Nyelvtudományi Közlemények 42. kötet (1913)

Tanulmányok - Szinnyei József: A magyar magánhangzók történetéhez (I.) 1

A magyar magánhangzók történetéhez. (Még egyszer az Árpádok korabeli rövid magánhangzók kérdéséről.) — Első közlemény. — Két ízben szólaltattuk meg a régi elfakult pergamenek néma betűit. Először SIMONYI ZSIGMOND 1879 ben, másodszor e sorok írója 1895-ben. SIMONYI «A régi nyelvemlékek olvasásáról* czímű értekezésében (Nyr. VIII. 481) azt mondta ki: «Az árpád­kori nyelvemlékeknek pontos megfigyelése és összevetése arra a meggyőződésre juttat bennünket, hogy majdnem általános volt a rövid magánhangzóknak a mainál egy fok­kal zártabb kiejtése». Tíz évvel utóbb pedig «A magyar nyelv* czímű munkájának első kiadásában (I. 152) azt mondta: «...a XI. s XII. században, s nagyrészt még a XIII-ban is, a rövid magánhangzók kiejtése a mainál zártabb volt. Jelesen azt látjuk, hogy a mai a ebben a korban o volt, az o u volt, az e i volt». Ennek ellenében én «Hogy hangzott a ma­gyar nyelv az Árpádok korában ?» czímű értekezésemben azt iparkodtam bebizonyítani, hogy «a magyar hangtannak azon sarkalatos tétele, a­mely szerint az Árpá­dok korában a rövid magánhangzók kiejtése a mainál egy fokkal zártabb volt, teljesen tartha­tatlan.) (Nyr. XXIV. 205). SIMONYI elmélete*) ellen a fönnemlített időpontig a nyil­ *) Voltaképpen EIEDL SZENDE volt az első, a ki az o­d­a, u ,­o, ü­d­ö és i­d­e hangfejlődést tanította s a rokon nyelvek adataival meg a szláv jövevényszavakkal támogatta (1859-ben megjelent «Magyar hang­tan»-ában 104—106), de tüzetesen SIMONYI bizonyítgatta először. Nyelvtudományi Közlemények, XLII. 1

Next