New Yorki Magyar Élet, 1976 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1976-02-07 / 6. szám

Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat... berzsenyi / NEW YORKI HUNGARIAN LIFE MAGYAR ÉLET Vol. 29. No. 6. XXIX. évfolyam, 6. szám, 1976. február 7. szombat. Megkezdődött a marakodás Spanyol-Szahara birtokáért Az Algéria-Marokkó háború Nyílt lázadás Indira Gandhi ellen Ellentámadás Észak-Angolában? Algéria által támogatott marxista gerillák új támadást intéztek a Spanyol- Szahara birtokáért s jelenleg Semara városát ostromolják, melyet Marokkó tart. Algéria elnöke, Houari Boumedienne Líbia segítségét kérte. Líbia minisz­terelnöke a közös véd- és dacszövetség értelmében anyagi és hadianyag-segélyt nyújt Algériának, mely főleg francia gyártmányú MIRAGE jet-harcigépeket igényelt. — Marokkó a héten háromnapos véres harcok után teljes győzelmet jelentett az amgalai frontról, azonban Hasszán marokkói király, különleges követet küldött Washingtonba, hogy a Fehér Házat informálja ,­egy nyílt ma­rokkói—algériai konfliktus közeli lehetőségéről”. — 50,000 Ontario tartományi alkalmazott törvénytelen sztrájkra készül. — A „London Sunday Telegraph” jelentése szerint a CIA 49 millió dollárt szándékozik a szovjetellenes angolai gerillák segélyezésére felhasználni. — Vakmerő rablók 120 Picasso képet loptak egy franciaországi múzeumból, melyeknek értékesítése a szakértők szerint csaknem lehetetlen. — Goldbloom olimpiai kormánybiztos szerint „az Olimpia a tervek szerint megtartható, azonban a stadion egyes mellékhelyiségei nem lesznek készek a tervezett határidőre”. — Míg Floridában helyenként talajmen­ti fagyokat jelentettek, Kalifornia szokatlanul nyárias tele máris 25 millió dollár kárt okozott a gyümölcs- és dióféleségek termésében.­­ Február 1-től kezdődően Ontarióban új közlekedési törvény lépett életbe, miszerint a 70 mérföldes sebességzónákban ezentúl 60, míg a 60-as zónákban 50 lesz a meg­engedett sebesség, viszont a „Gardiner” és a „Parkway” megmarad 55-ös zóná­nak, egyben a január 1-én életbelépett biztonsági öv-becsatolás törvényének is érvényt szerez ezentúl az ontariói közlekedés­rendészet. ■ NÖVEKVŐ ELÉGEDETLENSÉG MRS. GANDHI ELLEN A közelmúltban röviden jelentettük, hogy január 8- án Mrs. India Gandhi, In­dia miniszterelnöke felfüg­gesztette a hét alkotmányos szabadságjogot, ráadásul a küszöbön álló választáso­kat önkényesen a jövő évig elhalasztotta. Az indiai alkotmány a szólás­szabadság mellett a békés gyülekezés jogát is biztosította, továbbá szak­szervezetek és egyesületek alapítását is szavatolta; emellett minden indiainak jogában állt szabadon meg­választani lakhelyét, vennie és eladnia ingatlant, végül oly hivatást gyakorolni, amire képesítése, vagy te­hetsége feljogosította. A fent felsorolt alapve­tő emberi jogok gya­korlását Indiában Mrs. Gandhi egyetlen tollvo­nással beláthatatlan ideig megszűntette. Az elégedetlenség főbb jelei: • Tamil Nadu fővárosá­ban, Madrasban dr. tranm­­­anidhi tartományi főmi­niszter nyilvánosan „ha­­taloméh­es diktátorként” emlegeti Mrs. India Gand­hit. • Ahmedabadban, Gua­­jarat tartomány fővárosá­ban a tartományi főminisz­ter „antidemokratikus zsar­noknak” bélyegezte Mrs. Gandhit. • Bombayban — a rend­re és fegyelemre intő pla­kátok ellenére — egy szo­ciális tanulmány végered­ménye azt mutatta ki, hogy a város százezer alkal­mazottja egyszerűen szabotál, mert a hét­órás munkanapból csak 2 és félórát dol­gozott. ★ India jelenleg súlyos gazdasági krízist él át. So­kan a németországi har­mincas évek terrorjával ve­tik össze a jelenlegi helyze­tet. Két tartományban (Guajara