Nógrád, 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)

1978-12-02 / 284. szám

Jubileumi Szent lány SZÁZÉVES SALGÓTAR­JÁNBAN a Kohász Művelő­dési Központ. Kilencvenegy esztendős az intézmény szín­játszó együttese, és ebből em­beröltőhöz mérten nagy időt töltött már eddig a Petőfi színjátszók élén Csics György rendező. Előbb mint színját­szó, s jó néhány éve mint az együttes vezetője. A kohászati üzemekben, a tervosztályon komoly, felelős­ségteljes beosztást tölt be, s a közművelődésben vállalt hivatása is tiszteletre méltó, évek óta műsorrendező. Mondhatni, a legnehezebb időkben vette át a színjátszó együttes irányítását — amely­re, már szinte úgy látszott, semmi szükség nem lesz, kö­zel kilencven év után. Ám a divatok és divatigé­nyek a közművelődésben is forognak, változnak. Az ide­jét múltnak elkönyvelt szín­játszómozgalom rengeteg „véráldozattal” ugyan, de „él­ve” került ki abból az „ellen­­lábasságból” melyet az irodal­mi színpad jelentett. A Kohász Művelődési Köz­pont, amely a százéves intéz­mény életéből több mint ki­lencven esztendőn át adott eddig otthont a színjátszók­nak, egy évtizede meglehető­sen nehéz napokat élt meg. — Volt a hatvanas évek végén olyan korszakuk — mondja Csics György —, amikor bukfencet kívántak tőlünk. Az nem volt szín­játszás. Most kezdünk vis­­­szatérni az eredeti felada­tunkhoz. Csics György immár 36 éve­s— 1942 óta — a legrégibb tagja az együttesnek. Sok szép siker jelentős részese, mint színjátszó, s nem keve­sebbnek rendezőként, ha­bár az együttest épp a vál­ságos időszak kezdetén vet­te kézbe. Azért az irodalmi műfaj keretében is produ­káltak emlékezeteset, mint amilyen az Irodalmi disznó­toros volt, csakhát a kohász­színjátszók lételeme kezdet­től a háromfelvonásos pro­dukció, s főképp a felszaba­dulás után olyan igényes szinten, ami vetekedett kö­zepes vidéki színházak telje­sítményével. Egy időszakban, Salgótarjánban színházpótló szerepet töltöttek be a ko­hászszínjátszók. S mi most a helyzet, egy nehéz évtized után? — Egy ajkai színjátszó-ta­lálkozón — mondja a rende­ző — a csoportot példának ál­lították a produkciójával. Fő­leg a középkorosztályt, amely különösen jól csinálja a dol­gát. De fiatalítani kell, mert jelenleg az a helyzet, hogy most az emberekhez kell da­rabot találni. Aztán az is tény, hogy a korábbi évtize­dekhez mérten kevesebb az anyagi támogatás. Ilyen szo­ros feltételek között készül­tünk most a jubileumi év ün­nepi bemutatójára, Sommerset Maugham: Szent láng című drámájára is. Annyit azért sikerült elérnünk, hogy jel­mezkölcsönzőből hoztunk színpadi kosztümöket . A Szent láng már sze­repelt két évtizede az együt­tes műsorán. Akkor nagy si­ker volt. — ÍGY igaz, de az volt az elgondolás, ha már újra­éledt az együttes, jó volna, ha az eltelt kilencven év sikeres műveiből elevenítenénk fel. A választás nem volt könnyű. Hiányzik az együttesből Kraj­­csi Lajos karmester, a zenés művek lelke, így csak próza jöhetett számításba. Számta­lan darabot olvastam újra, végül minden tekintetben, a Szent láng bizonyult feltéte­leinkhez legalkalmasabbnak. Felolvastam a tagoknak, tet­szett nekik, jól ki tudtam osztani, sőt egyik-másik sze­replő véleményem szerint, többet is