Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1870-05-23 / 21. szám

szólamlásai, mint azt már több megye és vá­ros — legközelebb Debreczen városa képvi­selete — alkotmányos köteleségüknek tartot­ták megtenni, ne hangozzanak el kiáltó­ssó képen a pusztában, mert ha e törvényjavas­lat csak­ugyan szentesített törvén­nyé válik, Magyarország állapota hasonló leend azon hajóéhoz, mely evezőjétől és biztos kormány­zójától megfosztva, a habok által tova hajta­­tik ugyan, s halad tova, de elébb utóbb zá­tonyra jut.­tástól.Óvjon isten bennünket ezen zátonyra ju­t. B. A dohánytermelésről. A­ Szárítás Közönséges eljárás és ennek hiányai. Említtetett, hogy nálunk a leveleket ren­desen nagyon is sünire fűzik, a­mi annál na­gyobb hátrány, mint hogy ez esetben a nedv­­dús bordák a levéllapok közzé jutnak. Mert zsinegekkel gazdálkodunk! E fő hibához még egy másik is járul: szerfelett hosszú, gyakran 3 ölnél hosszabb zsinegeket használnak. Mert az állványokhoz szükséges fával gazdálkodunk. Ámde a levelek további kezelése ez eset­ben a halfogások és hibás eljárások szakadat­lan lánczolata, úgy, hogy inkább a véletlen­től mint sem az ember munkásságától függ, vajon a termés némileg értékes lesz-e vagy nem. A frissen felfűzött zölddohányt azonnal a nap és szél behatásának teszik ki; a zsinege­ket úgy e czélra külön készített állványokra, vagy az eresz alá, vagy pedig sövényekre sőt olykor mindjárt a dohány földön a szárakra aggatják ki szárítás végett. A zsinegek gyakran 2 — 3 hétig marad­nak e helyzetben, a mig t. i. a levéllapok ál­tal eltakart bordák nedvüket elvesztik s an­­­nyira meg­tépkednek, hogy a dohányt födél alá lehet helyezni a nélkül, hogy félnünk kel­lene, miszerint a bordák a nagy nedvesség folytán megrothadnak vagy legalább elkorhad­­nak. E hátrányokat azzal akarják elkerülni, hogy a levéllapokat szétbontják a zsinegeken bordáikat kifelé fordítják, vagy pedig a zsine­geket koszorú alakban aggatják fel s e ko­szorúkat gyakran megforgatják, hogy a leve­lek el­váljanak egymástól; ezzel azonban az elkínzott dohányt csak a végromlástól­­ óvják m­eg, rész­kezelésből eredő lényeges hibáit ellenben többé sohasem fogják mellőzhetni. megpillantottam, a buja növényzet, az illatos jég, a föld majd,minden részéből ide sereglett vendégek tarka vegyü­­lete a magas hegyek, melyek e kis paradicsomot körül ölelik, minden de minden olyan nagyszerű vab; s kivált midőn nehány török főurat pillantottam meg fényes nem­zeti öltözetben, keleten képzeltem magamat, és a fel s alá sétáló nők mindenikében egy egy bájos hurit véltem látni, a ki az izlamok paradicsomában boldogítja öleléseivel az igazhitűeket. Átalában az egész vadregényes Cserna völgy elbájolta lelkemet, de valami belsőbb nyugtalanság vett erőt rajtam, mely miatt kellőleg nem élvezhetem a látot­tak nagyszerűségét. Míg nagybátyám a vendégek névsorának átvizsgálá­sára sietett, mert meg akarván lepni családját jövetelünk felöl semmi tudósítást nem küldött, rám parancsolt, hogy a Herkules szobra elött várjam be őt, s ha történetesen nejét és leányát észrevenném, a szobor mellett úgy alkal­maztassam állásomat, hogy azok reám ne ismerhessenek. Én tehát a vendég szobák által kerített nagy tér­ségre siettem s a kijelölt helyen kalapomat szememre húzva figyelm­ező állásba tettem magamat; mig ez óriási ércz­­szobrot bámultam, azon gondolkoztam, minő modorban lépjek fel Otília előtt; mig e tárgyba mélyedve elmerül­tem, valami ismeretes női hangok zengése csapta meg fü­leimet, melyek hallattára keblem legdrágább emlékei, leg­szebb álmai csillámlottak fel előttem; észrevétlenül