és Tamil Nadu) kihívóan engedélyezik a szólás- és gyülekezési sza­badságot. Egyszóval: az elégedetlenség oly nagy, hogy még a kommunista párt is bírálja Mrs. Gand­hit. És ez nagy szó! ■ ELLENTÁMADÁST TERVEZNEK ÉSZAK­­ANGOLÁBAN Számos hirdetés jelent meg egyes nyugati lapok­ban, miszerint heti tiszta 3000 dollár zsold ellenében oly önkénteseket keres­nek, akik a Nyugat-barát angolai frakciók oldalára állva, gerillataktikát foly­tatva, ellentámadásba len­díthetnék a csaknem levert angolai kommunistaelle­nes csoportok katonai ak­cióit. Zaire-ből származó hírek szerint a­z ellenoffenzívát Észak-Angolában in­dítják meg, második­­ frontot nyitva a szov­jet-kubai csapatok el­len. Az UNITA és az FNLA je­lentős számú európai szár­mazású zsoldossal megerő­sítve lehetségesnek tartja, hogy akár évekig ellenáll­nak a marxista beállítottsá­gú, orosz és kubai (ezek létszáma 10,500-ra nőtt) csapatoknak. Közben az Egyesült Nemzetek Biztonsági Ta­nácsa ritkán tapasztalt egy­hangú szavazattal felszólította a Délafri­kai Uniót, hogy tartóz­kodjék Dél-Nyugat-afri­­ka Namibia városának hadi támaszpontként való használatától. Néhány órával a szavaza­tot megelőzően John Vors­­ter­ Dél-Afrika miniszterel­nöke első ízben ismerte be, hogy a délafrikai csapatok mélyen behatoltak Angolá­ba, azonban visszavonultak a Namibia—angolai határ­zónába.” Vorster keserű szavakkal emlékezett meg a Nyugat jellemző tehetetlenségéről, amikor ölhetett kézzel vé­gignézik az oroszok hadi­támaszpont építését Ango­lában, melynek célja egész afrika kommunizálása . . . ■ ÚJ „KISSINGER ELV” A KÜLFÖLDI SEGÉLYEK ÜGYÉBEN Henry Kissinger, USA külügyminiszter kijelentet­(Folytatás a 2-ik oldalon) FLÓRIÁN TIBOR: SEGÍTSÉGET ERDÉLYNEK! (A MAGYAR II1.41­Z ÉVE UTÁN LEGYEN 1976, ERDÉLY ÉVE) Még egy hónapja sincs annak, hogy 1975. december 31-ével lezá­rult a Magyar írás, a Magyar Könyv éve. Várady Imrének, az Actio Catholica elnökének, a bolognai egyetem 1974 augusztusában meghalt magyar professzorának javaslatára indult el az eszme emigránciónk­­ban. Ennek keresztülvitelére és népszerűsítésére Oláh György, kint élő közíróink legidősebbike 10 pontból álló írásbeli indítványt küldött a clevelandi Magyar Találkozó (Kongresszus) vezetőségéhez. A Kong­resszus vezetősége és a résztvevő írók elfogadták és meghirdették a lapokban. A nagyszerű indítványnak lapjaink a legnagyobb nyilvános­ságot adták és a maguk részéről mindent megtettek, hogy egyesüle­teink, intézményeink és olvasóink figyelmét felhívják arra, hogy az év folyamán tegyenek valamit a közönytől és sztrájkoktól sorvadó magyar sajtó, könyvkiadásunk megszervezése és a minden segítség nélkül, magányosan küzdő magyar írók és költők érdekében. Az ötlet elindítója nem ok nélkül választotta ki az 1975. évet erre a célra. Ez az év volt ugyanis a jogtalanul fenntartott szovjet megszál­lás és hontalanságunk 30. évfordulója. Ha most mérleget készítünk az elmúlt­ 12 hónapról s keressük azo­kat a cselekedeteket, amelyeket egyesületeink, olvasóink tettek lap­jaink, könyvkiadásunk és íróink védelmében, akkor szomorúan kell megállapítanunk, hogy nagyon keveset. Néhány írót (e sorok íróját is) meghívtak fizetett útiköltséggel előadások tartására, egyik kitűnő írónk könyvének angol nyelvű kiadásához San Franciscó­ban és New Yorkban nagyobb összeggel járultak hozzá, és Tollas Tibor, körútja során, a hallgatóság spontán lelkesedése által, jelentékeny segítséget gyűjthetett össze a Nemzetőr fontos és a külföldi közvélemény helyes tájékoztatását szolgáló idegen nyelvű kiadványaira. Ezt az utóbbit is főként a torontói Magyar Kultúr Központot