Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-10-10 / 41. szám
IV. évfolyam Kiadó hivatal Illincz Gyula könyvkereskedésében NYÍREGYHÁZÁN. Szerkesztői iroda: ifj. Csáthy Károly könyvkereskedésében DEBRECZENBEN. Bérmentetlen levelek einem fo-Vegyes tartalmú hetilap. 41. szám, hétfő, október 10. 1870 Nyílt tér alatt minden három hasábos garmandsor 25 kr. és 30 kr. bélyegdij. Előfizetési díj: Kiadóhivatalban égési évre 5.50 Házhoz vagy postán küldve 6.— Félévre............................3.— Évnegyedre .... 1.50 Hirdetések dija : minden 5 hasábos petit sor egyszeri igtatásánál 5, többszörinél 4. — bélyegdij 30 kr. Előfizethetni Hyiregyházán Illincz Gyula (előbb ifj. Csáthy Károly) könyvkereskedésében főpiacz. Debreczenben ifj. Csáthy Károly könyvkereskedésében, l*esteM Grill Károly m. k. udvari könyvárusnál és Petrik Gézánál hol egyszersmind hirdetések is felvétetnek Még egyszer „az ideiglenes tanítóképezdékről.“ „Recontra.“ A tárgy valóban megérdemli, hogy beszéljünk róla. Tisztázzuk tehát az eszméket. Annyit azonban kijelentünk, hogy Felkán nem oly éles szavakkal szokták az eszméket tisztázni, mint N.Kállóban. Ne csodálkozzék tehát Gy. ur, ha mi az ő „felületes elméjére“, s a jelen „időkkel teljes ismeretlenségére“ nem fektetünk nagy súlyt czáfolatunkban. Mi ügyszeretetből, higgadtan, de őszintén szólunk. Nagyon sajnáljuk, hogy Gy. ur nem értett meg bennünket; azon meg épen csodálkozunk, hogy ezt ő maga is bevallja s mégis czáfolat írására vállalkozik! Hogy Gy. ur csakugyan nem tudja, mily szempontból indult ki czikke írásánál, világosan mutatja az, miszerint egy helyen azt írja: „nehogy a közönség azt vélje, mintha Sz. K. úr ezen czikk megírásánál felhasznált adatokat az itten (Kálióban) létesített ideiglenes tanítóképezdéből vette volna“ — felel arra; másutt pedig azt mondja, hogy „minden indokolás nélkül“ kegyeskedtünk Kalló nevét odadobni. Nem értjük azt mi sem, hogy a „nagy közönség“ mikép érthette volna czikkünket a kállói képezdére, mikor Gy. ur azt vallja, hogy Küllő neve „minden indokolás nélkül“ jön oda dobva?! Vagy a „nagy közönségről“ nem tesz fel annyi józan eszet, mint neki van? Sietünk felvilágosítani Gy. urat ez eszme zavarában. Valamely tárgyról a világon bármely zugban lehet gondolkozni. Mi Felkán merészeltük ezt tenni, felvévén tárgyal az id. tanitóképezdéket,á átalában ezen intézményt. És Kálló ezért idéztetett ott például, (tehát nem minden indokolás nélkül!) hogy e lapok megyéjében az a város tartott egy ily intézetet. S mi nem tettük fel a „nagy közönségről,“ hogy mást ért, mint mi gondolunk; nem hittük, hogy valaki „képezdék“ alatt egy képezdét értsen. De Gy. ur másként vélekedett, azért írta czikkét. Elveinket egy helyen „hamis“-nak 13 nevezi Gy. ur. Ez uj felfedezés Nagy Kálióban. Kár, hogy Felkán nem értik e kifejezést, mert ott azt hiszik, hogy „hamis elv“ a világon nem létezhetik, ha csak ilyet Gy. ur az id. képezdei tanfolyamon nem tapasztalt, mert—mint írja — tapasztalásból beszél. Ilyen alapon áll Gy. ur „contra Sz. K.“ irt czikkével. És mi részünkről örvendünk, hogy ő ellenünkben nem tudott határozott álláspontot foglalni. Ez mutatja, hogy közöttünk kevés a különbség s talán még ez sem volna, ha Gy. ur a nevelésügynek akarók mondani, Árvainak — a „megnagyságositott“ képezdei volt tanárnak — oly kőkeblü barátja nem lett volna. De térjünk már a tárgyra. Az ideigl. tanítóképezdéről irt véleményünket most is minden pontjában fentartjuk, s erősen hisszük, hogy nevelés ügyünk ily féloldalú intézkedések mellett soha sem fog a kívánt magaslatra jutni, ha a kultuszügyér minden tanító számára egy feltanfelügyelőzött képezdét állít is. — Mert honnan kerül ki a tanítói magasztos hivatalos testület egy — hogy ne mondjuk, — nagy része ? A gymnasiumból. Bízzuk ezekre tehát a nevelés nagy és szent ügyét, melynek vezetésére kiváló lélektani ismeret és széles tapasztalat szükséges! Lehet-e kívánni is, hogy ezt a gymnasiumban elsajátítsa valaki? És