Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)
Tanulmányok - Wiklund K. B.: Az indogermán és a finnugor nyelvek ősrokonságának kérdéséhez 1
Az indogermán és a finnugor nyelvek ősrokonságának kérdéséhez. Az indogermán és a finnugor nyelvek ősrokonságának régi kérdése az utóbbi évek folyamán ismét komolyan napirendre került, és az az érdeklődés, amelyet, úgy látszik, széles körök tanúsítanak iránta, kezeskedik róla, hogy most már nem fogják egykönnyen szem elől téveszteni mindaddig, amíg kellőképpen meg nem oldották. A Le Monde Orientál cz. folyóiratban (I. k. 1906.) megkíséreltem az eddig nyert eredményeket és a kérdés megoldására szükséges tényeket röviden összefoglalni, s ez alkalommal néhány új pontot is megbeszélés tárgyává tettem. Hosszú, nagyon beható bírálatában (NyK. XXXVI. 448. s köv. 1.) most SCHMIDT JÓZSEF is hozzászólt e kérdéshez. Nagy hálával tartozom neki az így nyert alkalomért, hogy a kérdést megbeszélésképpen tovább tárgyalhatom; csak így remélhetjük ugyanis, hogy lassanként meg fogjuk oldani, különösen ha megvilágítására némi új anyagot is szolgáltathatunk. Mielőtt a főkérdésekre áttérnék, mellékesen néhány kisebb megjegyzést és széljegyzetet szeretnék fűzni a bírálathoz. SCHMIDT szavaiból (460. 1.) az olvasónak azt a benyomást kell nyernie, hogy a mordv. meks stb. és mind maksa- «fliege, biene» közötti viszony bemutatásában nem voltam kellő tekintettel a finnugor szó s hangjára, amely árja fokra mutat. Pedig világosan megmondtam, hogy: «Dass stimmt zu dem arischen, der palatale vokal setzt vorarische verhältnisse voraus.» És tovább: «A dativusnak helyi alapjelentése, amely ellen W. annyira harczol» (457. 1.) nem is az indogermán dativus jelentése, hanem a finnugor dativusé. Az idg. dativusról, a Nyelvtudományi Közlemények, XXXVII. 1