felállító, a Magyar Tanszékre adakozó, a Széchenyi Társaság akcióit segítő és az Egye­sült Magyar Alapot fenntartó kanadai magyarság adta. Ugyanakkor szomorúan kell megállapítanunk, hogy az Egyesült Államokban a Magyar Alap kitűnő irányítás alatt is fele annyi segít­séget sem tud összegyűjteni, mint a kanadai. És mondjuk meg őszin­tén, hogy néhány kivételes magyar vezetőnk, egyesületünk és minden városban néhány tucat magyar olvasó és egyesületi tag kivételével a nagy többség nem vett részt a magyar sajtó, a magyar könyvkiadás, a magyar írók, de még a magyar iskolák támogatásában sem. Mit tettünk az elmúlt 12 hónap alatt? Vajon több magyar könyvet vásároltunk a magyar írás évében, mint 1974-ben és az előző években? Tettek-e egyesületeink és olvasóink valamit annak érdekében, hogy emigráns íróink és költőink műveinek kiadására egy jól szervezett és az üzleti hasznot másodlagosnak tekintő magyar könyvkiadónk le­gyen ezen a kontinensen? Tettek-e valamit azért, hogy tengődő lap­jaink előfizetői táborát megnöveljék? Átérezték-e azt, hogy a magyar szón és helyes emberi és nemzeti magatartásunkon kívül idekint nin­csen más fegyverünk? Kérdések, melyekre a feleletet tulajdonképpen nem azoktól vár­juk, akik olvassák ezt az írást. Olvasóink magatartása többnyire pozi­tív ezekben a kérdésekben. Olvasóinktól azt várjuk, hogy ők intézzék ezeket a kérdéseket a közömbö­­khöz, akiket mi nem tudunk elérni. Cselekedjünk együtt, hogy felrázzuk azokat, akik égő házaink szom­szédságában alusznak. Ébresszük fel azokat, akik talán fáradtak, vagy kiábrándultak, azokat, akik önzők és még nem ébredtek rá arra, hogy ha — veszedelem esetén — nincs mögöttük egy nemzeti közös­ség,teljesen magukra maradnak és elpusztulnak az idegenek között. 1975 elmúlt anélkül, hogy valami kiemelkedőt és maradandót tettünk volna védelmezőnkért és vigasztalónkért, a magyar írásért. Viszont 1975-ben tömegével érkeztek hozzánk az elrettentő hírek er­délyi testvéreink egyre romló sorsáról. A hírek arról, hogy a történel­müktől, a magyar múlt bizonyítékaitól, sőt még a házuk alatti talajtól is megfosztják, vagy már megfosztották őket. Erdély, mint egy bűvös jelszó járta végig szórványainkat és azo­kat is megmozgatta, akik nem lendültek eddig cselekedetre a magyar írásért. Erdély, amikor kimondtuk ezt a szót, olyan fájdalmat érez­tünk, mint az amputált, aki hosszú évek múlva is elvesztett lábának kínzó fájdalmára összerándul. Egyre többen kiáltjuk, tengeren innen és túl: segítséget Erdély­nek! S hogy velünk kiálthassák Ausztráliában, Európában, Dél-Af­­rikában és az egész amerikai kontinensen a közömbösek, az alvók, az önzően csak maguk javáért tülekedők is, hirdessük meg most a ma­gyar írás éve után Erdély évét. Hirdessük meg, hogy együtt és mind­nyájan, közös erővel cselekedhessünk érte. Helyesen cselekedni azon­ban csak az tud, aki tájékozott abban a kérdésben, amiért áldozatot is hajlandó vállalni. A második világháború óta mostanáig csak szórványos tájékozta­tás szivárgott át hozzánk az Erdélyben és a Kárpátok gerincein túl élő több, mint két millió magyar sorsáról. Ezt a hiányt igyekezett pótolni a „Transsylvania”, az Amerikai Erdélyi Szövetség negyedévi, tájékoztatója, mely a romániai magyar lapok hírei mögül igyekezett kiolvasni az igazságot és 1956 után az Erdélyi Bizottság „Székely Nép” c. magyar és a ,,Carpathian Observes” c. angol kiadványa. Több, mint negyedszázad után most írta meg a Münchenben élő, erdélyi születésű próza- és tanulmányírónk, dr. Illyés Elemér az első összefoglaló és hiteles tájékoztatást Erdély magyarságának sorsáról, az első évek hihetetlen