Nimrod, 1924 (2. évfolyam, 1-22. szám)

1924-01-01 / 1. szám

NIMROD , amidőn körülbelül 300 lépésre egy kutyát véltem látni, amely lépésben jött a keskeny nyeregfákon. Egy ideig nem törődtem a nyeregfán sétálóval. Hirtelen azonban eszembe jutott, hogy embereimnek nincs is kutyájuk fent. Midőn a négylábú zsonglőr 100 lépésre lehetett tőlem, akkor vettem csak észre, hogy egy hatalmas hiúz produkálja magát előttem. Fegyverem egy rozoga német karabély, három darab rozsdás tölténnyel töltve, mellettem feküdt A hiuz csak maga elé volt kénytelen nézni, különben lepottyant volna s igy engem nem vett észre. A keskeny felületű nyeregfán kényelmetlenül ültem s onnan voltam kénytelen lőni. A mordály eldördült, a hiuz egy ugrással a földön volt s mintha mi sem történt volna, lépésben eltűnt az erdőben. Elébe futottam egy kis árok szélén s alig tettem 100 lépésnyi utat, megpillantottam a hiuzt, amely 60 lépésnyire, velem párhuzamosan lépésben haladt. Megcéloztam s egy gyenge füttyszóval megállásra akartam bírni. E manőver fényesen sikerült, a hiuz parancsszóra megállt, de a háborús, az erdőben felszedett töltény, csütörtököt mondott. Az ütőszeg csattanása után a hiuz ismét lépésben tovább ment. Meg vagyok győződve, hogy a csattanást hallotta , hogy engem látott. Az utolsó tölténnyel újból célbavettem, újból süttyentettem, a hiúz újból megállt, de az eredmény ugyanaz volt. Egyedüli reményem most már csak az volt, hogy a töltények talán másodszor, ami nem ritka eset, fognak elsülni. Újból füttyentettem, de e harmadik füttyre hiúzom már nem reagált. Dühömben elkiáltottam magamat románul „állj tek. Hogy az annyira óvatos állat kiáltásomra futni fog, arra el voltam készülve, arra azonban, hogy megálljon, gondolni sem mertem. A hiúz azonban megállt s reám nézett. A csütörtök megismétlődött s az én macskám továbbra is lépésben haladt előre. A még csak egyszer használt tölténnyel ismét célba vettem, ismét ráorditottam, de sajnos, minden megismétlődött. Hangsúlyoznom kell, hogy a hiúz soha sem volt távolabb, mint 60 lépésnyire tőlem s hogy álandóan párhuzamosan haladtunk. Nem tudom milyen arcot mutatott volna egy esetleges fénykép, melyet rólam akkor vettek volna fel. Harmincegyedik éve járom az erdőket, ahol voltam, mindenütt volt hiúz, de én soha sem találkoztam erdőnk e rendkívül óvatos szép kis párducával. Most, 31 év után, világos nappal, egy fél kilométer hosszban, 60 lépést egymástól sétálok e ritka vaddal s ily csúf eredménnyel kell hazatérnem. Meg volt babonázva ? Tudta talán, hogy a változott viszonyok folytán csontos kezemben nincsen megfelelő szerszám? Megbántottam volna Hubertust vagy Dianát, hogy ily kétségbeejtő helyzetbe hoztak? •Nem tudom ! Attól tartok, hogy most, midőn ismét műszernek beillő Schönauer kisér erdei utaimon, a hiúz ismét csak 30 év múlva lesz hajlandó velem találkozni. Akkor azonban én már nagyon régen más vadászterületen leszek s onnan is bosszúsan fogok reá gondolni. oiv. m 99' ;Mlt©ö se□ Almanachja Egész nász@sife@fész, ára ICŠ 20’— és psrtóStöltsé®. 