Nyelvtudományi Közlemények 98. kötet (2001)

Kisebb közlemények - Borbély Anna: A nyelvcsere folyamata és kutatása [The process and research of language substitution] 193

nyére elsősorban két csoport eggyé válásakor következik be. Ez a jelenség lép fel, ha egy törzs egyesül egy másik csoporttal, vagy ha egy kisebbségi közösség átveszi az őt körülvevő többségi csoport kultúráját (Gumperz 1971: 119). Fontos megjegyezni azonban, hogy léteznek olyan csoportok is, amelyeknél a nyelv­csere már befejeződött, de etnikai kultúrájukat ennek ellenére megőrizték. Ez jellemző például az angliai cigányokra, sok amerikai indián törzsre (Paulston 1994: 15) és amerikai bevándorlóra (Gumperz 1982: 39). Európában a nyelvcsere a többségi nemzet irányába történő nyelvi és kultu­rális asszimiláció jele, ezért sajátos politikai velejárói vannak (Gal 1979: 2). A nyelvcsere ismertetésekor néhány fogalom tisztázása mindenképpen fon­tosnak tűnik. Ezek a következők: nyelvvesztés, nyelvhalál, nyelvpusztítás, lingvicizmus, illetve nyelvmegőrzés, nyelvélénkítés és nyelvfelélesztés. A nyelvcserét folyamatnak kell tekinteni. E folyamat kezdetét jelzi, ha a kö­zösség egy vagy több tagja nem használja többé csoportja anyanyelvét, hanem egy másik nyelvet beszél. A folyamat befejezésekor a közösség tagjai közül már senki sem beszéli a közösség eredeti nyelvét, csak az „új" nyelvet. Ellentétben a nyelvcserével a nyelvvesztés (language loss, language attrition) „egy egyén életé­ben következik be" (Stubbs 1985: 119) úgy, hogy a beszélő gyermekkorában el­sajátított anyanyelvét (első nyelvét) bizonyos életkörülmények hatására elveszti, elhagyja (vö. Bartha 1995: 40). A nyelvhalálra (language death) az a jellemző, hogy a nyelv adott közösség­beli kimúlásával a nyelv teljesen eltűnik, többé már egy ember sem beszéli a földön (vö. Trudgill 1992: 45-47, Paulston 1994: 47). Paulston Thomasont idéz­ve írja, hogy egy nyelv halálát jelenti, ha (1) már nincs anyanyelvi beszélője, (2) egy közösség sem használja mindennapi beszélgetései során és (3) a normális körülményekre jellemző állandó változások nem jellemzik már (Thomason 1982; Paulston 1994). Nyelvhalál következik be például a mexikói malinchok nyelvének, a nahuatl esetében (Hill - Hill 1977). Ismereteink szerint az első nyelvhalálról szóló monográfiát Ioan Coteanu írta 1957-ben, román nyelven (Dressler és Wodak Leodolter 1977: 6). A félszáz oldalnál nem hosszabb könyv, a román alapnyelvből kifejlődött négy nyelvjárás: a dákoromán, az aromán (vagy másik nevén a macedoromán), a meglenoromán és az isztroromán közül, az utóbbi halálával foglalkozik. Az isztroromán alapszókincse és nyelvtani szer­kezete a dákoromántól (melyből a mai román nyelv alakult ki) 6-700 éve elsza­kadt és ettől izoláltan fejlődött. Latin sajátosságait részben megőrizve elsősorban lexikai, de nyelvtani szerkezetét tekintve is változott a horvát, a szlovén és az olasz nyelv hatására. Coteanu figyelemre méltó megállapításai közül kettőt em­lítek meg. Az egyik, hogy egy nyelv halála nem oly módon következik be, hogy A nyelv grammatikai szerkezete azonosul B nyelv grammatikai szerkezetével, hanem úgy, hogy az A nyelvet beszélő közösség egy tagja sem beszéli többé saját nyelvét. A szerző nem vonja kétségbe azt sem, hogy A nyelv grammatikai

Next