szenvedéseiről,­ városainak és falvai­nak átalakulásáról, a magyarság számarányának változásairól — a sta­tisztikai adatok keretében és azok mögé rejtve, — a mérhetetlen áldo­zatokkal és nagy bátorsággal felépített magyar irodalmi és kulturális életről, az erdélyi magyar színjátszásról és képzőművészetről. És mindezt magas irodalmi színvonalon, elfogultság nélkül és mindig az igazmondás igényével. Erről a 360 oldalas könyről —, amely nemrég érkezett hozzám — részletesebb ismertet fogok írni. Addig is lapunk egy másik olda­lán bemutatjuk olvasóinknak Illyés Elemér erdélyi könyvének azt a drámai fejezetét, amikor a szerző, 27 évi távollét után, megérkezik Ko­lozsvárra. Dr. Illyés Elemér könyvének címe: Erdély változása. A vászon­kötésben megjelent nagy alakú 360 oldalas munka megrendelhető a szerző címén: 8166—Neuhaus (Dbb., Aiplspitzstr. 8a, West Ger­many, Europe. Ára 2—3, vagy annál több példány vétele esetén $10, egy kötet ára: S12.) Kezdjük meg Erdély évét ennek a könyvnek elolvasásával. Az olvasó nemcsak nagy élményt, de elsőrendű tájékozottságot is szerez magának minden erdélyi kérdésben. Ez lesz a legnagyobb jutalma a szerzőnek, aki nemcsak a forrásmunkák tömegét olvasta át ahhoz, hogy könyvét megírhassa, de ismerte és ismeri a két világháború kö­zötti és az 1945 utáni erdélyi magyar szellemi és művészeti élet sze­­■­replőit és mielőtt művét megírta gépkocsin zarándokolta végig az erdélyi városokat és falvakat, hogy könyve lapjain az­ erdélyi táj és a küzdelmes valóság élményét is elhozza nekünk. Aki elolvasta és tulajdonosa lesz ennek a könyvnek egész biztosan 1976 novemberé­ben a clevelandi Magyar Kongresszusnak és az Árpád Akadémiának velem együtt fogja kitüntetésre ajánlani, mint az Erdélyi Év legkima­gaslóbb művét. Ltrgetl, lndcp«n<lcat Canadian Weekly fai the Hungarian Language Ara: 30 cent. Lóitatás a Hortobágyon. A MAGYAR MILLENNIUM 80. ÉVFORDULÓJÁN Őszintén szólva erről az évfordulóról meg is feledkeztem volna, — arról, hogy a kiegyezés utáni Magyarország 1896-ban, 80 évvel ezelőtt ün­nepelte hallatlan fénnyel és pompával a magyar honfoglalás 1000 éves jubileumát, — ha a legnagyobb meglepetésemre a hazai Népszabadság január 1. számában meg nem pillantom Rónai Mihály András „Magyar Millenium 1896” c. cikkét. Tudtam, hogy a cikk csak támadás és gúny lehet a Millennium és a millenniumi Magyarország ellen, — azért mégis elolvastam — és utána vitába szálltam magamban a szerzőjével. Sietek kihangsúlyozni, hogy a millenniumi Magyarország politikai bakklövéseit, az akkori magyar társadalom hibáit én is,látom, nemcsak Rónai. Ehhez nem kellett a marxista dialektika és a történelmi materia­lizmus tanítása, a­mi, az I. és II. világháború közötti időben felnőtt nem­zedékhez tartozók is világosan látták ezeket. Arra tanítottak tanáraink, íróink, hogy látva a múlt hibáit, okulva azokból, építsünk mi fel egy szebb, boldogabb Magyarországot! — És fel is építettük volna, ha nem zúdul ránk az újabb világháború és a szovjet megszállás! Láttuk és ismertük a millenniumi Magyarország hibáit, — de mégse azt kiáltottuk, mint Rónai, hogy „ezzel az országgal nem lehetett mást kez­deni, mint eldobni mindent, ami ósdi, ezeréves­ szemét”, — hanem mint a felnőtt gyermek megöregedett Édesanyjához, úgy közledtünk — Ady szavaival élve — „csúnyácska”, de nekünk egyedüli hazánkhoz, hogy ar­cáról letörölve a szeplőket, kisimítva a ráncokat, újra megfiatalítsuk, meg­szépítsük. Mert tudtuk, hogy minden gyarlóságával, hibájával, bűnével együtt is — a magyar néplélek egészséges, megújulásra, megfiatalodásra képes! Tudtuk és ismertük a millenniumi Magyarország