nyújt majd mind a korabeli színjátszó. — S a jövő elgondolásai? — HOGY JÖVŐRE MI­KÉPP rendezzük a színját­szó-szakosztály sorait? Min­denekelőtt fiatalításra van szükség, hogy eleget tehes­sünk annak az évi 35—40 fel­adatnak, melyeket műsora­inkkal különféle társadalmi események alkalmával betöl­­tünk. Ezek kisebb összeál­lítások. Van két-három vi­dám dolgunk, villámtréfánk, ezek szerepelnek a műsora­­inkban. S ha nagyobb műsor kell, a fúvós- és a népitánc­együttes is besegít. A közép­­korosztály azonban az egész estét betöltő darabokat ked­veli, s megvallom, ezt illető­en nem látom tisztán a jö­vőt. Abból a kátyúból, mely­ben a színjátszó mozgalom volt, még csak most kezd ki­lábalni. Túl optimista nem vagyok, mert az ifjúság más­­irányú lekötöttségei, érdeklő­dése miatt olyan nagy ered­ményekre már nem számít­hatunk, mint a felszabadulást követő évtizedben. Az együt­tes feladata, hogy tevékenysé­gével segítse a termelést, a társadalmi megmozduláso­kat, és a kis műsorok mel­lett egy-két évenként egy-egy egész estét betöltő darab is bejöjjön színjátszóinknak. Mint most, százéves évfor­dulónk jegyében, a Szent láng. Sok sikert a ma esti pre­mierhez. (b. t.) ŰJ K II . Vannak könyvek, amelyek bármilyen érdeklődésűek is vagyunk nem hiányozhatnak könyvespolcunkról. A lexiko­nok, szótárak, enciklopédiák sorába tartoznak az útiköny­vek is, különösen saját or­szágunkat, hazánkat bemuta­tó, ismertető kézikönyvek. A Medicina Kiadó Panoráma szerkesztősége hatodik, átdol­gozott kiadásban jelentette meg a Magyarország útiköny­vet. A Panoráma nagy útikönyv­­ek sorozata szinte már tel­jesen feltérképezte a világot az USA-tól Japánig, a Szov­jetuniótól Dániáig. E kötetek még a szakemberek számára is meglepő példányszámban keltek el — noha kevéssé va­lószínű, hogy pl. 40 ezren lennének olyanok, akik a kö­zeljövőben Japánba utaznak. A Magyarország útikönyv több mint útikalauz, sűrítve ben­ne van minden, amit hazánk­ról, tájegységeinkről történe­tileg, néprajzilag, műemléki, vagy földrajzi vonatkozásban tudnunk kell. Sokan hisszük, hogy ismerjük szépséges or­szágunkat vagy szűkebb ha­zánkat, mégis balatoni kirán­dulásaink alkalmával sok­szor robogunk el például Fel­­sőörs vagy Lovas község mellett, s nem nézzük meg a felsőörsi XIII. századi há­romhajós műemléktemplo­mot, vagy a világ egyik leg­régibb festékbányájának ma­radványait Lovason. Elroha­nunk Székesfehérvárra me­net egy kis község mellett is, anélkül, hogy „beugranánk” Tordasra, a finn-ugor rokon­ság tudományos felfedezőjé­nek, Sajnovics Jánosnak a szülőházát, illetve az abban berendezett múzeumot meg­tekinteni. A Börzsöny és a Cserhát közt kirándulóban kihagyjuk a Galga völgyét, közte a cserhátsurányi XIV. századi gótikus templomot, a Madách-emlékmúzeumot Csesztvén, hogy sokszor láto­gatott városaink rejtett szép­­s­égeit, értékeit és nevezetes­ségeit ne is említsem. A Mohács utáni félszázad történelmének kutatása — Nemeskürty István emlékeze­tes könyve után — az érdek­lődés homlokterében áll. Nagy László, az ismert törté­nész, kinek Bethlen Gábor­ról szóló könyve (Akadémiai Kiad.) emlékezetes siker volt, most az ezer sebből vérző, há­rom részre szakadt ország bel­ső életének egy