Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-27 / 98. szám
Egészségesek, mozgékonyak és mindenekelőtt remek étvágynak a diósjenői hármas ikrek. A most tizenhat hónapos Bőgér Eszter, István és Katalin az édesanyjuk gondoskodásán túl a nagymama segítségét is élvezik, aki hivatásos gondozónőként „dolgozik” az unokák mellett. A tanács újabb fél évvel megtoldotta azt a lehetőséget, hogy teljes fizetése mellett vegyen részt a családi teendők ellátásában. —kj— Földrajzi nevek gyűjteménye Negyedszázados gyűjtő, feldolgozó és rendszerező munkával elkészült Komárom megye földrajzi neveinek teljes gyűjteménye. A vaskos kötet a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványainak sorozatában, a Magyar Tudományos Akadémia, a Művelődési Minisztérium és a Komárom megyei Tanács támogatásával készült el. A megye minden településére kiterjedő gyűjtésben száznál több kutató — tanár, diák, honismereti aktivista — vett részt. A 700 példányban megjelent, térképekkel illusztrált kötet Komárom megye 77 településének pontosan 13 001 földrajzi nevét tartalmazza. Megjelöli a bel- és külterületeken lévő összes nevet, a jelenlegi és a régebben használatos formulákat, a történeti, a népi neveket és a névadás eredetét is. Az adattár, amely a zalai, somogyi, tolnai és Vas megyei gyűjtemény után látott napvilágot — gazdag anyagot kínál a néprajz-, a névtan-, a régészet-, a település-, a gazdaság- és a művelődéstörténet kutatóinak. (MTI) NÓGRÁD — 1985. április 27., szombat Ma a nairátsiakó a színpad Diáknapok Egerben Ugyan ki vonhatná kétségbe ezekben a napokban Eger diákvárosjellegét, amikor a patinás városközpontban lépten-nyomon fiatalok kisebb-nagyobb csoportja kölcsönöz igazi diák hangulatot az ódon utcáiknak, tereknek. Több mint 700 középiskolás tölti ugyanis e hét végét a hevesi megyeszékhelyen, ahol tegnap óta „teljes gőzzel” zajlanak a Gárdonyi Gézáról elnevezett országos diáknapok programjai. A hagyományokhoz híven ezúttal is Pest, Szolnok és Nógrád megye középfokú oktatási intézményeinek képviselőit magában foglaló IvCtháromszáz fős „diákdelegációk” adnak itt randevút, hogy egymás és a vendéglátó város ifjúsága előtt bizonyítsák valamely művészeti ágban, szakismeretben, sportban való — átlagosnál kiemelkedőbb — tehetségüket, felkészültségüket. Az egri diáknapokat persze elsősorban jutalomnak szánják a házigazdák, akik színes, gazdag és összességében színvonalasnak ígérkező rendezvénysorozatot állítottak össze ifjú vendégeik számára. Ízelítőül néhány cím a programból: Dinnyés József önálló előadóestje, 100 Folk Celsius-koncert, táncház, disco, VIT-tombola. A vetélkedők kedvelőinek sem kell unatkozni. Egri János, a ,,Lehet egy kérdéssel több". Szilágyi János pedig a „Senki többet harmadszor” című népszerű játékának „különkiadására” invitálta a fiatalokat, de a beugrók minden delegáció számára egy városismereti vetélkedő volt. A diáknapok hivatalos megnyitóünnepségére egyébként már csütörtök este sor került. A várban csaknem ezer fiatal jelenlétében adta át Eger város kulcsát a diáktanács elnökének Varjú Vilmos, a hevesi megyeszékhelyi tanács elnöke. A nógrádi delegáció az Ady Endre középiskolai kollégiumban rendezte be főhadiszállását. Ma kivételesen nehéz délelőtt vár a delegáció művészeti csoportjának tagjaira, mivel Pest és Szolnok megye képviselőinek pénteki bemutatóihoz hasonlóan, ezúttal ők adnak ízelítőt felkészültségükből reggel kilenc órától a Gárdonyi Géza Színház színpadán, egy közel háromórás műsor-összeállítás keretében. Lakóhely és közművelődés Az elmúlt négy-öt évben Magyarországon is megélénkült az egyesületi élet. Szakmai szervezetek egész sora alakult spontán kezdeményezésre. Kulturális szervezetek, társaságok, egyesületek létesültek vállalva a szabad idő és a szórakozás szervezését. A hazai viszonyoknak megfelelően természetes, hogy ezek az egyletek elsősorban a kultúra területén jöttek létre, így első lépéseikkel a közművelődés és a kulturális szakigazgatás különféle szintű képviselőivel találkoznak. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek még nem készültek fel mindenütt kellőképpen a fogadtatásukra. Elég itt emlékeztetni az utóbbi évek néhány nagy vihart kavaró engedélyezési eljárására. Persze csak azok az esetek maradnak meg emlékezetünkben, amelyek jelentősebb sajtónyilvánosságot kaptak. A hónapokig fektetett aktáról, a formai kifogások miatt halogatott engedélykiadásról nem szerez tudomást a közvélemény. A hazánkban érvényes egyesületi törvény pedig elég világosan fogalmaz. Többnyire engedélyez, és nem tilt, együttműködésre kötelez, és nem alá-, fölérendeltségi viszonyokat teremt. Az első nagyobb hullám a lakóhelyi klubok tömeges alakulása volt. A lépcsőházak szögleteiben, mosókonyhákban, alagsori helyiségekben kisebb lakóközösségek által alapított klubok nemcsak az államigazgatási szervek gyanakvásával kellett, hogy megküzdjenek, de legtöbbször a közművelődés munkatársai sem fogadták őket szívesen. Konkurrenciát, a feladatok haszontalan megnövelőit látták bennük. Néhány helyen azonban, felismerve az együttműködésben rejlő lehetőségeket, tartalmas szövetséget kötöttek a hivatásosok és „amatőrök”. Ezt a barátságot nehezítette azonban az a körülmény, hogy a pénzforgalmi szabályok legtöbbször egyszerűen nem tették lehetővé az állami támogatás eljuttatását az érdekelt közösségekhez. A szervezeti, adminisztratív kérdések megoldásával párhuzamosan — sokszor azok leple alatt — megindult az alakuló klubok integrálása a hagyományos közművelődési intézményrendszerbe. Ezzel az egyéni kezdeményezésre létrejött közösségek pontosan azt a változékonyságot, rugalmasságot, spontaneitást veszítik el, amelyek pedig lényegüket jelentették. Hasonlóan jelentős szerepet játszik az egyéni kezdeményezés az új virágkorát élő városvédő, városszépítő egyesületi mozgalomban. Sokan hajlamosak ennek sikereit egyetlen okkal, a televízió népszerű Unokáink is látni fogják című sorozatának hatásával magyarázni. Az igazság viszont, az, hogy Ráday Mihály és alkotótársai csak idejében ismerték fel az egyre fokozódó érdekélődést. Népszerűsítették azt a gondolatot, amely —, ahogy mondani szoktuk — benne volt a levegőben. Olyan emberek, akik eddig sem társadalmi munkára való felhívásokra, sem közművelődési programokra nem mozdultak, ezekben az egyesületekben rendszeres munkát végeznek, kutatják szűkebb lakóhelyük múltját, vigyázzák jelenét, jövőjét. Számtalan helyen ezek az egyesületek is a közművelődési intézmények égisze alatt működnek, felismerve azt, hogy kölcsönösen gazdagíthatják, színesíthetik egymás programkínálatát, bővíthetik lehetőségeik körét. A városvédő egyesületek alakulásuk első pillanataiban mindenütt az információhiánnyal kell, hogy megküzdjenek. Nincsenek adatok a város múltjáról, nem ismerik a lakosok a fejlesztési elképzeléseket, nem tudják ki miben illetékes, milyen a szűkebb hazát érintő döntések meghozatalának mechanizmusa, illetve milyen pontokon avatkozhatnak be a lakosok az ügyek intézésébe. Az információ — más területeken is — a társadalmi élet demokratizálásának elsőrangú feltétele. Ennek összegyűjtése, forgalmazása a mai napig specializált, széttagolt szervezetekben folyik. A tanács tájékoztat a szakigazgatási szervek tevékenységéről — rendszerint szakterületenként eltérő módszerekkel, formákban —, kereskedelem a vásárlás feltételeiről, a közlekedési vállalat a menetrendekről. Nehezen áll össze egy univerzálisan használható városkalauz. Egyes közművelődési intézmények már felismerték azt, hogy képesek szakmai, illetékességi határokat is átlépve információkat gyűjteni, feldolgozni, forgalmazni a mindennapi