bűneit: 1. Azt, hogy a nemzetiségi kérdést nem tudta megoldani, ami az or­szág Trianonban bekövetkezett szétdarabolásához vezetett. Nem abban hibázott a politikai vezetés, hogy a nemzetiségeket elnyomta, — ezen a téren mi sem voltunk rosszabbak, mint a többi nemzetiségi államok, sőt! —, hanem abban, hogy nem erősítettük meg gazdaságilag a nemzetiségi vi­dékeken a magyar népelemet. Hagyták, hogy Erdélyből, Felvidékről és Délvidékről százezerszámra „tántorogjanak” ki magyarok és székelyek Amerikába, ahelyett, hogy okos telepítési politikával, iparosítással, föld­osztással erősítették volna a magyarságot a nemzetiségi vidékeken. 2. Azt, hogy a földreformot nem merték és nem akarták végrehaj­tani, így Magyarország megmaradt a maga félfeudális állapotában, a legtisz­tább magyar népcsoportok több milliónyi tömege élt embertelen zsellér­sorsban. Amikor Árpád honfoglalását ünnepelték, elfeledkeztek arról, hogy egy új honfoglalással földet adjanak a magyar paraszti tömegeknek,­­ mert a haza azé, akié a föld. Tudták, ezt az erdélyi románok, ahová Ro­mániából dőlt a pénz földvásárlásra, ahol a osomán bankok — be nem ismert, de köztudott fő célja a románság földhözjuttatása volt. 3. Azt, hogy a milleniumi Magyarország elmerült az Ausztriával fenn­­álló közügyi vitákba — és nem volt ideje az égető szociális kérdésekkel foglalkozni. Ez a javatik távolította el a magyar munkásság egy részét a nemzettől és dobta oda az internacionalista agitátorok propagandája zsákmányául. Mindezeket a hibákat láttuk és ismertük. Meg is indult egy olyan folyamat, mozgalom a két világháború közötti Magyarországon, amely a nemzetiségi, a szociális és a föld­kérdés megoldását sürgette. Olyan esz­mék hódították meg a magyar ifjúság szívét, amelyek zászlaján a boldog, szép Magyarország bíztató jelszavai állottak: „Szent Istváni Magyarorszá­­got!”, „Szociális kérdések, a földkérdés megoldása!”, „Kert-Magyarorszá­­got!” Hogy ezek megvalósítására nem került sor — újra hangsúlyozom — az nem a mi, hanem a fenekestől felfordult történelmi helyzet bűne. Mi ezt a bűnös millenniumi Magyarországot nem „elpusztítani”, ha­nem szépíteni, megfiatalítani akartuk, úgy ahogy a gyermek Édesanyját... Ezzel szemben Rónai csak ostoroz, elítél és gúnyolódik. Pedig a mai kom­mun­sta rendszernek ehhez nincs joga! Mert mit valósított meg a millen­niumi Magyarország hiányosságaiból ? A nemzetiségi kérdésben egyszerűen leírt 4 millió kisebbségi rom­ba jutott magyart Erdélyben, Délvidéken, Kárpátalján és Nyugat-Magyar­­­­országon. Ezek érdekében soha fel sem emeli tiltakozó szavát, bármeny­­nyire is megfosztották az utódállamok a magyar kisebbségeket minden nemzeti és emberi joguktól. A földreformot végrehajtották, — de csak rövid időre, mézesmadzag­­ké­nt, — hogy aztán a kényszer-kollektivizálással elvegyék a magyar paraszt­ság „életét , a földet. Az eddigi nemzetfenntartó magyar parasztság ma Magyarországon lassú kihalásra van ítélve, — a magyar falu elnéptelene­dik. A szociális kérdéseket úgy oldották meg kommunista módra, hogy elvették az ember és főleg a magyar nép legnagyobb kincsét: a szabadsá­got, bekényszerítették egy testétől-lelkétől idegen, megszálló zsarnokság­­ uralma alá. Nem, Rónai „elvtárs”! Önnek és társainak, a mai kommunista rend­szernek nincs joga bírálni, elmarasztalni a millenniumi Magyarországot! Teremtsenek először egy önálló, szabad, boldog, igazságos szociális elve­ken felépült országot, ahol minden magyar újra otthont­ találhat — és akkor lesz joguk hozzá, hogy ítéletet mondjanak a múlt mai"'-"- -i—­­keinek bűnei fölött! Addig nem. ZSIGMOND ANDRÁS

Next