szeletét, a végvári vitézek halhatatlan­ná vált életét, nyomorúságát, dicső harcait írta meg új könyvében egészen a mohácsi csatáig. Minden túlerővel szembeszálló, a hatalmas, or­szágbitorló török hadseregnek oly sok bosszúságot, helyen­ként félelmet okozó sok kis csapat hadászatilag sem volt lebecsülendő, a vitézi életfor­ma pedig vonzó volt, az erénynek kiváló példáj­a, ahogy egy korabeli történet­író mondta. Fűtötte őket a hazaszeretet, s az egyéni vir­tus is, ahogy Balassi írja: „az a jó hírért névért, s az szép tisztességért /ők mindent hát­ra hadnak/. Emberségről pél­dát, vitézségről formát min­deneknek ők adnak.” ✓ A XVII. században már vesztett mítoszából, jelentő­ségéből, a végvári vitézség. A lovagtól a vitézen át a sze­génylegényekig tart az út, amelyet a magyar társadalom e sajátos rétege bejárt. Tag­jai között voltak főurak és jobbágyok, kisnemesek és parasztok — történetükben van mítosz és keserves va­lóság, a mai szemléletben le­kicsinylés és túlértékelés. Ho­gyan s miért is lett vitézből szegénylegény? Erre ad vá­laszt Nagy László A végvári dicsőség nyomában című mű­vében. Sok tanulmány, tudomá­nyos munka, népszerű fel­dolgozás látott napvilágot a náci tengeralattjárók elleni láthatatlan küzdelemről a II. világháborúban. Érdekes, hogy a tengerfelszíni csaták­ története kevésbé feldolgo­zott. Szovjet, angol, ameri­kai és norvég tengerészek, repülősök viaskodtak a Bis­marck, Scharnhorst, majd az óriási Tirpitz hadihajókkal, Hitler tengeri uralmának sö­tét fantomjaival. A csehszlo­vák hadtörténész Milos Hu­­bacek izgalmasan írja le a Lángoló óceán című könyvé­ben e híres tengeri ütközete­ket, s állít benne örök emlé­ket a szövetséges tengeré­szek, repülősök és a norvég ellenállók hősiességének. (Kossuth Könyvkiadó — Zrí­nyi Könyvkiadó.) A gyanútlan olvasó mél­tán csodálkozhat azon, va­jon honnan is ismerheti oly alaposan és belülről a női lelket egy angol férfi, Geor­ge Eliot. A „gyanútlan olva­sót” ki kell ábrándítanom, George Eliot írói álnév, s egy puritán angol „ladyt”, Mary Ann Evanst takarja. Puritán, noha nagy dilemmája éppen abból fakadt, hogy kétszer is vétett belenevelt életszemlé­lete ellen: lemondott vallási nézeteiről, illetve 24 évig együtt élt egy feleségétől vál­ni nem tudó férfival, majd férjhez ment egy nála 20 év­vel fiatalabb ifjúhoz. Ezen­­intimitások után ne sejtsen az olvasó valamiféle botrányos életű nőszemélyt, csupán egy reális gondolkodású láza­dót, kitől némi naturalizmus sem állt távol. George Eliot (1819—1880) az 1848-as euró­pai forradalmak utáni idő­szakban írt, mikor a hagyo­mánytisztelő szigetországot is megérintette a változás jele, s a nyugalmas békés élet he­lyébe egy új, zaklatott lépett. Eliot első regényét, az Adam Bede címűt jelentette meg a napokban az Európa Kiadó. A Móra Kiadó újdonságai közül a gyerekek körében oly népszerű Bölcs Bagoly sorozat legújabb kötetét, Me­­gay László Hány perced van? című ismeretterjesztő könyvét emeljük ki. Az idő­mérés tudományának, eszkö­zeinek — egyáltalán a perio­dicitásnak a fejlődését me­sekörítésben mondja el a szerző. Szerepel benne zseb­naptár és bioritmus óra, csil­lagász és udvari bolond, in­gaóra, homokóra, nap és a hold, az ókori hónapelneve­zések. A kisiskolás megtanul­hatja belőle, mit tesz — év, hónap, nap, óra s perc — egyszóval mindaz, amiből a felnőtteknek is legkevesebb van. A kis kötetet Kékessy Csaba színes, jól érthető raj­zai díszítik. 