ha el nem sajátította, kikérkedik azzal, hogy azt tulajdonává képes tenni valakinek — nyolcz hét alatt. — Kik magukat képteleneknek érezték a tanításra, azok nyertek oktatást az id. tanítóképezdében. Ezt mondok mielőbbi czikkünkben. Gy. ur tagadja Szabó Antal, szerk. azt, sértésnek nevezi a jelentkezett tanítók ellen. De emlékezzék csak Gy. ur, nem ez-e a miniszteri felhívásnak is a lényege ? — Egyébiránt Gy. ur csak tréfálni látszik ellenmondásaival, mert fentebbi szavaink igazságát ő is megerősíti, midőn azt írja, „behivattak mindazon tanítók, kik a praeparandiai tanfolyamot be nem végezvén, azaj tanmódszerben nem bírtak kellő jártassággal.“ Épen ezt mondjuk mi, csakhogy sokkal őszintébben. Pedig lelkész úr „tapasztalásból“ ír, és ez a tapasztalat nem sértés ? Sajátságos felfogásról tanúskodik Gy. urnak azon állítása is, hogy a régibb időben képezdék nem lévén, a régi tanítók nem sajátíthatták el az új tanmódszert. Tehát Gy. ur azt óhajtaná, hogy minden évben gyűjtsük össze a tanítókat, és magyarázzuk meg nekik, mennyit haladt egy év alatt a nevelésügy; egy évig aztán ők otthon heverhetnének. Sokra vitte ön „tapasztalását“ Káliéban. — Már Felkán egészen máskép gondolkoznak. A tanítónak szorosan ismeretesnek kell lenni a tudomány elemeinek sikeres és hatályos taníthatása végett az illető ismeret legfelsőbb irányzataival, egész terjedtségével, és folytonos fejlődése menetelével. Nagy igazságot mondott az a német, aki ezt kigondolta. Ezt valljuk mi is. Ha a tanító napoként figyelemmel nem kíséri a szakmájába vágó dolog folytonos fejlődését, tanítása gépies és sikertelen, hiába képezhetünk annak, többé az idő nem oly lassan biczeg már ma, hogy egy évi hátramaradást nyolcz hét alatt kipótolhassunk. Ezt bizonyára lelkész úr is „tapasztalta.“ És ha a tanító feszült figyelemmel jegyezgeti magának a nevelésügyi mozgalmakat és vívmányokat, van-e szüksége a legjobb esetben is csak compendiosus nyolcz heti előadást végighallgatni? Pedig ezt kényelmesebb volna otthon tenni „a férfi kor delét túlhaladt, az ősz dérével behintett, sőt elerőtlenedett“ tanítóknak is, mint „családjukat és gazdaságukat elhagyva.“ Szinte látom, mily készen áll Gy.ur kimondani, hogy honnan vegyenek pénzt szegények a szükséges eszközök megszerzésére ? — Oda értünk, honnan kiindultunk. Pénzt kell nekik adni, nem képezdéket. A tanmódszer változó, s e változás eszközlésére a tanítók vannak elsősorban hivatva; s ha ők eddig nem bírtak elég lelki erővel s anyagi tehetséggel az önképzésre, ez a futólagos képezde, most öreg korukban, képes ezt nekik adni?Azt elhihetik Káliéban, de Felkán sohasem. Azért neveztük itt az ideiglenes tanítóképezdét — átalában véve — hitvány foltnak a nevelés rongyos ruháján, mely használhatóbbá teszi a tárgyat, kivált szükség idején, de értékét nem növeli. Gy. ur egyoldalú és elfogult gondolkozását mi sem tüntetheti ki jobban, minthogy dicséneket zengedez Eötvösnek azért, mert a képezdébe felekezeti tekintet nélkül hívta fel a tanítókat. Ugyan kérjük, van-e ebben ma már valami szabadelvűség? Szoros kötelessége volt ez a miniszternek, ha már képezdét állított. A kötelesség teljesítésében pedig N.Kállón kívül sehol sem találnak érdemet. Lényegesebb kérdés az, hogy kik az új tanmódszerint nem tudnak tanítani, neveztethetnek-e azok annyira jó tanítóknak, hogy egyházmegyeileg körözve kitüntethetők lennének ? Mert Gy. ur azt mondja, hogy a kallói képezdében volt tanítók több ízben voltak így kitüntetve, holott más helyen azt mondja róluk, hogy ezek az uj tanulókban nem birtak jártassággal. Szerintünk, e nyilatkozattal Gy. szegénységi bizonyítványt állított ki az egyházmegyei iskolák vizsgáló bizottságáról, különben hajlandók vagyunk hinni, hogy ő ezt nem tapasztalásból, hanem téves felfogásból írta. Mert mit kellett jelenteni köröztetéssel való kitüntetésnek? — Azt, hogy tanítók! itt a példa kövessétek, ez felettetek áll; igyekezzetek utólérni! — Már pedig azt Gy. sem hiszi, hogy azon