Nyugat, 1926. január-június (19. évfolyam, 1-12. szám)
1926 / 5. szám - Irodalmi figyelő
462 . IRODALMI FIGYELŐ szer s mindenkorra jó volna kijelölni azt a határt, amely az író magánéletét művészi életétől elválasztja. Viszont, ha ragaszkodnak a tiszavirágéletű „érdekességekhez“, mért nem választjuk meg jobban jólértesültségünk forrásait? Adorján két ízben is megnevezi a Prix Feminá«t és a Prix Vie Heureuse-t, holott a kettő egy díjat jelent. Pierre Mac Orlan, bár kitűnő író, sose kapta meg eddig a Goncourt- díjat, legfeljebb, ha jól emlékszem, a Renaissance-ét. A mai regény őseiről szólva, értem, ha Adorján megemlíti Zola és Anatole France nevét, de mért társítja hozzájuk Lemaitre-ét? Bizonnyal ő is tudja, mint mindenki, hogy ez a kitűnő kritikus egyáltalán nem jelentékeny regényíró. Ugyanígy, a dráma terén, mint tarthatja újítónak a különben szeretetreméltó Halévy t, újítónak s éppen úgy, mint a valóban újító Becquetet? A regény virágzáséról szólva, azt állítja Adorján, hogy a francia költészet a szimbolizmus óta meddő; pedig hát Guillaume Apollinaire, Max Jacob, Reverdy, Eluard, Cocteau s még akárhányan sokkal nagyobb díszére válnak az igazi irodalomnak, mint igen sok regényíró, olyan is, akit Adorján idéz. Végül, hogyan írhatja Adorján, hogy Cocteau-nak vendéglője van s abból él (amit egyébként, annak rendje és módja szerint F. Lefévre is megcáfolt már népszerű „Une heure avec .. .“-jében), vagy pedig hogy Montherlant kénytelen volt felcsapni torcádornak? Bizonyos, hogy például Cocteau szívesen járt és jár a barokba, s a „Boeuf sur le Tait“ című műve ebben a jazz frázta zűrben születhetett; épp olyan bizonyos az is, hogy Montherlant, újabban, a footballsportot a bikaviadallal cserélte fel; de kellne magyaráznom, hogy sem Cocteau, sem Montherlant nem iparként s pénzszerzésből cselekszenek ilyképpen, hanem végletes őszinteségből, tiszta művészi becsületből, levonva írói magatartásuknak — a modern élet ritmusának, a sport, a test kultuszának — minden egyes következményét. Mesterség? ugyan nem azért franciák, nem azért ma élő, fiatal franciák, hogy ne áldozzanak mindent a merészség, a tett örömének, mert hisz ha csak pénz kéne nekik, ezer módon szerezhetnének, a legkisebb veszély nélkül; különben is mind a ketten olyan körből származnak, ahol tán mindent megengednek, kivéve az önző gesztusokat. S ha már, mint akár Cyranon ban, a költő«vendég«lősöknél tartunk, szeretném, ha Adorján megnevezné azt a bizonyos „sereget“ is, amely, szerinte, kénytelen ilyen kettős foglalkozást űzni! Szinte alig hihetem, hogy az, aki Elémir Bourges- ról beszél, sőt idézi Cocteaut és Valéryt is, oly kevéssé veszi észre a francia irodalom valóságos nagyságait, valóságos problémáit, valóságos irányait, s hogy egyszer sem kérdezi, hogy e sok hűhó, felszínes zaj, hamis gesztus és kába reklám nem rejt be mélyebb műveket s szemérmesebb és lényegesebb művészeket! Francois Gachot