4 NÓGRÁD - 1978. december 2., szombat 1 Barátra, társaságra lelni Művelődő közösségek a szécsényi művelődési központban Halad, halad a másodperc­­mutató, amíg Balogh Ferenc az általa vezetett művelődési központban működő művelő­dő közösségeket felsorolja. Nem azért említjük a másod­percmutató járását, mintha az intézményvezetőnek verseny­szerűen — katonai műszóval élve: normaidőre — kellett volna megneveznie a csoporto­kat. Csupán abból a célból, hogy éreztessük, milyen sok szakkör, művészeti csoport, klub működik a korszerűnek aligha nevezhető épület falai között. Ezek a kiscsoportok vala­mennyi korosztály tagjai szá­mára lehetőséget nyújtanak arra, hogy hasznosan és kelle­mesen töltsék el szabad idejü­ket. S az, hogy a hatezer körüli lakosú nagyközségben körül­belül 350-en élnek a kiscso­portos művelődési formák ad­ta lehetőséggel, azt is példáz­za, milyen mélyen, mennyire erősen él az emberek jelentős részében a közösség, a társa­ság iránti vágy. A közös el­foglaltság, a közös munka egymásnak korábban idegen embereket köt össze, érzelmi­leg, gondolatilag közelít egy­máshoz, barátságokat teremt. — Jövőre művelődési köz­pontunk feladata csupán he­lyi jellegű lesz. Ami azt is jelenti, hogy az eddiginél még fokozottabban törekszünk mű­velődő közösségeink tevékeny­ségének a megerősítésére — mondja Balogh Ferenc. — Az aktív művelődésnek roppant szerepe van az ember sze­mélyiségének fejlődésében, s ennek tulajdonképpen a kis­csoport a legjobb terepe, le­hetősége. — Úgy gondolja, hogy a kiscsoportokat a minőségi fej­lesztés mellett mennyiségileg is gyarapítani érdemes? — Feltétlenül, hiszen még jelentékeny lakossági réteg marad az intézményen kívül. Mennyiségi szempontból ket­tős törekvésünk van: a megle­vő csoportok létszámát növel­jük, valamint újabb csopor­tokat hozunk létre. Új közös­ségekre egyébként is szinte állandóan jelentkezik igény. Így alakult meg a nyáron a fúvószenekarunk, amely az­óta olyan ugrásszerűen fejlő­dik, hogy ma már bárhová elmehetne térzenét adni. A néptánc iránt pedig páratlan az érdeklődés. Legutóbb meg­számoltam: 54-en voltak a próbán, s ez három csoportot jelent. Éppen manapság ala­kult meg a negyedik. A jövő­ben olyan színvonalra szeret­nénk feltornázni magunkat, hogy a község határain túl is felfigyeljenek ránk. Ez azt hiszem — példa rá a mihály­­gergei együttes — elsősorban akarat, szorgalom és munka kérdése. — A néptánc —, mint min­denféle tánc — a zenével szo­rosan összefügg. Említette a pár hónapja alakult fúvósze­nekart. Hogyan jellemezné a nagyközség zenei életét? — Nem túlzás, ha azt mon­dom, jó színvonalú zenei tevékenység, élet folyik a te­lepülésen. A balassagyarmati zeneiskola kihelyezett tagoza­ta — körülbelül hatvan nö­vendékkel — intézményünk­ben működik. Négy hangsze­ren tanulhatnak a gyerekek. Ezenkívül a művelődési köz­pont zenei munkaközössége — ez a szerv a kihelyezett zene­iskolai tagozat létesítése előtt már létezett — 32 kisdiák szá­mára teszik lehetővé a zongo­ratanulást. A