Nyugat, 1914. július-december (7. évfolyam, 13-24. szám)
1914 / 13. szám - Havas Gyula: A siket fegyverek
A SIKET FEGYVEREK Hogy megpihenjek s feledjek és csituljak, eloldtam csolnakom s tengerre keltem. Az erdős és vad szigeten kiszálltam s a fák közt mentem s halkan énekeltem és boldogan. És hűs estére kelten tisztásra értem és a hold elöntött. És túlnan, messziről, az éji fák közt felcsillant fegyvereknek fénye s visszaverte a holdsugárt, a béke bús követjét és hallatszott a suttogó beszéd, mely lopva szólt az őszi szél szavával, sötéten szállt, mint felleg árnya szárnyal suhanva holdas, éji réteken, szállt hozzám, kit kerestek, jaj, halálra. Akkor megálltam, két karom az égre és szívemet a holdra fel kitártam és csengő hangon, mint ki tiszta és szűz, kiáltottam: Én békét akarok, im, lássátok, a fegyvert elvetettem, rég elmerült, most messzi tenger habja ringatja már és szegény életem, e megviselt és rongyolt és fakult s már fehér kendőt lengetem felétek. Ne féljetek, én békét akarok! Ne lőjjetek, a fegyvert elvetettem! És zengett még szavam, még szállt az éjben, a hűs szél vitte hozzájuk ragyogva a bölcs békesség bús üzenetét. De fegyverük csövén a tűz kivillant s míg két karom a hold felé hanyatlott, már elborult szemem s számon kibuggyant a szívem bíbor átkaként a vér.