Nővilág, 1857. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)
1857-11-08 / 44. szám
690 embernek vágta már azzal ketté koponyáját. Alig múlt harmadnapja, hogy hadnagy uram befészkelte magát a lányos házba, s máris minden fenekestül felfordult. Tribunusné asszonyomra rá sem lehetett ismerni. A takarékos polgárnőből hiú nemzetes asszonyom lett. A Szamos-Ujvárról került örmény menyecske egyébről hallani sem akart, mint azon aranysujtásos bársony zekéről s drága külföldi csipkéből varrott vállfüzéröl, mikben Kolozsvárott Bethlenné s Kornisné asszonyomék pompázgattak. Még a kezvonásai is megváltoztak, holott azokban nemzetének minden megismertető jelei a legerősebb rajzolatokban kifejezve vadának. Hizékonyságra hajlandó derekát fűzni kezdő. Gyönyörű szép fekete szemei, mik úgy sötétlettek arcza élében, mint a hóba vetett izzó szén, többé nem a ház gyarlóságán, a kert veteményein, vagy az éléskamara bőségein legelőzködének! Nemzetes asszonyomnak a tükör lett legkedvesebb mulatsága, holott eddig arra sem igen ért valaki, hogy annak üvegéről a rászálló port is letörölgesse A világért se jött volna többé az asztalra valami örmény étel. — A bozsonyiczát ugyan, s minden más effélét, mi füstölt kecskehusból készül, maga kardhordó uram se nagyon bánta. Ellenben az ízletes angazsabu-leves, meg a mézből, mákból és dióból készült dalavuzi sütemények oly kedves emlékben tűntek föl elméjében, mint a pusztában bujdosó Izrael fiainak a pompás vöröshagymák sokasága, mikben Egyiptomban oly felette bővelkedének. Talán Klárika se volt többé a régi jó kis lány. O, ki vasárnapon délután haza jőve a vecsernyéről, oly szivesörömest hallgatta Kard hordó uram epedéseit, most egyszerre megfeledkezni látszék még azon szép mesékről is, miket az ifjú, kalákák alkalmával, annyi érzékenységgel vegyítve tudott elbeszélni. Hányszor örült a hű lányka, midőn e mesékben a szegény özvegy asszony fia a király leányát kapta feleségül , és most tán a tribunus hajadonát is sokallaná egy íródeáknak ! Maholányi uram egyébre nem gondolt, minthogy mi módon tehetné vendégének itt mutatását kedvesebbé s kellemetesebbé. Első napon megnézték a bányákat, másodnapon kirándultak Fernezelyre az érczolvasztókba, míg végre a mai napra medvevadászat volt kitűzve a Rozsály alján , miután tribunus uram a város fegyvertárából a leghasználhatóbb kanóczos puskákat e végre előlegesen kiszemelhette. Deák uram egy maga maradt otthon , és rajta feküdt a város kormányának egész terhe, ha ugyan e hivatal nehezebb nem lett volna, azon ínségnél, mely a szegény fiatal embernek megkeseredett szivét nyomta. És amint igaz ülne mélájában, s kormányozná a város ügyeit a ház előtti lóczáról, egyszerre hirtelen füle dobját a piacz déli részéről előrohanó fegyveres lovasoknak zaja és csattogása kezdi meglepni. Körül se tekinthetett diák uram, s máris körül volt véve az érkezettektől, kik fegyvernyugvás idején ide merészkedtek jönni e neutrális város védtelen falai közé. Ő volt, kitől mindnyájan legjobban féltek : vntézid Tordai Dénárt, kapitány uram ő kegyelme. A békeszerető ifjú alázattal kelt fel helyéből üdvözlendő a sok fényes uraságot, kiknek szemeiből könnyű volt kiolvashatnia, hogy bizony nem a legbékésebb szándékból érkezhettek ide. A kapitány iszonyú torzonborz férfin, mindjárt kivált kíséretéből, s egyenesen az ügyefogyott diáknak tartva beszédét a vallatáson kezdé. — Nos?— hiába a ház ablaka felé fordulva--senki sincs itthon? Idol csavarog az a korhely tribunus, hogy nem jön elém, midőn látja, hogy magam vagyok itt executiót tartani ? A diák felelt is, nem is, de hogy első ijedtségében nem sok okosság kerülhetett le ajkairól azt a bekövetkezett eredmény bőven is igazolta. Alig érte meg ugyanis vitézlő kapitány uram , kegyelme , miszerint a városelöljárója medvevadászattal tölti drága idejét. jön mindjárt reá : harcz és háború; szitkolózás és káronkodás; míg más részről a fegyveresek számszerint mintegy hatan, olyan szemeket meresztgetének, mintha csak azt várnák, miként vessenek tüzet a város négyszegletére, hogy porrá égjen e lázadó fészek, melynek polgárai egyedüli főkötelesség