Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1870-10-10 / 41. szám

IV. évfolyam Kiadó hivatal Illincz Gyula könyvkereskedésében NYÍREGYHÁZÁN. Szerkesztői iroda: ifj. Csáthy Károly könyvkereskedésében DEBRECZENBEN. Bérmentetlen levelek einem fo-Vegyes tartalmú hetilap. 41. szám, hétfő, október 10. 1870 Nyílt tér alatt minden három hasábos garmandsor 25 kr. és 30 kr. bélyegdij. Előfizetési díj: Kiadóhivatalban égési évre 5.50 Házhoz vagy postán küldve 6.— Félévre............................3.— Évnegyedre .... 1.50 Hirdetések dija : minden 5 ha­sábos petit sor egyszeri igta­­tásánál 5, többszörinél 4. — bélyegdij 30 kr. Előfizethetni H­yiregyházán Illincz Gyula (előbb ifj. Csáthy Károly) könyvkereskedésében főpiacz. Debreczenben ifj. Csáthy Károly könyvkereskedésében, l*esteM Grill Károly m. k. udvari könyvárusnál és Petrik Gézánál hol egyszersmind hirdetések is felvétetnek Még egyszer „az ideiglenes tanítóképezdékről.“ „Recontra.“ A tárgy valóban megérdemli, hogy beszéljünk róla. Tisztázzuk tehát az eszméket. Annyit azonban kijelentünk, hogy Felkán nem oly éles szavakkal szokták az eszméket tisztázni, mint N.­Kállóban. Ne csodálkozzék tehát Gy. ur, ha mi az ő „felületes el­méjére“, s a jelen „időkkel teljes ismeretlenségére“ nem fektetünk nagy súlyt czáfolatunkban. Mi ügy­szeretetből, higgadtan, de őszintén szólunk. Nagyon sajnáljuk, hogy Gy. ur nem értett meg bennünket; azon meg épen csodálkozunk, hogy ezt ő maga is bevallja s mégis czáfolat írására vál­lalkozik! Hogy Gy. ur csakugyan nem tudja, mily szempontból indult ki czikke írásánál, világosan mutat­ja az, miszerint egy helyen azt írja: „nehogy a kö­zönség azt vélje, mintha Sz. K. úr ezen czikk megírá­sánál felhasznált adatokat az itten (Kálióban) létesí­tett ideiglenes tanítóképezdéből vette volna“ — felel arra; másutt pedig azt mondja, hogy „minden indoko­lás nélkül“ kegyeskedtünk Kalló nevét oda­dobni. Nem értjük azt mi sem, hogy a „nagy közönség“ mikép érthette volna czikkünket a kállói képezdére, mikor Gy. ur azt vallja, hogy Küllő neve „minden in­dokolás nélkül“ jön oda dobva?! Vagy a „nagy közön­ségről“ nem tesz fel annyi józan eszet, mint neki van? Sietünk felvilágosítani Gy. urat ez eszme zava­rában. Valamely tárgyról a világon bármely zugban lehet gondolkozni. Mi Felkán merészeltük ezt tenni, felvévén tárgyal az id. tanitóképezdék­et,á átalában ezen intézményt. És Kálló ezért idéztetett ott például, (tehát nem minden indokolás nél­kül!) hogy e lapok megyéjében az a város tartott egy ily intézetet. S mi nem tettük fel a „nagy közönség­ről,“ hogy mást ért, mint mi gondolunk; nem hittük, hogy valaki „képezdék“ alatt egy képezdét értsen. De Gy. ur másként vélekedett, azért írta czikkét. Elveinket egy helyen „h­a­m­i­s“-nak 13 nevezi Gy. ur. Ez uj felfedezés Nagy Kálióban. Kár, hogy Felkán nem értik e kifejezést, mert ott azt hiszik, hogy „hamis elv“ a világon nem létezhetik, ha csak ilyet Gy. ur az id. képezdei tanfolyamon nem tapasztalt, mert­—mint írja — tapasztalásból beszél. Ilyen alapon áll Gy. ur „contra Sz. K.