munkaközösség jelenlegi célja: az egyéves tanfolyam ideje alatt felké­szítse a gyerekeket a zeneis­kolai továbbtanulásra. Általá­nos iskoláinkban és a közép­iskolában énekkarok működ­nek. A megyében meglehető­sen ismert az Erkel Ferenc nevét viselő szövetkezeti kó­rus, amelynek tartalmi mun­káját intézményünk irányítja. A MÉSZÖV kiemelt művészeti csoportjaként kezeli a Lenkó József karnagy által vezetett kórust, s évente tízezer fo­rinttal támogatja tevékenysé­gét. Elég komoly a gondunk: a fiatalok, az utánpótlás hiá­nya. A helybeli múzeummal közösen rendszeresen szerve­zünk komolyzenei hangver­senyeket. December közepén a Magyar Rádió gyermekkóru­sát fogadjuk. — A felnőttkórusok után­pótlásának gondja nem kizá­rólagos, szécsényi sajátosság. Számtalan helységben prob­léma a fiatalok megnyerése, s ezt többféleképpen igyekeznek elérni. Szécsényben milyen el­képzelések vannak erre vonat­kozóan? — Nyilvános énekkari pró­bákat szervezünk, ezeket meg­hirdetjük. Hátha eljön néhány ember és kedvet kap a közös énekléshez. Azt tapasztaltam, hogy itt és a környéken hihe­tetlen könnyedén és gyorsan megtanulják az emberek az éneket. — Milyen további főbb fel­adatok megoldását tervezik az elkövetkezendő időben? — Maximálisan szeretnénk eleget tenni a helyi kívánal­maknak, megerősíteni nagy­termi és kiscsoportos tevé­kenységünket. Elvégzésükhöz azonban kell a tervezés meg­javítása is. Egyelőre, hogy kik, mit fogadnának tőlünk szíve­sen, azt még csak tapogatjuk. Hogy bizonyosan tudjuk, ki­dolgozunk egy látogatójegyet, ezeket kitölti a közönségünk, majd mi elemezzük. A követ­keztetések — meggyőződésem — jelentős mértékben ponto­sítanék eddigi, többé-kevésbé megbízható empirikus ismere­teinket. Sulyok László Mai tévéajánlatunk 20­ 00: Búcsú a fegyverektől. A kitűnő regényíró, az ame­rikai Hemingway „Búcsú a fegyverektől” című regénye már bevonult az irodalom hal­hatatlan művei közé. Heming­way, aki önkéntesként maga is részt vesz az első világhá­borúban, ebben a könyvében hiteles képet rajzol a gyilkos vérontásba hajszolt ember­­milliók lelki egyensúlyának megbomlásáról, a háború kö­nyörtelenségéről. A regény fő­szereplője egy Rómában ta­nuló amerikai diák, Frederic Henry, aki az olasz hadsereg önkénteseként harcol a fron­ton. S bár sohasem azonosul a mellette szolgáló, s a hábo­rú ellen nyíltan fellépő és lá­zadó katonákkal, nem is lesz ellenségük. Az amerikai fiú a saját, magányos lázadását vívja meg a háború ellen. Ma­gán akar segíteni és nem em­bertársain, amikor emberfe­letti tettekre is képes szerel­me boldogságáért. Ennek a harcnak nincs közösségi ér­vénye, de az író éppen ezzel döbbenti rá olvasóit, hogy senki sem lehet boldog ma­gánéletében, amikor az egész világ szenved. Hemingway re­gényét az amerikaiak 1957- ben filmesítették meg Charles Vidor rendező közreműködé­sével és Rock Hudson fősze­replésével. EGYSZEREGY LEHET-E EGYIDŐBEN KÉT ÉLETET ÉLNI? Színes magyar filmvígjáték. Irta: KARDOS ISTVÁN Rendezte: KARDOS FERENC Fényképezte: KENDE JÁNOS Főszereplők: GARAS DEZSŐ, BENCZE FERENC. DECEMBER ELEJÉTŐL HALÁSZ JUDIT, SCHÜTZ ILA. Zenéjét szerezte: SZÖRÉNYI LEVENTE PÉCSI ILDIKÓ, BÁNSÁGI ILDIKÓ A NÓGRÁD MEGYEI MOZIK MŰSORÁN!

Next