élet szinte összes területéről. Elsőként a népművelési intézet és a Bakonyoszlopi Községi Tanács jelentette meg Közérdekű Közösségi Kalendárium címmel mindazokat az információkat, amelyeknek ismerete elengedhetetlenül szükséges a község intézményeinek használatához, egyben fórumot teremtettek arra, hogy a hasonló érdeklődésű polgárok egymásra találjanak. Másodikként —, de most már professzionista alapossággal — a dombóvári városi művelődési központ jelentette meg a város és a környező községek kalendáriumát. Több száz oldalon sorjáznak benne az információk, segítve a tájékoztatást minden olyan területen, amelyen az átlagember legtöbbször csak csetlik-botlik. Ebbe a tájékoztatási munkába az elektronikus hírközlés is bekapcsolódni készül. Néhány településen már működik közösségi televízió, sok más helyen is készülnek ilyen adások beindítására. Érdekességük éppen abban van, hogy a legszűkebb környezet mindennapi gondjaival foglalkozik, hogy lehetővé teszi az azonnali visszacsatolást, a beleszólást. Nehéz anyagi helyzetében a közművelődés sok munkása gondolhatja most, hogy újabb feladatokra kell vállalkoznia, megint valami olyanhoz, amihez nem ért, amire nincs ember és pénz. Ez azonban nem jelentheti a feladatok mechanikus szaporítását. Ha szükséges, akkor a kisebb hatékonysággal művelhető hagyományos közművelődési formák ésszerű szelektálásával kell megteremteni annak lehetőségét, hogy a közművelődés ne veszítse el az esélyét arra, hogy részt vegyen olyan folyamatok irányításában, amelyek döntően befolyásolják szűkebb közösségeink életét. P. F. J Nemzetiségi néprajzkutatók konferenciája Békéscsabán októberben harmadik alkalommal rendezik meg a nemzetiségi néprajz kutatóinak nemzetközi tanácskozását, amelynek háromnapos rendezvénysorozatára 15 európai ország másfél száz tudósa jelentkezett. A Magyar Néprajzi Társaság, a TIT, a négy hazai nemzetiségi szövetség, valamint a vendéglátó békésiek által szervezett eszmecserét október 2-től 4-ig tartják Békéscsabán. A nemzetiségek néprajzával foglalkozó szakemberek három munkacsoportban tanácskoznak, összesen több mint száz előadást hallhatnak majd. Nem tudom, kinek kell őt bemutatnom. A nógrádiak egy része úgy ismeri, mint a megyei tanács egykori tisztviselőjét, mások, mint a városi tanács elnökhelyettesét. Vagy mint tanácstagot. De legtöbben tanárnak, pedagógusnak tudják — tanítványként, szülőként találkoztak vele a megyeszékhelyi Madách Imre Gimnázium és Szakközépiskolában. Sokan tudják, tehát kicsoda Csík Pál igazgató. Akik nem ismerik, nos, azoknak kell képet rajzolnom róla. Úgy, hogy mindjárt egyértelmű legyen az is, miért kapott pedagógiai díjat csütörtökön, a Nógrád megyei pedagógiai napok díszünnepségén. A Salgótarjáni városi Tanács elnökhelyettesi székéből annak idején maga kéredzkedett vissza az iskolába: „Engedjetek engem tanítani, tanárnak az ‘ iskolában a helye!” — felkiáltással. Korábban nagyreményű tudományos kutatóként kezdett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Kis híján ott is maradt, de onnan is az iskolába vágyott... — Több mint három évtizedes tanári gyakorlattal a háta mögött — elégedett? — Igen — habozás nélkül, teljes meggyőződéssel vágja rá. Az ünnepség, a feszített programsor után ülünk le beszélgetni otthonában. — Azért, mert kiegyensúlyozott családban, iskolában élek, és könyvek között telnek napjaim. Ez — az elégedettség — egy általános életérzés, amibe azért beleférnek apró elégedetlenségek. Például: annyi mindent kellene még csinálni, amire nincs idő. Mire gondol az igazgató? Tanítványaként néhány évig tanúja voltam, mi mindenre jut ideje. Akár még arra is, hogy az aulában megkérdezze a diákot, hogy’ van, vagy miért csúfoskodik a naplóban az a hármas, mikor ő jobban is tudna „muzsikálni”... — No, erre időt kell fordítani! Még