Nimród, 1943 (31. évfolyam, 1-36. szám)

1943-06-01 / 16. szám

252 NIMRÓD VADÁSZLAP 1943. JÚNIUS 1. tojásokat és körülbelül 18 órai sírás után hagyták el mész­­házukat. Az egyiket lemérve, pontosan 75 gr-nak találtam. Az első 24 órában táplálékot nem fogadtak el. Ma már sáska­módra esznek és járni is tudnak, még kissé bizonytalan egyen­súlyozással. Táplálékuk jelenleg: galambhús, féregszerű sze­letre vágva, kés fokával megpuhítva, porrá tört tojáshajba kissé meghempergetve (csontképzés végett), majd tojás­­fehérjébe mártva. Ezt szívesen fogadják és láthatólag jól is emésztik. Környékünkön a túzok szépen szaporodik, mivel nem vadászom rájuk. Az elmúlt években is több tojásos fész­ket, sőt csaknem röpképes fiókáit találtam. * A jelenlegi abnormis szárazság folytán a vízivadak el­hagyják a kiszáradt mocsarakat és a még meglévő vizekre vonulnak. Ilyen kényszervonulás keretében f. hó 16-án 1 drb. hangosan húzó bakcsót láttam DNYÉK. irányba vonulni. A nagypóling kisebb csapatai még most is itt kószálnak. Ezek hihetőleg meddők. F. hó 18-án 8 drb. földbarna csért láttam, amint kb. 2 m-re a föld színétől D-É irányba sebesen vonultak. Valószínűleg küszvágók (Sterna Hirunda L.) lehet­tek. A goda (Limosa L.) és a bíbic még itt tartózkodnak és költenek a sziklakemény talaj sáscsomói közt, ahonnan emberemlékezet óta nem száradt ki a víz. Ez a hideg szél­viharokban bővelkedő szárazság, amely már csaknem sivataggá változtatta üde rétjeinket, a vadállománynak sem válik hasz­nára. Erre volt csak jó az a sok csatornázás, hogy a talajvizet leszállítva mindent kiszárítson, bajt és felesleges kiadásokat okozzon a gazdáknak, akik ezeket találóan «átokcsatornák»-nak hívják. Lelovich György: — Hamvasvarjú harca ürgével, 1943. évi május hó 16-án Moson megyében hajnali őrcserkészetről hazafelé tartva, érde­kes színjátéknak voltam tanúja. Észrevettem, hogy—tőlem mintegy 200 lépésnyi távolságban — egy simára hengerelt kukorica vetésen egy hamvasvarjú minduntalan egy-két szárny­csapással felemelkedik a levegőbe, majd ugyanarra a helyre ismét leszáll. Furcsa viselkedésének okát nyolcszoros nagyítású távcsövem segítségével kutatva, azt láttam­, hogy a hamvas­varjú ürgével viaskodik. Pillanatig sem volt kétséges előttem, hogy a varjú könnyűszerrel végez a nála jóval kisebb és gyen­gébb ürgével, hiszen az ürgénél többszörösen nagyobb süldő­­nyúllal is elbánik. Meglepetéssel láttam azonban, hogy az ürge nemcsak védekezik a varjú támadásaival szemben, hanem min­den támadást ellentámadással hárít el. Amikor ugyanis a varjú fölötte állva, csőrével feléje vágott, az ürge a támadást nem várta be, hanem hirtelen mozdulattal felágaskodva, mintegy 20 cm. magasságra ugrott a tám­a­dó nyaka és fej­e felé, ez viszont, hogy kitérjen, felröppent. Kitűnően figyelhettem, mert mindez asztallapszerűen simára hengerelt földön történt. Egymásután vagy tizenötször csaptak így össze, de egyik gém bírta a mási­kat elkapni. Az ürge ugyan nyilvánvalóan nem akart a varjúval elbánni, — támadásaival csupán védekezett — mert amint egy kis egérutat nyert, megfordult és a lyuk felé iramodott. A varjú azonban csökönyösen üldözte, repülve hamar utolérte, de amint vágott feléje, amaz rögtön nekiugrott. Így folyt a harc vagy tíz percig, míg végül mégis csak sikerült a varjúnak ellenfelét legyűrnie, mert azt láttam, hogy már felette állva, csőrével csipkedi. Nagy volt azonban csodálkozásom, amikor az ürge mégis kiszabadult és újból harciasan támadója felé ugrott. További