for­dultam a hangok felé, azt hive álmodom, ah mert hisz a női hangok az én Lenkém hangjai valónak, ö rajta kívül ugyan ki tudott volna úgy szólani, hogy szivem­ minden csepje lázasan lükteti? . . . . Nem csalódtam, a nő Lenke volt, egy őszbe vegyült ötvenes öreg ur karjain lejtve s körül­rajongva az udvar­­lók egész seregétől. Épen felém közeledtek. A talány előttem megfejthe­tetlen volt. A szabadon kifüggesztett levelek széleit a nap megperzseli és világos sárgára festi; az elárnyékolt részek, a­mennyire a jég behatol­hat, kelletine hamarabb száradnak és zöldek maradnak, mialatt ott, hol a levelek érintik egymást, a nedvesség nem párologhatván el eléggé gyorsan a levélanyag kissebb nagyobb mértékben felbomlik, barnul vagy megfeke­tedik. A napon hosszabb ideig szárított leve­lek mindenkor e meglepő színvegyületet mu­tatják fel, melyet a további kiképezésnél so­hasem sikerül teljesen mellőzni. A hosszú zsinórokat nem lehet egyenesre kifesziteni, a levelek a hajlásokba csúsznak s ott összeszo­rulnak; a felületen tulságig kiszáradt s ennél fogva kemén­y és merev levelek már leggyön­gébb érintésnél is könyen megsérülnek, hát még ha a szél amúgy istenesen meglóbálja! Valahányszor eső vagy zivatar támad, a felületesen megszáradt zsinegeket a száritó­­házba kell áthordani, mely alkalommal a cze­­pelés alatt a levelek leggyöngébb részei el­­morzsolódnak. Ha pedig a levelek az esőnek maradnak kitéve, megfeketednek s ha a ned­ves időjárás hosszasan eltart, elrothadnak. In­nen van hogy ha mindjárt a termés a leg­jobban sikerül is, a levelek szép nagyra nőt­tek és szerencsésen betakarittattak, az alföl­dön szokásos eljárás mellett a nyereség ép sérületlen és egyenlő szinü levelekben arány­lag mégis oly csekény mivel csak itt ott és merő véletlenségből jut egy egy levél oly kedvező helyzetbe, hogy el nem romlik. Nyirfalombok. XIII.­ ­Dicsének a közemberekre és vaspályákra. A szu­nyókáló Nepomuk. Hallgatni arany. Nehéz a színházba jutni. Kérelem a színházi bizottsághoz. A színházba. Fen­­szóval nem kell gondolkozni. Mindenféle diskursusok meg­jegyzések, malitiák. A csaszlan induló, és az ő hatása.­ .... Savary, Foulton, James Watt, Stephenson, ti felfedezői és kiaknázó­ a gőz óriási hatalmának, legyen áldva emléketek! . . . Fenkölt szellemetek parancsolt az elemek rom­boló dühének, megdöntötte a tér és idő száz évezredes uralmát, lerontotta a válaszfalakat a népek és világrészek között, utat tárt a nyelv, vallás, szin, hagyományok, faj­gyűlölet és ezer meg ezer érdek által szétszakgatott em­beriségnek egyetlen nagy családdá tömörülésére... nagy férfiak, legyen áldva emléketek! ... A feneketlen sárban, a vendég­ marasztó ho­­moktengerben, daczára a kocsis „atyáskodó“ intésének, alig képes haladni az elkényszeredett fogat, — mi a vas­pályán szélgyorsan robogunk; künn a phlegmájából kiho­zott utas ugyan áldja azt a zápor­esőt, mely még belső zsebében is csűrön vizzé tette a fináncz-keselyü karmai­tól meg­mentett magyar dohányt, ... a szelet, mely az uj­­donnanlul farkas bundáiéi is azt kérdi: „ki a legény a csárdában?“. . . no meg azt a kedves porköd-idényt, me­lynek okvetlenül akkor kell bekövetkeznie, mikor ő uta­zik..