendégszeretettel és elbűvölő szívességgel fogadták. ” Mint azt már az útvonal és a me­netidők leírásánál is jeleztük, Kelementelkén is sor került egy ebédre (étkezésre), viszont ez nem délebéd (mai szóhasználattal ebéd) volt, hanem reggeli ebéd (mai szó­­használattal reggeli). A családfő Simén György ekkor már nem élt (1839-ben hunyt el). A honvédtiszteket felesége, özvegy Simén Györgyné született báró Räuber Róza fogadta. A háziasz­­szony neve bekerült Szovátafürdő történetébe is, ő építtette a neves fürdőváros első nyaralóvilláját 1840-ben. A családban hat gyerek érte el az ifjúkort, öt lány és egy fiú (utóbbinak volt a nevelője a későb­bi nagy történész, Kővári László). Az öt lányt messze földön híres szép­ségekként írták le. A legnagyobbik, Róza, akit edesek Marosszék leg­szebb lányaként említettek, ekkor már Ugrón Lázár, Udvarhelyszék al­­királybírájának a felesége volt, így ahogy Gyalokay leírásában szere­pel, négy lány - Klári, Ivánka, Amáli és Katinka - sürgölődött a reggeli felszolgálásánál. A kelerhentelki ebédről - ponto­sabban: reggeli ebédről - a Simén család tagjai részéről nem maradt fenn említés vagy feljegyzés. Jókai Mór 1853. május 17-20. között volt özvegy Simén Györgyné vendé­ge Kelemen telkén. Székelyföldi út­ján a háziasszony két leánya és ezek férjei voltak a kísérői (a bencenci birtokos gróf Lázár Kál­mán és felesége, Simén Amáli és a szombatfalvi Ugrón Lázár és felesé­ge, Simén Ró­za). „Velük jöttek a barlangot meg­szemlélni Lázár Kálmán és U. L. (Ugrón Lázár) ne­jei, két testvér­hölgy, a székely nők azon mintaké­pei, kiket maga előtt lát a költő, ha nőket akar raj­zolni...” - írja az almási barlangi lá­togatásról. Írásai­ban Jókai nem be­szél a július 30-i ebédről. Ennek vi­szont komoly oka volt. Négy évvel 1848-49 után emíteni sem volt szabad a magyar nép szabadság­küzdelmét. Hatvany Lajos is hiába kérdezte ifjabb Ugrón Gábor volt bel­ügyminisztert, Ugrón Lázár és Simén Róza unokáját, hogy mit tud a neve­zetes esemény­ről. „Semmit! - felelte ámélkodva. - Nagyanyám nem beszélt ar­ról nekünk so­ha. ” Ennek a hallgatásnak is komoly oka volt. Az 1849 nyarán kitört járványnak a Kis-Küküllő mente nem egy falvában több áldozata volt, mint maguknak a harci cselekmé­nyeknek. A járványban elhunytak között volt három Simén lány is: Klári, Ivánka és Katinka. Kővári családtörténetéből tudjuk, hogy mindhárman szinte egyszerre, a vi­lágosi fegyverletétel napján haltak meg, alig két héttel élve túl a ház legnevesebb vendégét, így érthető, hogy a három gyönyörű lányát szin­te egy napon elvesztő anya házá­ban nemigen emlegették 49 tragi­kus nyarát. Természetesen ez a kis pontosí­tás semmit sem szeretne levonni az emlékhely értékéből. Nem is tudna, hiszen Petőfi és Bem való­ban étkezett (reggelizett) az ódon falak között. De ha valaha sor ke­rülne az emléktábla felújítására, nem ártana a történelmi hitelesség kedvéért megtenni az egyszavas ja­vítást, ugyanakkor az emléktábla Jókai látogatását említő mondatá­ban is ki lehetne cserélni egy szá­mot Nagy írónk nem május 18-án, hanem 17-én érkezett az udvar­házba. Sőt arra is lehetne emlé­kezni, hogy a kor egyik legnagyobb történésze, Kővári László nem egy órát vagy pár napot, hanem több évet is töltött a neves falak között. Józsa András IRODALOM: Dávid Gyula - Mikó Imre: Petőfi Erdélyben, Bukarest, 1972. Gyalokay Jenő: Az erdélyi hadjárat 1849 nyarán, Budapest, é.n. Kő­vári László: Erdély nevezetesebb családai, Kolozsvár, 1854. Kővári László: Erdély története 1848 - 49-ben, Pest, 1861. Pászti László: A magyar honvédség harcászata az 1848/49-es szabadságharcban, Budapest, 2009. Ráduly János: Bem és Petőfi a Lóci csárdában, Népújság, 2011. május 24. Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben, Buka­rest, 1975. Bözödújfalu és a Lóci csárda (WH) az első katonai felmérés térképén A Gyárfás-kúria udvara Székelykeresztúron, középen az emlékhellyel Kérem, ne kövezzenek meg azért, mert alább elmondok egy hírt, ami évtizedekkel ezelőtt be­járta a világot, de mihozzánk még a hullámverése sem jutott el. Köztudott, hogy annak idején II. János Pál pápa fogadta a pe­rui indián őslakók küldöttségét. Megjelentek ősi népviseletükben az egyházi díszben pompázó fő­papokkal körülvett Szentatya előtt, aki azt hirdette nekik, hogy a keresztények a zsidóság olajfá­jába oltott, Istennek fogadott gyermekei. A perui indiánok - a jelenlevők meglepetésére - egy Bibliát nyúj­tottak át ajándékul a pápának a következő szöveggel: „Ezt a Bibli­át visszaadjuk a r­ómai egyház fe­jének, mert ezzel a­r könyvvel irtot­ták ki népünket a­zok, akik ezt a „vallásunknak” ho­zák. A sumer Biblia Ezt megelőzően izraeli tudósok megtalálták az ékiratos agyagtáb­lákra vésett, káldeusok írása sze­rint igaz Bibliát. Ez késztette XXIII. János pápát, hogy az Igazság Bibliájának szerkesztésére hívja össze 1962-ben a II. Ökumeni­kus Vatikáni Zsinatot, amelyen sajnos csupán egyetlenegy be­szédet tudott elmondani, aztán hirtelen meghalt. Öreg volt. Talán beteg is. Beszédét kiadta az Azione Cattolica Italiana: Novena allo spirito santo di Giovanni XXIII. il luglio 1962 per il Concilio Ecumenico Vaticano II. címmel. Kérem, ne keressék sehol ezt a kiadványt, mert ez csupán egye­sekhez jutott el bizalmas úton. A káldeusok Bibliája az igazság tiszta forrásának tűnik és mély tiszteletre késztet XXIII. János pá­pa áldozatot is vállaló életcélja előtt, aki ki merte mondani, hogy a jelenlegi Ószövetség egy össze­lopkodott és átírt ókori hagyomá­nyok gyűjteménye. Íme egy részlet XXIII. János pá­pának a II. vatikáni zsinaton el­hangzott beszédéből: „A szemi­náriumainkban alig van ékesszó­­lástan és a hívek kénytelenek vé­gigkínlódni az új papok gyatra be­szédeit és naiv, pietózus meséit! Tele a fejük spekulatív dogmával és az Ószövetség idejétmúlt és megcáfolt antropomorfista nacio­nalizmusával, s beleizzadnak sze­gény elneveltek, hogy kihozhas­sák az Isten egyetemes szerete­­tét, minden népeknek adott ter­mészeti jogokat és a krisztusi univerzalitást! Vagyis hamis és ókori nívón mozgunk ma is, ami­kor a pozitív tudományok és az archeológia, antropológia, nem­különben a megtalált sumer első Biblia (Ur, 1954; Dr. N. Kramer: Parallel Biblia, 1956) is mindent világosan feltárt és­ megmagyará­zott. Senki nem érti ezt a maradi és már kimúlt ószövetségi fontos­ságot, ami nagyrészt egy össze­lopkodott és átírt ókori hagyo­mánynak és letűnt népnek (sumer, akkád, káld, babiloni) megmásított történelme. Szóval kötve vagyunk valami ósdi judeizmussal és nekünk nem elég Krisztus, az Isten fia!” Intő szavak. Nem minden fül­nek kellemesek, még akkor sem, ha egy rendkívül jó szándékú pá­pa szájából hangzottak el. Azóta is csend van a téma kö­rül. Ki tudja meddig. Vagy örök­re? Az Úristen szándékai kifür­­készhetetlenek.. Ha valóban úgy van, ahogy egyes történészek mind gyakrab­ban hangoztatják, hogy az ősma­gyarokat szoros szálak fűzték a nagy sumer birodalomhoz, mely korának legműveltebb társadal­mát jelentette, akkor még igaza is lehet Nicholas Lezardnak, aki Szerb Antalnak Utas és Holdvilág című művét bírálva. 2004-ben a The Guardienben ezt írta: „A ma­gyarok tulajdonképpen nem is földi lények, hanem egy szuperintelligens földön kívüli faj, amelynek sikerült egybeolvadnia az emberiséggel, s csak műveik zsenialitása és nyelvük teljes ért­­hetetlensége árulja el őket.” Ezek után nem kizárt, hogy a sumerokkal együtt nekünk, ma­gyaroknak is közünk lehet a káldeusok által ékiratos agyag­táblákon reánk hagyott első és igaz Bibliához, hiszen a Székely­földön ma is használatos az ék­írás. De ezt döntsék el az arra il­letékesek. Erőss Attila Sz 2011. július 30., szombat

Next