tanítók, kik nem ismerték az új tanmódot, sikeresebben működtek volna azoknál, kik e szerint tanítottak ? S ha valóban kitűnő tanítók voltak azok, mi szükség volt épen ő rájuk költeni? Ezt csak Kairóban tudják. Mi úgy vélekedünk, minden kornak megvan a maga vívmánya, ki ezt nem ismeri s fel nem használja, meghalt azon korra nézve, s kivált a nevelésnél képtelenség olyat gondolni, hogy a kor eszméivel ismeretlen ember a jelennek, illetőleg a jövőnek képezhessen polgárokat. Azt meg Gy.urnak sem hisszük el, hogy azok mentek volna a kállói képezdébe, vagy akármelyikbe, „kiknek keblében hivatások fontosságának eleven érzete honolt,“ — mert ha oly nagyon honolt volna, akkor bizonyára lenditenek annyit, hogy legalább a nevelésügy újabb mozzanatait képezde nélkül is figyelemmel kisérték volna. És Gy. ezeket a kor szózatát megértőknek nevezi! Későn kelnek fel tiszteletes urak N.Kállóban. Tárgyunktól nem szándékozunk eltérni, azért Gy. ur többi kifakadására nem felelünk. Csak megtámadott czikkünket akarok védelmezni, kopott foltnak tartjuk továbbra is az id. képezdéket a nevelés rongyos ruhájában; azt ugyan most is megengedjük, hogy használhatóbbá teszi a ruhát, de azt határozottan tagadjuk, és erről Gy. czikke még erősebben meggyőzött bennünket, hogy annak maradandó értéke volna. Azonban ismételve óhajtjuk, hogy csalatkozzunk. *) És most uram,uram, tiszteletes Gyöngyössy Sámuel kállói ref. lelkész uram, hogy „jóindulatu figyelmeztetését“ megháláljuk, viszont mi is figyelmeztetjük önt valamire, hogy ha valaminek czáfolatába akar minden áron bárki érdekéből is ereszkedni, szíveskedjék tisztába jönni a tárggyal, mondjon le csalhatatlansági hitéről, hogy ne compromittálja magát erőszakos okoskodásaival. Szatmári Károly: *) Ezen czáfolatok az audiatur et altera pars« ránk nézve kötelező elvéből kifolyólag ezennel közöljük, kijelentvén, hogy a viszonválasznak szivesen engedünk tért, és saját nézetünket e tárgyban majd a vita befejezése után mondandjuk el. Mozogjunk. Wyir*Bi»tor, 1870. okt. 5. „Szabolcs megye monographiája“ eszméjével ugyan elhallgattunk. A megyei bizottmány, úgy látszik, nem vette semmibe, hogy megyénk közlönyei a legmelegebb ügyszeretettel foglalkoztak e tárggyal, nem vette figyelembe, hogy a sajtóban egyesek részéről is buzdító szavak emeltettek ez ügyben. Nem történt egy árva lépés sem, hogy a köz óhaj teljesüljön. A legmélyebb sajnálattal tapasztaltuk ezt a magunk részéről is. Talán félnek attól, hogy a terv, mielőtt létesülhetne dugába dől? — Hiszen nem a mese világban élünk most, hogy szánkba várjuk repülni a sült galambot. Kísérlet nélkül lemondani valamely dologról, ez legszelídebb néven tehetetlenség. Pedig most a cselekvés korszakát éljük. Rohan az idő, s aki hátul marad, még arra sem ér rá, hogy az ajtót betegye, oly sietve kell haladni a kor után. Ne maradjunk mi oly hátra uraim ! A világ népe mindenütt mozog, s a legelső teendők között látjuk, bármerre tekintünk, hogy mindenki a maga tűzhelye körül dolgozik. Seperjünk mi is a magunk háza elött. Mi érdemesebb itt pedig a figyelemre inkább, minthogy apáinknak és önmagunknak maradandó emléket állítsunk — a történetírásban. Az ezen ügyre nézve eddig tapasztalt közönyösség után reményt sem köthetünk ahoz, hogy mostanában megláthassuk Szabolcs megye monographiáját. Talán örökre elhalgattak vele. De bízzunk magunkban, ne csüggedjünk a más tétlenségén, sőt merítsünk ebből buzdítást a magunk részére. Egy czélnak száz meg száz útja van; ha egyik nem sikerült, ne rettenjünk vissza a másik módtól. Hogy a bizottmány nem karolta fel Szabolcs megye monographiája esz ?) Különben, hogy maga Eötvös sem tartotta ez intézményt valami nagy fontosságúnak, nagyon világos onnan, hogy az id. képezdéből a honvédgyakorlatokra is elengedte menni a tanitókat. Pedig ha hitette volna azt, hogy itt oly egetverő (?) képeztetést nyernek, bizonyára megtudta volna ezt miniszteri hatalmával gátolni a Gy. ur «szabadelvű« Eötvöse. Sz. K.