“ irt czik­­kével. És mi részünkről örvendünk, hogy ő ellenünk­ben nem tudott határozott álláspontot fog­lalni. Ez mutatja, hogy közöttünk kevés a különbség s talán még ez sem volna, ha Gy. ur a nevelésügynek akarók mondani, Árvainak — a „megnagyságositott“ képezdei volt tanárnak — oly kőkeblü barátja nem lett volna. De térjünk már a tárgyra. Az ideigl. tanítóké­­pezdéről irt véleményünket most is minden pontjá­ban fentartjuk, s erősen his­szük, hogy nevelés ügyünk ily féloldalú intézkedések mellett soha sem fog a kí­vánt magaslatra jutni, ha a kultuszügyér minden ta­nító számára egy feltanfelügyelőzött képezdét állít is. — Mert honnan kerül ki a tanítói magasztos hivata­­los testület egy — hogy ne mondjuk, — nagy része ? A gymnasiumból. Bízzuk ezekre tehát a neve­lés nagy és szent ügyét, melynek vezetésére kiváló lélektani ismeret és széles tapasztalat szükséges! Le­het-e kívánni is, hogy ezt a gymnasiumban elsajá­títsa valaki? És ha el nem sajátította, kikérke­dik azzal, hogy azt tulajdonává képes tenni valakinek — nyolcz hét alatt. — Kik magukat képteleneknek érezték a taní­tásra, azok nyertek oktatást az id. tanítóképezdében. Ezt mondok mi­előbbi czikkünkben. Gy. ur tagadja Szabó Antal, szerk. azt, sértésnek nevezi a jelentkezett tanítók ellen. De emlékezzék csak Gy. ur, nem ez-e a miniszteri felhí­vásnak is a lényege ? — Egyébiránt Gy. ur csak tré­fálni látszik ellenmondásaival, mert fentebbi szavaink igazságát ő is megerősíti, midőn azt írja, „behivattak mindazon tanítók, kik a praeparandiai tanfolyamot be nem végezvén, azaj tanmódszerben nem bírtak kellő jártassággal.“ Épen ezt mondjuk mi, csakhogy sokkal őszintébben. Pedig lelkész úr „tapasztalásból“ ír, és ez a tapasz­talat nem sértés ? Sajátságos felfogásról tanúskodik Gy. urnak azon állítása is, hogy a régibb időben képezdék nem lévén, a régi tanítók nem sajátíthatták el az új tan­módszert. Tehát Gy. ur azt óhajtaná, hogy minden évben gyűjtsük össze a tanítókat, és magyarázzuk meg nekik, mennyit haladt egy év alatt a nevelésügy; egy évig aztán ők otthon heverhetnének. Sokra vit­te ön „tapasztalását“ Káliéban. — Már Felkán egé­szen máskép gondolkoznak. A tanítónak szorosan ismeretesnek kell lenni a tudomány elemeinek sikeres és ha­tályos taníthatása végett az illető ismeret legfelsőbb irányzataival, egész terjedtségével, és folytonos fejlődése menetelével. Nagy igazságot mon­dott az a német, a­ki ezt kigondolta. Ezt valljuk mi is. Ha a tanító napoként figyelemmel nem kíséri a szakmájába vágó dolog folytonos fejlődését, tanítása gépies és sikertelen, hiába képezhetü­nk annak, többé az idő nem oly lassan biczeg már ma, hogy egy évi hátramaradást nyolcz hét alatt kipótolhassunk. Ezt bizonyára lelkész úr is „tapasztalta.“­­ És ha a ta­nító feszült figyelemmel jegyezgeti magának a neve­lésügyi mozgalmakat és vívmányokat, van-e szüksége a legjobb esetben is csak compendiosus nyolcz heti elő­adást végig­hallgatni? Pedig ezt kényelmesebb volna otthon tenni „a férfi kor delét túlhaladt, az ősz déré­vel behintett, sőt el­erőtlenedett“ tanítóknak is, mint „családjukat és gazdaságukat elhagyva.