— eső, szél, pormentesen, egész angol comforttal szivarozunk a kényelmes cupékban, ... nagy férfiak le­gyen áldva emléketek! Leány anya nélkül, fürdőben, férfiak között, mit je­lentsen ez ? A nő minden ízülete, minden porczikája tökéletes Lenke volt, csak a hosszú baj fonadék tűnt el, melyet két ágba lebocsátva viselt, de most a kalap alá volt eretetve. Lábaim reszkettek, fejem szédült, szivem majd meg­re­pedt, minél közelebb jöttek hazam, annál inkább Lenkére ismertem bene. Eszem többé nem volt helyén, elébe akar­tam rohanni, keblemre szorítani az egész világ előtt, hisz úgysem telik el egy év már midőn ö az én kis feleségem leend; már egy lépést tettem előre ezen önkívületlen ál­lapotomban, midőn e mozdulat által a nő figyelmét ma­gamra vonván, rám tekintett; szemeink találkoztak, a nő halott halvánnyá lett, s a meglepetés egy hangos kiáltását el nem titkolható, de rögtön megfordult, s környezetéhez e szavakat intéző. Uraim! látcsövemet szobámba feledem, vissza kell érte mennem, mert e festői táj szemlélete igy m­it sem ér! Utána az egész társaság vissza­fordult, a nő alig tu­dott lépni, egész sulyjával az említett öreg ur karjaira tá­maszkodott, s eltűnt a vendég szobák egyikében. Én megdermedve állottam helyemen, s tökéletes má­sává lettem a mellettem büszkén emelkedő Herkules szob­rának azon különbséggel, hogy az éretből volt alkotva, én pedig fejér márvány szobor valók. Ekkor úgy tetszett, mintha a szobor megmozdulna, érczkarjával megragadta vállám­ál, s magasra emelve meghintázott a levegőbe, s fel­dobott mint egy lapdát magasra, a zuhanás közben elmo­sódtak előttem a táj alakjai, s szétzúzott fővel hullottam az óriás-szobor kemény talapzatára; ekkor rám rohant a Herkules oroszlánja, szivemet összetépte, azután megnyílt a szobor talapzata, lehulltam a mélységbe, és a hideg sír bezárul felettem. (Folytatjuk.) . . . Hírneves Aragó I mi bölcsen mondod­, hogy de az emberiség igazságos akar lenni, a XIX-dik századot „Watt századának“ kell neveznie. . . — Rego h­umillim­e spectabilis uram öcsém ! — ri­aszt fel merengésünkből egy öreg passagier-társunk bo­rotvált állal, álomtól kihúzott szemekkel s félreismerhetle­­nül felföldi kiejtéssel — micsoda állomás következik most? — Hadház. — Hat­ ház? Közel Debreczenhez? — Minden esetre . . . — Tyhü, cauis,totum caput! hiszen én csak Tokajig szándékoztam . . . Átkozott szunyókálás,. . . pedig hogy meg mondta Kassán az öregem­ ,­ azután Nepomuk, el ne aludj az uton ... ma van első Április . . . — Oh kérem, másokon is történt már ilyesmi, pél­dául mikor egy oklondi táblabiró Pesten gőzösre ült, s midőn azt hitte hogy nem sokára Bécsbe érkezik, szeren­csésen eljutott Paksra, — természetesen, miután nem a fel hanem a lefelé menő gőzösön foglalt helyet. .... Nem tettszett ezt a furcsa históriát hallani? —t Hogy ne hallottam volna, hiszen én voltam az az „oktondi“ táblabiró . . . hallja maga! (Ezer veszedelem s­e már takaros baklövés volt. Most már mi mondhatjuk: canistatum caput ! Még kegyed is ki­nevel kedves Amália ? Igaza van, ne szólj szám nem fáj fejem­“ , . .y . *­­ , — Huh ! hogy megfáztam — dohog ismét Hadház — ’ Paksi bátyó — ebben az átko­zött ördög szekérben ! Hsak­ bizony! messze vagyunk még mi a cziviliság államoktól. Lám a porosz keleti vaspályán már régen süttetnek a ko­csik apró vaskályhákban elhelyzett izzó homokkal, s ná­lunk oly hideg a coupé mint valami „farkasverem.“ (Hja bizony jó nagy apó! a poroszok meg­lehetősen értenek a fűtéshez, . . . . nekünk is ugyan „befütöttek“ Sadovánál!) .... Csingling, csingling, hangzik a hadházi állo­máson a csengetyű kozmopolita nyelve, s utána azonnal a konduktor „közösügyes“ hivatalos kiáltása : Hátház, eine minute ! Nepomuk bátyó köszönés nélkül, duhogva mor­mogva távozik, . . . szerencsés utat uram! . . sebaj, csakhogy elment! De édes kedves Amelia ! valahogy el ne árulja előbbi baklövésemet, inkább páholyt váltok részére a színházban, hogy annál kényelmesebben nézhesse Árgyl urfit