3 mindent, ami a habok közé kerül. Itt rövid tanácskozás után kétfelé várunk. A Feketepatakon megyünk mi hárman vadászok és az egyik erdőőr, mert ezt a völgyet fogjuk elállni. A Vöröspatakon pedig a többiek a kopókkal, mert onnan lesznek a kutyák kiengedve. Cikornyásan vezet a hegyi út, melyet itt-ott megszakít a Feketepatak szeszélyes folyása, hol kőrös-kőre tigris módjára célzott ugrással kell átszékelnünk s ha eltévesztjük az ugrást, ami többször megtörténik, vízmentes kincstári cipőink teli lesznek vízzel s aztán gőzszivattyuként sercegve kell tovább sétálnunk a szárazon. Jobbra-balra az ég felé iparkodó hegyek, melyek oldalait sűrű fenyves borítja. Itt-ott egy-egy hatalmas fenyő, mely talán hosszú évszázadokon át dacolt a szélviharral, keresztbe fekszik az utón. Befejezte élete pályáját, mert jött egy nálánál erősebb orkán, melynek többé nem volt képes ellentállni. Örökzöld levelei elsárgulva érintésre úgy hullanak, akár a nebántsvirág szirmai. Gyökerei mint egy polip karjai állnak szerteszét. Némelyik, mintha visszavágyna régi helyére, mered a föld felé. Egyik másik még régi fészkében ül, de már hiába, nem képes táplálni többé a vén fát. Ez a széldöntvényekkel teli útrész a legnehezebb, mert az embernek valóságos cirkuszi mutatványokat kell véghezvinni, mig egyiken vagy másikon át tud vergődni. Itt elhagyjuk a Feketepatak partját s egy mellékvölgyön megyünk tovább, melyen néhány forrásszülte kis csermely csörög végig s ott, ahol ez a Feketepatakkal egyesül, van az első állás. Itt maradt a szolgabiró úr. Néhány száz lépéssel feljebb, ahol hatalmas kötörmellékkel teli vízmosás vonul e hegytetőről a völgyig, az öreg erdőőr balszemével ravaszul felém pislant, mely kacsintással azt akarta mondani: Maradjon az úr itt, ez jó hely, ez a legjobb állás. Én megértettem, mint nagyon sokat, amit mások meg nem értenek és főhadnagy kollegámnak vadászüdvöt kívánva, a csermely partján egy kőtömb mögött foglaltam állást. Az erdőőr elöl, utánna kollegám mentek tovább a köves után felfelé. A vén láger vissza-visszanéz, hogy vájjon jön-e Dianának ezen új hódolója vagy lemondva a hegymászás gyönyöreiről, nem fekszik-e a csörgő avar között. De nem. Bár nehezen, de mégis megy előre, nagyokat fújva, nyögve, minden csúszásnál reccsenve, úgyszólván szikrákat hány hegymászó bakancsa s néha csendülve üdvözli fegyverének csöve a talaj köveit. Átkokat mormog a bajusza alatt, így mennek tovább,, tovább az állás felé. Sokáig elnézem őket, mig végre egészen eltűnnek a fenyves között. A csermely gondtalanul csörögve, csevegve szalad s a kövek között hol eltűnve, hol ismét előbújva bujósdit játszanak piciny habjai. Egy elhervadt harangvirág a víz felé konyult fejjel búsul, búsul, az őszi napsugár nem képes felvidítani, hisz a lelke már valahol messze-messze a virágok mennyországában van, hol parányi angyalkezek ápolják, öntözik, nem úgy, mint itt a földön az emberek, kik nem törődnek vele, megtapossák. Néhanéha eléri egy hab búsuló fejét és ekkor elkezd bólintgatni, mintha mondaná: nem baj, így is jó, hisz ősz van, úgy is elhervadtam. Istenem, ha az ember értené e virágok nyelvét, mennyi szép mesét és mennyi nemes dolgot tanulhatna tőlük. Hisz a virágok azok, amelyek legközelebb állnak az Istenhez. Mert ne keressük az Istent ott a romlott emberiség között, mely csupa önzés, bűn és gyűlölet, de itt a szabad természetben, messze-messze a civilizációtól az erdőben és a virágok között. Hisz ami emberi, az mind rossz, mert nem természetes. Majmolás, képmutatás. A művelődéssel járó egyéni érdek minden nemeset, minden szépet kiűzött az emberi szívből. A természet az nem művelődik, az olyan, mint volt évezredekkel ezelőtt.