“ Szinte látom, mily készen áll Gy.­ur kimondani, hogy honnan vegyenek pénzt szegények a szükséges eszközök megszerzésére ? — Oda értünk, honnan ki­indultunk. Pénzt kell nekik adni, nem képezdéket. A tanmódszer változó, s e változás eszközlésére a taní­tók vannak első­sorban hivatva; s ha ők eddig nem bírtak elég lelki erővel s anyagi tehetséggel az ön­képzésre, ez a futólagos képezde, most öreg koruk­ban, képes ezt nekik adni?­­Azt elhihetik Kálié­ban, de Felkán sohasem. Azért neveztük itt az ideig­lenes tanítóképezdét — átalában véve — hitvány foltnak a nevelés rongyos ruháján, mely használha­tóbbá teszi a tárgyat, kivált szükség idején, de érté­két nem növeli. Gy. ur egyoldalú és elfogult gondolkozását mi sem tüntetheti ki jobban, minthogy dicséneket zenge­­dez Eötvösnek azért, mert a képezdébe feleke­zeti tekintet nélkül hívta fel a tanítókat. Ugyan kér­jük, van-e ebben ma már valami szabadelvűség? Szo­ros kötelessége volt ez a miniszternek, ha már ké­pezdét állított. A kötelesség teljesítésében pedig N.­­Kállón kívül sehol sem találnak érdemet. Lényegesebb kérdés az, hogy kik az új tanmód­­szerint nem tudnak tanítani, neveztethetnek-e azok annyira jó tanítóknak, hogy egyházmegyeileg körözve kitüntethetők lennének ? Mert Gy. ur azt mondja, hogy a kallói képezdében volt tanítók több ízben voltak így kitüntetve, holott más helyen azt mondja róluk, hogy ezek az uj tanulókban nem birtak jártas­sággal. Szerintünk, e nyilatkozattal Gy. szegénységi bizonyítványt állított ki az egyházmegyei iskolák vizsgáló bizottságáról, különben hajlandók vagyunk hinni, hogy ő ezt nem tapasztalásból, hanem téves felfogásból írta. Mert mit kellett jelenteni köröztetéssel való kitüntetésnek? — Azt, hogy taní­tók! itt a példa kövessétek, ez felettetek áll; igye­kezzetek utólérni! — Már pedig azt Gy. sem hiszi, hogy azon tanítók, kik nem ismerték az új tanmódot, sikeresebben működtek volna azoknál, kik e szerint tanítottak ? S ha valóban kitűnő tanítók voltak azok, mi szükség volt épen ő rájuk költeni? Ezt csak Kai­róban tudják. Mi úgy vélekedünk, minden kornak megvan a maga vívmánya, ki ezt nem ismeri s fel nem hasz­nálja, meghalt azon korra nézve, s kivált a nevelés­nél képtelenség olyat gondolni, hogy a kor eszméivel ismeretlen ember a jelennek, illetőleg a jövőnek ké­pezhessen polgárokat. Azt meg Gy.­urnak sem his­­szük el, hogy azok mentek volna a kállói képezdébe, vagy akármelyikbe, „kiknek keblében hivatások fon­tosságának eleven érzete honolt,“ — mert ha oly na­gyon honolt volna, akkor bizonyára lenditenek an­­­nyit, hogy legalább a nevelésügy újabb mozzanatait képezde nélkül is figyelemmel kisérték volna. És Gy. ezeket a kor szózatát megértőknek nevezi! Későn kelnek fel tiszteletes urak N.