néhány összecsapás után az ürgének végül sikerült a lyukat elérnie, a varjú pedig odébbállt. Néhány héttel fenti esemény előtt szintén érdekes esetnek voltam szemtanúja az ország másik végében, a Radnai havasok­ban. Vadászterületünknek az Aranyos-Besztercére lejtő hegyei­ben voltam kakasdürgésen és április 26-án a napközbeni tét­lenséget únva, lementem a folyó völgyébe kissé széjjelnézni. Az országúton ballagva, kora délután végül is leértem Pap­­falvára. Közvetlenül e néhány házból álló telep mellett az Aranyos-Besztercébe torkoló Czibó-patak az országhatár Ma­gyarország és Románia között. A határtól egy kődobásnyira a folyó felett keresztülvezető hídon állva, hallom egy hamvas­­varjúnak a rendesnél jóval magasabb hangú, igen éles többszöri károgását. Mégis láttam a varjút, amint gyors szárnycsapások­kal a folyó felett felfelé, felém közeledett, de nem tudtam mire vélni ijedt hangját, amelyből csak arra gondolhattam, hogy valami üldözi. Észre is vettem nemsokára egy hím héját, amint a varjút, magasan felette repülve, követte. Bár a héja még nem támadt, az üldözött egyre lejebb csapongva, félelmében élesen károgott. Már jó sötét lövésnyire a fejem fölé ért a varjú, amikor a héja hirtelen lecsapott rá, de nem sólyom módjára felülről vágott, hanem eszeveszetten csapongó prédája mögé kerülve, üldözőbe vette. Már előre örültem a nagyszerű látványnak, hogy miképpen fogja levágni szokatlan prédáját. Könnyűszerrel utol is érte a varjút, de — mintegy játékosan — csak egyet vágott a varjú felé, azután az üldözéssel felhagyva, az ellen­kező irányba elszállt. Megemlítem még, hogy bent a magas hegyek között ez az első dolmányos varjú, amelyet láttam, és a héja is ritkán található. Studinka László dr . Vadőrök. Nagyon figyelemreméltó Csekonics Endre gróf írása a magyar vadászati kultúra és vadászati szakoktatás kérdéseiről. Kétség nem fér hozzá, hogy az általa jelzett irányban még nagyon sok a tennivaló, szervezni, nevelni és oktatni való. Nem azért szólok e kérdéshez, mert nem értenék egyet szerzővel egy vagy más kérdésben, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy a vadőri hivatás, illetve szolgálat an­­­nyira bizalmi ügy, annyi önfegyelmet, tapintatot, tudást és erélyt követel meg azoktól, kik hivatás és kedv folytán e pályát választják, hogy ezek elbírálása és minősítése nem történ­het oly módon, mint a többi gazdasági személyzeté. Kocsis, gaz­da, béres, gulyás, sőt még a mesteremberek is teljesen más elbí­rálás alá tartoznak. Nekik nincsen kezükben a hivatásukhoz tartozó oly szerszám, mellyel nemcsak állati, de emberi életet is lehet kioltani, előbbiek nem kerülnek oly helyzetbe, melyben vadorzók ellen fegyvert kell használni. Éles megkülönböztetést indokol e szerszám a vadőrök és más polgári személyzet között. A vadőri kart, mint zárt testületet képzelem el, mely egységes elvek alapján nevelt, kiképzett és oktatott fontos és szép hivatásának teljesítésére, bizonyos testületi szellemet ápol, mely bizonyos fokú idealizmust és önérzetet ad a fiatal embernek. Idealizmus nélkül nem lehet jó vadőr senki. A figyelmes olvasó talán már sejti, merre céloznak soraim. Vadőrtestületre gondolok, mely testvér testülete volna derék, európa híres csendőrtestületünknek. Tudom, hogy felmerülnek majd nehézségek a szervezésnél. Utánnyomás tilos. Szüts István felvétele. Bíráló bizottság. BÁNCZY ZSIGMOND Budapest­ Vill., Baross­ tér 9. Telefon: 842-997­5. BŐRRUHA K­ÉSZÍTÉS HOZOTT ANYAGBÓL 18. FESTÉS, JAVÍTÁS

Next