a mi agyonzsúfolt iskolánkban is. Mert a legnagyobb nevelőerő a tanár és a diák között meglevő személyes kapcsolat. Egyfajta meghitt viszony, aminek nem vallomásokban és látványos fordulatokban kell megnyilvánulnia; elég egy szemvillanás, hogy tudjuk, van közünk egymáshoz... — De olyan sivárak érzelmileg ezek a gyerekek. Persze, megvan az oka. Csak mostanában kezdünk arról beszélni, milyen fontos a család szerepe a gyerek nevelődése szempontjából. Igen ám, de közben eltelt harminc olyan év, amikor ezt nem tartottuk fontosnak. Most jutottak szülőképes korba azok, akiket már nem nevelt senki családi életre, akik nem tudják, milyen hatalmas erő van a családban. Az iskolai családi életre , nevelésben viszont valami furcsa szemérem érvényesült. Arról beszéltünk az osztályfőnöki órán, hogyan kell védekezni a terhesség ellen és egy szó sem esett az érzelmekről. Pedig a diákszerelemnek az új, szép érzés megismerése, az egymás iránti felelősség megélése a lényege. De senki sem tanította szép szóval, személyes példával, hogyan kell szeretni... Még magyarórán sem, a klasszikus szerelmes versek elemzése közben... — A gyors beszédű tanár hévvel magyaráz, a probléma élénken foglalkoztatja, nem nehéz kitalálni. — Hát elképesztő, hogyan bánnak ezek a kamasz fiúk a lányokkal! Ha belebotlik az ajtóban, akkor sem engedi maga elé! Elneveti magát, ahogy folytatja : — Én már sportot űzök a személyes példamutatásból ! Látványosan magam elé engedem a lányokat az ajtónál : „Parancsoljanak, hölgyeim!”. Erre mi történik? Besétálnak a fiúk is előttem... Annyira nem értik, miről van szó! — Azt hiszem ilyen finomságokra, az „apróságok” megtanítására ma senkinek nincs ideje... — Egy Belinszkij-tanulmányban olvastam — az 1860- as évekből való írás —, hogy a „mai felgyorsult világban”... Ennek százhúsz éve! Szóval minden kor gyorsnak érzi a maga tempóját. Nem ez a baj. Az értékrendünkkel van gond. Ma a pénz, a fogyasztási javak a legfontosabbak. Ez érthető is, hiszen ez a nemzet olyan sokat nélkülözött az elmúlt ezer évben, és most megadatott a jólét. Csak nem találunk mértéket. Sok szülőnek tehát fontosabb a maszekmunka, a telek, mint a közös vacsora, a meghitt beszélgetés. A tanárnak meg nem egy-két, hanem harminckét gyereke van az osztályban. És egyébként is, nem vagyunk család az iskolában. Az csak üres fordulat, hogy az iskola egy nagy család. Tény azonban, hogy összetartozunk, azonosak az érdekeink, amit a diáknak éreznie kell. Neki ugyanúgy közre kell működnie, a kölcsönös bizalom létrejöttében, noha a nagyobb felelősség a tanáré. Ő a tapasztaltabb, neki kell kezdeményeznie, irányítania. De erre nem minden tanár alkalmas, mert azt jól megnézik, mit tud, de hogy megvannak-e azok az emberi kvalitásai, amelyek alkamassá teszik a pályára, arra a felvételin senki sem kíváncsi. Szerintem mindenekelőtt határozott világnézetre, elkötelezettségre, közéleti érdeklődésre, valóságismeretre van szüksége a jó pedagógusnak. A nevelő iskola csak úgy válhat valósággá, ha nevelésre alkamas emberek nevelnek! Közben elszívta a harmadik cigarettáját is, a rengeteg könyvet, a nógrádi festőművészek képeit a szoba falán, az éremgyűjteményt finom füstfátyol homályosítja el. Erre a gyűjteményre különösen büszke, no meg a Varga Imrétől kapott kisméretű Radnóti-szoborra. A téren levő pontos mása. — Ami engem illet, mindig, igyekeztem legjobb képességeim szerint végezni a munkámat. Így tudtam! — A szemüvege mögött lopva a pedagógiai éremre pillant. „Tanárnak az iskolában a helye" VeszpremM "'■"'»-be! Most már ez is a gyűteményt gazdagítja. — Egyébként amit teszek nem rendkívüli, ez a dolgom, engem ezért fizetnek. Innen az elégedettség. Amit — a családja mellett — a világon legjobban szeret, az iskola, élete legfontosabb színtere. Hobbija a munkája, munkája a hobbija.