­Kál­­lóban. Tárgyunktól nem szándékozunk eltérni, azért Gy. ur többi kifakadására nem felelünk. Csak meg­támadott czikkünket akarok védelmezni, kopott folt­nak tartjuk továbbra is az id. képezdéket a nevelés rongyos ruhájában; azt ugyan most is megengedjük, hogy használhatóbbá teszi a ruhát, de azt határozottan tagadjuk, és erről Gy. czikke még erősebben meggyőzött bennünket, hogy annak ma­radandó értéke volna. Azonban ismételve óhajtjuk, hogy csalatkozzunk. *) És most uram,uram, tiszteletes Gyöngyössy Sámuel kállói ref. lelkész uram, hogy „jó­indulatu fi­gyelmeztetését“ megháláljuk, viszont mi is fi­gyelmeztetjük önt valamire, hogy ha valaminek czá­­folatába akar minden áron bárki érdekéből is eresz­kedni, szíveskedjék tisztába jönni a tárg­gyal, mond­jon le csalhatatlansági hitéről, hogy­­ ne compro­­mittálja magát erőszakos okoskodásaival. Szatmári Károly: *) Ezen czáfolatok­ az­­ audiatur et altera pars« ránk néz­ve kötelező elvéből kifolyólag ezennel közöljük, kijelentvén, hogy a viszonválasznak szivesen engedünk tért, és saját néze­­tü­nket e tárgyban majd a vita befejezése után mondandjuk el. Mozogjunk. Wyir*Bi»tor, 1870. okt. 5. „Szabolcs megye monographiája“ eszméjével ugyan elhallgattunk. A megyei bizottmány, úgy látszik, nem vette semmibe, hogy megyénk közlönyei a legmelegebb ügysze­retettel foglalkoztak e tárg­gyal, nem vette figyelembe, hogy a sajtóban egyesek részéről is buzdító szavak emel­tettek ez ügyben. Nem történt egy árva lépés sem, hogy a köz óhaj teljesüljön. A legmélyebb sajnálattal tapasztaltuk ezt a magunk részéről is. Talán félnek attól, hogy a terv, mielőtt léte­sülhetne dugába dől? — Hiszen nem a mese világban élünk most, hogy szánkba várjuk repülni a sült galambot. Kísérlet nélkül lemondani valamely dologról, ez legszelí­debb néven tehetetlenség. Pedig most a cselekvés korszakát éljük. Rohan az idő, s a­ki hátul marad, még arra sem ér rá, hogy az ajtót betegye, oly sietve kell haladni a kor után. Ne maradjunk mi oly hátra uraim ! A világ népe min­denütt mozog, s a legelső teendők között látjuk, bár­merre tekintünk, hogy mindenki a maga tűzhelye körül dolgozik. Seperjünk mi is a magunk háza elött. Mi érdemesebb itt pedig a figyelemre inkább, minthogy apáinknak és ön­magunknak maradandó emléket állítsunk — a történet­írásban. Az ezen ügyre nézve eddig tapasztalt közönyösség után reményt sem köthetünk ah­oz, hogy mostanában meg­láthassuk Szabolcs megye monographiáját. Talán örökre el­halgattak vele. De bízzunk magunkban, ne csüggedjünk a más tét­lenségén, sőt merítsünk ebből buzdítást a magunk részére. Egy czélnak száz meg száz útja van; ha egyik nem sike­rült, ne rettenjünk vissza a­ másik módtól. Hogy a bizott­mány nem karolta fel Szabolcs megye monographiája esz­ ?) Különben, hogy maga Eötvös sem tartotta ez intéz­ményt valami nagy fontosságúnak, nagyon világos onnan, hogy az id. képezdéből a honvédgyakorlatokra is el­engedte menni a tanitókat. Pedig ha hitette volna azt, hogy itt oly egetverő (?) képeztetést nyernek, bizonyára megtudta volna ezt minisz­teri hatalmával gátolni a Gy. ur «szabadelvű« Eötvöse. Sz. K.

Next