és az­­ aranyhajú Tündér Ilonáját. . . . Az ám ! csakhogy mire mi a derék ősmagyar város­ba, Kálvin Rómájába beérkeztünk, a földszinti bemenetén és a karzaton kívül minden hely le van foglalva. ... No ezért befáradhattunk kilencz mérföldről! Hét órától tizen­egyig folyvást talpon állani, vagy az a magas régióig és vissza ezer grádicson végig sétálni podagrás lábbal . . . . köszönjük szépen a mulatságot! Azonban, a­mint értesü­lünk, holnap ismétlik a darabot, s akkor majd jókor gon­doskodunk jegyekről. . . . Jókor? Igen, ha lehetne! Hiszen Íme a pénztár még meg sem nyílt, s már­is — reggeli kilencz órakor — el­­annyira „ostromzár“ alá van vetve, hogy oda ugyan délig sem férkőzhetünk. Tehát várjunk, a vérás különben is elég erős oldalunk, . . . legalább a „sült galamb“ irányában. Dejszen várhatunki itt akár estig, hiszen a jegyváltók per­­czenkint bomlottal szaporodnak.. . . Uraim, tisztelt szín­házi bizottsági nagyon kérjük úgy magunk, mint a nagy tolongásban démonsirozott fejöltönyök, elgázolt fövegek, ruvnált krinolinok, tönkretett fejékek, megboxírozott Ol­dalbordák, letaposott tyúkszemek nagy nevében, — legye­nek szívesek, ha nem is mindenkor, legalább a „kas­sza­­darabok“ napján, két helyen nyittatni pénztári...........Már néhány percz múlva tizenkét óra s mégsincs jegyünk. . . . Hurrah! van már, még pedig gombszakadás ruha­festés, megtaszigáltatás, oldalba m­eg hátba kötnyököltetés gőz­­fördője nélkül, . . . az igaz nem páholy, hanem csak tám­­pásszék-jegy, no de ezért is ezer hála Zöldy Miklós bará­tunk szivességének és ügyes taktikájának ! . . . Bár csak már egyenesen mehetnénk a színházba ! . . . . Elvégre itt vagyunk. Mi szép, mi gyanyítvű színház ! Ali válogatott és díszes közönség! Hanem drága Amélia, miféle rózsás arczu és deres hajú delnők azok ott a pá­holyokban ? Fiatal öregek vagy öreg fiatalok? divattal.— Fiatal hölgyek XlV­ dik Lajos korabeli hajporos — No hiszen átkozott divat I „remeke a­ rész ízlés­nek, melyet a nőt kiforgatja alakjából, mintha csak egy csapással akarná megfosztani minden költészettől.“ — Csitt­ kérem ne gondolkozzék „fenszóval, mert itt is úgy járhat könnyen mint ma a vasúton............ (Többé egy árva szót sem szólok, nem én még ha azt mondanák is szemembe: te falusi fajankó!) Hanem hát annál élénkebben conversal előttünk, mel­lettünk, mögöttünk, még pedig már a darab folyama alatt, az érdemes publikum............ — Nézd csak a kis Zsuzsát, milyen jó! fest. — De vajon kit fixiroz oly állhatatosan? — Én teremtem! ilyet az apám lelke sem látott. — Ni­nj! hova tűnt el az Ármány király? Mama ehetném és ihatnám is. . . . — Pszt, oszt! éljen, pompás, fura, újra, dacapó, tap­solás, lábdobogás, holkopogás, prüszkölés, kaczagás, él­jenzés, a függöny legördül, s a diskursus újból kezdő­dik............ — Hogy tetszik nagysádnak a darab? — Superbe, felséges, noh mie dagenesen ! — Nagysád ízlése mindenben kitűnő. (Elhinnénk, ha nem ön volna lovagja.) — Kegyed tehát nem örül a főiskola kiépítésének. — Nem, sőt félek, hogy általa a szellemi haladás lesz elbénítva, s huzamosan, talán félszázaddal is hátrább vetve. Nem anyagilag, hanem szellemileg kellett vala épí­tenünk, újabb tanerők berendezése, párhuzamos osztályok felállítása stb. stb. által. (Hm Inni aligha igaza nincs uram!) — Hali barátom! tekints oda, Melissa mily bizalma­san suttog egy honvéddel............ — Balgatag ! hiszen saját édes testvére! Oh én szilaj vad tulok!­­Szép dolog az önismeret! Kezdődik a második felvonás, de biz abból még annyit sem értünk­ mint az elsőből. Hátul valami, angolszász linju

Next